22.

DOB ÉS BASSZUS

HOLLIST A Mondrianhez Pamela Mainwaring vitte vissza, az egyik ezüstös Volkswagen batárral. A homlokát teljesen szőke frufruja mögé rejtő, angol nő korábban, még mielőtt más kihívások felé fordult volna, Londonban szolgálta önkéntesként a Blue Ant érdekeit; később, a cég amerikai tevékenységének bővítése idején viszont már a munka felügyeletével bízták meg.

– Maga most találkozott először Hubertusszal – jegyezte meg Hollisnak, miközben visszafelé, északnak tartottak a 101-es autópályán.

– Ennyire meglátszott?

– Ő maga mondta, amikor elindult, hogy találkozzanak. Hubertus imádja, ha új tehetségekkel dolgozhat.

Hollis felnézett az ég szürkés-rózsaszínben derengő hátterében feketén kirajzolódó, elmaradozó pálmák borzas koronájára.

– Most, miután találkoztunk, nem is értem, hogyhogy korábban nem hallottam róla.

– Ő nem örülne neki, ha korábban hallott volna róla. A Blue Antről sem akarja, hogy megismerjék az emberek. Gyakran úgy emlegetnek minket, mint az első vírusügynökséget, de Hubertus nem szereti ezt a kifejezést. Van is rá oka; az ügynökséget vagy az alapítóját előtérbe tolni kontrapro-duktív dolog. Azt szokta mondogatni, bárcsak úgy működhetnénk, mint valami hiány, mint egy fekete lyuk, de odáig nem tudunk elvergődni.

Letértek az autópályáról.

– Van bármi, amire szüksége lenne?

– Tessék?

– Hubertus azt akarja, hogy kapjon meg mindent, ami csak kellhet. És bátran vegye szó szerint, mivel maga Hubertus egyik különleges projektjében dolgozik.

– „Különleges”?

– Ahol nincs magyarázkodás, célkitűzések emlegetése vagy limitált költségkeret, és minden abszolút soron kívül történik. Hubertus hasonlata szerint, ez az emberi gyors szemmozgásos alvásszakaszok álmainak céges megfelelője, és ezt alapvetően fontosnak tartja.

A nő a VW napellenzőjének zsebéből kivett egy névjegyet és odanyújtotta Hollisnak.

– Bármi kell, csak hívjon. Kocsija van?

– Nincs.

– Akarja ezt? Odaadhatom.

– Nem, kösz.

– Készpénzt?

– Majd hozom a nyugtákat.

Pamela Mainwaring vállat vont.

Begördültek a szálloda ajtószerű portálszobrai elé. A kocsi teljesen még meg sem állt, amikor Hollis már kikattintotta az ajtó zárját.

– Kösz a fuvart, Pamela. Örülök, hogy találkoztunk. Jó éjt.

– Jó éjt.

Hollis becsapta az ajtót. Az ezüstszín szedán lendületes ívben visszafordulva kikanyarodott a Sunsetre, s csillogó karosszériáján pontokká zsugorodtak a Mondrian bejáratának lámpafényei.

Fülcimpájának húsába illesztett, furatos díszkarikát viselő, éjszakás biztonsági őr tárta ki előtte az ajtót.

– Miss Henry?

– Igen?

– Üzenet várja a recepción – mutatta az irányt az őr. Hollis egy szűziesen fehér bőrhuzatú, keresztforma, fura kanapé mellett elhaladva, odament a pulthoz.

– Parancsoljon – tette eléje a küldeményt az ingbemutatók kifutójára illő

recepciós, miután Hollis megmondta a nevét, majd aláíratta vele a félméteres, négyzetes, barna kartonskatulyához csatolt önindigós űrlapot.

Hollis szívesen megkérdezte volna a férfit, hogy mit használ a szemöldökére, de nem tette.

– Köszönöm.

Hollis felemelte a dobozt, amely nem volt túl nehéz, és megfordulva hátraindult a liftek felé.

S ekkor meglátta a kereszt alakú kanapé mellett várakozó Laura Hyde-ot, azaz Heidit, a Curfew egykori dobosát. Hollis énjének egyik higgadt, módszeres része megállapította, hogy ha más nem is, ez bizonyítja, hogy nem tévedett, amikor a Virgin Records előtt elhúzó kocsiban Heidit vélte látni, a már oly távolinak tűnő kora esti órán.

– Heidi? – kérdezte, bár kétségről szó sem lehetett.

– Laura – helyesbített Hyde. Blézerében, amelyet Hollis Girbaud-modellnek gyanított, úgy festett, mint egy gyereklegeltető anyuka a Szárnyas fejvadász világából, de itt ez a viselet jóval kevésbé számított különcnek, mint sok más lehetséges összeállítás. S még mintha sötét haját is a ruhájához igazították volna, bár Hollis bajosan tudta volna megfogalmazni, hogy miként.

– Hogy s mint, Laura?

– Hajszoltan. Inchmale kiszedte a mobilszámomat egy New York-i barátomból. Egy volt barátomból – tette hozzá, mintha a barátság a telefonszám kikotyogása miatt szakadt volna meg. – Aztán meg rám telefonált, hogy itt talállak.

– Sajnálom, hogy…

– Á, nem ügy, tényleg. Laurence két sarokra van ide, nézik a muszte-reket. Ha nem itt lennék, akkor ott lennék nála.

– Ő a producer?

– Nem, a rendező.

– Gratula. Nem tudtam.

– Én se.

Hollis elbizonytalanodott.

– Nem erre szerződtünk – tette hozzá Heidi, és széles, telt ajkai nyílegyenessé préselődtek; ez nála sosem jelentett jót. – Másrészt nem is tarthat sokáig.

Vajon ezt férje rendezői munkájára vagy a házasságára értette? A doboson Hollis soha nem ismerte ki magát túl jól. Inchmale szerint senki más sem, és úgy tartotta, a dobolásra, mint afféle főemlősök közt mindig hatékony jeladásra, épp ezért volt szükség.

– Innál valamit, vagy…

Hollis a melléhez szorított kartondobozzal, bal kezével kézitáskává előléptetett neszesszerét markolva megfordult és észrevette, hogy a hall bárja átalakult: fogadalmi gyertyáit és gyertyatartóit eltüntették, s átrendezték egy még fel nem szolgált, japán – vagy mindenesetre egy fekete evőpálcikákkal elköltendő – reggelihez. Mivel Heidit nagyon nem akarta volna a szobájába invitálni, Hollis inkább megindult a végtelenül hosszú márványasztal irányába.

– Semmi pia – zárta rövidre Heidi, majd az irdatlan gumikerekes konténert formázó, bezárt bár mellett a terem vége felé bökött: – Hát azok meg mi a szarnak vannak ott?

A hangszerparkot Hollis már korábban, a bejelentkezésekor megfigyelte.

Egy konga, bongókészlet, és olcsó, krómozott állványokra akasztva, egy akusztikus meg egy elektromos basszusgitár. Használt, sőt alaposan elhasznált hangszerek voltak, de Hollis kételkedett benne, hogy mostanában bármikor használták volna őket; vagy ha mégis, akkor igen ritkán.

Heidi csak ment előre, Girbaud-blézerének matt indigó szövete alatt egyenletesen hullámzott doboláson edzett válla. Hollisnak eszébe jutottak az uj atlan trikóba bújt dobos bicepszei, a Curfew befutásának idejéből; követte.

– Mi ez a baromság? – pillantott Heidi a hangszerekről Hollisra. – Azért rakták ide, hogy úgy érezzük, mindjárt erre jön Clapton? Vagy hogy azt higgyük, hogy beszállhatunk egy kis örömzenére, ha már megettük a szusit?

Hollis tudta, hogy Heidi rafinált dekorációkkal szembeni utálkozása valójában a művészetek iránt érzett általános undorból fakad. Heidi apja a légierő technikusaként szolgált, és Hollis ismerősei közül ő volt az egyetlen, aki – bár kizárólag akkor, ha egy elromlott, létfontosságú eszközt javíthatott meg – örömét lelte a hegesztésben.

Hollis szemügyre vette a tucatáru dobozgitárt.

– Falusi dizsi készül. Asszem a Venice Beachet akarják vele megidézni, a Beatles előtti időkből.

– „Megidézni”. Ez Laurence szövege. Ő mondogatja, hogy megidézi Hitchcockot – felelte Heidi; szájából a kifejezés valami szexuális úton átadható dolognak hangzott.

Hollis személyesen még nem ismerte Laurence-t, és a vele való megismerkedés sem a tervei, sem a vágyai között nem szerepelt. Heidivel is csak röviddel a Curfew feloszlása után találkozott legutóbb. A dobos itteni váratlan megjelenése, tetézve ezzel az amerikai cserkészsrácokat idéző, hippi-dzsessz hangulatú, Starck-tervezte és most közelről megbámult élőképpel, Hollisban felkavarta Jimmy minden fájdalmas emlékét. Olyan érzés fogta el, mintha a néhai basszusgitáros felbukkanását is remélhetné, mintha itt kellene lennie, mintha tényleg itt is lenne, csak épp valahol hátul van, valamelyik zugban. Vajon a szeánszra gyülekező spiritualisták is így rendeznék el a hangszereket? Igaz, e négy zeneszerszám közül bármelyiket megszólaltathatta volna egy elszánt arrajáró, kivéve Jimmy hangszerét, az elektromos basszusgitárt. Nem volt hozzá sem kábel, sem erősítő, sem hangszóró. Hát hová lett Jimmy Pignose-erősítője, révedt el Hollis.

– Eljött hozzám, egy héttel azelőtt, hogy meghalt – riasztotta fel gondolataiból Heidi. – Abból a Tucson melletti izéből jött, lehúzta a huszonnyolc napot. Azt mondta, megbeszélésekre megy.

– Itt találkoztatok?

– Aha. Akkoriban jöttünk össze Laurence-szel. De nem mutattam be neki; Jimmy nem tűnt okénak. Mármint nekem.

Hollist mindig meglepte, hogy kedvelte Heidi tekintetét; s e tekintetben most, a nyerseség kérge mögött, egy pillanatra gyermeki riadtság villant fel, majd hunyt ki.

– Te New Yorkban voltál, amikor meghalt?

– Igen. Úgy értem, a városban. Nem hittem volna, hogy visszajön. Akkor már vagy egy éve nem láttam.

– Tartozott neked. Pénzzel.

Hollis rápillantott.

– Tényleg. Már majdnem ki is ment a fejemből.

– Elmondta, hogy Párizsban, a turné végén kért tőled ötezret.

– Nekem folyton mondta, hogy vissza akarja adni, de nem értettem, hogyan tudta volna ezt megoldani.

– Nem tudtam, hol érhetlek el – mondta Heidi, kezét blézere zsebébe rejtve. – Gondoltam, egyszer majd csak előkerülsz, és most itt is vagy. Bocs, hogy nem adhattam át hamarabb.

– Mit?

Heidi blézere zsebéből egy fehér, szakadozott levélborítékot húzott elő és átnyújtotta.

– Ötven darab százas, úgy, ahogy ideadta nekem.

Hollis a boríték bal felső sarkában meglátta a saját, piros golyóstollal írt, megfakult monogramját. Lélegzete elakadt. Aztán kipréselt egy sóhajt magából, és nem tudván, mi egyebet tehetne vele, a borítékot rátette a papírdoboz tetejére, és felette Heidire nézett.

– Köszi. Kösz, hogy megőrizted nekem.

– Ezt fontosnak tartotta. Mesélt sok minden másról is, a rehabról ott Arizonában, meg valami japán produceri melóajánlatról… de úgy éreztem, ezek neki nem igazán voltak fontosak. Azt viszont biztosra akarta venni, hogy visszakapd a pénzedet és asszem annak az volt az egyik módja, hogy rám bízza. Kezdve azzal – szűkült össze Heidi szeme –, hogy miután elmondta nekem, hogy lóg neked, tudta, hogy tőlem nem kérheti vissza herkára.

Inchmale Heidiről azt mondta, hogy a Curfew az ő konokságának és harcos képzelethiányának prózai hangalapjaira épült, de azt is hozzátette, hogy ezt tudva még semmivel sem volt könnyebb kijönni vele és hogy ez állt rá már a kezdetektől fogva. Hollis mindig úgy vélte, egyetért mindezzel, de olyan zsigerien igaznak még soha nem érezte, mint most.

– Lelépek – jelentette be Heidi és szorított egyet Hollis vállán, ami nála a melegség igazán kivételes megnyilvánulásának számított.

– Szia… Laura.

És szemével követte, ahogy Heidi a kereszt alakú kanapé mellett elmasírozva átvág a hallon és eltűnik a szeme elől.