PURO

TESÓ LEVITTE és a teherkocsijába pakolta a fekete csomagokat, majd a Viancához szállítandó széket és vasalódeszkát is. Vianca koreai marhahúsos rizses tállal tért vissza, amit Tito fekete zsákba burkolt matracán ülve, jórészt némán költöttek el hármasban, aztán Tesó és Vianca elmentek.

A magányosan hagyott Titónak nem maradt más, csak a matrac és az alája dugott Bolgár-féle pisztoly, a fogkeféje és fogkrémje, az öregemberrel való találkozáskor viselt ruhája, az ezt tartó kivénhedt ruhaállvány, két drótból hajlított vállfa, a tárcája, a telefonja, a még mindig a kezén levő fehér pamutkesztyű, valamint három pár tartalék fekete zokni, amelyekkel Tito derékban bő fekete farmerét szándékozott kitömni.

Szobája kitágult, szokatlanná vált, de a magas plafonról meghitt változatlansággal néztek le rá a néhai betonzsaluzat megkövült nyomai. Tito fogat mosott a mosogatónál, és úgy döntött, farmerét és hosszú uj ú pólóját alváshoz sem veti le. Lekattintotta a lámpát: tökéletes és annyira behatárolhatatlan sötétség szakadt rá, hogy inkább felkelt és ismét lámpát gyújtott. Utána visszadőlt a hangosan zizegő, fekete műanyagba bugyolált matracra, az egyik pár új fekete zoknival letakarta a szemét és beszívta a friss gyapjú illatát.

Aztán az ajtón egyszer csak felhangzott Alejandro szabály szerinti, kimondottan ismerős kopogása. Tito legurult a matracról, kikopogta a válaszjelet, kivárta az erre jövő feleletet, majd kinyitotta az ajtót. Enyhe alkoholszagot árasztó unokabátyja a folyosón állt, és kulcscsomót lóbálva Tito mellett belesett az üres szobába.

– Olyan, mint egy börtöncella – jegyezte meg Alejandro.

– Mindig ezt mondtad róla.

– Most olyan, mint egy üres börtöncella – pontosított Alejandro, miközben belépett és betette maga mögött az ajtót. – Voltam a bácsiknál.

Holnap kell neked eligazítást adnom, de azért jöttem, hogy többet is elmondjak, mint amennyit kéne.

Elvigyorodott és Tito eltűnődött, vajon mennyire lehet részeg.

– Így hát nincs más választásod, halld meg, amit mondok.

– Mindig meg szoktalak hallgatni.

– Meghallani, az más dolog. Ide azzal a zoknival.

Tito átadta neki a még használatlan pár zoknit; Alejandro szétválasztotta őket és mindkét kezére felhúzott egyet.

– Mutatok neked valamit.

Zokniba bújtatott kezével, a rúdjánál megragadta a ruhaállványt, és cipőjével befékezve a kerekeit, félig megdöntötte.

– Nézd meg az alját.

Tito lehajolt és a cirádás öntöttvas talplemez alá kukkantott. Valami ragszalaggal odaerősített holmi feketéllett rajta.

– Mi ez?

– Vigyázz a lábadra! – szólt rá Alejandro, és a rudat megemelve, vissza-billentette a talplemezt a padlóra.

– Mondd már meg, mi ez!

– A bejövő és kimenő mobilforgalmat hallgatja le. A volapükös SMS-eket.

Ha üzenetet kapsz, hogy viheted az iPodot az öregemberednek, akkor ők is megkapják, tökmindegy, mi a számod.

Alejandro arcán a gyerekkorukból ismerős, önelégült mosoly villant fel.

– Kik? Kik azok?

– Az öreg faszi ellenségei.

Tito visszagondolt korábbi beszélgetéseikre.

– Az öreg a kormánynak dolgozik? A CIA-nek?

– Az öreg valamikor kémelhárító tiszt volt. Most szökevény, piszkos balhékban utazik, ahogy Carlito mondja. Őrült.

– Őrült?

– Ez most lényegtelen. Carlito és a többiek elkötelezték az ügyeinek a családot. Elköteleztek téged is; de ezt tudod. Erről a poloskáról – intett Alejandro az állvány felé – te nem tudtál, de a bácsik igen. A család megfigyelte, amikor iderakták, és azt is, amikor nemrég kicserélték az akkumulátorát.

– De azt is tudjátok, ki rakta ide?

– Ez bonyolult. – Alejandro a mosogatóhoz lépett és nekitámaszkodott. –

Néha minél közelebb kerülünk az igazsághoz, annál bonyolultabbak lesznek a dolgok. A bártöltelékek a világ minden sötét titkát megmagyarázzák, Tito, ha nem vetted volna észre; és nincs titok, amelynek megfejtése három italnál többe kerülne. Ki ölte meg a Kennedyket? Három ital. Miért rohanta le valójában Irakot Amerika? Három ital. A három italos válaszokban sosem lehet igazság. Az igazság, öcskös, mély és változó, és szerteszalad minden résbe, mint az apró cseppekre szakadt higany, amivel kiskorunkban játszottunk.

– Azért csak mondd el!

Alejandro felemelte zokni kezét és bábjátékba fogott:

– „Öregember vagyok, aki az itteni kormány titkait őrizte valaha –

szavalta a bal oldali zoknibáb nevében –, de utálok bizonyos eljárásokat és a kormány egyes figuráit, akiket hitem szerint bűnök terhelnek. Talán őrült, megszállott vagyok, de okos. Vannak hasonszőrű, talán kevésbé őrült, de többet féltő barátaim. Segítségükkel kibogozom a titkokat és tervet szövök, hogy…”

– Ez az izé hall is bennünket?

– Nem.

– Hogy lehetsz biztos ebben?

– Carlito megnézette egy haverral. Sehol semmi drót. Ilyesmije csak a kormánynak lehet, magánkézben illegális.

– Szóval a kormány emberei?

– „Szerződéses vállalkozók vagyunk – kotyogta Alejandro a jobb kéz bábjának hangjaként. – Manapság errefelé így mennek a dolgok. Mi, vállalkozók, a kormánynak dolgozunk, bizony. Kivéve – és a zoknibáb, száját jelentőségteljes ráncba gyűrve, Tito felé fordult –, amikor nem.” Alejandro meghajtotta a bábokat egymás felé, majd leeresztette a kezét.

– Talán a kormányból dolgoznak valakinek, csak nem kormányzati ügyben. De ezt nem kell feltétlenül tudniuk. Nem is akarnák tudni, ugye?

Ezeknek a vállalkozóknak néha az a legjobb, ha semmiről se tudnak. Érted már?

– Nem – felelte Tito.

– Ha pontosabb lennék, kitalálnék valami sztorit. Ennek az egésznek a javát abból szűrtem le, amit Carlito és a többiek meséltek. Persze azért van pár konkrét dolog is. Holnap például egy pasassal fogsz találkozni a Prada alsó szintjén, a férficipő-osztályon. Egy iPodot és bizonyos utasításokat fog átadni. Addigra már kapsz ide is egy üzenetet, volapükben, ami arra utasít, hogy az iPodot délután egyre szállítsd le az öregnek, a Union Square zöldségpiacán. Amint megkapod az üzenetet, elhúzol innét. Ha nálad az iPod, egészen egy óráig csak lófrálsz, cél és megállás nélkül. A család természetesen veled lesz.

– A többit mindig csak rejtekhelyeken hagyták ott nekem.

– De most másképp lesz. Ezt a pasast később is fel kell tudnod ismerni.

Azt kell csinálnod, amit mond. Pontosan azt és pontosan úgy. Ő az öreggel van.

– Ezek a vállalkozók megpróbálják majd elvenni az iPodot?

– Amíg oda nem érsz, hogy átadd, addig nem próbálnak meg elkapni.

Mindenekelőtt az öreg kell nekik. De az iPod is kell nekik; és ha már meglátták az öreget, akkor minden lehetséges módon megpróbálnak elkapni téged is.

– De azt tudod, hogy mire kaptam utasítást?

– Igen.

– Meg tudnád mondani, miért kell megtennem?

– Nekem úgy tűnik – és Alejandro felemelte az egyik zoknibábot, mintha annak nem létező szemébe akarna bámulni –, mintha az öregember vagy azok, akik az iPodokat küldözgetik neki, egy kis purót akarnának valakibe tömni.

Tito bólintott. A család nyelvén a puro nem volt más, mint egy jó adag gondosan kifőzött, szemenszedett hazugság.

32.