HETEDIK FEJEZET.
Az admirális megtartja szavát.

Mint ahogy előrelátható volt, Malemort gyorsan megtette a hat mérföldet Saint-Quentintől a la-ferei táborig.

Alig másfél óra múlva az admirális ajtaja előtt állott.

Ha az ember ránézett erre a véres ruhájú lovasra, akinek arca fehér vászonba volt burkolva, s aki sebes vágtatva érkezett, nem tudta kitalálni, hogy a lovas Malemort. Már álarca is lehetetlenné tette, hogy felismerjék, mert csak szeme és szája volt látható. Azonban könnyű volt kitalálni, hogy szomorú híreket hoz.

Nyomban bevezették Colignyhez.

Az admirális nagybátyjának társaságában volt. A connetable megérkezett La Ferebe.

Malemort elbeszélte Origny Sainte Benoite bevételét, s hogy milyen vérfürdőt rendezett az ellenség azok között, akik a kastélyt védelmezni akarták. Elmondotta, hogy a spanyol hadsereg útját mindenütt fellobogó lángok jelzik, s nyomában csak füstölgő romok maradnak.

A connetable és unokaöccse felosztották egymás közt a teendőket.

Coligny öt-vagy hatszáz emberrel azonnal elindul, hogy bezárkózzék Saint-Quentinbe, s az utolsó csepp vérig megvédi a várost.

A connetable a táborban maradt katonákkal Nevers herceg hadseregéhez csatlakozik. Ez a hadsereg nyolc vagy kilencezer emberből állott, tehát nem támadhatta meg a spanyolok hadát, amely több mint ötvenezer embert számlált. Ehelyett Nevers herceg hadserege nyugtalanítani fogja az ellenséget, megfigyeli, és amennyire lehet, igyekszik kiaknázni a maga javára az ellenség által elkövetett hibákat.

Ez a kis hadsereg abban az időben éppen Lyonnais és Thierache határaiban gyakorlatozott.

Az admirális azonnal megfúvatta a kürtöt, hogy lóra szálljanak, és indulásra pergett a dob. Maldent javaslatára, akit az admirális, vezetőnek tett meg, Coligny elhatározta, hogy Hám felé fog seregével vonulni ahelyett, hogy az egyenesen odavezető úton haladnának.

Abban a pillanatban, midőn a connetable és az admirális kilovagoltak, La Fereből, - az admirális, Ham felé tartott és a connetable elkísérte - azt vették észre, hogy az út közepén nagy fekete kutya ül, és torkaszakadtából vonít. Elkergették a kutyát, de ez csak vagy száz lépést szaladt előre, ismét odaült az út közepére és még siralmasabban vonított, mint azelőtt. Ismét elkergették s az állat újra ugyanazt tette s még hangosabban és siralmasabban vonított.

Ekkor a connetable Colignyre nézett és ezt kérdezte:

- Mi az ördögöt gondol erről a dologról, unokaöcsém?

- Azt, hogy nagyon rossz hallani ezt a zenét, de mi játsszuk majd hozzá a komédiát!

- Sőt talán a tragédiát! - felelte a connetable.

E jövendölés után a connetable és unokaöccse búcsút vettek egymástól. Az admirális folytatta útját, Ham felé, míg a connetable visszatért, La Ferebe, amelyet még aznap este elhagyott.

A város kijáratánál azonban ismét rossz jelet látott.

Alig tett meg egy mérföldet Laon felé, midőn hirtelen hosszúruhás és lengő szakállú, zarándokformájú ember lépett eléje, megfogta lovának zabláját, s ezt kiáltotta:

- Montmorency! Montmorency! Azt jósolom neked, hogy egész dicsőséged három nap alatt porrá lesz!

- Jó - mondotta a connetable - én, pedig azt jósolom neked, hogy előbb szétzúzom az állkapcsodat!

S e szavakkal olyan erős csapást mért a szegény próféta arcába, hogy az nyomban ájultan lehanyatlott és állkapcsa valóban összetört.

Erre a connetable folytatta útját, ugyanúgy, mint az admirális s mindketten nem tudták elfelejteni a gyászos jóslatot.

Este öt óra felé az admirális megérkezett Hamba.

Elhatározta, hogy megállás nélkül vonul seregével Saint-Quentinbe. Ezért a katonák csak egyórás pihenőt tartottak és az admirális kísérő fegyvereseivel és két gyalogos csapattal elindult.

Hamban Jarnac és Luzarches urak mindent megtettek, hogy az admirálist tartóztassák. Azt mondották neki, hogy nyílt csatában sokkal nagyobb szolgálatot tehet királyának, s ajánlkoztak, hogy helyette mennek el az ostromolt városba. Coligny azonban így felelt:

- Kész vagyok inkább elveszíteni egész vagyonomat, semhogy segítség nélkül hagyjam ezeket a derék embereket, akik annyira igyekeznek városukat megvédelmezni.

S mint már említettük, elindult s nem maradt egy pillanatig sem az előre megállapított időn túl.

Ham kapujában Saint-Prix papjával találkozott. Ez nagyon előkelő praelatus volt és Delamotte Jakabnak hívták. Egyszerre volt Sant-Quentin, Chartres, Párizs és Maas kanonoka. Azon kívül két helyen volt prior s haláláig I. Ferenc trónra lépésétől kezdve öt király uralkodása alatt volt kanonok.

Coligny, aki kételkedett abban, hogy valóban ez az előkelő utazó érkezik Saint-Quentinből, eléje lovagolt. A hadvezér és a pap bemutatkozott egymásnak.

A pap, midőn az első ágyúlövés érte az islei kaput, a Panthouille külvároson át elhagyta a várost, hogy haladéktalanul a királyhoz menjen és leírja előtte Saint-Quentin helyzetét, s hogy a király segítségét kérje. Így tehát mint az admirális előre látta, az volt az egyetlen szabad út, amelyet ő választott.

- Tisztelendő úr - mondotta az admirális a praelatusnak - ön meg fogja látogatni a királyt, s ezért kérem, mondja el neki, hogy látta, amint egy bátor csapat élén a városba lovagoltam s remélem, még ma éjjel bejutok Saint-Quentinbe, és sokat tehetek majd a város védelméért.

Goligny köszönt a papnak és folytatta útját.

Egy mérfölddel tovább már megpillantotta az Origny Sainte Benoiteból menekült embereket és más Saint-Quentin közelében fekvő falvak menekültjeit. Ezek már nem tudtak Saint-Quentinben menedéket találni is ezért futottak tovább. A szerencsétlenek kimerültek a fáradtságtól. Egy részük már alig vonszolta magát és sokan az éhségtől és fáradtságtól holtan dűltek az út menti fák mellé.

Az admirális némi eleséget osztatott ki köztük, azután folytatta útját.

Kétmérföldnyire Saint Quentin előtt ráesteledett. Szerencsére ott volt Maldent. Azt erősítgette, hogy azok, akiket ő fog vezetni, baj nélkül fognak átkelni a mocsáron. Maldent azt remélte, hogy ha elérték útjuk célját, busás jutalmat kap s ezért ajánlkozott, hogy nyakában kötéllel, melynek másik végét az admirális lovához kötözték, elöl fog haladni.

Rambonillet kapitány csapata a Maldent által ajánlott utat választotta, de Saint André kapitány azt állította, hogy jó vezetője van és ezt akarta követni.

Minthogy mindenki egyedül volt felelős csapatáért, az admirális nem akarta azt követelni, hogy mindenki Maldent vezetésére bízza magát, mint ahogy ő tette.

Saint André tehát más útra tért, míg az admirális Maldent követte.

A Saint Quentinbe vezető úton nem leltek akadályra. A város még nem volt teljesen bekerítve. A városnak egyik oldalát szabadon hagyták, és pedig a Ponthoille külvárost, mert azt akarták, hogy a várost ezen az oldalon az angol csapatok kerítsék körül, amelyeknek érkezését minden pillanatban várták.

A savy-i magaslatról, tehát háromnegyed mérföldnyire Saint Quentin előtt, mielőtt tovább vonultak, elővigyázatosság kedvéért megtekintették a vidéket, és azt vették észre, hogy az ellenséges őrtüzek az Eparguemaille kápolnától Gaillard-ig lobognak. Azt hihette volna az ember, hogy szándékosan hagyták szabadon az utat az admirális kis csapata számára.

Ez olyan feltűnő volt, hogy az admirális aggódott miatta; hátha bekeríti az ellenség.

Prokop, aki Maldent-tal való gyakori beszélgetései következtében jól beszélt picardiai tájszólással, ajánlkozott, hogy elmegy előőrsnek.

Az admirális beleegyezett és megparancsolta, hogy a csapat egyelőre álljon meg.

Háromnegyed óra múlva a kalandor visszaérkezett. Az út valóban szabad volt és Maldent olyan közel tudott jutni a vár falához, hogy megpillantotta az őrszemet, aki a Ponthoille kaputól a kolostor udvarával szemközt fekvő toronyig járt fel és alá.

Prokop megállt a folyó kis elágazásán túl, amely abban az időben a várfal mellett folyt el s füttyentett az őrnek. Az őr tüstént megállt és fürkésző szemmel nézett a sötétségbe.

Prokop másodszor is füttyentett, s minthogy meg volt győződve róla, hogy az őr észrevette, félhangosan közölte vele az admirális jövetelét.

- Ilyképp - jelentette Prokop - a ponthouille-i kapu őre az admirálist azonnal be fogja bocsátani.

Coligny dicsérte Prokop ügyességét, helyeselte azt, amit tett, és Maldent vezetése mellett folytatta útját, de most sokkal nyugodtabb volt.

Harminclépésnyire a kapu előtt egy ember bukkant fel a sáncárokból. Töltött pisztolyt tartott kezében és tüstént lőtt volna, ha a jelzett jó barát helyet ellenség közeledik.

A várfalon pedig, sűrű, sötét árnyék látszott. Száz ember állt ott készenlétben arra az esetre, ha az, amit Prokop mondott az őrnek csak cselvetés volt.

A pisztolyos ember, aki, hogy úgy mondjuk, felpattant a sáncárokból, Theligny hadnagy volt.

Az admirális felé közeledett és így szólt:

- Franciaország és Theligny!

- Franciaország és Coligny! - hangzott a felelet.

Megismerték egymást. Megérkeztek az ígért segítőcsapatok és ezért nyomban kinyitották a várkapukat.

Az admirális százhúsz emberével belovagolt a városba.

Érkezésének híre azonnal elterjedt az egész városban. A lakosok félmeztelenül rohantak ki házaikból és ujjongva üdvözölték. Sokan ünnepélyesen ki akarták világítani házaikat, némelyek már gyertyát is gyújtottak ablakaikban. Az admirális azonban megtiltotta, hogy lármázzanak és megparancsolta, hogy a gyertyákat oltsák el.

Attól félt, hogy az ellenséges hadsereg ez által megtudja mi történt, és kettős éberséggel fog őrködni. Egyébként Saint André hadnagy még nem érkezett meg csapatával.

Reggel három órakor még semmi hír sem volt róluk.

Rövid idővel napfelkelte előtt, Lactance hat vagy nyolc Szent Jakab-rendi szerzetessel útra kelt, hogy a csapatot megkeresse, nehogy ez eltévedjen, és a spanyolok kezére kerüljön. A jó atyák, akiknek öltözéke minden gyanút elhárított, ajánlkoztak, hogy egy-két mérföld körzetben átkutatnak mindent, és az eltévedt csapatot helyes útra térítik.

A szerzetesek ajánlatát örömmel fogadták és egy részük a ponthoille-i kapun át, másik részük a Szent Katalin-kapun elhagyta a várost.

Reggel négy és öt óra között azután két barát vezetése alatt megjelent az első csapat, körülbelül hatvan ember a városban.

Hat óra tájban megérkezett a második csapat, körülbelül ötven ember s ezt is szerzetes vezette.

Saint André kapitány ezzel, a csapattal jött.

A vezető eltévedt s vele együtt az egész csapat.

Lassanként a többi szerzetes is visszaérkezett és Isten, aki oltalmazta őket, most is gondoskodott róla, hogy baj nélkül visszaérkezzenek.

Alig hogy az utolsó emberek is visszaérkeztek a várba, Coligny sorakozót fúvatott az egész őrségnek.

S most kitűnt, hogy az admirális jóvoltából a várőrség kétszázötven emberrel gyarapodott. Ez szám szerint elég gyenge segítség volt, de annak jelenléte, aki ezt a csapatot a városba vezette, nagy hatással volt a lelkekre. Még a legfélénkebb polgárok szívébe is bátorság költözött.

Theligny, a polgármester s a helytartó pontosan elmondották az admirálisnak, hogy az utóbbi időben mi történt a városban.

Coligny meg volt győződve róla, hogy mindenekelőtt Isle sáncait kell a végsőkig védelmezni és ezért a várnak erre a helyére ment. Fenn a „régi várfalon”, mialatt a golyók fütyültek a feje mellett, Coligny elhatározta, hogy a következő éjszaka kirohan csapatával ezen a helyen a várból. A kirohanás célja az, lett volna, hogy felgyújtsák a sáncárkon túl fekvő szomszédos házakat, amelyekből a spanyolok folyton tüzeltek a vár őrszemeire. Ha a kirohanás sikerül, visszavehetik az ostromlóktól azt a sáncot, amelyet egy nappal azelőtt elfoglaltak. Azután a régi fal elé árkot húzhatnának, s magas földhányást emelhetnének eléje, hogy a középsáncokat megvédjék az ellenség ágyúgolyóitól.

S hogy ezt a helyet minden eszközzel meg lehessen védelmezni, az admirális elrendelte, hogy a régi várfal minden oldalán törjenek lőréseket, s minden lőréshez állítsanak két ágyút.

Midőn Coligny megtette ezeket a legfontosabb intézkedéseket, eszébe jutott, hogy meg kellene tudni, milyenek az ellenség csapatai és hány emberből állnak.

Különben a sátrakon lengő címeres zászlókról könnyen fel lehetett ismerni, hogy a vezérlő hercegek és a katonák milyen nemzet fiai.

Arról a helyről, amelyen állt, tehát a „régi várfal” legelőbbre nyúló részéről az admirális jobb kéz felől három egymástól teljesen elválasztott tábort látott s mindegyik más dombon volt felütve.

Legtávolabb Schwarzburg gróf tábora látszott.

A középső Egmont és Horn gróf tábora volt, ama két elválhatatlan hadvezéré, akiket még a halál sem választhatott el egymástól.

A városhoz legközelebb fekvő tábor Philibert Emmanuel tábora volt.

Az admirálissal szemben azok a spanyol csapatok táboroztak, amelyek ellen előző nap küzdöttek, és amelyeket Don Julien Romeron és Carondelet kapitány vezényeltek.

Az admirálistól balra pedig, a hercegi haditábor végső nyúlványa látszott.

Ezt a tábort, amely az egész terepnek csaknem félmérföldnyi területét foglalta el, csaknem teljesen körülvette a Somme, amely forrásától Saint-Quentin és Isle külváros közti torkolatáig nagy félkört ír le. A szavojai herceg később átvitette sátorát ebbe a táborba, amely a régi várfal egész hosszában, a folyótól a Szent János külvárosig terjedt.

Ebben a táborban voltak Binincourt marsall, Berg őrgróf, Valle őrgróf, Saimona herceg, Schwarzburg gróf, Mansfeld gróf, Mendora Bernát, Gonzaga Ferdinánd, Arras püspöke, Feria gróf, Rinago gróf, Carcehris marsall, Brunswick Erik herceg, Dun Juan Maurique, Boussu messire, Berlaimont messire, Mégue gróf és Lazari de Schwendy szállásai. Végül ebben a táborban voltak a nagy lovascsapatok és az alabárdosok sátrai és a börtönök, amelyeket a lázítók számára készítettek.

A Szent János-toronytól a nagy toronyig, tehát azon a helyen, amely az Isle külvárossal éppen szemben fekszik, terült el a flamand tábor. Azon kívül ott volt felállítva tüzérség egy része, amely olyan tűz alá fogta Saint Quentint, hogy az utat, amelyet a tüzérség lőtt, még máig is „a pokol útjának” nevezik. Mint mondottuk, a Ponthoilletől Tourivalig terjedő részen az ellenség még nem kerítette be a várost. Ezt a részt meghagyták az angol csapatok számára, amelyeket minden nap vártak.

Midőn bevégezte az ellenség hadállásának megtekintését, az admirális visszatért a városba. Itt megparancsolta, hogy adják át neki az összes férfiak névsorát, akik fegyveres szolgálatra alkalmasak. Azután pedig szedjék össze a városban található összes használható fegyvereket. Azon kívül meghagyta, hogy írják össze azokat a munkásokat, férfiakat és nőket, akik sáncot és árkot akarnak ásni. S hogy kerestessék elő a házak kamráiból a szükséges szerszámokat: ásókat, csákányokat, feszítővasakat és kosarakat. S készítsenek pontos jegyzéket arról, hogy mennyi liszt, bor, élő marha s más élelmiszer van a város és a lakosság tulajdonában, mert szabályozni akarja a fogyasztást és meg akarja akadályozni a fosztogatást. S végül Coligny még a tüzérség létszámáról, a lőpor- és golyókészletről és a fegyveres emberek számáról kért részletes kimutatást.

Az úton, amelyet éppen megtett a várban, az admirális csak két malmot látott. A Billon-utca végén szélmalom és az Isle külvárosban, a Somme partján vízimalom volt. Két malom azonban nem volt elég ahhoz, hogy húszezer ember számára való gabonát őröljön meg.

Az admirális meg is mondotta, hogy aggódik emiatt.

Azonban a városi tanács tagjai tüstént megnyugtatták Colignyt azzal, hogy a városban tizenöt vagy tizenhat kézi malom van, amelyekbe szükség esetén lovakat lehet fogni, s állandóan lehet őrölni velük. Ha az összes malmok állandóan dolgozni fognak, el tudják majd látni eleséggel a város lakóit és a várőrséget.

Azután Coligny a csapatok szállásait jelölte ki. A városban lévő csapatokat négy városrészben helyezte el s minden városrészt tizenhat körzetre osztott fel. A felügyeletet tizenhat polgárra és tizenhat tisztre bízta, hogy minden határozatát és parancsát egyöntetűen teljesítsék. A csapatok a polgárok csapatával együtt küldtek a várfalakra őrséget és az egyes városrészeket is közösen kellett megvédelmezniük. A városi tanács állandóan készenlétben volt, hogy minden dologban haladéktalanul intézkedhessek.

Végül Coligny bemutatta a városi tanács tagjainak azokat a nemeseket, akikből mai fogalmak szerint az admirális vezérkara tevődött össze, és akik a városi tanácsnál az admirális nevében fognak eljárni.

Languetot kapitányt pedig, a tüzérség felügyelőjének nevezte ki az admirális. S a kapitány szolgálatába beosztott tíz embert, akiknek az volt a kötelességük, hogy naponként ellássák lőszerrel a csapatokat, s hogy ellenőrizzék mennyi lőszer fogyott el. Ez a tíz ember őrizte egyúttal a lőszerraktárakat s ügyelt arra, hogy a lőszert még a veszély pillanatában sem pazarolják hiába.

Midőn végigjárta a sáncokat, Coligny a Szent János-kapu közelében, alig százlépésnyire a várfaltól, nagy gyümölcsöskerteket vett észre, amelyeket magas és sűrű bokrok kerítettek be. A bokrok és a fák bizonyos körülmények közt lehetővé tehették az ellenség számára, hogy észrevétlenül megközelíthesse a várfalat. Minthogy ezek a gyümölcsösök a város főembereinek tulajdonai voltak, az admirális a városi tanácstól kért engedélyt arra, hogy kivágathassa azokat. Az engedélyt minden nehézség nélkül megadták, és haladéktalanul megbízták a város összes ácsait, hogy a fákat és bokrokat távolítsák el.

A fák törzseivel és ágaival pedig, a sáncárkokat torlaszolták el, hogy az ellenség előrehaladását megakadályozzák.

Midőn látta, hogy az egybegyűltek, a nemesek, polgárok és katonák nemcsak egyetértenek, hanem lelkesednek is és hogy valamennyien egy akaraton vannak, Coligny visszavonult a helytartó házába és az összes csapatok tisztjei is itt gyűltek egybe.

Ez a ház a Delamonnaie-utcában volt, a Templevire és Szent Jakab rendjének kolostora közt.

Itt közölték a tisztekkel, hogy mi történt, és hogy milyen intézkedéseket tettek. Az admirális elmondotta, hogy milyen jó a hangulat a város polgárai körében, akik a végsőkig akarják védelmezni a várost és felszólította a tiszteket, hogy a hivatásukkal járó szükséges szigort lehetőleg enyhítsék és őrizzék meg továbbra is a jó viszonyt a polgársággal, amely abban az időben ritkán tudott ily nagymértékben egyetérteni a katonasággal. Azon kívül minden egyes kapitánynak még e megbeszélés tartama alatt jegyzéket kellett készítenie csapatának létszámáról, mert az admirális át akarta tekinteni, hogy serege milyen erős és hogy hány embert kell naponta ellátni.

Ezután Coligny a kolostorhoz tartozó legmagasabb ház erkélyére ment fel. Innen el lehetett látni a vár összes sáncaira és az admirális ezen a helyen mondotta meg, hogy milyen mélyedéseket temessenek be, és milyen magaslatokat bontsanak le.

Az admirális azután azzal a tiszttel, akit a connetablehoz akart küldeni, egyedül maradt az erkélyen. A connetable küldjön segítőcsapatokat, ameddig még ezek bejuthatnak a várba. Coligny megmagyarázta a tisztnek, hogy a savy-i út, amely egy sereg kis dombon át az Epaognemiaille-kápolnához vezet, és amelyet szőlők takarnak el, a legjobb várba vezető út az érkező csapatok számára.

Saint André hadnagy valóban világos nappal, észrevétlenül és zavartalanul erről az oldalról jutott be a városba.

Mikor kiadta parancsait és közölte határozatait, Colignynak végre eszébe jutott, hogy ő is ember és hazatért néhány órát pihenni.