60.

UGRÓKÓDOK BEVETÉSEN

AMIKOR BIGEND mágnespárnán lebegő ágyában felébredt, Hollis úgy érezte, mintha valami azték piramis tetején álló áldozati oltáron feküdne. És ahogy felnézett, látta, hogy az ágy felett valóban egy üvegfalú piramisforma magasodik; Hollis úgy vélte, a lakás toronyépületét koronázó sisakcsúcs lehet. Magában el kellett ismernie, hogy jól aludt, bármekkora mágnesesség is érhette eközben. Lehet, hogy a mágneses erőtér ellazította az ízületeit, mint ahogy állítólag a csomagban rendelhető mágneses karkötők teszik. Vagy talán épp a piramis tett rá jótékony hatást, finom energiáival felerősítve Hollis pránáját.

– Hahó! Ébren van? – kiáltott fel Ollie Sleight odalentről.

– Mindjárt lemegyek.

Hollis lecsusszant az azték oltárról, amely enyhén és igen furcsán belengett. Aztán farmernadrágot és topot kapott magára, miközben pislogva végigmérte a luxust sugárzóan üres hálószoba vagy alvótorony belsejét. Úgy festett, mint valami szárnyas és stílusmániás szörnyeteg barlangja.

Ne foglalkozz a hegyekkel meg a tengerrel, parancsolt magára. Csak semmi bámészkodás, ez a panoráma túl nagy neked. Hollis rálelt a fürdőszobára, amelynek felszerelése csak nyomokban idézte a hagyományos kényelmi eszközöket, s miután sikeresen rájött a csapok működtetésének nyitjára, arcot és fogat mosott. Aztán mezítláb lement, hogy találkozzon és esetleg hajba is kapjon Ollie-val.

Ollie egy hosszú üvegasztalnál ült, amelynek lapján egy nyitott FedEx szállítódoboz állt és fekete műanyagból készült különféle holmik hevertek.

– Odile elment járni egyet – mondta, majd megkérdezte: – Milyen gyártmányú telefonja van?

– Motorola.

– Abba egyenes, két és fél milliméteres jackdugó megy – emelt ki egyet a készletből Ollie, majd a fekete eszközök legnagyobbikára mutatva hozzátette: – Ezt Hubertus küldte. Jelkódoló.

– És az mit csinál?

– A telefon fejbeszélőjének csatlakozójába kell bekötni. Digitális titkosító algoritmussal dolgozik: be kell programozni hozzá egy tizenhat jegyű

számkódot, az algoritmus pedig újabb és újabb ugrókódot képez belőle, mintegy hatvanezer alkalommal. A kódminta csak tizenhét órányi használat után ismétlődik. Ezt itt Hubertus már beprogramozta, fel is töltötte és az a kívánsága, hogy ön használja, amikor egymással beszélnek.

– Ügyes – jegyezte meg Hollis.

– Ideadná a telefonját?

Hollis előhúzta a mobiltelefont farmerje zsebéből és átnyújtotta a fiúnak.

– Kösz.

Ollie a telefonhoz csatlakoztatta a fekete panelt, amely Hollist az autók CD-játszóinak lepattintható előlapjaira emlékeztette.

– Saját akkumulátortöltője van, ami a telefonjához nem használható –

közölte.

Tenyere élével a többi alkatrészt és a csomagolás maradékát a fedexes dobozba söpörte, majd ismét Hollishoz fordult:

– Hoztam gyümölcsöt és péksüteményt. A kávé már fő.

– Köszönöm.

Ollie ezután egy autó kulcsait tette ki az asztalra. A kulcsokon Hollis kék-ezüst Volkswagen-emblémát pillantott meg.

– Ezek a lent parkoló másik Phaetonhoz valók. Vezetett már Phaetont?

– Még nem.

– Majd ügyelnie kell a szélességére. A Phaeton annyira hasonlít a Passathoz, hogy könnyen megfeledkezik az ember, mennyivel szélesebb nála. Beszálláskor nézzen le a csíkokra a padlón, arról majd eszébe jut.

– Köszi.

– Akkor én mentem is – állt fel Ollie és hóna alá vette a kartondobozt. Ma reggel a fiú pólót és farmert vett fel: mindkettő úgy nézett ki, mint amiket Dremel csiszolókorongokkal mángoroltak, körülbelül annyi ideig, ameddig Bigend szerkentyűje kifogyna a kódvariációkból. A srác elég kimerültnek látszik, gondolta Hollis, de lehet, hogy csak a szakálla teszi.

A fiú távozása után Hollis megkereste a konyhát és a kávét. A konyha a terem túlsó felében állt: bárpultnak álcázták ugyan, de a kávéfőző, meg egy olasz kenyérpirító leleplező erejűnek bizonyult. Hollis a csészéjével együtt épp visszaért az asztalhoz, amikor megcsörrent a telefonja. A jelkódoló fekete felszínén LED-ek fénykavalkádja villant fel.

– Halló, tessék!

– Itt Hubertus. Olivér mondta, hogy már felkelt.

– Felkeltem. Most „kódolva” vagyunk?

– Igen.

– Önnek is van ilyen izéje?

– Csak úgy működhet az egész.

– Így nem lehet zsebre tenni a telefont.

– Tudom – felelte Bigend –, de egyre fontosabbnak tartom a magánszféra védelmét. Ami természetesen merőben viszonylagos.

– Ez így nem elég védett?

– Védettebb, mint… mint sem. Ollie-nak van egy linuxos gépre épülő

készüléke, amellyel egyidejűleg háromszáz vezeték nélküli hálózatot is végigpásztázhat.

– Miért akarna Ollie ilyet tenni?

A férfi elgondolkozott a kérdésen.

– Gondolom, azért, mert képes rá.

– Valamit el kell mondanom önnek Ollie-ról.

– Éspedig?

– Amikor Odile-lal és Albertóval beszélgettünk a Standardben, Ollie bejött az étterembe. Vett egy csomag cigit.

– És?

– Engem ellenőrzött? Az ön megbízásából?

– Természetesen. Mégis mit gondol, mi másért csinálta volna?

– Csak a biztonság kedvéért… – felelte Hollis −…mármint csak azért kérdeztem. Csak tudni akartam.

– Fel kellett mérnünk, hogy ön és ők hogyan jönnek ki egymással. Mi akkor még döntés előtt álltunk.

„Mi”, ott a Blue Antnél, gondolta Hollis.

– Akkor térjünk át lényegesebb dolgokra: hol van Bobby?

– Fent maguknál, valahol odaát – felelte Bigend.

– Azt hittem, tudják követni.

– Csak a teherkocsit; az pedig most egy Burnaby nevű elővárosban, egy lízingcég udvarán áll. Bobbyt ma kora reggel, közvetlenül a határ után kirakták egy raktárnál, a felszerelésével együtt. Ollie az utasításomra egész éj el követte a jeleiket. Bemérte a megállásuk helyének GPS-koordinátáit is.

– És?

– És semmi, természetesen. Úgy gondoljuk, teherkocsit cseréltek. Odile-lal mi a helyzet?

– Elment sétálni. Ha visszajön, megpróbálom kiszedni belőle, milyen kapcsolatai lehetnek itt, amelyek Bobbyhoz vezetnek. Idejövet a repülőn nem hoztam szóba a dolgot. Túl korainak gondoltam.

– Rendben. Ha szüksége van rám – mondta Bigend –, ennek a hívásnak a számát hívja vissza!

Hollis nézte, ahogy a kódoló LED-jei ismét felsziporkáznak, jelezve, hogy a titkosított kapcsolat megszakadt.