ELSŐ FEJEZET.
Az udvar Franciaországban.

Több mint egy esztendő telt el V. Károly lemondása után; a császár a saintjusti kolostorban tartózkodott; a saint-germaini kastély magaslatáról érett gabonakalászokkal fedett földek látszottak; július havának utolsó napjai villámló záporfelhőket hoztak az ég kékjére; ez időben fényes lovascsapat lovagolt ki a kastély parkjából, amelynek régi, szép fái meleg színt kezdtek felvenni, a festőművészek kedvenc színét.

Valóban, a lovascsapat fényesebb nem lehetett volna, mert hiszen a lovasok a következő nevezetes személyek voltak: II. Henrik francia király és nővére, franciaországi Margit; mellettük a szép Valentinois hercegnő, a király kedvese lovagolt és II. Henrik, legidősebb fia, Ferenc dauphin, azon kívül a király leánya Valois Erzsébet és Skótország ifjú királynője, Stuart Mária. S követték őket azok az udvari méltóságok, urak és hölgyek, akik abban az időben a Valois-házat fényben és dicsőségben vették körül és akiket, mint már említettük, I. Ferenc király gyűjtött trónja köré, aki 1547. május 31-én halt meg.

A kastély egyik szellős erkélyén remekművű vaskorláthoz támaszkodva Katalin királynő állott, a két fiatal herceggel, akik később IX. Károly és III. Henrik névvel léptek trónra. Károly herceg hét éves volt, Henrik pedig, hat. A kis Margit is, akiből később Navarra királynője lett s abban az időben még csak öt éves volt, anyja oldalán tartózkodott. Mind a három gyermek még kicsiny volt ahhoz, hogy atyjukat a hajtóvadászatra elkísérhessék.

A királynő, Medici Katalin, múló rosszullétet színlelt, hogy a vadászaton ne kelljen részt vennie. Minthogy azonban olyan asszony volt, aki semmit sem tett ok nélkül, bizonyára ezúttal is volt oka rá, hogy ne érezze jól magát, ha a rosszullét nem is volt valódi.

Mindazok a személyek, akiket említettünk, arra voltak hivatva, hogy a történelemben vezető szerepet játszanak. Az olvasó tehát meg fogja engedni, hogy hűen leírjuk külsejüket és jellemezzük őket, mielőtt tovább szőjük az elbeszélés fonalát.

Kezdjük el II. Henrik királlyal, aki a menet élén lovagolt, jobbja mellett pedig, nővére Margit s bal oldalt Valentinois hercegnő. II. Henrik abban az időben harminckilenc éves szép és derék ember. Szemöldöke, szeme és szakálla fekete. Arcának színe barna, orra hajlott, mint a sas csőre és fogai vakító fehérek. Valamivel kisebb és kevésbé erőteljes, mint atyja I. Ferenc, de termete csodálatosan szép, ha valamivel alacsonyabb is a középtermetűnél. A háborút annyira kedveli, hogy ha sem az ő országa, sem a szomszédos országok nem viselnek háborút, a háború kisebbített mását akarja udvarában látni, vagy olyan dolgot, amely a háborúra emlékezteti.

Nem volt elég művelt ahhoz, hogy az akkori költőket kellőképpen meg tudta volna becsülni, nem is volt saját véleménye róluk, hanem csak azt tudta, amit nővére, Margit, kedvese a szép Diana és bájos gyámleánya Stuart Mária a költőkről elmondtak neki.

Béke idején II. Henrik országának legszorgalmasabb embere volt. A következőképpen töltötte napjait: reggel és este, tehát midőn felkelt és mielőtt lefeküdt, teljesen az állami ügyeknek szentelte magát. Reggel két óra elég volt ahhoz, hogy ezeket elintézze. Azután ájtatosan és jámboran misét hallgatott, mert buzgó katolikus volt. Amint delet harangoztak, ebédhez ült s midőn az étkezést befejezte, udvaroncainak kíséretében meglátogatta Katalin királynőt. A királynő lakosztályában II. Henrik - mint Brantôme elbeszéli - mindig nagy sereg földi istennővel találkozott, akik közül az egyik szebb volt, mint a másik. Míg a király a királynővel vagy nővérével, avagy kis királynőjével, Stuart Máriával és idősebb leányaival beszélgetett, a király emberei közül mindegyik azt a hölgyet szórakoztatta, amelyik tetszett neki. Ez körülbelül két óra hosszat tartott azután, a király elment, hogy testedző gyakorlatokkal szórakozzék.

Ezek a testgyakorlatok nyáron a füles labda és labdaütőjáték voltak.

II. Henrik nagyon szenvedélyes labdázó volt és nagy ügyességre tett szert ebben a játékban. Nem mintha csak egyszer is első lett volna a játékban, mert ügyességének mindig csak felét vagy harmadrészét tudta kifejteni. A király ugyanis mindig a legveszélyesebb és legnehezebb helyeket választotta a maga számára s ilyképp országának második legjobb, vagy harmadik legjobb labdajátékosának mondták abban az időben. Egyébként, ha nem lett első a játékban, mindig ő fedezte a labdajáték költségeit; ha az ő csapata nyert, a ráeső részt a többiekre hagyta, ha pedig vesztett a csapat, mindannyi helyett fizetett.

A labdajátékban mindig öt vagy hatszáz tallér volt a tét s nem, mint a későbbi királyok idejében négyezer, hatezer vagy tízezer tallér. Azonban - mondja Brantôme - Henrik király idejében pontosan és készpénzben fizették ki a nyereményeket, míg napjainkban kénytelenek tisztességgel kiegyezni.

Télen, ha kemény fagy volt, Fontainebleauba mentek el, ahol a halastó jegén korcsolyáztak. Ha nagy volt a hó, várakat építettek belőle és hólabdákkal dobálóztak, ha pedig felmelegedett az időjárás és elolvadt a jég, vagy eső esett, a vívótermekbe tódultak s gyakorolták a kardforgatást.

Az utóbbi gyakorlatoknak lett áldozata Boucard úr. Mikor a király még dauphin volt, vívógyakorlat közben kiszúrta ennek az urnak a fél szemét. - Becsülettel bocsánatot kért ellenfelétől, - mondja II. Henrikről a krónikás, akinek nyomán ezt a részletet elmeséljük.

Az udvarhölgyek úgy nyáron, mint télen minden testgyakorlatban részt vettek, mert a királynak az volt a véleménye, hogy a hölgyek sohasem rontják el a játékot, hanem minden dolgot megszépítenek.

Vacsora után mindig a királynőhöz mentek el, s ha nem volt bál, - ami különben meglehetősen ritka szórakozás volt abban az időben, - akkor rendszerint két órát töltöttek el társalgással. Ez volt az a pillanat, amelyben a költőket bevezették a királynő szalonjába. Mint amilyenek voltak Ronsard, Daurat és Muret és a tudós férfiakat, akik, - mint Brantôme mondja, - a tudomány ananászát kedvelték nem pedig, a kórót, - Danesius és Amyot, az egyik Ferenc herceg, a másik Károly herceg nevelője. E szellemi lándzsatörők azután tudományos és költői csatákat vívtak egymással, amelyek különösen a hölgyeket mulattatták.

Csak egyetlen dolog, - ha ezt is tekintetbe akarjuk venni, - vetett árnyékot erre a fényes udvarra. S ez pedig az a szerencsétlenség volt, amelyet II. Henrik trónra lépésének napján jövendöltek meg.

A jós, akit a kastélyba hívattak, az ifjú király horoszkópjából azt jósolta Montmorency connetable jelenlétében, hogy II. Henrik párviadalban fog meghalni. Erre a király, aki örült annak, hogy ilyen halált jósolnak neki, így szólt a connetablehoz:

- Hallja, kedvesem, mit ígér nekem ez az ember.

A connetable, aki azt hitte, hogy a király megijedt a jóslattól, szokott durvaságával ezt felelte:

- Eh, sire, hát miért hisz ezeknek a gazembereknek, akik csak hazudnak és csalnak. Engedje, hogy a jóslatot a jóssal együtt jól felszított tűzbe vessem, hogy elmenjen a kedve a hazudozástól!

Azonban a király így felelt:

- Nem úgy, kedvesem! Néha ezek az emberek valóban igazat mondanak. Az én véleményem szerint e jóslat éppenséggel nem kedvezőtlen. Jobb szeretem, ha ilyen halállal halok meg, mint hogyha hosszú sínylődés után szenvedek ki, mert így hős és nemesember kezétől halok meg, ez pedig, dicsőség.

S ahelyett, hogy tűzbe vettette volna a jóslatot és az asztrológust, gazdag ajándékkal bocsátotta el a kedvezőtlen horoszkóp szerzőjét. Az írott jóslatot átadta a király Aubespine úrnak, egyik legkiválóbb tanácsosának, akire azelőtt kizárólag diplomáciai ügyeket bízott.

Midőn Chatillon Gáspár, Goligny ura, Brüsszelből visszatért Párizsba, ismét a jóslat volt a beszéd tárgya. Mint tudjuk, V. Károly a kis kerti kastélyban üzenetet adott át a tengernagynak II. Henrik számára, hogy a francia királyt megóvja a fenyegető veszedelemtől. A császár arra figyelmeztette II. Henriket, hogy skót testőrsége kapitányának, Lorges Gabrielnek, Montgomery grófjának szemöldökei közt baljóslatú vonal látszik, amely annak a hercegnek halálát jelenti, akinek címerében liliom van.

II. Henrik gondolkozott a dolog fölött és végre is arra a meggyőződésre jutott, hogy a közte és a testőrkapitány közti párviadal meglehetősen valószínűtlen dolog. Az asztrológus jóslatát lehetségesnek és figyelemreméltónak találta, míg az újabb intelmet a lehetetlen dolgok közé sorolta és nem akart többé törődni vele. Ahelyett, hogy eltávolította volna környezetéből Lorges Gabrielt, mint ahogy kevésbé bátor uralkodó tette volna, a király éppen ellenkezőleg, kettős jóakarattal és bizalommal volt Montgomery gróffal szemben.

Említettük, hogy a királytól jobbra franciaországi Margit, I. Ferenc leánya zabolázta lovát.

Foglalkozzunk egy pillanatra ezzel a hercegnővel, akit kora legtökéletesebb hercegnőjének nevezhetünk, és aki minden más személynél jobban beletartozik, történetünkbe.

A hercegnő 1523. július 5-én született, ugyanabban a saint-germaini kastélyban, amelyből most kilovagolni látjuk. Tehát azon a napon harminchárom éves és kilenc hónapos volt.

Miként volt lehetséges, hogy oly magas rangú és szép hercegnő olyan hosszú ideig maradt pártában? Ennek két oka volt, az elsőt a hercegnő hangosan és nyilvánosan tudtára adta mindenkinek, a másodikat talán saját magának sem merte bevallani.

I. Ferenc Margitot, midőn még fiatal leány volt, nőül akarta adni Vendômehoz, aki egyike volt a legkiválóbb hercegeknek. Margit ekkor büszkén és kicsinylőleg azt felelte, hogy sohasem megy feleségül olyan emberhez, aki egykor fivérének alattvalója lesz.

Ez volt az ok, amelyet a hercegnő nyilvánosan beismert, és amely arra bírta, hogy leány maradjon; mint franciaországi hercegnő nem akart lemondani rangjáról.

Kutassuk azonban, mivel okolta meg Margit saját maga előtt, hogy hajadon maradt és mi volt valószínűleg elhatározásának valódi oka.

III. Pál pápa és I. Ferenc nizzai találkozása idején, a navarrai királynő a francia király kívánságára meglátogatta a boldogult szavojai herceget nizzai kastélyában, és magával vitte unokahúgát, franciaországi Margitot is. Az öreg herceg bájosnak találta a hercegnőt és ennek Philibert Emmanuellel való házasságát hozta szóba. A két gyermek találkozott, de Philibert Emmanuel, aki abban az időben csak a lovagi tornával törődött s csak Leonevel és Scianca Ferroval barátkozott, alig vetett ügyet a fiatal hercegnőre. Margit azonban nem így tett. A herceg képe tartósan nyomot hagyott a hercegnő szívében és midőn megszakadtak Nizzában a tárgyalások, midőn Franciaország királya a szavojai herceg ellen ismét háborút viselt, Margit őszintén bánkódott emiatt.

Senki sem figyelte meg a gyermek kedélyét, amelyen később a könnyek hatása következtében jóleső búskomor érzés vett erőt és ezt a remény kétes sugara táplálta, amely a gyengéd és hívő lelkeket sohasem hagyja el. - Húsz év telt el azóta és Margit hercegnő ez alatt valamilyen kifogással minden házassági ajánlatot visszautasított.

Azt várta, hogy a véletlen, vagy a gondviselés kedvezni fog titkos vágyainak s ez alatt növekedett s fejlődött; szép és kedves hercegnő lett belőle. A király mellett lovagló hercegnő haja aranyszőke, szeme gesztenyebarna, orra kissé széles és ajka húsos, bőre tejfehér és orcái rózsásak.

A király másik oldala mellett, mint már említettük, Poitiers Diana, Brizé grófnője lovagolt, leánya Saint-Vallier urának Diana apját, mint a Bourbon-connetable bűntársát, halálra ítélték, és a vérpadon kegyelmeztek meg neki, midőn már a hóhér előtt térdelt; - ha ugyan a büntetés átváltoztatását kegyelemnek lehet nevezni. Életfogytiglani börtönre ítélték, amelyet négy fal között kellett letölteni s a négy falnak csak egy kis nyílása volt, amelyen át az ételt és az italt adták be a rab számára.

Poitiers Dianában minden rejtélyes és csodálatos volt. Ez a nő 1499-ben született, tehát abban az időben már ötvennyolc éves volt s annyira fiatalnak látszott és oly szép volt, hogy az udvar legszebb hercegnőit is felülmúlta s a király valamennyi közül legjobban szerette.

A rejtélyes és csodálatos Dianáról, akit II. Henrik király 1548-ban Valentinois hercegnőjévé tett, a következőket mesélték.

Mindenekelőtt, - ezt erősítgették, - Valentinois hercegnő Melusina tündértől származik és a király szerelme és Diana jól megőrzött szépsége származásának következménye. Saint-Valliers Diana ősanyjától, a nagy varázslónőtől kettős erejű, ritka varázsszert örökölt, amelytől mindig szép marad, s mindig szeretni fogják.

Örökké tartó szépségét Diana folyékony aranyból készült italnak köszönheti. - Tudjuk, hogy a középkori alkimisták milyen nagy jelentőséget tulajdonítottak a folyékony aranyból készült szereknek.

A véget nem érő szerelmet azonban, - mint mesélték, - Diana annak a varázsgyűrűnek köszönheti, amelyet a királynak ajándékozott, és amelynek az volt a tulajdonsága, hogy aki viseli, örökre szereti azt a nőt, akitől kapta.

Különösen ezt az utóbbi történetet hitte el mindenki és Nemours asszony mindenkinek elmesélte, aki hallani akarta s mi is el fogjuk mondani:

A király egy nap megbetegedett és Medici Katalin királynő Nemours asszonyt a következő dologgal bízta meg:

- Kedves hercegnő, - mondotta Katalin, - a király nagyon kedveli önt; látogassa meg szobájában, üljön ágyának szélére, s mialatt beszél vele, kísérelje meg a király bal kezének gyűrűs ujjáról lehúzni azt a gyűrűt, amelyet Valentinois asszony ajándékozott neki, hogy beleszeressen.

Az udvarnál senki sem kedvelte különösen Valentinois asszonyt, nem mintha rosszlelkű teremtés lett volna, hanem a fiatal nők azért nem szerették Dianát, ment rendületlenül szép maradt; az öregek pedig, lenézték, mert nem akart megöregedni. - Nemours asszony tehát készséggel tett eleget a megbízatásnak, bement a király szobájába, odaült az ágy szélére, s gyerekjáték volt neki Henrik kezéről lehúzni a gyűrűt, amelynek tulajdonságát a király maga sem ismerte. Azonban alig hogy lecsúszott a gyűrű a beteg ujjáról, arra kérte Nemours asszonyt, hogy sípoljon a komornyiknak. Hiszen tudjuk, hogy csak Maintenon asszony találta fel az asztali csengőt és hogy addig a királyok, hercegek és a nagyurak arany vagy ezüstsíppal hívták be szobájukba a szolgát. A beteg tehát arra kérte a hercegnőt, hogy sípoljon a szolgának, aki azután, tüstént belépett és azt a parancsot kapta, hogy senkit se bocsásson be a király lakosztályába.

- Valentinois hercegnőt sem? - kérdezte a szolga elcsodálkozva.

- A hercegnőt sem, épp úgy, mint más embert! - felelte a király, csípősen, - a parancs alól nincs kivétel.

Negyedórával később Valentinois asszony jelent meg a király lakosztályának ajtajánál, de nem bocsátották be.

Egy óra múlva a hercegnő visszatért, de ugyanúgy elutasították. Két óra múlva végül Diana nem engedte, hogy ismét elküldjék, hanem erőszakkal behatolt az ajtón és egyenest a királyhoz ment, megragadta Henrik kezét és nyomban észrevette, hogy a gyűrű hiányzik a király ujjáról. Erre Valentinois hercegnő megkérdezte a királytól, hogy mi történt az elmúlt órák alatt és beszélgetés közben arra kérte a királyt, hogy kérje vissza a drága ékszert Nemours asszonytól. A király parancsának nem lehetett ellenszegülni és Nemours asszony, aki a gyűrűt még nem adta át Katalinnak, átlátta, hogy a dolognak beláthatatlan következményei lehetnek és visszaküldte az ékszert Henriknek. Midőn a gyűrű ismét a király ujján volt, a tündér befolyása ismét megnyilvánult és ettől fogva még erősbödött is.

Mindazonáltal, hogy olyan nagy tekintélyek mondják el ezt a történetet, akiket komolyan kell vennünk, - az aranyital történetét Brantôme tanúsítja és a gyűrű történetét Thon és Pasquier Miklós, - mégis inkább vagyunk hajlandók azt hinni, hogy a szép Poitiers Diania épp úgy nem valamilyen varázslat hatása folytán volt olyan szép, mint száz évvel később a híres Ninon de Lenclos. Sokkal inkább vagyunk hajlandók feltételezni azt, hogy az egész varázslat abban az orvosi rendeletben állt, amelyet a hercegnő mindenkivel közölt, aki megkérdezte tőle. A tanács az volt, hogy mindig, úgy nyáron, mint télen, hideg kútvízben kell fürödni. Azon kívül a hercegnő napfelkeltekor felkelt, azután két óra hosszat lovagolt, majd pedig délig ismét az ágyban feküdt és olvasott, vagy pedig szolgálóasszonyaival beszélgetett.

Ez azonban még nem volt minden: A szép Diana élettörténetének minden egyes részletével a legkomolyabb történettudósok foglalkoztak, de ebben a dologban megfeledkeznek a történetírás legfontosabb feladatáról, hogy tudniillik minden egyes állításukat megfelelő módon bizonyítaniuk is kell.

Mezeray például elbeszéli, - s mi nem ütközünk meg rajta, hogy Mezeray művében hibát találtunk, - hogy I. Ferenc Poitiers Jánosnak, Diana apjának sohasem kegyelmezett volna meg, ha előbb el nem rabolta volna „a leány legdrágább kincsét”. A megkegyelmezés 1523-ban történt s Diana, aki 1499-ben született, abban az időben huszonnégy éves volt és tíz év óta Brézé Lajos hercegnek volt a felesége! Nem kételkedünk benne, hogy I. Ferenc régi szokás szerint a szép Dianának bizonyos feltételeket szabott meg. Azonban, - mint Mezaray mondja, - I. Ferenc nem tizennégy éves leánytól kívánta ezeknek a feltételeknek teljesítését és anélkül, hogy súlyosan meg ne sértenők szegény Brézé urat, - akinek özvegye által emeltetett síremlékét még máig is megcsodálhatjuk Rouenban, - nem tételezhetjük fel róla, hogy a királlyal vetette volna el huszonnégy éves feleségétől azt, ami egy tizennégy éves leánynak legdrágább kincse.

Mindannak amit az imént elmondottunk, csak egy célja van: be akartuk bizonyítani szép olvasónőinknek, hogy többet ér a történelem, ha regényírók írják, mint a történelemtudósok által írt történelem; először, mert a történelmi regény sokkal igazabb s másodszor, mert sokkal mulattatóbb.

Diana huszonhat év óta volt özvegy és huszonegy év óta II. Henrik király kedvese, de ötvennyolc éves kora ellenére is a legsimább és legszebb arcbőre volt, amilyet csak képzelhetünk. Haja fekete volt és gyönyörű göndör fürtű; termete remek és nyaka és válla kifogástalan.

Legalább is ez volt a véleménye az öreg Montmorency connetablenak, aki ámbár már maga is hatvannégy éves volt, azt állította, hogy a szép hercegnőnél különös kegyben áll. Az ilyen beszédek féltékennyé tették volna a királyt, ha nem lett volna meggyőződve róla, hogy olyan emberektől származnak, akik elsőknek akarnak tudni mindent, és mégis az utolsók, akik megtudják, ha ugyan egyáltalában megtudják.

Olvasóink meg fognak bocsátani e hosszú történelmi fejtegetésért. Ha azonban ennek a bájos, művelt és szeretetreméltó udvarnak női közt van olyan, aki figyelmet érdemel, akkor bizonyára Poitiers Diana az, akinek kedvéért a király a fekete és fehér színeket - Diana özvegyi színeit - viselte. II. Henriknek azon kívül Diana pogányhangzású neve azt juttatta eszébe, hogy címerében félholdat viseljen ezzel a jelszóval: donec impleat totum orbem! (Míg be fogja tölteni az egész világot!)

Említettük, hogy a királyt, akinek oldalán franciaországi Margit és Valentinois hercegnő lovagoltak, Ferenc dauphin követte, akit jobbról nővére Erzsébet, balról menyasszonya Stuart Mária kísért.

A dauphin tizennégy éves volt, Erzsébet tizenhárom és Stuart Mária ugyancsak tizenhárom.

A dauphin gyenge és beteges gyermek volt, sápadt arcú, gesztenyebarna hajú és színtelen szemében csak akkor volt határozott kifejezés, amikor a fiatal Stuart Máriára nézett. Mert ilyenkor szeme megélénkült és olyan vágyat fejezett ki, amely által a gyermekből fiatalember lett. A testgyakorlatokat, amelyeket atyja szigorúan megkövetelt tőle, a dauphin nem szerette és úgy látszott, hogy folytonos levertség gyötri, amelynek okát az orvosok hiába kutatták. Talán megtalálták volna ezt, ha az abban az időben megjelent gúnyos röpiratok útmutatása nyomán Suetoniusnak „A tizenkét caesar” című könyvében elolvasták volna azt a fejezetet, ahol Nérónak, anyjával, Agrippinával tett sétáiról van szó. Sietünk azonban hozzáfűzni, hogy Medici Katalint, mint idegent és katolikust, az országban gyűlölték és hogy nem szabad minden bírálat nélkül hitelt adni azoknak a gúnyos röpiratoknak, amelyek mind a kálvinisták tollából származtak. A két fiatal hercegnek, Ferencnek és Károlynak halála, akiknél az anya mindig jobban kedvelte Henrik fiát, adlak tápot azoknak a rossz híreknek, amelyek abban az évszázadban elterjedtek és hiteles történelmi adatok formájában napjainkig is fennmaradtak.

Ámbár Erzsébet hercegnő egy évvel fiatalabb volt, mini a dauphin, sokkal inkább lehetett fiatal kisasszonynak nevezni, mint a dauphint fiatalembernek. Erzsébet hercegnő születésnapja egyúttal nemzeti ünnep is volt. Mert ugyanazon a napon, amelyen a hercegnő született, írták alá az I. Ferenc és VIII. Henrik közti békeszerződést. Így hozta meg az a hercegnő, aki később házassága által Spanyolországgal békítette ki országát, születésekor az Angliával kötött békét. A hercegnő atyja II. Henrik oly nagyra tartotta leányának szépségét és lelki műveltségét, hogy midőn legfiatalabb nővérét, Claudot, feleségül adta a lotharingiai herceghez, valakinek, aki azt vetette szemére, hogy igazságtalanságot követ el a házasság által legidősebb leányával szemben, ezt mondotta:

- Leányom, Erzsébet, nem tartozik azok közé, akik megelégszenek azzal, ha házasságuk által egy hercegséget nyernek. Erzsébetet királyság illeti meg, és pedig nem kicsi, hanem egyike a legnagyobbaknak és leghatalmasabbaknak, mert annyira méltó a hatalomra és nagyságra.

A hercegnő megkapta az ígért királyságot, de ezzel együtt elérte a szerencsétlenség és a halál is.

Sajnos, a kis Máriára sem várt jobb sors, aki vőlegénye baloldalán lovagolt.

Vannak olyan szerencsétlen életsorsok, hogy hírük az egész világon visszhangot kelt, és amelyek midőn már az összes kortársak szeme reájuk irányult, még évszázadokon át, ahányszor csak e szerencsétlenek nevét említik, felkeltik az utókor figyelmét és részvétét.

Ezek közé tartozik a szép Mária oly kevéssé megérdemelt sorsa is, amely a hagyományban annyira felülmúlt minden mértéket, hogy e bűnösnek minden hibáját, sőt bűneit is elenyészővé teszik túlontúl gyötrelmes büntetésével szemben.

A kis skót királynő ebben az időben boldogan indult el életének útján, amelyre mindjárt kezdetben lovagias atyjának V. Jakabnak halála által árnyék borult. Mária anyja egyelőre a skót királyi koronát viselte, amely valóban töviskorona volt számára és a haldokló apa szavai nem hiába voltak ezek: - Leányom által kerültem trónra, leányom által halok meg!... 1548. augusztus 20-án érkezett Mária Morlaixba és először lépett Franciaország földjére, hogy ott töltse életének boldog esztendeit. Mária rózsakoszorút hozott magával, melynek minden egyes rózsája egy-egy fiatal leány volt, a négy skót Máriának hívták őket s mindegyik leány életkora hónapra és napra megegyezett a kis királynőével. Ezek voltak Fleming Mária, Seaton Mária, Livingstone Mária és Beaton Mária. Abban az időben Stuart Mária elragadó gyermek volt és nemsokára gyönyörű leánnyá fejlődött. Nagybátyjai, a Guise hercegek, általa akarták megvalósítani nagyszabású becsvágyó terveiket. Nem voltak megelégedve azzal, hogy Franciaországra terjesztették ki hatalmukat, hanem azt remélték, hogy Mária által Skótország, sőt talán egész Anglia urai lehetnek, és ezért valósággal bálványozták a gyermeket. Így például a lotharingiai kardinális ezt írta nővérének Guise Máriának:

- Leánya felnőtt és napról-napra gyarapodnak jósága, szépsége és erényei. A király vele szokta eltölteni idejét és Mária oly jó, és okos dolgokat tud javasolni neki, hogy huszonöt éves nőnek tarthatná az ember.

Végül ez a virágzó rózsabimbó nemsokára megérett az élet örömeire és a szerelemre. Minthogy nem értett ahhoz, hogy olyan dolgokkal foglalkozzék, amelyekben nem leli örömét, csak olyan dolgokkal foglalkozott, amelyek tetszettek neki. Ha táncolt, akkor addig táncolt, míg kimerülten lehanyatlott. Ha lovagolt, akkor mindig csak sebes vágtatva lovagolt, míg a legkitartóbb ló is kidőlt. Ha zenei előadást hallgatott meg, önkívületbe esett az izgalomtól. A drágakövek fénye vette körül, hízelegtek neki, kényeztették, szerették s ezért már tizenhárom éves korában a csodálatos Valois-udvar csodálatos teremtése volt. Medici Katalin, aki Máriát Ferenc fia kedvéért sem nagyon zárta szívébe, így szólt: - A mi kis skót királynőnknek csak mosolyognia kell, és a franciák nyomban megfordulnak utána! Ronsard így énekelt róla:

Liliomok között tavasszal született,
Liliomfehérrel teste vetekedett.
Adonisz vérétől bíborpiros rózsák
Elsápadtak, hogyha orcáját meglátták.
Szerelem rajzolta szemöldöke ívét.
És hogy szebbé tegyék szemének a színét,
A három Grácia leszállott a fődre
És minden bájukat rászórták e hölgyre.

A királyi gyermek már meg is értette e szeretetreméltó dicshimnuszokat, akár prózában, akár versben voltak írva, Mária számára már nem volt titok. Beszélt latinul, görögül, olaszul, angolul, spanyolul és franciául. Mint ahogy a költészet és a tudomány koronát font számára, annyira vonzották a többi művészetek is. Midőn a francia udvar meglátogatta az ország nagyobb városait, Mária az udvarral utazott Saint-Germainbe, Chambordba, innen Fontainebleauba, majd visszatért a Louvreba. Itt virágzott tovább a skót királynő a Primaticcio által festett mennyezetek alatt és Tizián képei, Rosso freskói, Leonardo da Vinci mesterművei, Germain Pilon lovasszobrai, Goujon János szoborművei és Delovures szobrai, oszlopcsarnokai és kápolnái közepett. Itt olyan elragadóan szép volt a skót királynő, hogy a teremtő erő e csodái közt az ember nem földi eredetűnek gondolta, hanem azt, hogy Galatea testesült újra benne, vagy hogy talán az egyik kép keretéből kilépett Vénus, vagy Hebe, aki leszállt talapzatáról és hússá és vérré lett.

S most, minthogy nincs kezünkben a festő ecsetje, a regényíró tollával akarjuk megkísérelni, hogy külsejéről halvány képet rajzoljunk.

Még nem töltötte be tizennegyedik életévét, mint kezdetben említettük. Arca a liliom, a rózsa és a barack színében virult, de a liliom színe volt rajta az uralkodó. Magas homlokán, amely nagyrészt domború volt, büszkeség és méltóság tükröződött és - különös vegyülék - egyúttal gyengédség, szellemi erő és bátorság. Az ember úgyszólván érezte, hogy az erős akarat, amely ezen a homlokon tükröződött, s amely most csak a szerelemre és az élvezetekre irányult, a gonosztettől sem fog visszariadni, ha majd a szenvedély és az uralomvágy irányítja. Mária finom, kicsiny és mégis energiát visszatükröző orra a Guisek sasorrához hasonlított. Füle kicsiny s gömbölyű formájú volt és úgy csillogott remegő hajfürtjei alatt, mint a gyöngyházkagyló. Szemének színét nem lehetett határozottan megjelölni, hanem a barna és lila szín keverékében fénylett, tüzesen, gesztenyebarna szempillái és antik tökéletességgel metszett szemöldökei alatt. Két bájos ránc határolta el bíborpiros ajakú szájának vonalát, amely mindig nyitva volt s remegett. Ha a királynő mosolygott, akkor minden örvendeni látszott körülötte. Friss, fehér és gömbölyű áll és hajlékony, bársonyszerű hattyúnyak tették tökéletessé ezt a szépséget.

Ilyen volt az a nő, akit Ronsard és Bellay tizedik múzsájának nevezett. Ez volt az a szép fej, amelynek harmincegy évvel később Fotheringayben a vérpad tőkéjére kellett feküdnie, hogy Erzsébet hóhérja elválassza törzsétől.

Ah, hogyha akkor jós jött volna oda és megjósolja a bámuló néptömegnek, amely hosszan nézett a pompás lovascsoport után, míg az eltűnt a saint-germaini fák közt, hogy ezekre a királyokra, hercegekre, hercegnőkre, nagy urakra és hölgyekre milyen sors vár, vajon felcserélte volna-e valaki, aki darócruhában volt sorsát a lovasokéval, akik bársony és selyem mellényeket és gyöngyökkel s aranyfonalakkal átszőtt kabátokat viseltek?

Hagyjuk a lovasokat eltünedezni a gesztenyefák árnyékos lombjai alatt s a bokrok közt, és térjünk vissza a saint-germaini kastélyba, ahol mint elbeszéltük, Medici Katalin hátra maradt azzal az ürüggyel, hogy múló rosszullét vett erőt rajta.