BOBBY BIRODALMA

A LA BREA SUGÁRÚT felé hajtottak, keletnek. Alberto az aztékosra lakkozott VW kormányánál ült, Hollis mellette gubbasztott.

– Bobby tériszonyos – közölte a férfi, amikor egy pirosnál megálltak egy agyonsötétített üvegű fekete Jeep Grand Cherokee Laredo mögött. – Nem szívesen mozdul ki, de mivel aludni sem szeret kétszer ugyanott, elég nehéz a dolga.

– Mindig ilyen volt?

A Cherokee nekilódult és elhúzott, Alberto pedig követte. Hollis szerette volna, ha a férfi tovább beszél.

– Két éve ismerem már és így se tudnám megmondani.

– A közösség elismeri a munkáját? – Hollis a „közösség” behatárolásával nem próbálkozott, de remélte, hogy a férfi majd megteszi helyette.

– Ő a legjobb. Egy oregoni cégnél, ahol ilyen katonai izéket, profi navigációs rendszereket fejlesztettek, ő vezette a hibatesztelést. Nagyon innovatív cég volt, úgy mesélte.

– Most meg neked segít itt a műveidet összerakni?

– Életre kelteni segít. Bobby nélkül nem tudnám a cuccaimat felvinni a rácsra. És a többi itteni művész se, akiket ismerek.

– Mi van azokkal, akik ugyanezt csinálják New Yorkban vagy Tulsában?

Ugye, ez nem csak Los Angeles-i dolog?

– Globális az egész. Világméretű.

– Akkor nekik ki csinálja azt meg, amit Bobby csinál?

– Pár New York-i munkába Bobby is bedolgozik. Nolitában talán Linda Morse a nagyágyú. Bobby… Van erre a melóra ember New Yorkban, Londonban, mindenhol. De itt Bobby a nyerő.

– Olyan, mint egy… egy producer? – Hollis bízott benne, hogy a férfi, hozzá hasonlóan, zenei és nem filmiparra gondol.

Alberto rápillantott.

– Pontosan. De nem tudom, akarom-e, hogy idézd, amit mondok.

– Köztünk marad.

– Olyasmi, mint egy producer, igen. Ha Bobby munkáját valaki más csinálná nekem, a műveim is mások lennének. Másképp jutnának el a közönséghez.

– Ezek szerint, ha egy ugyanilyen dolgokban nyomuló művész Bobby teljes tudásával is rendelkezne, akkor…

−…vajon jobb művész lenne-e, azt akarod tudni?

– Aha.

– Nem feltétlenül. A zenegyártási analógia helyénvaló. Hogy egy lemeznél mennyit számít az anyag ütőssége, a művész személye és mennyit tesz hozzá a producer tudása és érzékenysége.

– Mesélj Bobby érzékenységéről!

– Bobby egy technikai guru, aki nem is tudja, milyen művészi aprólékossággal képezi le a valóságot.

Bobbyt tehát, serénykedjék bármennyit is a művek életre keltésében, itt nem túl sok esztétikai hatás fogja érni, összegezte magában Hollis.

– Azt akarja, hogy az egész „valódinak” nézzen ki, és a „valódi” értelmezésétől egy pillanatra sem jön zavarba. Bizonyos erőt visz az egész műbe…

– Például abba, amit Riverről csináltál?

– Az a lényeg, hogy Bobby nélkül egyetlen beltéri munkát sem tudnék készíteni. Néha még a kültéri darabok is jobbak, ha kiháromszögeli a mobilátjátszó-antennákat. A Fitzgerald-műnél éppenséggel a Virgin-bolt rádiófrekvenciás azonosítórendszerét használja. – Alberto aggódni látszott. –

Nem fog neki tetszeni, hogy odaviszlek.

– Ha előtte megkérdezed, nemet mondott volna.

– Az biztos.

Kereszteződésen hajtottak át; Hollis megleste az utcatáblát: a Romaine Streeten jártak, nehezen besorolható, lapos, jobbára régimódinak látszó ipari épületek hosszan elnyúló sora mentén haladtak el. Feliratok szinte sehol, mintha csak helyi szabály lenne a névtelenség gondos megőrzése.

Filmraktár-cégek lehetnek errefelé, találgatta Hollis, effektusgyártók, talán még az a fura lemezstúdió is. Nosztalgikus, szerény szerkezeteket látott: fehérre meszelt tégla- és betonházakat, festékkel lekent acélbordás utcai és tetőablakokat, transzformátorok seregét tartó fa villanypóznákat. Mintha csak az amerikai könnyűipar leírása elevenedett volna meg az állampolgári ismeretek-óra 1950-es évekről szóló részéből. A hely most kétségtelenül kihalt képet mutatott, bár Hollis úgy vélte, itt nappal sem lehet sokkal nagyobb forgalom.

Alberto lekanyarodott a Romaine-ről, lehúzódott, leparkolt és hátranyúlt a noteszgépes-sisakos felszerelésért.

– Ha van egy kis mázlink, valami új művet is láthatunk – mondta.

A kocsiból kiszállva, Hollis a vállára kanyarította a PowerBookját rejtő

hordtáskát és követte a férfit egy jellegtelen, jórészt ablaktalan, meszelt betonépülethez. Alberto egy zöldre mázolt vasajtó mellett állt meg, a nézőkés készüléket átadta Hollisnak, majd a betonfalon megnyomott egy beépített gombot, amelynek formaterve akár a Standardhez is készülhetett volna.

– Oda felfelé nézz – intett Alberto valahova az ajtó jobb oldala fölé.

Hollis engedelmeskedett; úgy gondolta, kamera lehet ott, bár látni nem látta.

– Bobby – szólt a férfi –, tudom, hogy nem szereted a látogatókat, pláne a hívatlanokat, de azt hiszem, Hollis Henry kedvéért szívesen kivételt teszel. –

Kivárt, mint egy showman. – Nézd csak meg. Ő az.

Hollis már készült belemosolyogni a láthatatlan kamerába, de ehelyett inkább úgy tett, mintha a Curfew albumainak valamelyik újrakiadásához fotóznák éppen. Volt egy akkoriban ismert, félig homlok-ráncolós nézése, s ha sikerül felidéznie azt az időt és kicsit bele is tud lazulni, a kifejezés automatikusan kiülhet az arcára.

– Alberto… Picsába… Mégis mit csinálsz? – A hang vékony volt, s nem derült ki belőle sem az iránya, sem gazdájának neme.

– Hollys Henry van itt kint velem a Curfew-ból, Bobby.

– Alberto…

Úgy tűnt, a vékony hang nem talál szavakat.

– Elnézést – tolta vissza Albertónak a nézőkés eszközt Hollis. – Nem akarok alkalmatlankodni. De Alberto megmutatta nekem a műveit, elmondta, hogy milyen fontos hozzájuk a munkád, és én…

A zöld ajtó megzörrent és arasznyira kinyílt; egy szőke sörény sátra alól kék szem kémlelt elő a nyíláson. Gyerekes és nevetséges póz is lehetett volna, de Hollis ijesztőnek találta.

– Hollis Henry – szólalt meg Bobby, immár nem vékony és nemi jellegét is visszanyert hangján és a feje is teljes egészében láthatóvá vált. Akárcsak Inchmale, Bobby is vérbeli, archaikus rocker-orral bírt.

Tisztára olyan volt, mint Townsend és Moon, a The Who zenészeinek jókora nózija. Hollis ezt csak azoknál a férfiaknál vélte problémásnak, akikből nem lett zenész; az ő esetükben a túlméretezett orr furcsamód épp ellenkezőleg, szinte mesterkéltnek tűnt. Hollisban mindig azt a benyomást keltették, hogy azért növesztettek nagy orrot, mert rockzenésznek akarnak látszani. Sőt, amitől az egész még bizarrabbnak hatott, e férfiak –

mérlegképes könyvelők, röntgenorvosok, bármik – mindegyike kedvelte a homlokba hulló hajviseletet, ahogy az a Muswell Hill és a Denmark Street zenészköreiben is hagyományosan dívott. Hollis ezt elemezve egyszer oda lyukadt ki, hogy a fodrászok a ludasak a dologban, két lehetséges ok valamelyike miatt. Vagy azért, mert a rocksztáros megaorr láttán, a történelmi hagyományok iránti hódolatból hozzáigazították a hajat, vagy pedig ősi fodrászösztöneikre támaszkodva mérlegelték a kérdést, s a derekas nyeséshez és a szemet elfüggönyöző tincshez egyszerű egyensúlyérzék alapján jutottak el.

Bobby Chombo áll dolgában nem volt túlságosan eleresztve, ezért esetében feltehetően ellensúlyozásról lehetett szó.

– Örvendek, Bobby – köszöntötte Hollis, s a férfi keze felé nyújtotta a sajátját. Hűvös és puha kezet rázott meg, amelyről csendes vonakodás érzett, mintha bárhol másutt szívesebben lett volna.

– Nem vártam látogatókat – tárta kij ebb Bobby az ajtót pár arasszal.

Hollis ellépve az ajtó széle és Bobby szinte tapintható szorongása mellett, becsusszant a résen.

És óriási térség szélén találta magát, nem is számított ekkorára. Méretei olimpiai medencéket és teniszcsarnokokat idéztek. A tetőgerendákról lógó és ipari üvegből metszett félgömbök, középtájt legalábbis, uszodai fényességet árasztottak, a betonpadlót kellemesen szürke festékréteg fedte. Hollis pont így képzelte el a díszlet- és kellékhangárokat vagy a másodstábok felvételeinek színhelyét.

Ám amin most itt dolgoztak, abból, noha vélhetően hatalmasnak készült, szabad szemmel mi sem volt látható. A szürke padlót fehér festékporral hanyagul kirajzolt vonalak rácsozták, metszésközeiket Hollis kétméteresre becsülte. Sportpályákon használatos vonalfestő géppel húzhatták őket: észre is vett egy efféle, a túlsó falhoz támasztott, erdőzöld masinát. Úgy tűnt, a rács nem illeszkedik pontosan sem a város, sem az épület egyik megszokott rácsozatrendszeréhez sem, és Hollis meg is jegyezte magában, hogy erre rá kell majd kérdeznie. A megvilágított területen két hatméteres asztal nyújtózott, körülöttük szanaszét Aeron-székek és számítógépekkel megrakott targoncák. Mintha valami húszegynéhány fős stábot befogadó munkahely lenne, vélte Hollis, bár láthatóan nem volt itt senki más, csak ez a nagyorrú Bobby.

Hollis megfordult és a férfira nézett. Az élénkzöld Lacoste golfpólót és szűk fehér farmert viselt, lábán pedig különösen hosszú és hegyes orrú, gumitalpú, fekete vászon edzőcipőt. Harminc lehet, vagy csak kicsivel több, találgatta Hollis, akinek az a benyomása támadt, hogy házigazdájuk kevésbé tiszta, mint az öltözéke. A kötött pamutpóló elejének mindkét szélén még ott húzódott függőlegesen a vasalás éle, a fehér farmer is makulátlan volt, de Bobby maga úgy festett, mint akire ráférne egy zuhanyozás.

– Bocs, hogy bejelentés nélkül jöttem – kezdte Hollis –, de találkozni akartam veled.

– Hollis Henry. – Bobby a fehér farmer elülső zsebébe mélyesztette a kezét, de úgy tűnt, ez nem volt könnyű művelet.

– Személyesen – helyeselt a nő.

Bobby nem látszott repesni.

– Minek hoztad ide, Alberto?

– Tudtam, hogy szívesen találkoznál vele – felelte a másik és az egyik szürke asztalhoz lépve, letette a noteszgépét és a nézőkés egységet.

Az asztal mögötti padlórészen egy rakéta gyerekes, elnagyolt rajzára emlékeztető, élénk narancsvörös kötözőszalag-csíkokból kiragasztott ábra terült el. Hollis a csúcsos alakzat hosszát, a rácsozat megtippelt méretei alapján jó tizenöt méteresre tette. A rajzolat belsejéből kitörölték a fehér sávokat.

– Elkészültél már Archie-val? – pillantott Alberto a narancsszínű

szalagozás felé. – Animálják már az új mintázatokat?

Bobby kihúzta a kezét a zsebéből és megdörgölte az arcát.

– Nem hiszem el, hogy képes voltál idejönni, vele együtt.

– Ő Hollis Henry. Hát nem óriási?

– Inkább elmegyek – szólalt meg Hollis.

Bobby leengedte a kezét, hátravetette a homlokába hulló hajtincset és égnek fordította a szemét.

– Archie már a helyén. A feltérképezés kész.

– Hollis – szólt Alberto –, ezt nézd meg.

A kezében tartott szerkezetet a nő Bobbyénak vélte. Egy olyan, virtuális valóságot megjelenítő különleges szemüvegnek tűnt, amilyet az ember turkálókban vagy lomtalanításkor nem szokott találni.

– Vezeték nélküli.

Hollis Albertóhoz lépett, átvette tőle a szerkezetet és feltette.

– Imádni fogod – biztatta a férfi. – Bobby?

– Visszaszámolok. Három… kettő…

– És íme: Archie – jelentette be Alberto.

Három méterrel a narancssárga szalagokból rótt körvonal felett, egy óriási tintahal csillogó, szürkésfehér alakja jelent meg: teste közel harminc méternyi lehetett, fogókarjai kecsesen hullámzottak.

– Architeutis – ismertette Bobby. A lény terepjárókerék méretű szemeiből csak az egyik látszott. – Bőrmintázat be – szólalt meg ismét a férfi.

A tintahal testének teljes felszíne fénybe borult, bőre alatt hajlatait követő

kifacsarodott videofelvételek, stilizált kandzsik és japán rajzfilmfigurák öklömnyi szemei rajzottak szerteszét. Nagyszerű és mulatságos látványt nyújtott; Hollis elragadtatottan felnevetett.

– Egy tokiói áruházhoz készül – magyarázta Alberto. – Sindzsukuban van, egy utca felett keresztben, a neonkavalkád közepén.

– És máris használják? Reklámozásra? – A nő odament Archie-hoz és beállt alá. A vezeték nélküli nézőkével az élmény egészen más volt.

– Novemberben lesz ott egy bemutatóm – felelte Alberto.

Na igen, gondolta Hollis, miközben felfelé bámulva figyelte Archie távolba nyúló testén a képek szakadatlan áramlását, Tokióban River is mindenkinek bejönne.