39.

A SZERSZÁMKÉSZÍTŐ

MILGRIM EMLÉKEZETÉBEN még élt a Union Square húsz évvel ezelőtti képe; a mindent elborító szemétben akkor itt még törött padok álltak, s a mozdulatlanná zsúfolódó hajléktalanok közt akár egy holttest is észrevétlen maradhatott. Azokban az időkben, amikor Milgrim még nem fanyalodott ilyen helyekre, az egész tér egyetlen botrányos drogtanya volt, ám ma ugyanitt már a Barnes & Noble, a Circuit City, a Whole Foods és a Virgin boltjai várják vevőiket. Milgrim maga is szemlátomást legalább ekkora, csak épp ellenkező irányú változásokon ment át. Ezek egyike, noha korántsem a legfontosabbika az azoktól a szerektől való függés lett, amelyeket lelke túlcsigázott, és személyiségét állandóan összeomlással fenyegető

legmélyének feszültségével szegezhetett szembe. E lelki mag állandó kockázatot jelentett; mintha csak egy Buckminster Fuller-féle, tensegrity építményben bújna meg egyetlen, a teljes szerkezet fenntartásához szükséges erőegyensúlynak örökkön ellenszegülő alkatrész.

Az egésznek ez adta a kísérleti jellegét; ugyanakkor Milgrim, mindentől függetlenül, még képes volt azt a lehetőséget is számba venni, hogy amit most szorongása alapjaként ismer, azt részben maga a szer okozta.

Legyen, ahogy lehet, határozta el magában, miközben Brown a Keleti Tizenhetedik utca déli oldalán, pár lépésre a Union Square nyugati szélétől leparkolta az ezüstszínű Corollát. A korábban önmagának bőkezűen kiutalt extra adag japán gyógyszer, a szokatlanul kellemes időről nem is szólva, határozottan derűssé varázsolta a dolgokat.

Vajon szabad Brownnak itt parkolnia? – tűnődött Milgrim. Nem úgy festett. Ám miután Brown közölte a gégemikrofonjával (vagy tán a belső

démonjaival), hogy a „Vörös Csapat Egyes” a helyszínen van, Milgrim ülése mögül előhalászta fekete táskáját és kivett belőle két, hervasztóan hivatalosnak látszó engedélyt, amelyeket hosszú, téglalap alakú, átlátszó, bár kissé megsárgult, tapadókorongos tokokba dugott. „Közlekedési Hatóság”, virított rajtuk a fekete, talpatlan nagybetűs felirat. Milgrim figyelmétől kísérve, Brown megnyalta a hüvelykuj át, benyálazta vele az egyik tok tapadókorongjainak homorú felszínét, majd a tokot közvetlenül a kormánykerék felett a szélvédő belső felének felső szélére tapasztotta.

Ezután visszatette a táskát Milgrim ülése mögé, a noteszgépe tetejére, és mintha csak eladásra kínálná, tenyerén Milgrim elébe tartotta a bilincset.

Akárcsak Brown többi játékszere, a fénytelen karperec is professzionális kidolgozást sejtetett. Milgrim eltűnődött, vajon titánból készítették-e; ha mégsem, akkor ez csak valami titánutánzattal futtatott darab lesz, gondolta, hamis, mint a Canal Streeten kapható ál-Oakley napszemüvegek.

– Ugye azt mondtam, nem bilincsellek a kocsihoz? – kezdte Brown.

– Igen – értett egyet Milgrim, gondosan tartózkodva bármiféle érzelemnyilvánítástól –, azt mondta, a bilincsre még szüksége lesz.

Brown visszahúzta és az övén viselt, formatervezett tokocskába csapta a bilincset.

– Ha egy zsaru vagy egy forgalomirányító idejönne kérdezősködni, hogy mit csinálsz itt, azt se tudnád, mit kéne mondanod.

Azt, hogy „Segítsenek! Elraboltak!”, vagy talán inkább azt, hogy „Ez a kocsi dugig van plasztikbombával!”, gondolta Milgrim.

– Jobb helyed lesz egy padon. Elücsörögsz, sütkérezel.

– Rendben – felelte Milgrim.

Brown kioldotta az ajtózárakat és mindketten kiszálltak.

– Mancsokat a kocsi tetejére és úgy maradj! – parancsolta Brown.

Milgrim engedelmeskedett. Brown átkerült az ő oldalára, kinyitotta a hátsó ajtót és behajolt, hogy a hátsó szélvédő belső felére is feltapasszon egy

„Közlekedési Hatóság”-címkét. Milgrim a tenyerét a Corolla átmelegedett, tiszta tetejére szorítva álldogált, míg végül Brown felegyenesedett, becsapta az ajtót és kulcsa gombját megnyomva lezárta a kocsit.

– Erre – szólt Brown és feltehetően mint Vörös Csapat Egyes, hozzátett még valamit, amit Milgrim nem értett.

Milgrim agyába bevillant Brown noteszgépe. Meg a táska.

A saroknál kifordultak a térre és elébük tárult a park. Milgrim hunyorgott; készületlenül érte a tág tér, a fény, a már-már kilombosodott fák látványa és a piac ponyvás standjai közti vidám forgatag.

Szorosan Brown nyomában haladva átvágott a Union Square nyugati úttestén, és máris a nyüzsgés közepében találta magát. Terepjárókerekes babakocsikat toló és zöldséggel teli nejlonszatyrokat cipelő fiatal anyák között furakodtak előre, majd maguk mögött hagyták a New Deal-korabeli, Milgrimnek ismerős pavilont is, amely mára már étteremmé lett, de zárva volt. Aztán odaértek a parkot a Tizenhatodik utca magasságában átszelő

sétányhoz, amelynek közepén Lincoln szobra magasodott talapzatán.

Milgrimnek eszébe jutott, mennyit törte a fejét, hogy vajon mit tarthat Lincoln oldalához szorított bal keze. Egy félbehajtott újságot talán?

– Csüccs le ide! – intett Brown a sétány déli felén álló és a Union Square nyugati oldalán futó úthoz legközelebb eső pad felé. – Ne középre! Ide! –

mutatott a pad legszélére, a kör alakú kartámasz mellé, amelyet szándékosan úgy terveztek, hogy még a legfáradtabb embernek se legyen kedve rajta nyugtatni a fejét. Ahogy Milgrim a leüléshez megmarkolta a kartámaszt, Brown a derékszíjából vékony, fényes, fekete műanyag kábelkötegelőt kapott elő, ügyes mozdulattal átvetette Milgrim csuklóján és a kartámaszon, majd egy rántás, és a fogazott kötözőszalagból formált hurok éles, zizzenő

reccsenéssel megszorult. A szabadon maradó, jó harminc centiméternyi műanyag csíkot Brown visszatűrte, hogy ne legyen feltűnő, és felegyenesedett.

– Később majd begyújtunk. Addig is, pofa be!

– Oké – mondta Milgrim, és nyakát nyújtogatva nézett a Greenmarketnek hátat fordító és sietős léptekkel déli irányba távozó Brown után. Pislogott és maga elé képzelte a mámorító pillanatot, ahogy a Corolla járda felé eső hátsó ablaka bezúzódna, hogy aztán számtalan üvegmorzsává hulljon szét. Kellő

gondosság mellett talán még a riasztó sem szólalna meg. Az üveg csorba csonkjai között benyúlhatna és szíjon ragadhatná Brown táskáját, amelyben –

Milgrim ezt biztosra vette – ott lapul a Rize-adagok barna papírzacskója.

Aztán csak odébb kellene állnia.

Milgrim tekintete a csuklóját körbehurkoló, elszakíthatatlan, keskeny fekete műanyag pántra siklott. Hogy helyzete az arra járók előtt minél inkább rejtve maradhasson, a Paul Stuart-kabát uj át eligazgatta a szalag felett. Ha Brown a szereléseknél is szokásos kábelkötegelőt használt, mint amilyennek ez is tűnt, akkor Milgrim tudta, hogyan nyissa ki. A New York-i Rendőrség tejfehéren áttetsző műanyag szíjbilincseitől, amelyekhez már szintén volt balszerencséje, jóval nehezebb volt megszabadulni. Lehet, hogy Brown csak fekete vagy titán anyagú eszközöket hajlandó használni, tűnődött el.

Milgrim egy ideig másodmagával lakott East Village-ben, ahol lakótársnője a saját Valium-tartalékait egy alumínium horgászdobozban őrizte. A doboz fedelét a rajta levő lyukba akasztott kis lakattal is le lehetett zárni, de a nő szívesebben használt műanyag kábelkötegelőt; olyasmit, mint amilyen most Milgrimet ehhez a padhoz béklyózta, csak kisebb kiadásban.

Milgrim megfigyelte, hogy ha a készlethez kellett nyúlnia, a nő egy fogóval vagy körömvágóval elcsippentette a pántot, és a doboz újbóli lezárásához új kötegelőt fűzött be. Ennek az eljárásnak Milgrim nem sok értelmét látta, de a drogfüggők gyakran viselkednek különcmódra, ha a szerükről van szó.

Milgrim úgy vélte, hogy a levelekre nyomott cirádás viaszpecsétekhez hasonlóan, a kötegelő pántok is bizonyságát adják, hogy a dobozt legutóbb a nő nyitotta ki. Mindezt a legegyszerűbben a nő kábelkötegelő-készletének felfedezésével lehetett volna áthidalni; Milgrim kutatott is utána, ám mindig hiába.

Mindazonáltal azt kiderítette, hogy a kábelkötegelők zárását egy belülre fröccsöntött, apró pecek biztosítja. Miután kifundálta, hogy ez egy ékszerész csavarhúzó lapos hegyének bedugásával visszafeszíthető, Milgrim kedvére nyithatta és zárhatta a kötegelőket, még akkor is, ha a nő azok végét szokása szerint rövidre vágta.

A dézsmálgatás felidézése gyorsan kiszorította a régvolt kapcsolat emlékét, de Milgrim ekkor már előre is hajolt, hogy térdei közt leleshessen a rég sepert kövezetre. Gondolatban már felleltározta zsebeinek tartalmát és tudta, hogy ékszerész csavarhúzóhoz még csak hasonló sem akad bennük.

Milgrim tüzetesebben áttekintette a talajt, bár tudatában volt, hogy akár nem létező kokainmorzsákra vadászó, betépett drogosnak is nézhetik, és ez kellemetlen érzéssel töltötte el. Szeme először egy palacktörmelékből maradt, félarasznyi, barna üvegszilánkon akadt meg, de az ötletet nyomban el is vetette. A pánt átfűrészelése elméletileg lehetségesnek tűnt, de Milgrim nem tudta, meddig tartana vagy sikerülne-e egyáltalán; ráadásul attól is tartott, hogy megvágja magát. Egy gemkapocs, ha alávetnék olyasminek, amit Brown tábori viszonyok szerinti, rögtönzött átalakításnak nevezne, megtenné; de Milgrim már tapasztalatból tudta, hogy amikor szükség lenne gemkapocsra vagy drót vállfára, akkor egy sincs kéznél. Ám itt, bal cipője orrától alig méternyire, észrevett valami keskeny, négyszögletes és láthatóan fémes, halványan csillogó holmit. Milgrim lekötözött kezével megmarkolta a kartámaszt és a padról sután lecsúszva, bal lábát a lehető legmesszebb kinyújtva, bal sarkával igyekezett a tárgyat magához közelebb kapálni.

Ötödik vagy hatodik próbálkozását siker koronázta: szabad kezével felmarkolhatta fáradozása örvendetesen merevnek és keskenynek bizonyuló jutalmát és fürgén visszaülhetett egy hagyományosabb pózba.

Milgrim a holmit, akár egy varrónő a tűjét, hüvelyk- és mutatóuj ával fogva felemelte, és gondosan szemügyre vette. Egy toll, netán ceruza bádogból vagy rézből préselt, letört csíptetője volt, felszínének hitvány bevonatát már rozsdafoltok ragyázták.

Szinte tökéletes. Milgrim belepróbálta a hegyét az aprócska résbe, amelyen át a láthatatlan zárópecket akarta kimozdítani a helyéről. A fémszár szélesebb volt a kelleténél, de nem sokkal. Az öntöttvas kartámasz oldalán Milgrim talált egy különösen durva felületű részt és munkához látott.

Jó érzés volt tennivalót találni a kezének, Legalábbis az egyiknek, e nyárias napon. Miközben a szerencsés leletből pengét reszelgetett szabadulóművészeti mutatványához, Milgrim meg is jegyezte:

– Íme, a Szerszámkészítő Ember!