KILENCEDIK FEJEZET
A várakozás.

A Saint-Quentin melletti csatavesztés hire nem várt villámcsapásként érte Franciaországot s a hir különösen a saint-germaini kastélyban keltett élénk visszhangot. Montmorency, connetablenak, ennek a különc és tudatlan veteránnak sohasem volt még nagyobb szüksége Poitiers Diana állandó és rendithetetlen pártfogására, mint most, mert csak a nő megmagyarázhatatlan közbenjárása tudta megakadályozni, hogy a connetable II. Henrik előtt kegyvesztetté legyen.

A csapás valóban borzasztó volt. A francia nemesség egy része Guise herceg oldalán Nápoly meghóditásával volt elfoglalva, a másik része elpusztult! A nagy mészárlásból csak kevesen menekültek meg és sebesülten s erőtlenül Nevers herceg körül gyülekeztek, aki maga is megsebesült a combján. Ezek voltak Franciaország megmaradt támaszai!

Azonkivül négy vagy öt rosszul megerősitett város, amelyekben kevés volt az eleség és a lőszer és védőrségük is gyenge volt, mint például Ham, Laon, La-Fere és Le-Catelet s az ellenséges tüzben elveszett előőrs Saint-Quentin, a leggyengébbek s a legnehezebben védhető mindezen városok közt.

Ezzel szemben három ellenséges hadsereg, egy spanyol, egy flammand s egy angol; az előbbiek el voltak keseredve a változó sikerek és vereségek hosszu sora miatt, a harmadik fiatal és friss volt, felbátoritották előbbi győzelmei, amelyeket Poitiers, Crecy és Arincourt mellett aratott s amely azután vágyódott, hogy láthassa azt a hirhedt Párist, amelynek falait egy másik angol hadsereg bekeritette, VI. Károly idejében, tehát másfél századdal azelőtt.

A király magára volt hagyatva s nem voltak nagy képességei; bátor volt, de ez a bátorság a francia különös bátorsága volt, amelynek folytán kitünő katona lehet valaki, de nem lehet még közepes tábornok sem!

Egyedüli tanácsadói Guise kardinális és Medici Katalin voltak, tehát az alattomos olasz politika egyesült a francia ravaszsággal és a lothringiai büszkeséggel.

Ezenkivül pedig a királynők és hercegnők ledér udvara, könnyelmü és élvhajhászó nőivel! A kis Mária királynő; a kis Erzsébet hercegnő; Franciaországi Margit; Poitiers Diana és leánya, aki már csaknem el volt jegyezve Montmorency connetable egyik fiával, Ferenc Károly Henrikkel; végül pedig a kis Margit hercegnő!

A Saint-Quentin melletti, vagy jobban mondva Szent-Lőrinc-napi vereség hirét két még sokkal borzasztóbb hir követte. Az egyik az volt, hogy Saint-Quentint bevette az ellenség s a másik az, hogy a spanyol flammand és angol hadsereg Páris ellen vonul.

A király ezért titokban kiadta a parancsot, készüljenek el arra, hogy vissza fognak vonulni Orleansba, Franciaország e régi várába, amelyet száz évvel azelőtt szüz hóditott vissza, hogy a város a királyság szent oltárán szentségház legyen.

A királynő, a három herceg, a kis hercegnő és az udvar összes hölgyei legyenek éjjel-nappal elkészülve az utazásra, hogy tüstént eleget tehessenek a parancsnak.

Ezalatt a király fel fogja keresni hadseregének utolsó maradványát, akárhol van is az és az utolsó csepp vérig fog azzal az ellenség ellen küzdeni. Minden előkészületet megtettek arra, hogy szükség esetén a dauphin elfoglalhassa a trónt. Medici Katalin fog kormányozni és a lothringiai kardinális lesz az első tanácsadó.

Ezenkivül nyomban futárokat küldöttek Guise Ferenc herceghez, hogy siessen visszatérni olaszországi hadseregének minden egybegyüjthető csapatával.

Ezen előkészületek után II. Henrik aggódva figyelte a Picardiából vezető utakat.

Ekkor megtudta, hogy Saint-Quentin még mindig ellentáll az ellenségnek, pedig erre nem számitott és nem remélte senki. Tizenötezer ember veszett el a város falai alatt, amelyet négy vagy ötszáz ember védett hősiesen a hármas hadsereg ellen. Igaz, hogy Saint-Quentint nemcsak a várbeli katonaság, hanem mint láttuk, a polgárság is védelmezte. Két napig, három napig folytonos félelemmel várták azt a hirt, hogy a várost bevették.

Azonban nem érkezett ilyenfajta hiradás. Sőt ezzel ellentétben azt tudták meg, hogy Dandelotnak néhány száz emberrel sikerült bejutnia a várba és Coligny s Dandelot megesküdtek, hogy a vár romjai alá temetkeznek. S mindenki tudta, hogy Coligny és Dandelot olyan férfiak, akik ha ilyen esküt tesznek, meg is tartják. Ilykép a király kissé megnyugodott; igaz ugyan, hogy a veszély nem mult el teljesen, de nem volt oly közvetlen közel. Franciaország minden reménye Saint-Quentin volt.

II. Henrik arra kérte Istent, adja, hogy Saint-Quentin legalább egy hétig tudjon védekezni. A király Compiégne-be utazott, hogy gyorsabban kaphasson hireket, mert ott csak néhány mértföldnyire volt a harctértől.

Medici Katalin elkisérte.

Ha jó tanácsra volt szüksége II. Henriknek, csak Katalinhoz kellett fordulnia. Ha azonban szerelmet és gyengédséget kivánt, akkor Poitiers Diana társaságát kereste a király.

Guise kardinális Párisban maradt, hogy figyelje és bátoritsa a lakosságot.

Végső szükség esetén azt tervezték, hogy a király felkeresi a hadsereget, ha van még egyáltalában hadsereg s jelenléte által bátorságot önt a katonákba. Katalin pedig ez esetben visszatér Saint-Germainbe, hogy a visszavonulást fedezze.

Henrik midőn Compiégne-be érkezett, azt látta, hogy a lakosság sokkal kevésbé izgatott, mint hitte. A tizennegyedik, tizenötödik és tizenhatodik század hadseregeinek az volt a szokása, hogy csak akkor folytatták hóditó utjukat, ha az utbaeső megerősitett városokat már bevették, miért is Compiégne-re, amelyet Ham, Le-Catelet és La-Fere fedeztek, később került a sor.

Henrik a kastélyban szállt meg. Ugyanakkor kémeket küldöttek ki Saint-Quentin irányába, hogy a vár helyzetéről tájékozódjanak s ugyanugy hirnököket küldöttek Laonba és Soissonsba, hogy hirt hozzanak a hadsereg megmaradt részéről.

A kémek visszatértek és azt jelentették, hogy Saint-Quentin bátran védekezik s a legcsekélyebb kedve sincs hozzá, hogy megadja magát az ellenségnek. A hirnökök azt jelentették, hogy Laonban háromezer ember, - ez volt a hadsereg maradványa, - gyülekezett Nevers herceg köré.

Ezt a két-háromezer embert Nevers herceg olyan jól igyekezett elhelyezni, amennyire csak lehetett.

Tudta, hogy milyen lassuak az ilyen hóditó hadjáratok. Ha Saint-Quentint bevették, akkor a spanyol hadseregen a szokott késlekedés válik urrá. Ezért a herceg főleg azzal törődött, hogy megerősitse azokat a városokat, amelyek még feltartóztathatják majd utjában az ellenséget. Sancerre grófot Guiseba küldötte lovascsapatával és Roche-sur-Yon herceg, Estrees és Cusieux századaival. Bordillon kapitányt öt század gyalogsággal La-Ferebe küldötte és ugyanannyi lovasságot adott neki. Polignac báró Le-Cateletbe ment, Humieres Perameba, Chausues Corbieba, Sesois Hamba, Clemont d’Amboise Saint-Dizierbe, Bouchavannes Coucyba és Montigny Chaunyba.

A herceg maga Laonban maradt körülbelül ezer emberből álló hadtesttel s azt kérte, hogy a király oda küldjön számára ujabb csapatokat, amelyeket Franciaország többi részében toboroztak.

Ilykép a vérző sebre kötést lehet majd tenni, de nem tudhatja senki sem, hogy a seb nem halálos-e.

Nehezen lehet szomorubb épületet elképzelni a régi compiégne-i kastélynál. Az anélkül is komor külsejü épületet még komorabbá tette a királyi vendégek jelenléte. Ahányszor II. Henrik eljött ebbe a kastélyba, - s ez rendszerint három vagy négyszer történt meg évenként - jelenléte által megelevenedett a város és a vár, mert a királyt az udvar ifju hölgyei és urai kisérték el. Ilyenkor a folyosók és a gót termek vidám zene hangjaitól visszhangzottak s a környék erdeinek csendjét kürthang és kutyaugatás törte meg.

Most azonban nem ugy történt. Estefelé nagy szekér állott meg a kastély kapujánál. A jármü áthaladt a városon, anélkül, hogy a lakosok kiváncsiságát legkevésbé is felkelthette volna.

Még a kapunál álló őr figyelmét sem ragadta meg e jelentéktelennek látszó szekér, amelyből feketeszakállu, beesett szemü és csaknem afrikai arcszinü ember lépett ki. A férfit egy körülbelül harminchat éves nő követte, akinek arcbőre fehér és finom volt, szeme élénk, fogsora pompás és haja fekete. Három vagy négy szolgálattevő tiszt lépdelt utánuk. A kapus csodálkozva nézett reájuk s azután néhányszor elkiáltotta magát: - A király! A királynő! II. Henrik pedig intett a kapusnak, hogy legyen csendben, mire a kapus elkisérte őket a belső udvarig és bezárta utánuk a kaput. Ezzel minden el volt intézve.

Csak másnap reggel tudták meg Compiégne-ben, hogy a király és a királynő megérkeztek s azt, hogy utazással töltötték az előző éjjelt, amely bizonyára nem volt oly sötét, mint a két utas bánata.

A lakosságon meghatottság vett erőt, összecsődültek és „éljen a király! éljen a királynő!” kiáltással a királyi kastélyhoz vonultak.

II. Henriket mindig szerették s Katalint abban az időben még nem gyülölték.

A király és a királynő megjelentek a régi, vasból készült erkélyen.

- Barátaim, - kiáltotta le a király, - eljöttem városuk falai közé, hogy magam védelmezzem a veszélyeztetett francia városokat. Innen szememmel folyton Saint-Quentin felé nézhetek és fülelhetek az onnan jövő zajra. Remélem, hogy az ellenség nem jön majd idáig, de mindenesetre készüljön mindenki a város védelmére, mint Saint-Quentin derék polgárai tették. Mindenkit bármikor szivesen látok kastélyomban, aki az ostromlott városból akár jó, akár rossz hirt kapott!

Ismét felhangzott a kiáltás: éljen a király! Henrik és Katalin azzal a mozdulattal, amelynek segitségével oly sokáig visszaéltek a nép bizalmával, szivükre tett kézzel lassan visszavonultak az erkélyről. Mögöttük ismét becsukódtak az ablakok. Mindenki megtett minden tőle telhetőt, hogy felfegyverkezzék a város védelmére s II. Henrik nem jelent meg ujra a lakosok szeme előtt.

A kertészek, akiktől a lakosok igyekeztek egyet-mást megtudni, azt beszélték, hogy a király a park legelhagyottabb utain gondolataiba merülve szokott sétálni. Ezek a séták néha éjjeli egy vagy két óráig tartanak, a király sokszor hirtelen megáll s mozdulatlanul hallgatódzik, gyakran a földhöz illeszti fülét, hogy az ágyudörgést hallhassa... Mi azonban tudjuk, hogy Philibert Emmanuel nem gondolt tulságosan korai támadásra, hogy annál jobban készithesse elő az általános támadást.

Nyugtalanul és anélkül, hogy megtudott volna valamit, a király azután vissza szokott térni a kastélyba. Ott felment a toronyba, amelyből messze el lehetett látni a Saint-Quentin felé vezető utra, melyet a Laonba és Hamba vezető utak kereszteztek. A király tekintete különösen az érkező utasokra meredt, türelmetlen volt, remegett az izgatottságtól és az utasokat visszaérkező hirnökeinek nézte.

A király augusztus 15-én érkezett. Egy nap mult el a másik után és sem harci zaj nem hallatszott, sem hirnök nem érkezett. II. Henrik csak egyet tudott, hogy Saint-Quentin még mindig ellentáll az ostromnak.

Midőn II. Henrik augusztus 24-én, mint rendesen, a parkban sétált, távolból hirtelen ágyudörgést hallott. Megállt és hallgatódzott. Azonban ez alkalommal nem kellett földhöz tartania fülét, mert anélkül is jól lehetett hallani, hogy egyfolytában ágyuk dörögnek.

Három napig hallatszott az ágyudörgés, amely mindig napfelkelte előtt kezdődött és csak éjjel szünt meg, Henrik nem tudta elgondolni, hogy ilyen ágyuzásra csak egyetlen ház is épségben maradhat Saint-Quentinben.

Augusztus 27-én délután két órakor megszünt az ágyudörgés.

Mi történt? Mit jelentett a hirtelen keletkezett csend, mit jelentett a harci zajt követő nyugalom?

Saint-Quentin nem volt olyan, mint az a mesebeli szalamandra, amellyel I. Ferenc ékesitette cimerét s áldozatul esett az ellenséges tüzérség gyilkos tüzének.

A király esti nyolc óráig még várt és hallgatódzott, hogy nem kezdődik-e ujra az ágyudörgés. Még azt remélte, hogy az ostromlók kifáradtak és kénytelenek voltak a várbeliekkel fegyverszünetet kötni.

Azonban este kilenc órakor nem tudta leküzdeni nyugtalanságát és különböző irányban futárokat küldött Saint-Quentinbe. Ha talán egyik futár az ellenség kezébe kerül is, a többi mégis elérkezik majd céljához.

A király éjfélig a parkban bolyongott. Azután visszatért a kastélyba, ágyba feküdt, de lázas nyugtalansága miatt nem tudott elaludni. Napfelkeltekor felkelt és felment kilátótornyába.

Alig érkezett a toronyba, midőn az uton, amelyet annyiszor figyelt meg, a láthatár szélén porfelhőt vélt látni. Midőn a nap első sugarai megaranyozták az utat, a király lovat látott, amelynek hátán ketten ültek s közeledtek vágtatva a város felé.

Henrik egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy a két lovas, vagyis inkább hirnök, Saint-Quentinből hoz hirt! Embereket küldött eléjük a noyon-i kapuhoz, hogy haladéktalanul engedjék be őket. Negyedórával később a ló a kastély keritése előtt állott és Henrik örömkiáltásban tört ki, midőn felismerte Dandelot-t s emögött másik lovas ült, aki, midőn leszálltak a lóról, szerényen megállt a kapu küszöbén. A királynak ismerőseknek tetszettek a második lovas arcvonásai, de nem jutott eszébe, hogy hol látta.

Az olvasó, akinek valószinüleg jobb emlékezőtehetsége van, mint II. Henriknek s akinek mi is segiteni fogunk, hogy eszébe jusson a dolog, emlékezni fog, hogy a kalandor mint Théligny lovásza jelent meg a királyi palotában, midőn felhivta oda a szerencsétlen fiatal tiszt, aki Saint-Quentin ostromának első napjaiban esett el.

Az üldöző és üldözött az erdő szélén egymásra ismertek és ezután a legjobb egyetértésben fértek meg egymással s ugyanazon a lovon lovagoltak Compiégne-be. Yvonnet, aki ugy ismerte a vidéket, mint a tenyerét, éjjel s nappal egyaránt tudott tájékozódni, miért is ajánlkozott, hogy ő lesz Dandelot vezetője. Az admirális öccse pedig Gudula kisasszony szerelmesének szolgálata fejében megengedte, hogy mögéje üljön a lóra. Ilykép a kalandor nem fáradt ki s a parancsnoknak nem kellett miatta lassitani lovának lépteit.

A paripa talán más megegyezést kivánhatott volna, azonban nemes és tüzesvérü állat volt s derekasan kitett magáért, mert csak három és fél órára volt szüksége ahhoz, hogy megtegye az utat Gibercourtól Compiégneig, tehát csaknem tizenegy mérföldet.