44.

KIVONULÁSI STRATÉGIA

MILGRIM BROWN parkoló Corollájához igyekezett, vagyis inkább csak érezte saját testét, amint a szokatlan vágtától meghúzódó inakkal, zihálva, nagyjából arrafelé botladozik. Attól kezdve, hogy elrúgta magát a padtól, Milgrim teljesen a testén kívül érezte magát, s ez az érzés még haladási irányának felismerésével sem szűnt meg. Hogy ama fekete úriemberek merre lehetnek, arról fogalma sem volt; remélte, hogy elhitték, hogy Brown a Kábítószerügyi Hatóság ügynöke. Miután egyikük spontán megállapította, hogy valamilyen akció zajlik, valószínűleg elhitték. Dennis Birdwell aligha fizethetett volna meg olyanokat, akik nem hitték volna el. Már az is épp eléggé valószerűtlen volt, hogy ezeket egyáltalán felbérelte; Milgrim ettől is eléggé megrendült. A nagydarab, bőrruhás alakok észlelésére támolygása közepette tett kísérletei nem hoztak eredményt. Nem látott senki olyat sem, aki külleme alapján holmi Vörös Csapatba tartozhatna. Sőt, még magát Brownt sem látta sehol.

A Greenmarket zöldségpiaca mintha hirtelen kiürült volna, leszámítva azokat, akiket Milgrim zöldségeseknek vélt. Ők szemlátomást mind a mobiltelefonjukat próbálták működésre bírni, s néhányan közülük hisztérikusan ordítoztak egymással.

A távolból szirénák egyre erősödő vij ogása hallatszott. Közeledtek, s úgy tűnt, nem is kevesen.

Milgrim oldalát gyötrő, kétrét görbedésre késztető nyilallás szaggatta. A fájdalom dacára sikerült nagy erőfeszítéssel, többé-kevésbé egyenesen maradnia és sietett is, ahogy csak bírt.

A Union Square nyugati úttestén a Tizenhetedik utcánál kelt át, és már látta is a Corollát, amikor több szirénahang a közelbe érve egyszerre hallgatott el. Milgrim a Tizenhetedik utca tengelyében hátralesett: a Park sugárút kereszteződésében, ferdén egymás felé fordulva egy rendőrautó és egy mentőkocsi állt, fényhídjaik vörös és kék lámpái vadul villogtak. A Tizenhetedikről, keleti irányból odaért három egyforma, szirénát nem használó, fekete városi terepjáró is. Feketébe bújt, vaskos alakok özönlöttek elő belőlük: öltözékük, Milgrim távolságából nézve űrruhának hatott. Biztos ez az az újfajta szuperrendőrség, amit szeptember tizenegyedike után szerveztek meg, latolgatta magában, bár a nevük sehogy sem akart eszébe jutni. Mik is ezek, Sámson-osztagosok? Néhány kommandós a sarokbejáraton át bement az épületbe. Ezzel egy időben a hangok alapján seregnyire tehető és közelítő tűzoltókocsik első egysége is befutott.

Az események érdekesnek ígérkeztek, de bámészkodásra nem volt idő.

Brown zsákja még ott várta a kocsiban.

Az autó környékén viszont, amint most arra Milgrim rémülten rádöbbent, még véletlenül sem akadt semmi, amivel betörhette volna az ablakát. Kocsit legutóbb egy olcsó koreai szöghúzó kalapáccsal tört fel, s keze most ennek nyelét kereste újra meg újra, a semmit markolászva. Ám ekkor valaki másnak a keze satuba fogta Milgrim bal vállát, s jobb csuklóját kis híján kificamítva, hátrafeszítette a lapockájához.

– Megszöktek – hallotta meg Brown duruzsolását. – Zavarták a rádióadásunkat és a mobilfrekvenciákat is. Ha beszélünk, azonnal eltűnnek.

Te is lépj ki! A többiek már leléptek. Hogy őt őrizetbe vették? Egy Hercules-csoport? – Brown felsóhajtott, aztán mintegy lezárva a beszélgetést, hozzátette: – Picsába!

Hercules-csoport, ez az, ez a nevük, villant Milgrim eszébe.

– Mozgás! Lezárják a környéket – förmedt rá Brown. Felrántotta a Corolla hátsó ajtaját és arccal előre betuszkolta Milgrimet. – Feküdj a padlóra! –

parancsolta.

Rácsapta az ajtót, ami elől Milgrim még épphogy be tudta kapni a lábát.

Orrát megcsapta a viszonylag még új autószőnyeg szaga. Noha térde épp Brown fekete zsákján és noteszgépén pihent, tudta, hogy a lehetőség pillanatáról, ha volt is ilyen, már lekésett. Milgrim igyekezett szabályosabban lélegezni és magában felkészült a bilincslevétellel kapcsolatos mentegetőzésre is.

– Úgy maradj! – szólt rá Brown, miközben a vezetőülésbe huppant és beindította a motort. Elhúzott a kocsival a járda mellől és Milgrim érezte, ahogy kikanyarodik vele a Union Square nyugati felére és lelassít. Valaki kinyitotta az anyósülés melletti ajtót, benyomakodott, aztán az ajtó becsapódásától kísérve, már mentek is tovább.

– Ide vele! – mondta Brown.

Milgrim zizegni hallott valamit.

– Volt rajtad kesztyű?

Brown hangjának higgadt szenvtelensége, Milgrim ezt már tapasztalatból tudta, nem ígért semmi jót. A Vörös Csapat Egyesnek a parkban nem alakulhattak jól a dolgai.

– Volt. Az a darab ott akkor tört le, amikor elejtette.

A válaszoló férfihang ismerősnek tűnt, talán még a New Yorker-beli megbeszélésről. Brown hallgatott.

– Mi történt? Számítottak ránk? – kérdezte a másik.

– Lehet, hogy mindig számítanak valakire. Sőt, az is lehet, hogy ki is képezték őket erre. Belegondolni is szörnyű, mi?

– Davis hogy van?

– Úgy néztem, eltört a nyaka.

– Nem is mondtad, hogy a pasas veszélyes.

Milgrim lehunyta a szemét.

– A Blackwatertől is a hülyeséged miatt rúgtak ki? Ha rákérdeznék náluk, ez lenne a válasz?

A másik férfi nem szólt semmit. Brown lefékezett.

– Kifelé! – mondta. – Tűnj el a városból, még ma estig!

Milgrim hallotta, ahogy az ajtó kinyílik, majd a kiszálló férfi mögött becsapódik.

Brown továbbhajtott és odaszólt Milgrimnek:

– Szedd le onnan hátulról azt a közlekedésis cetlit!

Milgrim felkúszott a hátsó ülésre és lepattintotta az üvegről az engedélyt tartó tapadókorongokat. Épp a Tizennegyedik utcára kanyarodtak rá; Milgrim végignézett a Union Square mögöttük hagyott nyugati felén és meglátta a Hercules-csoport egyik fekete kocsiját, amely beállt egy kereszteződésbe. Milgrim megfordult, s miközben remélte, hogy Brown nem parancsolja vissza a padlóra, lábát óvatosan Brown noteszgépének és zsákjának két oldalára eresztette.

– Visszamegyünk a New Yorkerbe?

– Nem – felelte Brown.

Brown a szálloda helyett a Tribeca-negyedbe, egy autókölcsönző

átadóhelyéhez hajtott.

Innen taxival mentek el a Pennsylvania pályaudvarra, ahol Brown két, csak oda szóló jegyet váltott a Metroliner-expresszre, Washingtonig.