MR. SIPPEE

HOLLIS A Passat csomagtartójára tett papírtálcáról falatozta a zamatos párolt-sült krumplival körített, grillezett marhabordát, s az öt cent híján két dollárba kerülő lakoma közben várta, hogy Alberto is megérkezzen a Blaine és a Tizenegyedik utca sarkát uraló Arco benzinkút shopjához, a békesség és a kölcsönös tisztelet Mr. Sippee névre keresztelt, áldott oázisához.

A Mr. Sippee-ben békén hagyják az embert. Ezt Hollis Los Angelesben tett korábbi látogatásaiból már tudta, és most is ez hozta ide. Az autópálya alatti kuckóktól csak egy ugrásnyira fekvő Mr. Sippee éhes és tarka vendégkörében tudhatott alkalmibb hajléktalanokat, a szexipar különféle nemű és küllemű

napszámosait, striciket, rendőröket, kábítószerárusokat, aktakukacokat, művészeket, zenészeket, az utcák vagy az élet sűrűjében eltévedteket és mindazokat, akik nagy nyomású fazekakban sült, fenséges burgonyára áhítoztak. Aki asztallá előléptethető kocsival jött, állva evett. Aki gyalog ért oda, a bolt előtti külső járdaszegélyre telepedett. Itt étkezvén Hollis gyakran gondolt rá, hogy az ENSZ bölcsen tenné, ha felmérné az olajgőzben sült krumpli béketeremtő erejét.

Itt biztonságban érezte magát, még akkor is, ha netán Bobby Chombo frissen kiürített, Romaine Street-i telephelyétől idáig követték volna. Hollis lelke mélyén nem hitte, hogy bárki is a nyomába eredt, de határozottan azt érezte, hogy így kellett volna történnie. Lapockái közé markoló érzés volt, de Mr. Sippee lassacskán megszabadította tőle.

Hollis Passatja mellett egy elefántcsont árnyalatú és kissé Maybach-szerű

arányokra pályázó autó állt. A hozzá tartozó, bő kapucnis pulóvert és csiricsáré napszemüveget viselő két fiatalember táplálkozás helyett, kimért mozgással a kocsi digitális dísztárcsái körül ügyködött. Egyikük a kormánynál ülve türelmesen gépelt egy noteszgépen, míg a másik a színes LED-ek komoran villogó sorával kettészelt, bal első dísztárcsát figyelte álltából. Vajon övék a kocsi, tűnődött el Hollis, vagy csak valakinek a műszaki csapatához tartoznak? Mr. Sippee-nél evés közben gyakran felmerültek ilyesféle, a szokatlan szerepköröket és mások nagyságból fakadó előnyeit firtató kérdések.

Főleg, ha az ember hajnalban ruccant ide bekapni pár falatot, amint azt a Curfew is gyakran megtette, a stúdióban lehúzott éjszakák után. Inchmale imádta ezt a helyet.

Ekkor őzikeszemű azték hercegnők és már-már fallikus tűzhányók ábráinak mázával bevont, veterán bogárhátú Volkswagen kanyarodott be a varázslatos dísztárcsák mellett, Albertóval a volánnál. A férfi pár kocsival arrébb parkolta le, és Hollishoz sietett, aki épp az utolsó falat krumplit tüntette el.

– Elment – panaszolta Alberto, majd körbepillantott a többi vendégen. – Jó helyen van a kocsim?

– Tudom, hogy elment – mondta Hollis –, én mondtam neked. – És Mr.

Sippee-nél senki sem nyúl a kocsidhoz.

– Biztos?

– Persze. Itt jó helyen van. Hol van Bobby?

– Sehol.

– Voltál ott? Odamentél?

– Azok után, amit mondtál, nem. De egyik címére sem lehet e-mailt küldeni, mind visszapattan. És a munkái is mind eltűntek, azokon a szervereken sincsenek, amiket használni szokott.

– A tintahal is elveszett?

– Minden. Két félkész munkámmal együtt. Sharon Tate…

– Nem akarom hallani.

Alberto rosszalló pillantást vetett Hollisra.

– Bocs, Alberto. Én is ki vagyok akadva. Szörnyű volt csak úgy odamenni, és látni, hogy mindent kipucoltak nála. Ha már itt tartunk: jártak Bobbyhoz takarítók?

– Takarítók?

– Egy férfi meg egy nő. Spanyol-ázsiaiak, középkorúak, alacsonyak. Hm?

– Ahogy akkor láttad, mikor odavittelek, az Bobby mércéje szerint tiszta volt. Hagyta, hadd gyűljön össze a szemét. Annyira senkiben sem bízott meg, hogy takarítani engedje. Az előző helyről azért költözött el, mert mindenki állandóan azt találgatta, hogy droglabort rendezett-e be. Nagyon zárkózott, szinte sose megy ki…

– Hol aludt?

– Ott.

– De ott hol?

– Egy darab habszivacson, hálózsákban, minden éjjel másik rácsmezőben.

– Volt egy nagy, fehér teherkocsija?

– Őt még vezetni se láttam soha.

– Mindig egyedül dolgozott?

– Nem. Ha hajtós időszakban volt, pár srácot is bevont.

– Ismered valamelyiket?

– Nem.

Hollis elmerengett a krumpli papírtálcán maradt zsíros nyomainak mintázatán. Aki elég jól tud görögül, gondolta, az olajon gőzölt krumpli papírtálcára ragadt szutykának mintázatából egy jövendölést jelentő szót is kisilabizálhatna. Jó hosszú szó lenne. Hollis a LED-es kerekű elefántcsontszín kocsira pillantott.

– Elromlott a kijelzőjük?

– A kép csak akkor látszik, ha forog a kerék. A rendszer érzékeli a kerék helyzetét és szükség szerint kapcsolja be a LED-eket, és a kép így a látás tehetetlensége miatt alakul ki.

– Kíváncsi vagyok, nem egy Maybach-hoz csinálják-e.

– Mi az a Maybach?

– Egy kocsimárka. Bobby beszélt neked valaha teherszállító konténerekről?

– Nem. Miért?

– Nem említette meg esetleg valaki munkájaként?

– Más művészek munkáiról sosem beszélt. A reklámcuccokról simán; mint például arról a japánoknak készült tintahalról is.

– Van rá tipped, miért lépett le csak így?

Alberto ránézett.

– Nincs, ha csak nem benned volt valami, amitől megrémült.

– Ennyire ijesztő vagyok?

– Számomra nem. De Bobby, az Bobby. Engem az egészben az aggaszt, már azon felül, hogy elbuktam a munkámat és ettől a hajam tudnám kitépni, hogy Bobbyt nem tudom elképzelni, ahogy megszervezi a kiköltözést. Pláne ilyen hatékonyan. Az is három napig tartott neki, amikor legutóbb, arról a droglabornak hitt helyről átcuccolt a Romaine Streetre. Valami rendmániás majmot bérelt fel hozzá, egy szál postás-furgonnal. Végül nekem kellett besegíteni, hogy összejöjjön az ügy.

– Hogy engem mi aggaszt a dologban, azt nem tudom – mondta Hollis –, de valami aggaszt, az biztos.

A kapucnis fiúk, komoly elszántsággal, akár a NASA rakétatechnikusai a fellövés előtt, még mindig a dísztárcsákkal bíbelődtek.

– Nem eszel semmit?

A férfi az Arco-kút épületére és a shopra pillantott.

– Nem vagyok éhes.

– Hát, isteni krumpliról maradsz le akkor.