TIZENEGYEDIK FEJEZET
Maraviglia Odoardo.

Midőn Philibert Emmanuel távozott, a sátor előrészében újból a fogolyra vetett egy pillantást, mely igazolta azt, amit akkor gondolt, midőn először látta a foglyot, hogy nemes emberrel lesz dolga.

A herceg intett a négy őrt álló katona parancsnokának, hogy jöjjön közelebb.

- Barátom, - mondotta Emmanuel, - öt perc múlva ezt az embert a császár parancsára elhozod sátramba!

A hercegnek nem lett volna szüksége arra, hogy V. Károlyra hivatkozzék, mert mindenki tudta, hogy V. Károly korlátlan hatalommal ruházta fel és katonái, akik bálványozták a herceget, és úgy engedelmeskedtek neki, mint magának a császárnak.

- Parancsára, fenség! - felelte az őrmester.

A herceg ezután folytatta útját sátra felé.

Emmanuel sátra korántsem volt olyan pompás, mint a császáré és nem volt négy részre osztva, hanem csak a katonaember egyszerű sátra volt, melyet közönséges vitorlavászon osztott két részre.

Scianca Ferro a sátor bejáratánál ült.

- Maradj a helyeden! - szólt oda neki Emmanuel, - de végy kezedbe fegyvert!

- Mi célból? - kérdezte Scianca Ferro.

- Ide fognak hozni egy embert, aki megkísérelte, hogy meggyilkolja a császárt. Négyszemközt akarom kihallgatni. Nézd meg jól, midőn belép ide, és ha megszegi szavát, melyet nekem fog adni, ha szökni akar, akkor fogd el. De élve kell kézre kerítened; hallod? Mert rendkívül fontos, hogy életben maradjon!

- Akkor, - mondotta Scianca Ferro, - nincs szükségem fegyverre, karom is elég lesz.

- Tégy, amint tetszik, mindent tudtodra adtam!

- Légy nyugodt! - mondotta Scianca Ferro.

Még mindig tegezte tejtestvérét, vagy jobban mondva, Emmanuel, híven a gyermeki kor szentesített szokásaihoz, kérte Scianca Ferrot, hogy tegezze.

A herceg belépett sátrába, ahol Leonet, vagyis inkább Leonát találta, aki várta.

Minthogy a herceg egyedül lépett be, Leona, amint a függöny lehullott, tárt karokkal sietett eléje.

- Végre itt vagy, barátom! - mondotta Leona. - Milyen rettenetes jelenet volt az, Waldeck gróffal!... Sajnos, igazad volt, midőn azt mondottad, hogy izgatottságom és sápadtságom miatt nőnek fognak nézni.

- Oda se neki, Leona! Olyan dolog volt, amilyen gyakran előfordul a katona életében, s most az ilyenekhez majd hozzá kell szoknod.

Azután mosolyogva így folytatta:

- Látod Scianca Ferrot, végy példát őróla.

- Hogyan mondhatsz csak tréfából is ilyet, Emmanuel? Scianca Ferro férfi; úgy szeret téged, mint ahogy férfi szerethet férfit, jól tudom; de én, Emmanuel, én úgy szeretlek téged, hogy szóval nem tudom kifejezni, nélküled nem tudnék élni! Szeretlek, mint a virág a harmatot, mint a madár az erdőt, mint a hajnal szereti a napsugarat... Általad élek, létezem, szeretek! Nélküled nem is vagyok!

- Édes, egyetlen szerelmem, - felelte Emmanuel, - tudom, hogy maga a báj, az odaadás és a szerelem vagy, tudom, hogy oldalamon haladsz az élet útjain, de valósággal bennem élsz! Ezért minden dolgomat tudod, semmit sem titkolok előtted!

- Miért mondod ezt nekem?

- Mert egy embert fognak idevezetni, mert ez az ember nagy bűnös, akit ki kell hallgatnom, mert lehet, hogy fontos dolgokat fog elárulni. Ki tudja, hogy a legmagasabb rangú embereket nem keveri-e bele a dologba? Menj át a sátor túlsó felére. Hallgatózz, ha úgy tetszik, nem bánom. Úgyis tudom, hogy egyedül fogom hallani azt, amit hallani fogok.

Leona egykedvűen vállat vont.

- Rajtad kívül úgy sincsen számomra a világ! - mondotta.

S a fiatal leány kedveskedve intett kezével szerelmesének és eltűnt a függöny mögött.

Ideje volt; az öt perc letelt, az őrmester katonás pontossággal megérkezett és elhozta a foglyot.

Emmanuel ülve fogadta őket, alakja félhomályba volt burkolva. Ilyképp harmadszor is és alaposabban s még behatóbban szemügyre vehette a gyilkost.

Az az ember pedig, körülbelül harminc-harmincöt éves lehetett. Karcsú és magas termetű volt. Arcvonásai olyan nemesek voltak, hogy Emmanuel az említett álöltözet ellenére is arra következtetett, hogy kétségkívül nemes emberrel van dolga.

- Hagyják ezt az urat egyedül én velem, - mondotta Emmanuel az őrmesternek.

Az őrmester tüstént engedelmeskedett és a négy katonával együtt elhagyta a sátrat.

A fogoly élénk és átható tekintetét Emmanuelre szögezte.

Emmanuel felkelt és egyenesen odament a megkötözött emberhez.

- Uram, - így szólította meg a foglyot, - az emberek nem tudják, hogy kivel van dolguk, és ezért megkötözték önt. Ön, mint nemes ember, becsületszavát fogja adni nekem, hogy nem kísérli meg a szökést és kiszabadítom kezét a kötelékekből.

- Én paraszt vagyok, nem pedig nemes! - felelte a gyilkos. - Nem adhatom tehát nemesi szavamat.

- Ha valóban paraszt, akkor az adott szava semmire sem fogja kötelezni. Tehát adja nekem szavát, mert ez az egyetlen zálog, amelyet kérek öntől.

A fogoly nem felelt.

- Nos jó, - mondotta erre Emmanuel, - feloldozom kötelékeit anélkül, hogy becsületszavát adná. Nem félek attól, hogy olyan emberrel állok szemben, akinek nincs becsülete, amelyet zálogul adhatna.

A herceg ezután elkezdte kioldozni a fogoly kötelékeit. Az pedig, egy rövid lépéssel hátralépett.

- Várjon! - kiáltotta. - Nemesi szavamat adom, hogy nem fogok megszökni!

- No lám! - mondotta Philibert Emmanuel mosolyogva. - Az ördögbe is, jól ismerem én a kutyákat, lovakat és az embereket!

Ezután teljesen szabaddá tette a fogoly kezeit.

- Így most szabad, ezután beszélgethetünk!

A fogoly hidegen nézte összehorzsolt kezét, azután lecsüggesztette.

- Beszélgessünk, - ismételte gúnyosan, - miről?

- Természetesen arról, hogy mi okból követte el bűnét - mondotta Emmanuel.

- Semmit sem vallottam be erről, tehát nem is beszélhetek róla.

- A császárnak, akit meg akart gyilkolni, nem vallott be semmit, ez érthető. A katonáknak, akik elfogták, nem mondott semmit, ezt is értem. Nekem azonban, mint nemes embernek, aki mint nemessel bánik önnel, s nem, mint közönséges gonosztevővel, nekem mindent meg fog mondani.

- Mi célból?

- Mi célból? Ezt mindjárt meg fogom önnek mondani, uram. Mert nem tartom olyan embernek, aki fizetést fogadott el valamilyen gyáva fickótól, hogy a kezét adja kölcsön neki, mert az nem merte egyedül elkövetni a merényletet. Mi célból, kérdi ön? Azért, hogy fel ne kössék, mint valami közönséges gyilkost, vagy útonállót, hanem hogy mint nemest, és mint urat lefejezzék.

- A kínpaddal fenyegettek, - mondotta a fogoly, - hogy szólásra bírjanak, hát tegyék meg!

- A kínvallatás felesleges kegyetlenkedés volna, mert ön elviselné anélkül, hogy - beszélne! Megkínoznák, de nem győznék le, megőrizné titkát, és kínzói csalódnának. Nem, nem ez az én szándékom, hanem bizalmat és igazságot kérek. Azt akarom, hogy ön nekem, a nemes embernek, fővezérnek és hercegnek megmondja azt, amit gyóntatójának vallana be, és ha erre nem talál méltónak, akkor ez az okból történik, mert ön mégis egyike azoknak a nyomorultaknak, akik közé nem akartam sorolni, mert mégis csak valamilyen alávaló szenvedély befolyására cselekedett s nem akar vallani, mert...

A fogoly felegyenesedett és félbeszakította a herceg szavait:

- Engem úgy hívnak, hogy Maraviglia Odoardo, uram! Kutasson emlékezetében és hagyja abba a sértegetést! - kiáltotta.

A Maraviglia Odoardo név hallatára Emmanuelnek úgy rémlett, hogy elfojtott kiáltást hall a sátor másik részéből. A sátor függönyének gyenge mozgása pedig kétségtelenné tette a herceg előtt, hogy a hallgatózó Leona felindult.

Emmanuelben is különös, érzéseket ébresztett e név, amint emlékezetében kutatott.

Valóban ez a név volt az ürügy arra a háborúra, mely elrabolta a herceg országát.

- Maraviglia Odoardo! - ismételte Emmanuel elgondolkodva - ön talán a lombardiai francia követ, Maraviglia Ferenc fia?

- Igen, annak a fia vagyok!

Philibert Emmanuel gondolatban visszatért kora ifjúságának idejébe. Ez a név ahhoz az időhöz tartozott, de most nem tisztázta a helyzetet.

- Nemesi név az ön neve, de amennyire én emlékezem, semmiféle összefüggésbe nem áll azzal a gonosztettel, amelyet el akart követni.

Odoardo megvetően mosolygott.

- Kérdezze meg a felséges császárt, - mondotta - hogy az ő emlékezőtehetsége is olyan homályos-e, mint az öné!

- Bocsásson meg uram, de abban az időben, midőn Maraviglia Ferenc oly hirtelen eltűnt, még gyermek voltam, alig nyolc esztendős. Ezért nem lehet csodálkozni felette, hogy az eltűnés részleteit nem ismerem, amely különben, ha jól emlékszem, mindenki számára titok maradt!

- Nos jó, nagyságos uram, fel fogom fedni ön előtt ezt a titkot... Azt hiszem, tudja, hogy milyen semmirekellő fejedelem volt az utolsó Sforza, olyan ember, aki I. Ferenc és V. Károly közt folyton ingadozott aszerint, hogy melyiknek kedvezett a hadiszerencse! Atyámat, Maraviglia Ferencet, I. Ferenc, mint rendkívüli követet küldte Sforzához Lombardiába. Ez 1534-ben történt. A császár Afrikában volt elfoglalva, a szász herceg pedig, mint I. Ferenc szövetségese éppen békét akart kötni a római királlyal. VII. Kelemen, aki szintén Franciaország szövetségese volt, VIII. Henriket, Anglia királyát egyházi átokkal sújtotta, úgy látszott tehát, hogy a császár ügye Olaszországban rossz fordulatot vett. Mint mindenki, Sforza is elpártolt a császártól, akinek még négyszázezer arannyal tartozott és egész politikájának sorsát I. Ferenc rendkívüli követének kezébe tette le. Ez nagy diadal volt, de Maraviglia Ferenc, sajnos, annyira elővigyázatlan volt, hogy eldicsekedett vele. Szavai eljutottak a tengerentúlra s Tunis előtt a megijedt V. Károly császár fülébe. A szerencse azonban változó! Két hónappal később meghalt VII. Kelemen, aki Olaszországban Franciaország kincse volt. V. Károly meghódította Tunist és a császár győzedelmes hadseregével kikötött Olaszországban. Sforza áldozati bárányt keresett tehát. Maraviglia Ferencet szemelte ki a sors arra, hogy ő legyen a bűnbak! Egy alkalommal atyám szolgái összeverekedtek a város lakói közül néhánnyal, és két milánói embert megöltek. Sforza csak alkalomra várt, hogy a felséges császárnak adott ígéretét megtarthassa. Maraviglia Ferencet, aki egy év óta nagyobb úr volt Lombardiában, mint Sforza maga, elfogták, és mint valami gonosztevőt, a citadellába vitték. Anyám a városban lakott nővéremmel, aki akkor négy éves gyermek volt. Én Párizsban voltam a Louvreban, mint a francia király apródja. Atyámat anyám karjaiból ragadták ki, s elhurcolták anélkül, hogy a szegény asszonynak megmondták volna, mit akarnak férjétől és hova viszik. Nyolc nap múlt el és minden fáradozása, utánjárása ellenére a grófnő semmit sem bírt megtudni férjéről. Maraviglia roppant gazdag volt, ezt mindenki tudta és a grófnő meg tudta volna vásárolni férje szabadságát, ha akármilyen nagy összeget is kérnek. Egy éjszaka kopogtatott valaki annak a palotának kapuján, amelyben anyám lakott. Kinyitották a kaput s egy ember állt künn, és azt mondotta, hogy négyszemközt akar beszélni a grófnővel. A szegény asszony helyzetében minden lehetőség kihasználása fontos volt. Barátai által, a franciák által, anyám a városban azt a hírt terjesztette el, hogy ötszáz aranyat ad annak, aki határozottan meg tudja neki mondani, hogy férje hol van. Az, az ember, aki tanúk nélkül akar beszélni vele, valószínűleg a grófról akar hírt hozni, s azért kíván négyszemközt beszélni, mert attól fél, hogy valaki elárulhatná. Anyám nem tévedett. Az ismeretlen börtönőr volt a milánói erődben s atyámat oda vitték. A börtönőr nemcsak azért jött, hogy hírt hozzon atyámról, hanem levelet is hozott tőle. Amint anyám megismerte férje írását, kifizette az embernek az ötszáz aranyat.

- A levélben az elfogatás körülményei és a bebörtönözés voltak leírva, de nem árult el túlságos aggodalmat. Az anyám levélben válaszolt és arra kérte férjét, hogy rendelkezzék vele, mert élete és vagyona az övé! Öt nap elteltével ugyanaz az ember kopogtatott éjfélkor a kapun. Azonnal beengedték, s mert személyleírását tudtára adták a szolgáknak, nyomban a grófnő elé vezették. A fogoly helyzete rosszabbodott, más zárkába vitték át és teljesen lehetetlen dolog volt a külvilággal érintkeznie.

A börtönőr azt mondotta, hogy a gróf élete forog veszélyben.

- Vajon, igazat mondott-e az, az ember, vagy csak nagyobb pénzösszeget akart a grófnőtől kizsarolni?

- Mindkét feltevés egyformán igaz lehetett. Az aggodalom azonban minden megfontolást elfeledtetett anyámmal. Egyébként pedig, különböző kérdéseket intézett a börtönőrhöz s habár ennek feleletei némi kapzsiságra vallottak, mégis, úgy látszott, hogy jó akaratú ember.

- Anyám ugyanolyan pénzösszeget adott a börtönőrnek, mint első alkalommal s azt mondotta neki, hogy mindenesetre igyekezzék kieszelni valamilyen módot, amely a gróf szökését lehetővé tenné. Anyám kötelezte magát, hogy ha a szökés sikerül, ötezer aranyat fizet, s ha a gróf biztonságban lesz, azon kívül húszezer arany üti a börtönőr markát.

- Ez igen sok pénz volt! - A börtönőr azzal távozott, hogy gondolkozni fog a teendők felett. Anyám maga is igyekezett hírt szerezni a férjéről, s minthogy az erődben számosan voltak olyanok, akik a hercegnek barátai voltak, ezek által megtudta, hogy a fogoly helyzete sokkal veszélyesebb, mint amilyennek a börtönőr mondotta. Arról volt szó, hogy a grófot, mint kémet akarják perbe fogni. Anyám türelmetlenül várta a börtönőr jövetelét, akinek nevét sem tudta, s ha tudta volna is, nem vesztét okozta-e volna ennek az embernek és saját magának is, ha Maraviglia grófnő nevében hívatja. Egy dolog azonban megnyugtatta anyámat: Ez a szóban forgó per volt. Milyen bűnnel vádolhatták atyámat? A két milánói halála miatt nem lehetett őt felelőssé tenni. A szolgák és parasztok viszálykodásából származó dolog volt, amelybe nemes embert, követet nem lehetett belekeverni. Néhányan arról suttogtak, hogy nem is lesz per, gyászos hangok voltak ezek, mert azt sejtették, hogy a grófot ennek ellenére is el fogják ítélni. Végül egy éjjel anyám arra ébredt, hogy a kaput döngetik s megismerte e hangokról éjjeli látogatóját. Hálószobájának küszöbén fogadta a grófnő a börtönőrt, aki még sokkal jobban titkolózott, mint máskor. A szökésre talált módot és ezt akarta elmondani anyámnak. Terve a következő volt:

- A fogoly börtönét a börtönőr lakásától csak egy cella választotta el, amelyből felső részén rácsos vasajtó nyílt a gróf börtönébe. Mindkét cella kulcsa a börtönőrnél volt. Azt indítványozta tehát, hogy át fogja törni szobájában ágya mögött a falat, úgy hogy a nyílást ne vehesse észre senki sem. Ezen a résen át be lehet majd jutni az üres cellába, onnan pedig, a gróf börtönébe. Ha azután megszabadították vasbilincseitől, a gróf börtönéből átjön a szomszédos cellába s onnan a börtönőr szobájába. Ott kötélhágcsó lesz előkészítve számára, amelyen leereszkedhetik a sáncárokba, ott, ahol az erőd fala a legsötétebb és legelhagyottabb. Száz lépésre onnan kocsinak kell majd várakoznia, amely a grófot lóhalálában átviszi a herceg birodalmának határán. A terv jó volt és a grófnő beleegyezett. Azonban félt, hogy titokban fogják tartani előtte férje sorsát, s azt fogják mondani neki, hogy a gróf megmenekült, pedig még ugyanúgy börtönben sínylődik, mint azelőtt. Ezért anyám azt akarta, hogy ott lehessen, midőn megszöktetik férjét. A börtönőr rámutatott arra, hogy milyen nehéz dolog lesz anyámat az erődbe beengedni, de a grófnő egyetlen szavával eloszlatta kételyeit. Megengedték anyámnak és leánykájának, hogy férjét meglátogathassa, de még nem élt az engedéllyel, amely ilyképp még érvényes volt. A gróf szökése számára kiszemelt napon, alkonyatkor el fog menni az erődbe. Meglátogatja a grófot, s azután, ahelyett, hogy elhagyná az erődöt, a sötétség leple alatt a börtönőr lakásába megy. Ott bevárja majd a szökés pillanatát. A börtönőr, aki a megállapodás értelmében a gróffal együtt akart szökni, az ígért összeget magától a gróftól fogja megkapni. A várakozó kocsis pedig, százezer tallért fog kapni.

A börtönőr bízott abban, hogy terve sikerül és elfogadta anyám ajánlatát. A szökést harmadnapra, éjjel akarták megvalósítani. Mielőtt elköszönt, a börtönőr ötezer aranyat kapott a gróftól és megjelölte azt a helyet, ahol a kocsinak várakoznia kell. A grófnő egyik kipróbált, hű szolgájára bízta, hogy kocsiról, gondoskodjék.

- De bocsásson meg, nagyságos uram, - szakította félbe elbeszélését Odoardo, - megfeledkezem róla, hogy idegennel beszélek és hogy a dolog részletei, amelyek oly fontosak és megrázóak az én számomra, hallgatómnak teljesen közömbösek!

- Téved, uram, - felelte Emmanuel - inkább azt kívánom, hogy szedje össze emlékezőtehetségét, mert én is fel akarom frissíteni emlékeimet... Hallgatom!

Odoardo folytatta.

- A két nap olyan aggodalmak közt telt el, amilyenek ilyfajta terv kivitelét meg szokták előzni. Egy dolog némileg megnyugtatta a grófnőt: A börtönőrnek magának is érdekében állt, hogy a szökés terve sikerüljön. Ha száz évig szolgál becsületesen, akkor sem szerezhet annyit, mint az alatt a negyedóra alatt, amelyben megszegi esküjét. Tízszer is megkérdezte önmagától a grófnő, hogy miért halasztotta el negyvennyolc órával a szökés idejét, ahelyett, hogy már huszonnégy óra múlva hozzáfogott volna. Úgy tetszett neki, hogy az utolsó huszonnégy óra nem akar elmúlni, s hogy közben a balsors meg fogja hiúsítani a jól kieszelt és megfontolt tervet... Ez az idő is lefolyt az örökkévalóság tengerébe. Szokott pontossággal ütötték az órák az időt. S végre elérkezett az, az óra, amelyben a grófnőnek el kellett mennie a börtönbe. A grófnő jelen volt, midőn a kocsit a szökéshez szükséges dolgokkal felszerelték, hogy a gróf megállás nélkül juthasson át a haláron. Két lovat előreküldtek Páviába, mert ilyképp a gróf késedelem nélkül egyfolytában teheti majd meg a harminc mérföldet. Tizenegy órakor éjjel kellett befogni, hogy a kocsi tizenkét órakor a megbeszélt helyen lehessen.

S ha a gróf biztonságban lesz, értesíteni fogja feleségét, aki mindenhova követni fogja. Ütött az óra. Most, amikor a tervet meg kellett valósítani, a grófnő mégis úgy érezte, hogy hirtelen közeledett az idő. Kézen fogta leánykáját és a börtönbe indult. Az úton egy dologtól félt, attól, hogy nem fogják beengedni, mert látogatási engedélye több mint nyolcnapos.

Azonban a grófnő tévedett. Minden nehézség nélkül beengedték férjéhez. A grófnőnek nem írták le pontosan férje helyzetét, de abból, ahogy ezt a magas rangú embert bebörtönözték, s ahogy bántak vele, további sorsára vonatkozólag semmi jót sem lehetett következtetni. A francia király követének lábát bilincsbe verték, mint a közönséges gályarabét. A hitvestársak fájdalma, midőn viszontlátták egymást, még nagyobb lett volna, ha a biztos menekülés pillanata nincs olyan közel. Mindazt, amit még nem beszéltek meg s határoztak el, megbeszélték e találkozás alkalmával.

A gróf mindenre el volt határozva. Tudta, hogy nem vesztegelhet: a császár elhatározta, hogy Maravigliának meg kell halnia... Philibert Emmanuel megmozdult.

- Biztos ebben, uram? - kérdezte szigorúan - a vád, amelyet oly nagy uralkodó ellen emel, mint amilyen V. Károly, nagyon súlyos! Tudja ezt?

- Nagyságos uram azt kívánja, hogy abbahagyjam, vagy megengedi, hogy folytassam?

- Folytassa! De miért nem felel előbb kérdésemre?

- Mert elbeszélésem folytatása feleslegessé fogja tenni a feleletet!

- Beszéljen tehát tovább! - mondotta Philibert Emmanuel.