38.

A KÜRTŐ MENEDÉKE

HOLLIS MÉLY nyugalomban, háton feküdt a takaró formálta alagút hűvös sötétjében és testét szigorú pihenésre hatalmazta fel. Eszébe jutott az út, amikor egy turistabusz emeleti ágyán alkalmazta ugyanezt a módszert, csak ott a takarók szerepét egy hálózsák játszotta, nyugalmát pedig a bejövő

hívások visszatartására kért recepció és a néma üzemmódba kapcsolt mobiltelefon helyett szivacs füldugók biztosították.

Visszabújás az anyaméhbe, mondta volna erre Inchmale; de Hollis tudta, hogy épp ennek ellentétéről volt szó. Nem a még meg nem születettek csendes várakozása volt ez, hanem a már holtak nyugodalma. Hollis ilyenkor nem magzatnak, hanem szarkofágfedélre faragott hűvös kőalaknak akarta érezni magát. Amikor egyszer Jimmy Carlyle-nak beszélt erről, társa derűsen közölte vele, hogy ő a heroinban pont ugyanezt az élményt keresi.

Hollis e párbeszédük után örült csak igazán, hogy mezei cigarettákon kívül más drogok soha nem érdekelték.

Ám a kürtőszerű begubózást (lehetőleg egy elsötétített szoba mélyén) az eléggé mélyen megrázó események, mint például komoly partnereinek szakítása vagy akár a Curfew feloszlása, mindig kiváltották belőle. A dotkom-lufi kipukkadásakor elszenvedett, első nagyobb veszteségei után (és ha úgy vesszük, a tény elől, hogy e tulajdonrészek szintén egy komoly partneréhez tartoztak valaha) ugyanebbe menekült. Ez maradt mentsvárnak az utána következő újabb (és a dolgok akkori állása alapján utolsónak vélt) nagy anyagi leégéskor is, amikor barátjának, Jardine-nek az a nagyralátó próbálkozása, hogy Brooklynban indie-zeneáruházat nyisson, nem is túl nagy meglepetésre megbukott. Az ebbe tett befektetés kezdetben afféle hobbimanővernek, kétesélyes mókának tűnt, amely akár még jövedelmezőnek is bizonyulhat. Hollis, aki a dotkom-cégek felfutása révén egy ideig néhány milliót – legalábbis papíron – a zsebében érzett, úgy vélte, belevághat. Inchmale persze folyton arra biztatta, hogy a friss vállalkozások egekbe repített részvényeitől még (mint Hollis belátta, kérészéletűnek bizonyult) szárnyalásuk csúcsán szabaduljon meg. Inchmale, lévén Inchmale, a saját részvényein akkor már túl is adott, alaposan felzaklatva ezzel ismerőseit, akik mind úgy hitték, hogy Inchmale a jövőt dobta el. Ő

erre azt felelte, hogy egyes jövőket jobb minél messzebbre hajítani.

Vagyonából pedig természetesen egyetlen fityinget sem adott volna egy kizárólag indie-zenében nyomuló, hatalmas áruházi értékesítésre épülő

vállalkozásba. Főként nem egy olyanba, amely, Inchmale szilárd meggyőződése szerint egytől egyig kihalásra ítélt hanghordozókon kínálta a zenét.

Hollis tudta, hogy a kürtő menedékébe ezúttal a különös félelemnek a Starbucksban lesújtó, váratlan döfése kergette vissza: a félelem attól, hogy Bigend valami talán nagy és egyben ezoterikus veszélyt is rejtő dologba rángatta bele. Vagy ha folyamatként nézzük, gondolta Hollis, akkor talán a Node-megbízás elfogadása óta tapasztaltak felhalmozódott furcsaságai késztették begubózásra. Ha egyáltalán fennáll a Node. Bigend szavaiból úgy rémlett, hogy a Node csak annyira létezik, amennyire Bigend számára végül is léteznie kell.

Hollis megkésve bár, de rájött, hogy egy második karrier az, amire szüksége van. Tudta, hogy ez Hubertus Bigend kíváncsiskodásának pátyolgatásából nem fog összejönni, és teljesen biztosra vette azt is, hogy a Blue Ant semmi más ilyesmivel kecsegtető lehetőséget sem kínálhat fel.

Kelletlenül ébredt rá, hogy mindig is írni szeretett volna. A Curfew fénykorában Hollis gyakran gyanította, hogy énekesnőként azon kevesek közé tartozik, akik az interjúk egy bizonyos része közben mindig a mikrofon másik végére kívánkoztak. Nem mintha zenészeket akart volna meginterjúvolni; Hollist az nyűgözte le, hogy az emberek a világban mit miért tesznek, s amit tesznek, hogyan működik. Amikor írt, Hollis úgy érezte, hogy a témáihoz való viszonya, s ezen keresztül az önmagáról alkotott képe is megváltozik. Ha ezzel foglalkozhatna és kereshetné a kenyerét, akkor az ASCAP-jogdíjcsekkekből csak a lakbért kellene fizetnie, és kiderülne, lehet-e az egészből valami.

A Curfew idejében írt is néhány cikket a Rolling Stone és a Spin számára.

Inchmale-lel közösen mindkettejük kedvenc hatvanas évekbeli garázsrock-bandájának, a Moparsnak a részletes történetét is megírták, bár senkit nem találtak, aki a kiadás költségeit hajlandó lett volna fedezni. Igaz, Jardine lemezboltjának házi magazinja végül is lehozta; így Hollis a cikk megjelenését is ama befektetés sovány eredményei közé sorolhatta.

Inchmale, gondolta magában, most már a business class egyik ülésében terpeszkedve repül New York felé és biztos az Economist ot lapozgatja.

Kizárólag repülőgépen szokta olvasni és mindig elmondta, hogy a leszállás után már egy büdös szóra sem emlékszik belőle.

Hollis felsóhajtott. Hadd menjen, mondta magának, bár fogalma sem volt, mire értette.

Lelki szemei előtt felmerült Alberto Helmut Newtonnak szentelt virtuális emlékműve, a régi idők ezüstnitrátjába dermesztett, s a pornó és a végzet okkult szélrohamainak kitett lányok alakjával.

– Hadd menjen – mondta ki hangosan, s ezzel elaludt.

AMIKOR FELÉBREDT, a függönyredők szélén nem izzott fényperem: már beesteledett. Hollis még a takarók menedékében hevert, viszont most már jóval kevésbé volt rá szüksége. Félelmének frontvonala visszavonult, ha nem is a láthatár mögé, de annyira mindenképp, hogy Hollis kíváncsisága újfent erőre kapjon.

Hol lehet most Bobby Chombo? A Nemzetfélelmi Minisztérium (ahogy Inchmale nevezte) hurcoltatta volna el, a felszerelésével együtt? Lehet, hogy már meg is vádolták (vagy sem), hogy belebarmolt valami tömegpusztító fegyverek csempészetére szőtt tervbe? Hollis, miután felidézte magában azt a két igen különös takarítót, elvetette ezt a gondolatot. Meglógás lehetett ez inkább, gondolta, csak épp komoly segítséggel. Jött egy csapat, bepakolták a cuccait abba a fehér teherkocsiba és elvitték Bobbyt, isten tudja, hová. Lehet, hogy az előző helytől csak pár sarokkal költöztették odább. De ha Bobby megszakította a kapcsolatait Albertóval és a művészvilág többi részével, akkor neki, Hollisnak mennyi az esélye, hogy ismét rátalál?

És valahol annak a konténernek is meg kell lennie, gondolta, miközben felbámult az elsötétült szoba alig látható, fehéresen derengő mennyezetére.

Egy hosszú, téglaforma doboz… miből is csinálják őket? Acélból? Abból bizony, döntötte el Hollis. Egy ír építésszel is egy ugyanilyenben feküdt le Derryben, csak azt a gazdája a telkén tárolta és stúdióvá alakította. Az óriási hajóablakok helyét hegesztőpisztollyal vágta ki, az üvegtáblákat pedig furnérral keretezte be. Acélból volt, ez bizonyos. Eszébe jutott, ahogy a férfi felhívta a figyelmét a konténerének eredeti hőszigetelésére; az egyszerűbb, szigeteletlen példányok hideg belseje hamar bepárásodik az emberi lehelet lecsapódása miatt.

Hollis a konténereknek korábban nem sok figyelmet szentelt. Az autópályákra néha odalátszottak Odile robotépítő legóinak módjára szorosan feltornyozott halmaik, de a mai valóságnak oly mindennapi elemei voltak, hogy szinte teljesen észrevétlenek maradtak. Hollis úgy vélte, ma már majdnem minden konténerekben kel útra: nem csupán a nyersanyagok, mint a szén vagy a gabona, de a késztermékek is. Felidézte a viharos tengeren elveszett konténerekről szóló híreket és elképzelte, amint a hullámverésben szétnyíló konténerekből kínai gumikacsák ezrei szabadulnak ki és vígan bukdácsolva tovalibegnek a nagy áramlatok hátán. Vagy lehetnének például edzőcipők. Egy partszakasz képe merült fel előtte, amelynek fövényét elborítják a fosztogatások elkerülése érdekében a jobblábasaktól elkülönítve szállított ballábas edzőcipők szárazra vetődött százai. Hollis meglódult fantáziájában már egy sportember alakja is felködlött, aki Cannes kikötőjében, a jachtja fedélzetén regél az Atlanti-óceán túloldalán hajózók hátborzongató kalandjairól, köztük a vízbe borult, ám el nem süllyedt, s néma, láthatatlan végzetként a vitorlások útjába sodródó konténerekről.

Úgy tűnt, végére ért korábban érzett szorongásai sorának. Hollis megállapította, hogy kíváncsisága, noha a félelmet nem sikerült teljesen kiszorítania, határozottan felütötte a fejét. Bigenddel kapcsolatban, vélekedett, egyebek közt az volt félelmetes, hogy mellette az embernek tényleg esélye nyílt a dolgok végére járni. És ha így történik, az vajon hová vezet? Olyan dolgokhoz, amelyek megismerése önmagukban is igen kérdéses? Minden bizonnyal, bár ez attól függ, ki tudja meg, hogy megismertük őket, döntötte el magában Hollis.

Ekkor azonban megütötte fülét az ajtó alatt becsúsztatott boríték száraz zörrenése. A turnézások idejéből kísértő, ismerős hangtól Hollisban, mint mindig, rögtön fellobbant a fészkén megrohant emlősállat ősi rettegése.

Lámpát gyújtott.

A szőnyegről felemelt borítékban jellegtelen papírra színesben nyomtatott fényképet talált: a fehér teherautót ábrázolta, ahogy ott parkol Bobby Chombo bérelt üzemcsarnokának rakodókapuja mellett.

Hollis megfordította a lapot; a túloldalán, Bigend kissé szálkás, ékírásszerű kézírásával ez állt: „Az előcsarnokban vagyok. Beszélgessünk! H.” Ha már kíváncsiság, akkor ideje kissé kielégíteni, gondolta. Tudta, hogy ideje azt is eldöntenie, hogy ezt az egészet folytatni akarja-e vagy sem.

Hollis belépett a fürdőszobába és készülődni kezdett a Bigenddel való újabb találkozásra.