15.

AZ ÜGYESKEDŐ

HOLLIS INCHMALE-T mindig is kopaszodónak, érzelemgazdagnak és középkorúnak látta, már akkor is, amikor tizenkilenc éves korukban először találkoztak. A Curfew rajongói általában vagy Inchmale-ért vagy érte bomlottak, de mindkettejükért csak kevesen. Miközben Albertóval visszahajtottak a Mondrian felé, a lány azon merengett, hogy Bobby Chombo az utóbbiak közé tartozhat. Ám ez igazán kapóra jött, mert így Hollis legjobb fellépéseit önmaga felfedése nélkül, Inchmale érdemeként mutathatta be, s Bobby beszéltetése érdekében e kártyákat megkeverve, felvéve és átrendezgetve, újra és újra kijátszhatta. Hollis, bár erre sose kérdezett rá, természetesnek vette, hogy Inchmale ugyanígy tett vele.

És az is segített, hogy Bobby maga is zenész volt, noha a szónak nem a hangszeren játszós és/vagy éneklős értelmében. Ő szétszedte és mintává alakította a dolgokat, hogy aztán a mintákból új egészet alkosson. Ez tetszett Hollisnak, bár hajlott rá, hogy – a brit könnyűlovasság esztelen rohamát kommentáló Bosquet marsall szavaival – úgy vélje: ez nem háború. Inchmale viszont értette a módszert, és lelkes támogatójává is lett, amint megoldódott a poros és felejthető garázsrock-számok gitárfutamainak digitális kinyerése és szétcincálása; mint amikor egy nekivadult ékszerész vaskos viktoriánus fémedényekből és evőeszközökből kanyarít a kelleténél filigránabb, rovarszerű és tébolyítóan veszélyes csodát.

Hollis gyanította, hogy Bobby Marlboro-habzsolását is magához közelinek érezte, bár azon is rajtakapta magát, hogy számolja Bobby rágyújtásait és a szálak fogytán azon aggódik, hogy vajon neki jut-e még egy.

Próbálta ugyan elterelni a figyelmét egy, az asztali rendetlenségből bontatlanul előásott, szobahőmérsékletű Red Bullból kortyolgatva, de ettől csak a pupillája tágult nagyra, a koffein vagy talán az ital másik híres összetevője, az állítólagos bikahere-kivonat, a taurin miatt. Mostani hangulatához képest, a bikák általában higgadtabbnak tűntek, bár lehet, hogy azok tehenek voltak. Hollis a szarvasmarhákról nem sokat tudott.

Bobby Chombo mintagyűjtős szövege is hozzájárult, hogy a nő képet alkothasson magának róla, a felháborító cipőjével és a feszes fehér nadrágjával együtt. A férfi alapvetően dj volt. Vagy mindenesetre dj-szerű, és ez számított. Értelmet nyert napi munkája is, a navigációs rendszerek hibakeresése vagy bármi is volt az, amelyben gyakran váltogatta egymást Bobby énjének dj-szerűségében okostojás és józanabbik, pénzkereső fele.

Hollist talán a trendi-okostojás Bobby emlékeztette erősen Inchmale-re, vagy talán az, hogy Bobby pont az a fajta balfasz volt, amilyenekkel Inchmale mindig oly jól kijött. Hollis úgy vélte, azért, mert Inchmale többé-kevésbé maga is ugyanolyan balfasz volt.

– Jobban ment, mint vártam – szakította félbe a gondolatait Alberto. –

Nehéz vele megismerkedni.

– Pár éve Silverlake-ben voltam egy bulin, egy reggaeton bulin, ahogy ott mondták. Amolyan reggae-salsa keverék.

– Aha, és?

– Chombo volt a dj: El Chombo. Abban a műfajban nagy ásznak számít.

– Az nem Bobby volt.

– Nem hát. De miért Chombo a mi Hófehérke Bobbynk is?

Alberto elvigyorodott.

– Szereti ezzel meghökkenteni az embereket. De az ő Chombója szoftverből van.

– Szoftverből?

– Igen.

Hollis úgy gondolta, ezt most nem érdemes tovább feszegetni.

– És ott is alszik?

– Nem mászkál ki onnan, ha csak nem muszáj.

– Azt mondtad, nem alszik kétszer ugyanabban a rácsmezőben.

– Ezt soha ne mondd előtte, akármi is van, oké?

– És bulikat is csinál? Dj-knek?

– Podcastokat csinál – felelte Alberto. Hollis telefonja megcsörrent.

– Tessék.

– Itt Reg.

– Épp rád gondoltam.

– Miért?

– Majd máskor elmondom.

– Megkaptad az e-mailemet?

– Igen.

– Angelina mondta, hogy hívjalak fel. Állandóan ezzel rágta a fülemet.

Rág-rág.

– Felfogtam, köszi. Asszem, nem sokat tehetek az ügyben, csak hogy teszem, amit teszek és meglátjuk, mi lesz.

– Csak nem valami agytágítóra jársz?

– Miért?

– Mert szokatlanul filozofikusnak hangzott, amit az előbb mondtál.

– Láttam Heidit, kicsit korábban.

– Atyaég! – ámult el Inchmale. – És a hátsó lábain járt?

– Egy nagyon csini kocsiban húzott el mellettem. Beverly Hills felé tartott.

– Amióta az anyjából megindult kifelé, azóta arrafelé tart.

– Nem vagyok egyedül, Reg. Be kell fejeznünk.

– Pápá. – Inchmale letette.

– Reg Inchmale volt? – tudakolta Alberto.

– Igen, ő.

– És láttad ma éj el Heidi Hyde-ot?

-Aha, miközben téged elhajtottak a Virginből. Ott ment el a Sunseten.

– Azta! Mennyi lehetett ennek az esélye? – latolgatta Alberto.

– Statisztikailag ki tudja? Szubjektíven nekem nem volt olyan furcsa. A csaj Beverly Hillsben lakik és Century Cityben dolgozik.

– Mit dolgozik?

– A férje cégénél csinál valamit. A pasas adójogász, saját gyártócéggel.

– Híj – jegyezte meg Alberto némi szünet után –, hát tényleg van élet a rockon túl is.

– Ezt veheted tutira – nyugtatta meg Hollis.

ODILE ROBOTJA döglöttnek vagy álomba merültnek látszott: élettelenül lapult a függöny redőinek tövében. Hollis megbökte Adidasa orrával.

A szállodai hangpostán nem várta üzenet.

Hollis előhúzta a táskájából a PowerBookját, aktív állapotba kapcsolta, és igyekezett az ablaknak támasztani a kihajtott képernyőt. Kíván-e újra csatlakozni a következő megbízható vezeték nélküli hálózathoz: „SpaDeLites4f? Igen, kívánok. A SpaDeLites47 korábban mindig jó volt hozzá. Hollis úgy sejtette, a SpaDeLites47 a szemközti bérháztömbhöz tartozott.

E-mail sem jött. Egyik kezével a noteszgépet tartva, Hollis félkézzel bepötyögte a Google-be a „bigend” szót.

Az első találat a japán BIGEND webhely volt, de ez egy gyorsulási versenykocsikhoz való motorolaj gyártójának bizonyult.

Hollis megpróbálkozott a Wikipédia Bigend-szócikkéhez vezető találattal.

Hubertus Henrik Bigend (Antwerpen, 1967. június 7.), az innovatív nemzetközi Blue Ant reklámügynökség alapítója. Bénoit Bigend belga nagyiparos és Phaedra Seyhaev belga szobrásznő egyetlen gyermeke.

Bigend tisztelői és ellenzői közül egyaránt sokan nagy jelentőséget tulajdonítottak az édesanyja és a Szituacionista Internacionálé közti korai kapcsolatoknak (Charles Saatchiról széles körben, de alaptalanul azt terjesztették, hogy Bigendet „felfuvalkodott szituacionista ügyeskedőnek nevezte). Bigend maga viszont úgy nyilatkozott, hogy a Blue Ant sikere teljes mértékben a saját adottságainak köszönhető, amelynek egyike, állítása szerint az a képesség, hogy egy adott feladatra képes megtalálni a legalkalmasabb személyt. Dacára a vállalat utóbbi öt évben elért, számottevő növekedésének, Bigend az irányításban erőteljes kézivezérlést alkalmaz.

Hollis asztalra tett táskájában csörögni kezdett a telefonja. Ha elmozdul a PowerBookkal, elveszíti a kapcsolatot az utca túloldalán levő Wi-Fi-hálózattal, bár ez a weboldal megmarad a gyorsítótárban. Odalépett az asztalhoz, lerakta rá a gépet és előkotorta a mobilt a táskája mélyéről.

– Tessék.

– Itt Hubertus Bigend. Hollis Henryt keresem.

Úgy hangzott, mintha a telefonja hirtelen vállalati készülékké lépett volna elő. Hollist elemi rettenet dermesztette meg, hogy Bigend rajtakapta, amint a Google-ban és a Wikipédiában utána kutatott.

– Üdvözlöm, Mr. Bigend – szólalt meg, lemondva arról, hogy megkísérelje a nevet francia-belga módon kiejteni.

– Üdvözlöm, Miss Henry. Ugye vehetjük úgy, hogy bemutattak minket egymásnak? Lehet, hogy nem tudja, miért keresem. Az a helyzet, hogy a most induló Node az én egyik projektem.

– Épp most kerestem rá önre a Google-ban – felelte Hollis, és tágra nyitott száj al, némán sikoltott, oldandó a feszültséget, ahogy azt Inchmale tanította neki.

– Akkor már előnyre is szert tett. Egy újságírótól épp ezt várjuk. Magam is most beszéltem Rausch-sal, Londonban.

Ha Rausch Londonban van, tűnődött el Hollis, akkor te hol vagy?

– Ön hol van?

– Az ön szállodája halljában. Azt gondoltam, esetleg meginna velem valamit.