STRATHCONA

MRS. MESIENHELTER egy kétszeletes ezüst pirítósállványt tett az asztalra.

– És a szakdolgozatát a baptistákról írja, Mr. Milgrim?

– Az anabaptistákról – igazította ki Milgrim, aztán megjegyezte: –

Mennyei ez a rántotta.

– Én vaj helyett vizet használok – avatta be az asszony a titokba –, a serpenyőt kicsit nehezebb utána elmosni, de én így szeretem. Szóval az anabaptistákról?

– Ők feltétlenül belekerülnek, igen – erősítette meg Milgrim, kettétörve első pirítósát –, bár igazából a forradalmi messianizmus a fő témám.

– Azt mondja, Georgetownból jött?

– Igen.

– Az Washingtonban van.

– Így igaz.

– Örülünk, hogy egy tudós van a házunkban – mondta az asszony, bár amennyire Milgrim ki tudta deríteni, az asszony egymaga vezette a kis panziót, s úgy tűnt, ő az egyetlen vendég.

– Boldog vagyok, hogy egy ilyen békés és kellemes helyre bukkantam –

felelte.

És boldog is volt. Átkóborolt egy kihalt kínai negyeden, aztán kikötött itt, a város legrégibb lakónegyedében, ahogy Mrs. Mesienhelter felvilágosította róla. Nem egy túl tehetős negyed, ez nyilvánvaló volt, de az is biztosnak látszott, hogy kezd megváltozni. Szereplője annak a folyamatnak, gondolta Milgrim, amelyen a Union Square is keresztülment. Mrs. Mesienhelter ágyat és reggelit kínáló vállalkozása is az átmenet részét képezte. Ha talál elég vendéget, akik révén fedezhetők a költségek, akkor később, mikor felkapják a környéket, busás haszonra számíthat.

– Van valami terve mára, Mr. Milgrim?

– Utána kell néznem az elveszett poggyászomnak – felelte Milgrim –, és ha nem került elő, akkor vásárolnom kell ezt-azt.

– Biztos vagyok benne, hogy megtalálják, Mr. Milgrim. És ha megbocsát, nekem pedig most a mosás után kell néznem.

Amikor az asszony távozott, Milgrim befalta a maradék pirítóst, reggelije edényeit és evőeszközeit a mosogatóhoz vitte és leöblítette. Azután felment a szobájába. JoS. A. Banks-féle nadrágjának bal zsebében ott volt a százdollárosok fura papírfedeles könyvre hasonlító, vastag, lapos kötege. A retikül tartalmából ezen kívül csak a telefont, egy kis LED-es zseblámpát és egy koreai gyártmányú körömvágót tartott meg, semmi mást.

A többi holmit, köztük azt a bigyót, ami a telefonba volt dugaszolva, egy piros postaládában helyezte el. A New York állami jogosítvány csinos és halványan ismerősnek tűnő tulajdonosnőjénél kanadai pénz egyáltalán nem volt, a hitelkártyák pedig több gondot jelentettek, mint hasznot.

Még ma vennie kell egy nagyítót és egy kis ultraibolya fényű lámpát, meg egy bankjegy-ellenőrző tollat is, ha talál olyat. A bankjegyek jónak látszottak, de biztosra kellett mennie. Már két olyan feliratot is látott, amelyeken elutasítják az amerikai százdollárosok elfogadását.

De előbb jöj enek Türingia titkos flagellánsai, határozta el; leült a zsenília ágytakaróra és kioldozta a cipőfűzőjét.

A könyve az éj eliszekrény fiókjában hevert, a telefon, az Egyesült Államok kormányának tulajdonát képező golyóstolla, a zseblámpa és a körömvágó társaságában. Könyvjelzőként a boríték letépett és megőrzött bal felső sarkát használta, amelyen piros filctollal írt, vékony „HH” betűk álltak.

Láthatólag valaminek, valahogyan a része volt.

Visszaidézte magában, ahogy a dzsekije fedezékében a hóna alá szorított retiküllel az előző éjszaka buszra szállt. Ahogy eltervezte, Princetonban már szert tett némi aprópénzre, tájékozódott buszokról és viteldíjakról, és a megfelelő összeget a furán üresnek látszó érmékben pontosan kiszámolva elő is készítette.

A buszon alig volt más utas. Milgrim félig hátul, az ablak mellett ült, s közben keze – oly lopva, mintha támadástól tartana – felfedezőútra kelt a retikül elsőre teljesen hétköznapinak vélt és zsákmánnyal sem kecsegtető

tájain.

Milgrim most a könyv helyett inkább a telefon után nyúlt. Amikor megtalálta, be volt kapcsolva, ő pedig azonnal kikapcsolta. Most ismét bekapcsolta. New York-i telefonszám tartozott hozzá, barangolást használt és szinte teljesen fel volt töltve. Telefonkönyvében jobbára szintén New York-i és csak utónevekkel jelölt számok sorakoztak. A csengés el volt némítva. Milgrim átkapcsolta rezgésre, hogy meggyőződjön róla, működike. Működött.

Épp ismét el akarta némítani, amikor a telefon rezegni kezdett a kezében.

A keze kinyitotta és a füléhez emelte.

– Halló! Halló! – hallózott egy férfihang.

– Rossz számot hívott – mondta Milgrim, oroszul.

– Egészen biztosan jó számot hívtam – felelte a férfi a vonal másik végén, némileg akcentusos, de használható oroszsággal.

– Nem – tartott ki Milgrim, továbbra is oroszul –, rossz számot hívott.

– Maga hol van?

– Türingiában.

Milgrim összecsukta a telefont, aztán rögtön újra kinyitotta és kikapcsolta.

A keze e reggelen már másodjára döntött a Rize mellett, ami az adott körülmények között teljesen érthető volt.

A telefont visszarakta a fiókba. Most már úgy tűnt, nem jó továbbra is megtartani. Milgrim elhatározta, hogy később megszabadul tőle.

Felütötte a könyvét, készen rá, hogy tovább tanulmányozza Margrave Frederick, a Rettenthetetlen korábban félbehagyott történetét. Ám ekkor hirtelen felvillant benne a St. Mark's Place tavaly októberi emléke. Fish-sel beszélgettek egy használt lemezeket kínáló bolt előtt, ahol igazi lemezeket is árultak, olyan vinilből készülteket, és a bolt faláról, a kirakaton keresztül egy fekete-fehér nő arcképe nézett le rá. Milgrim a párnáira hanyatlott, és egy pillanatnyi időre tudta, ki volt az a nő, és hogy valami más módon is ismeri.

De aztán olvasni kezdett.