9.

HIDEG POLGÁRHÁBORÚ

EGY BEJÖVŐ ÜZENET hangjára ébredt. Magához húzta a mobilját a sötétben és átfutotta a képernyőn végiggördülő volapük szöveget. Alejandro várta odakint, hogy beeressze. Hajnali kettő múlt tíz perccel. Felült, felrántotta a farmerét, zokniját és pulóverét, majd következett a cipője, s a cipőfűző szabályszerű, gondos megkötése.

Bezárta maga mögött az ajtót; a folyosón hideg volt, a liftben kissé kevésbé. Megkoppintotta a lenti, szűk, neonfényes előtérből az utcára nyíló ajtót, mire válaszul felhangzott unokabátyja három, majd egy koppantása.

Kinyitotta: Alejandro hűvös levegőbe és whiskyillat felhőjébe burkoltan máris belépett, Tito pedig becsukta és bezárta mögötte az ajtót.

– Aludtál?

– Igen – felelte a fiú a lift felé indulva.

– Elmentem Carlitóhoz – lépett utána a liftbe Alejandro.

Tito megnyomta a gombot; az ajtó bezárult, a lift elindult.

– Carlito és én saját buliban nyomulunk – folytatta. Ez alatt a családtól független ügyeket értett. – Megkérdeztem a vénemberedről.

A liftajtó kinyílt.

– Miért csináltad? – kérdezte Tito és kinyitotta szobája ajtaján a zárat.

– Mert úgy gondoltam, nem vettél komolyan.

Beléptek Tito szobájának sötétjébe. Tito felkattintotta a MIDI-billentyűzetére erősített ernyős lámpácskát.

– Csináljak kávét? Vagy teát?

– Zavarkából?

– Filterből.

Tito már nem orosz módra főzte a teát, bár a teafiltereket egy olcsó kínai csajnyikban áztatta ki.

Alejandro Tito matracának végébe telepedett, térdét az arcáig felhúzta.

– Carlito zavarkából főzi. És jó kanál lekvárral issza – tette hozzá; fogai megcsillantak a MIDI lámpájának fényében.

– Mit mondott neked?

– Nagyapa volt Szemjonov helyettese – felelte Alejandro.

Tito bekapcsolta a főzőlapját és vizet töltött a teáskannába.

– Az meg ki?

– Szemjonov? Ő volt Castro első KGB-s tanácsadója.

Tito odakapta pillantását az unokabátyjára. Mintha csak egy bájos, bár nem teljesen ismeretlen mesét hallana: „és aztán a gyerekek találkoztak a csudálatos táltos paripával”, ahogy az anyja mondta volna. „És aztán a nagypapa találkozott Castro KGB-s tanácsadójával.” Tito újra a főzőlap felé fordult.

– Nagyapa benne volt a Dirección General de Intelligencia létrehozá-

sában; a kevésbé ismert alapítók közé tartozott.

– Ezt Carlito mondta?

– Már rég tudtam. Juanától.

Tito elgondolkozott ezen, míg feltette a kannát a fűtőelemre. Nagyapjuk nem vihette sírba minden titkát. Az övékéhez hasonló családokat átszőtték a legendák indák módjára burjánzó szálai, s a család közös története a titkolózás kényszerétől szűk, ám mély rétegekben ülepedett le. Juana, aki oly sokáig állt a szükséges iratok gyártásának élén, bizonyos fokig átláthatta mindezt, és Tito tudta, hogy az asszony volt mind között a legmélyebb, leghiggadtabb és leginkább türelmes üledék. Tito itt is gyakran eljárt hozzá; Juana elvitte magával az El Siglo XX szupermarketbe malangát és boniatót vásárolni. A nő ezekhez készített szószainak erejét Tito már idegennek érezte, de az empanadáit mennyeinek találta. Juana sosem beszélt neki Szemjonovról, de más dolgokról igen. Tito rásandított az Ochún hajlékául szolgáló vázára.

– És mit mondott Carlito az öregemberről?

Alejandro kipillantott térde fedezékéből.

– Carlito azt mondta, Amerikában háború van.

– Háború?

– Polgárháború.

– Amerikában nincs háború.

– Amikor nagyapa besegített a DGI megalapításába, akkor az amerikaiak hadban álltak az oroszokkal?

– Az a hidegháború volt.

Alejandro bólintott és megmarkolta a térdét.

– Ez hideg polgárháború.

Tito éles roppanást hallott Ochún vázája felől, de nem ő, hanem Eleggua isten jutott eszébe, Ő, Ki Utakat Nyit és Torlaszol. Aztán ismét Alejandróra nézett.

– Nem figyelsz oda a politikára, Tito.

Tito az Amerikai Orosz Hálózat hangjaira gondolt, amelyek saját orosztudásával együtt elmerülni készülnek a már megérthetetlen idegenség hullámaiban.

– Csak egy kicsit – mondta.

A teáskanna fütyülni kezdett. Tito leemelte a fűtőelemről, kevés forró vizet löttyintett belőle a csajnyikba. Aztán bedobta a két teafiltert is, és a kannát gyakorlott mozdulattal meglendítve, a csajnyikba töltötte a vizet, majd rátette a fedelet.

Alejandro kuporgása az ágyon Titóban felidézte, mikor az iskolatársaival guggolva kergették a facsigát kőtől kőig, miközben köröttük a hajnali utcán már erejét gyűjtötte az aznapi hőség. Vasalt rövidnadrágot és vörös nyakkendőt viseltek akkor. Vajon Amerikában játszott bárki is csigával?

Hagyta, hadd ázzon a tea és leült Alejandro mellé a matracra.

– Tito, tisztában vagy vele, hogyan lett a családunk azzá, ami?

– Nagyapával kezdődött minden, meg a DGI-vel.

– Nem volt náluk sokáig. A KGB-nek Havannában saját hálózat kellett.

Tito bólintott.

– Nagyanyai ágon mindig a Barrio de Colónban voltunk. Juana szerint Batista előtt.

– Carlito szerint a vénemberedet a kormány emberei keresik.

– Miféle emberek?

– Azt mondja, ez az egész itt mostanában az oroszok távozása előtti idők Havannájára emlékezteti. Semmi sincs a régi kerékvágásban. Mondta azt is, hogy ennek a vén szivarnak nagy szerepe volt abban, hogy itt kötöttünk ki.

Ez az egész egy nagy varázslat volt, öcskös. Nagyobb annál, semhogy a nagyapánk ezt egyedül összehozta volna.

Titónak hirtelen felrémlett a tokjukban málladozó, angol nyelvű iratok szaga.

– Mondtad Carlitónak, hogy veszélyesnek találtad ezt a dolgot?

– Igen.

Tito felállt és kitöltött kétpohárnyi teát a csajnyikból.

– És ő meg azt mondta, hogy a családunkat kötelezettség terheli? –

találgatott.

Visszanézett Alejandróra.

– Sőt még azt is, hogy direkt rád volt szükség.

– Miért?

– A nagyapádra emlékezteted, meg az apádra, aki ugyanennek a vénembernek dolgozott, amikor meghalt.

Tito odanyújtotta a teával telt poharat Alejandrónak.

– Gracias – köszönte meg a férfi.

– De nada – felelte Tito.