TIZENHETEDIK FEJEZET
A kegyencnőnél.

Ha az imént Guise herceget követtük, ahelyett, hogy a connetable-al Valentinois asszonyhoz mentünk volna el, ez éppenséggel nem azért volt, mert az, ami Valentinois asszonynál történt, kevésbé volt érdekes, mint az, amit Medici Katalinnál láttunk történni, hanem azért, mert mint mondottuk, Guise herceg nagyobb ur volt, mint Montmorency és Katalin magasabbrangu urnő, mint Valentinois hercegnő. - Uraljuk meg tehát őket rangjuk szerint.

S most, midőn kifejeztük hódolatunkat, amellyel a királyi méltóság iránt viseltetünk, lássuk mi történt a szép Poitiers Dianánál s meg fogjuk tudni, hogy Henrik király ábrázata miért volt szomoru, midőn megjelent nejénél s hogy szemöldökeit miért ráncolta össze.

A connetable visszatérése épp ugy nem volt titok Valentinois hercegnő előtt, mint Guise herceg megérkezése Medici Katalin előtt; a két nő a hazaszeretet álarca alatt és a királyhüség jelszavával folytatta cselszövéseit egymás ellen. Katalin a „Guise” nevet tüzte ki zászlajára és Valentinois hercegnő a „Montmorency” nevet!

A rossz nyelvek ugyanugy beszéltek a királynő és a kardinális viszonyáról, mint a kegyencnő és a connetable szerelméről. Hogyan lehetett azonban Montmorency, aki hatvannyolcéves mogorva öreg ember volt s goromba, mint a pokróc, vetélytársa a királynak, aki még csak negyvenéves volt s előkelő és szeretetreméltó? Ennek a rejtélyes dolognak megmagyarázását azokra az ügyes anatómusokra bizzuk, akik azt állitják, hogy bonckésükkel fel tudják tárni a női sziv titkait.

Biztosan csak azt tudta mindenki, ami kétségtelen és szemmellátható volt, hogy a szép Diana, aki inkább volt királynő, mint a királynő maga, akaratnélküli báb módjára engedelmeskedett a szeszélyes connetablenak s minden kivánságát teljesitette.

Abban az időben már husz év óta volt ez ugy, tehát szerelmük még abban az időben keletkezett, midőn a szép Diana még harmincéves volt és a connetable negyvennyolc.

A hercegnő tehát örömkiáltással fogadta a bejelentést, amely igy szólt:

- Montmorency connetable!

A hercegnő nem volt egyedül. A szoba egyik sarkában felhalmozott párnákon két szép gyermek ült, akik előtt a szerelem tárta fel az élet szépségeinek kapuját. A fiatal Stuart Mária királynő és a kis Ferenc dauphin voltak ezek, akik hat hónap óta voltak házasok és jobban szerették egymást, mint eljegyzésük idején.

A fiatal királynő éppen azzal foglalatoskodott, hogy férje fejére selyemsapkát igyekezett illeszteni, amely neki tulságosan nagy volt s amelyről azt tartotta, hogy férje számára nem elég kicsiny.

A fiatal pár annyira el volt foglalva e fontos teendőjével, hogy akármilyen jelentékeny esemény volt is politikai szempontból tekintve az emlitett bejelentés, amely a hirneves hadifogoly Párizsba való megérkezését adta tudtul, nem is hallották, vagy ha hallották is, a legcsekélyebb figyelemre sem méltatták. Tizenötéves nő és tizenhétéves ifju szerelme, - mily szép dolog! Többet ér életüknek egy esztendeje husz más esztendőnél. II. Ferenc tizenkilencéves korában halt meg Stuart Máriával boldog házasságának második esztendejében! Vajjon nem volt-e mindazonáltal boldogabb, mint szép fiatal felesége, aki harminc évvel élte tul férjét, de életének e harminc esztendejéből három évet önkéntes számkivetésben és tizennyolc évet börtönben töltött.

Anélkül, hogy törődött volna a két bájos gyermekkel, akik a sarokban életüknek kiváltságos és boldog perceit élték, Diana tárt karokkal sietett a connetable elé és csókra tartotta oda neki szép homlokát.

A connetable óvatosabb volt, mint a hercegnő s pillanatig habozott, mielőtt csókot nyomott volna Diana homlokára.

- Hohó! - mondotta Montmorency. - Ugy látom, nem vagyunk egyedül, szép hercegnőm!

- Ugy van, kedves connetableom! - felelte Diana.

- No lám! Akármilyen öreg vagyok is, ahhoz még elég jó szemem van, hogy észrevegyem, mi motoszkál ott a sarokban.

Diana nevetett.

- Hogy ott mi motoszkál? - mondotta a hercegnő. - Skótország és Anglia királynője és a francia trón örököse. De legyen nyugodt: annyira el vannak foglalva a saját dolgaikkal, hogy semmit sem törődnek a mi dolgunkkal.

- Terringettét! - mondotta a connetable. - Hát olyan jól folynak a dolgok odaát a tenger tulsó partján, hogy más dolog nem forog a fiatalok fejében?

- Kedves connetableom, a skótok ma Londonban lehetnek és az angolok bevonulhatnak Edinburgba, - ami éppen olyan nagy esemény volna, mint az ön jövetele s éppen olyan fenhangon adnák tudtára mindenkinek, - de kételkedem benne, hogy a két gyermek közül csak az egyik is hátranézne a hir hallatára. Oh, nem! Hála Istennek, sokkal fontosabb dologgal vannak elfoglalva: szeretik egymást, kedves connetableom! Mi az angol és a skót birodalom ehhez a szóhoz képest, hogy szerelem, amely szó a mennyország birodalmának királyává teszi azokat, akik kiejtik ajkukon csókolódzás közben!

- Ön bübájos tündér, hercegnő! - mormogta az öreg connetable. - S hogyan folynak a mi dolgaink?

- Azt hiszem, - mondotta Diana, - hogy a mi ügyünk jól áll, mert ön itt van... A békét megkötötték, vagy nemsokára megkötik. Guise Ferenc kénytelen lesz hatalmas kardját hüvelyébe dugni. Minthogy fővezérre nem lesz szükség, de connetablera mindig szükség van, kedves connetableom fog felülkerekedni s a királyság első embere lesz, ahelyett, hogy a második lenne.

- Ezer mennykő! Nem rossz okoskodás, - mondotta a connetable. - Most még a váltságdij dolgát kell megbeszélnünk, szép Dianám. Bizonyára tudja, hogy becsületszavamra bocsátottak szabadon és hogy kétszázezer aranytallért kell fizetnem.

- Nos és? - kérdezte a hercegnő mosolyogva.

- Nos, ezer mennykő! Eszem ágában sincs, hogy én fizessem meg a váltságdijat.

- Kiért verekedett, kedves connetable, midőn elfogták?

- Uram Isten! Azt hiszem, hogy a királyért, ámbár a seb, amelyet kaptam egyedül az enyém.

- Nos, hát, a király lesz az, aki fizetni fog. Azt hiszem, azonban kedves connetable azt mondotta, hogy ha sikeresen járok majd közbe a béketárgyalások szerencsés befejezése érdekében, Emmanuel herceg, aki nagylelkü fejedelem, valószinüleg meg fogja önnek fizetni a kétszázezer aranytallért.

- Mondtam én azt? - kérdezte a connetable.

- Nem mondta, hanem irta.

- Mi az ördög, mi az ördög, mi az ördög! - mondotta kacagva a connetable. - Akkor be kell avatnom a hercegnőt terveimbe. Nos hát, játszunk nyilt kártyákkal! Igen, a szavójai herceg elengedi nekem a váltságdijat! Minthogy azonban unokaöcsém, az admirális tulságosan büszke legény ahhoz, hogy ilyen kegyet elfogadjon, nem fogok neki emlitést tenni róla.

- Ugy, hogy az admirális százezer aranytallért fog adni önnek, hogy adja át a szavójai hercegnek?

- Ugy van!

- Ugy, hogy a király kétszázezer aranytallért fog adatni önnek, hogy fizetni tudjon Philibert Emmanuelnek?

- Nagyon helyes!

- Ilykép háromszázezer aranytallért fog kapni, amellyel nem tartozik senkinek.

- Ugy lesz! S ennek a pénznek lesz szerencséje a szép Valentinois hercegnő kezébe vándorolni... Minthogy azonban minden munkáért fizetés jár... mit teszünk majd a háromszázezer aranytallérral?...

- Elsősorban, - felelte a hercegnő, - kétszázezer aranytallérral a connetable költségeit fogjuk megtériteni, amelyeket a hadjárat okozott neki s ezzel kárpótolni fogjuk a tizennyolc havi hadifogságért.

- Azt hiszi, hogy ez talán sok?

- A mi connetable-ünk oroszlán, ezért az oroszlánrész illeti meg. S a fenmaradó százezer...

- Ezt a következőképen fogjuk elosztani: Az összeg felét, tehát ötvenezer tallért, arra forditunk, hogy fejdiszt és hozzá való tüket vásárlunk szép hercegnőm számára. A másik fele szolgáljon hozományul két szegény gyermekünk számára, akiknek nagyon rossz dolguk lesz, ha a király nem gyarapitja valamivel azt a vagyont, amelyet a szerencsétlen apa ugy juttatott fiának, hogy utolsó fillértől is megfosztotta magát!

- Igaz, hogy leányunknak, Dianának, mint De Castro herceg özvegyének már van vagyona, amely százezer tallérra rug... Meg fogja azonban érteni, kedves connetable, hogy ha a király bőkezü lesz s azt fogja tartani, hogy ez a pénz egy Montmorency felesége s egy király leánya számára nem elegendő és ezért meg fogja oldani erszényének zsinórját, nem én leszek, aki a zsinórt ismét összehuzza.

A connetable csodálattal nézett a kegyencnőre.

- Jó, - mondotta, - tehát a király még mindig azt a varázsgyürüt hordja, amelyt ön huzott az ujjara.

- Még mindig! - felelte mosolyogva a hercegnő. - De azt hiszem, hogy a király lépteit hallom s nemsokára azt hiszem, egyedül is meggyőződhetik arról, hogy a gyürü az ujján van.

- Ah, ah! - mondotta a connetable, - tehát még mindig ezen a titkos folyosón át jön a király s még mindig kulcsa van ehhez az ajtóhoz?

A királynak valóban ugyanugy kulcsa volt Diana szobájának titkos ajtójához, mint a kardinálisnak a királynőéhez.

Sok titkos ajtó volt a Louvreban és mindegyiknek volt egy kulcsa, ha nem kettő.

- Jó, - mondotta Diana és a guny leirhatatlan kifejezésével nézett öreg imádójára, - nem lesz ezentul féltékeny a királyra.

- Alighanem féltékenynek kellene lennem, - mormogta a vén hadfi.

- Vigyázzon magára! - kiáltotta a hercegnő, aki nem tudta megállni, hogy célzást ne tegyen Montmorency közmondásos fösvénységére, - a féltékenység kedvéért kétszázat kellene tennie száz ellen s ön nem szokott ennyit kockáztatni a...

Diana azt akarta mondani „a szerelemért”, de elharapta a szót.

- Miért? - kérdezte a connetable.

- A pénz kedvéért! - felelte a hercegnő.

E pillanatban belépett a király.

- Oh, sire! - kiáltotta Diana és a király elé sietett.

- Siessen, mert már el akartam küldeni önért... Megérkezett a mi kedves connetable-unk, aki örökké fiatal marad s büszke, mint Mars isten.

- Igen, - mondotta a király s az akkori kor szokása szerint mythologiai fordulatot szőtt beszédjébe, - és a connetable első látogatása Vénus istennőnek szól... Montmorencynak igaza van; én nem azt mondom: - Mennél nagyobb az ur, annál nagyobb tisztelet adassék neki! - Hanem azt, hogy: - A szépséget királyi felséget megillető tiszteletben kell részesiteni. Adjon kezet, kedves connetable!

- Terringettét, sire, - mondotta dörmögve Montmorency és olyan arckifejezést vett fel, mint hogy ha haragudnék, - nem tudom, hogy szabad-e kezet szoritanom önnel.

- S miért nem tudja? - mondotta nevetve a király.

- Mert, - felelte a connetable s mind haragosabbá vált, - mert ugy látszik, ön kissé soká felejtett ott engem!

- Én megfeledkeznék önről, kedves connetable!? - kiáltotta a király.

II. Henrik tehát mentegetőzni kezdett, holott olyan jó alkalma lett volna hozzá, hogy megrója a connetablet.

- Ah, igaz, hogy Guise herceg teletrombitálta az ön füleit! - mondotta a connetable.

- Terringettét! - mondotta Henrik, aki nyiltan és egyenesen akart válaszolni Montmorency rejtett célzására, - győztesnek ön nem tilthatja meg, hogy megfuvassa a trombitákat.

- Sire, - mondotta Montmorency és felágaskodott, mint a kakas a szemétdombon, - van olyan vereség, amely éppen olyan dicsőséges, mint a győzelem.

- Igen, de sokkal kevesebb hasznot hajt! Azt hiszem, ezt belátja?

- Kevesebb hasznot hajt... kevesebb hasznot hajt... - mormogta az öreg, - ez valóban igaz! De a háboru olyan játék, hogy a legügyesebb ember is elveszitheti a játszmát s a király, az ön atyja, sokat tudna mondani erről!

Henrik kissé elpirult.

- Ami pedig Saint-Quentin városát illeti, - folytatta beszédét a connetable, - azt hiszem, ha meg is adta magát.

- Mindenekelőtt, - vágott a connetable szavába Henrik, - Saint-Quentin vára nem adta meg magát. Saint-Quentint bevették és pedig, mint tudja, hősies védekezés után vették be! Saint-Quentin megmentette Franciaországot, amelyet...

Henrik habozott.

- Igen, fejezze be: amelyet a Szent Lőrinc-napi csata romlásba döntött, ugy-e bár? Ez az, amit mondani akart?... Azért türtem hát, hogy öljenek, megalázzanak és fogságba vessenek királyomért, hogy a király végül ilyen kedves bókkal köszönje meg mindezt nekem.

- Nem, kedves connetable, - mondotta Henrik, aki Diana tekintetére ugy tett, mintha megbánta volna előbbi szavait, - nem azt mondom, ellenkezőleg... csak azt mondottam, hogy Saint-Quentin csodálatraméltó módon védekezett.

- Lám, lám! S milyen jól bánt felséged védőjével!

- Coligny? Mit tehetnék érte többet, mint azt, hogy váltságdiját megfizetem az önével együtt?

- Ne beszéljünk róla, sire... Jó, ha szóvá tesszük Coligny váltságdiját, de beszéljünk Dandelot fogságáról is!

- Ah! - kiáltotta a király. - Bocsásson meg kedves connetable, de Dandelot eretnek!

- Mintha mindannyian nem volnánk többé-kevésbé eretnekek! Ön például jogot formál arra, hogy a mennyországba jusson, sire?

- Miért ne?

- Mit nem beszél? Ön éppen ugy fog odakerülni, mint öreg marsallja, Strozzi, aki halálos ágyán lett eretnekké. Kérdezze meg barátjától, Vielle-Ville urtól, hogy mit mondott a marsall, midőn kilehelte lelkét.

- Mit mondott?

- Azt mondotta: Megtagadom Istent, midőn befejezem életemet! Guise pedig igy felelt neki: Vigyázzon marsall, mert még ma annak az Istennek szine előtt fog állni, akit megtagad. - Jó, - mondotta a haldokló és csettentett ujjával, - ma odakerülök, ahová azok kerültek, akik hatezer év óta meghaltak! - Nos hát? Miért nem ásatja ki a sirból a marsall holttestét s égetteti el a Gréve piacon? Annál is inkább, mert Strozzi meghalt önért, mig a többiek csak megsebesültek.

- Connetable! - kiáltotta a király. - Ön igazságtalan!

- Igazságtalan? Bah! Hát hol van Dandelot! Talán a lovascsapatok felett tart szemlét, mint, ahogy ezt rangja megkivánná? Vagy talán kastélyában piheni ki magát Saint-Quentin dicsőséges védelme után, mely alatt az ön saját állitása szerint csodákat mivelt. Nem! Börtönben van a meluni kastélyban! S miért? Mert őszintén megmondotta véleményét... Oh! Terringettét! Sire, nem tudom, mi tart vissza attól, hogy magam is hugenottává ne legyek s hogy felajánljam Condé urnak kardomat?

- Connetable!...

- S ha arra gondolok, hogy kedves Dandelot-m valószinüleg Guise urnak köszönheti elfogatását...!

- Connetable, esküszöm önnek, hogy ez a dolog semmiféle kapcsolatban sincs a Guisekkel.

- Hogyan? Azt akarja elhitetni velem, hogy ez a cselszövés nem az ön ördögi kardinálisának müve?

- Connetable, mit kiván ön? - mondotta a király, aki igy akart kitérni a felelet elől.

- Mit is kivánnék?

- Például, hogy szerencsés hazatérésének örömére és tiszteletére Dandelot visszanyerje szabadságát?

- Ördög és pokol! - kiáltotta a connetable. - Azt nem csak kivánom, hanem akarom!

- Connetable, kedves unokatestvérem, - felelte a király mosolyogva, - tudod, hogy csak egyedül a király mondhatja: Mi akarjuk!

- Nos, sire, - mondotta Diana, - mondja: - Mi akarjuk, hogy hü emberünket, Dandelot-t szabadon bocsássák, hogy jelen lehessen szeretett leányunknak, Diana de Castronak és Montmorency Ferencnek, Dauwille grófjának lakodalmán!

- Igen, - dörmögte a connetable, - ha lesz ebből a házasságból valami...

- S mi akadályozhatná meg? - kérdezte Diana. - Talán azt tartja, hogy a vőlegény és a menyasszony tulságosan szegények ahhoz, hogy egybekelhessenek.

- Ah, hogy ha csak ezen mulik a dolog, - mondotta a király, aki mindig örült, ha pénz segitségével menekülhetett a zavarból - százezer aranytallér majd még csak akad valahogyan a ház körül.

- Nem arról van szó! - mondotta a connetable. - Ördög és pokol! Ki beszél pénzről? Kételkedem benne, hogy lesz valami ebből a házasságból, de más okból.

- Más okból?

- Ez a házasság az ön jóbarátainak, a Guiseknek számitását keresztezi.

- Connetable, ön agyrémek ellen hadakozik!

- Agyrémek ellen! - S miért van Guise Ferenc jelenleg Párizsban? Meg akarja akadályozni ezt a házasságot, amely által családom hirneve és fénye emelkednék... Ámbár, ha jól megfontoljuk, - tette hozzá szemtelenül a connetable - Castro asszony nem más, mint törvénytelen gyermek!

A király ajkába harapott és Diana elpirult.

- Mindenekelőtt téved, kedves connetable, - mondotta a király, aki nem akart felelni a connetable utolsó szavaira - mert Guise nincsen Párizsban!

- Hát hol?

- A compiégne-i haditáborban.

- Jó, sire! Akkor talán azt is meg tudja mondani nekem, hogy nem adott-e neki szabadságot?

- S mi okból adtam volna szabadságot neki?

- Hát hogy ide jöhessen!

- Én nem adtam semmiféle szabadságot Guisenek.

- Nos, sire, akkor Guise eljött Párisba, anélkül, hogy szabadságot kapott volna!

- Megbolondult, connetable! Guise sokkal kötelességtudóbb, semhogy engedélyem nélkül elhagyná a haditábort.

- Tény az, hogy a hercegnek önnel szemben különösen jól kellene tudnia kötelességét, mert nagyon sokat köszönhet önnek, talán mindent. Ezuttal azonban megfeledkezett kötelességéről.

- Bizonyosan tudja, kedves connetable, - vágott közbe most Diana - hogy a herceg ezuttal... nem tudom milyen néven nevezzem?... fegyelemsértést követett el?

- Bocsánat, - mondotta a connetable - saját szememmel láttam a herceget.

- Mikor? - kérdezte a király.

- Csak az imént!

- Hol?

- A Louvre kapujában. Találkoztunk egymással.

- Hogyan lehet, hogy én nem láttam eddig a herceget?

- Mert ahelyett, hogy balra tartott volna, jobbra fordult és ahelyett, hogy a királyt kereste volna fel, a királynőnél tett látogatást.

- Azt állitja, hogy Guise herceg a királynőnél van?

- Felséged meggyőződhet róla. Fogadni mernék, hogy a herceg nem egyedül van ott s hogy a kardinális a társaságban a harmadik.

- Ah, - kiáltotta a király - ezt meg fogjuk nézni. Várjon meg itt engem, connetable, rövid ideig fog tartani!

A király dühösen elment, s a connetable és Poitiers Diana egymásra néztek; a kielégitett bosszuvágy tükröződött tekintetükben. Ferenc dauphin és a kis Mária királynő pedig, akik semmit sem láttak és semmit sem hallottak, szerelmesen csókolták meg egymást.

Ezért jelent meg tehát II. Henrik összeráncolt szemöldökkel és komor ábrázattal feleségének, Katalinnak szobájában.