HOUDINI

MILGRIM MEGRESZELT golyóstoll-csíptetője hatékony szerszámnak bizonyult, és a kábelkötegelő mélyén az apró zárpecek egy inkább érezhető, semmint hallható kattanással megadta magát. A diadal korántsem megszokott pillanatait kiélvezve, Milgrim felsóhajtott, majd meglazította, de a kartámaszon hagyta a hurkot, és kihúzta alóla a csuklóját. Aztán, karját továbbra is a támaszon nyugtatva, a lehető leghétköznapibb módon körbekémlelt a parkon. Brownt nem látta semerre, de számolnia kellett a New Yorkerben, Brown szobájában megpillantott másik három emberrel és mindazokkal is, akik még Brown Vörös Csapatát alkothatták.

El is tűnődött egy pillanatra: miért mindig vörösek ezek a csapatok? Az ilyen Brown-félék mindig vörösek, akár a ragadozók véres agyarai és karmai. Még kéknek is ritkán nevezik őket, zöldnek vagy feketének meg soha.

Körülötte a park teljes szélességében áramlott a verőfényes délután gyalogosforgalma. Milgrim tudta, hogy vannak itt olyanok is, akik számára az erre lófrálás a játék része volt. Játszmákat játszottak: Brown játszmáját, az IS-ét és a neki dolgozókét. Rendőrök nem mutatkoztak és Milgrim ezt furcsállotta, bár valójában oly régóta nem járt már itt, hogy a rendőri jelenlét mostanában errefelé dívó formáiról fogalma sem volt.

Igyekezett nyugalmat erőltetni magára, hogy felállhasson és távozhasson.

Közben kigondolta, mivel magyarázhatná a kábelkötegelő állapotát, ha Brown esetleg hamarabb visszatérne, és próbaképpen el is szavalta:

– Ültem és vártam, ez a vacak meg lejött magától. A zsaruk erősebbet használnak.

Alighogy kimondta, Milgrim vállára hatalmas kezek nehezedtek és a padhoz szögezték.

– Köszönöm, hogy így várt – szólalt meg egy mély és kimért hang –, és lehet, hogy ők erősebbet használnak, de mi nem vagyunk zsaruk.

Milgrim a bal vállát markoló kézre pillantott. Fekete férfi lapátkeze volt, fényesre manikűrözött, rózsaszín körmökkel. Milgrim óvatos nyaktornával felnézett: tekintete egy emberhegy gombveretes lóbőr kabáttal takart meredélyén siklott felfelé, s végül egy felette kiugró, tükörsimára borotvált, roppant fekete állon pihent meg.

– Nem vagyunk rendőrök, Mr. Milgrim.

Ezt már a pad túlsó végét megkerülve előlépő, másik fekete férfi mondta.

Mellvértszerű kabátjának kigombolt szárnyai látni engedték kétsoros, feketével kivarrt fekete brokátmellényét és vérvörös szaténingének finom kidolgozású gallérját.

– A rendőrséghez semmi közünk – tette hozzá.

Milgrim kissé tovább fordította a nyakát, hogy jobban szemügyre vehesse a kezét kilós liszteszsákokként a vállán pihentető férfit. Mindkét jövevény szűk, kötött gyapjúsapkát viselt, amelyek, Milgrim most már emlékezett, a Lafayette Street-i mosodából voltak ismerősek.

– Akkor jó – felelte, mert úgy érezte, muszáj mondania valamit, akármit.

A második férfi lóbőr-reccsenések közepette a padra telepedett, bőrkabátos válla nekifeszült Milgrimének.

– Én a maga helyében nem lennék ennyire biztos ebben, Mr. Milgrim.

– Nem – ismételte Milgrim.

– Már kerestük magát – vette át a szót a Milgrim vállát fogó férfi –, és el kell ismernem, nem vittük túlzásba. De aztán maga kölcsönvette annak az ifjú hölgynek a telefonját, hogy felhívja vele a barátját, Fish-t, és a telefon kijelezte a hívószámát. Fish Mr. Birdwell barátja, így azonnal értesítette is őt.

Mr. Birdwell pedig visszahívta a számot. Amire kíváncsi volt, azt néhány jól megválasztott szóval kiszedte a hölgyből, aki mellesleg arra gyanakodott, hogy maga el akarta lopni a mobilját. Eddig tud követni, Mr. Milgrim?

– Igen – válaszolta Milgrim, és hirtelen sürgető, bolond vágy lobbant benne, hogy ismét visszategye kezére a kábelkötegelőt; mintha ezáltal varázslatosan visszafordíthatná az események folyamát és ismét a pár pillanattal korábbi (s visszagondolva a biztonság és a fény valóságos paradicsomának tetsző), eseménytelen parkban találhatná magát.

– Épp a közelben voltunk – mondta a mellette ülő férfi –, és el is mentünk a Lafayette-re, ahol megtaláltuk magát. Mr. Birdwell kérésére azóta figyeltük a mozgását, Mr. Milgrim, és vártuk, hogy alkalmunk nyíljon bizalmasan szót váltani magával.

A Milgrim vállán nyugvó kezek hirtelen ólomsúlyúvá váltak.

– Hol van az a zsarupofájú faszfej, akivel mindig együtt szokott lenni, és aki idehozta magát, Mr. Milgrim?

– Az nem zsaru – nyögte Milgrim.

– Nem ez volt a kérdés – figyelmeztette a mellette ülő férfi.

– Hóó! – kiáltott fel meglepetten a hátul álló. – Ott az a fehér tata szó nélkül lecsapott egy srácot!

– Tolvaj! – harsant fel egy férfihang a Greenmarket standjai felől. –

Tolvajok!

Milgrim arrafelé nézett és kavarodást látott.

– Tudtommal már kiganézták ezt a környéket – jegyezte meg a Milgrim oldalán ülő férfi, mintegy megsértődve a zűrzavar miatt. – A lakások is két milla körül vannak itt.

– A picsába, ez nem balhé, ez akció! – ismerte fel a hátsó férfi és szorítása meglazult Milgrim vállán.

– A pasas a Kábszerügyiektől van! – rikoltotta Milgrim és előrevetette magát. Kopott bőrtalpas cipői rémítően megcsúsztak, mintha csak valami ósdi rajzfilmfigura lábai kalimpálnának egy akadozó mozigép vetítette filmben. Olyan volt az egész, akár egy szörnyű álom. S e lidércnyomásban az elinaló Milgrim apró kardként szegezte maga elé szabadulásának Houdini kelléktárába illő, keservesen megfent kulcsát.