16.

KIVEZETŐ UTAK

MILGRIM A New York Timest olvasgatta és reggeli kávéjának maradékát kortyolgatta a Bleecker Street egyik pékségében, miközben Brown feszült és fojtott hangon egy sor roppant ingerült telefonbeszélgetést bonyolított le valakivel, akinek az IS alvása közben az eddig felderített kivezető útvonalait, illetve ébrenléte során mindennemű tevékenységét kellett szemmel tartania.

A „kivezető útvonalak” kifejezés Milgrim képzeletében ópiumcsempészek gázlánggal megvilágított alagútjaitól átfurkált és furcsa földalatti tanácskozóhellyel is felszerelt, egzotikus hellyé varázsolta az IS lakóhelyét; a lehetőséget Milgrim vonzónak, mindazonáltal valószínűtlennek találta.

E beszélgetésben bárki is lett légyen a másik fél, a reggele már el volt rontva. Az IS egy másik férfi társaságában elhagyta a házat, elment a Canal Street metróállomásig, lement és nyoma veszett. A többi beszélgetés Brownra eső felének kifüleléséből Milgrim azt is megtudta, hogy az IS és családja előszeretettel csinál ilyesmit, főleg a metrók környékén. Milgrim elképzelte, ahogy az IS és családtagjai saját kulcsukkal nyitják a repedések, lyukak és rések különleges, metróalapú, lyukacsos világába nyíló ajtókat.

Milgrim a maga részéről jobbnak érezte a mostani reggelt az utóbbi reggelek bármelyikénél, annak ellenére, hogy Brown rázta fel álmából, volapüköt fordítani. Utána Milgrim visszamerült valami a bőréből vagy az alól sugárzó kék fénnyel kapcsolatos, nem épp kellemes és reggelre már elfeledett álomba. De mindent egybevetve, igen kellemes volt e korai órán itt ülni Greenwich Village közepén, süteményt harapni a kávé mellé és böngészni egy valaki által ottfelejtett Times t.

Brown nem kedvelte a New York Times t. Milgrim kezdett rájönni, hogy Brown tulajdonképpen semmilyen hírforrást nem kedvel, mert a közvetített hírek nem megbízható, azaz nem kormányzati forrásokból származtak.

Valójában a jelenlegi harci helyzetben nem is származhattak, mert minden eredeti hír, szóljon stratégiai importról vagy akármiről, természetszerűleg kincset ért, s mint ilyet, nem kívánták az egyszerű polgárokra pazarolni.

Milgrimnek persze esze ágában sem volt vitatni mindezt. Ha Brown azt állítja, hogy az angol királynő nem más, mint fogát az embercsemeték eleven húsára fenő, alakváltó hüllő egy idegen bolygóról, Milgrim azt is készséggel elfogadta volna.

De a harmadik oldal egyik, a Nemzetbiztonsági Hatóságról és adatbányászatról szóló cikkének közepén járva, Milgrimben felötlött valami.

– Mondja csak – fordult Brownhoz, aki épp végzett egy hívással és most úgy meredt a telefonjára, mintha azt szeretné tudni, miképp kínozhatná meg a készüléket –, ez a nemzetbiztonságis adatbányászat-dolog…

A mondat valahol kettejük közt, félúton az asztal felett függőben maradt.

Milgrim nem sűrűn kezdett társalgásba Brownnal, és erre jó oka volt. Brown változatlan arckifejezéssel, a mobilról Milgrimre emelte a tekintetét.

– Elgondolkoztam kicsit – hallotta Milgrim a saját hangját – a maga IS-

éről. Meg a volapükről. Ha a nemzetbiztonságiak meg tudják azt csinálni, amiről itt írnak, akkor nagyon egyszerű lenne egy algoritmust bezavarni a sűrűbe, ami csak a maga volapükjeit halászná ki, semmi mást. Az IS családi dialektusmintájának nagy részére nem is lenne szükség. A formához simán találna féltucatnyi dialektusmintát és nyomulhatna az átlagolás. Azután már bármi, ami átmegy a telefonrendszeren és van hozzá címke, már fenn is akad. Soha többet nem kéne elemet cserélnie az IS ruhaállványán.

Milgrim igazán örült, hogy ezt kigondolta. De észrevette, hogy Brown korántsem lett attól boldog, hogy Milgrim ezt kigondolta.

– Ez csak tengerentúli hívásokra jó – felelte Brown, és úgy tűnt, mintha azt mérlegelné, hogy megüsse-e Milgrimet vagy sem.

– Ah – szólt Milgrim, és fejét lehajtva olvasást mímelt, míg Brown ismét telefonálni nem kezdett, ezúttal valaki mást gorombítva le csendesen, amiért szem elől tévesztette az IS-t és társát.

Milgrim nem tudott visszabújni a cikkbe, de tovább színlelte az újságolvasást. Lelke mélyén, egy új és felettébb zavarba ejtő szemszögből, valami utat tört magának felfelé. Eddig magától értetődőnek tekintette, hogy Brown, és vele az emberei is valamiféle kormányügynökök, feltehetően szövetségiek. És mégis, ha a Nemzetbiztonsági Hatóság azt csinálta, amit e Times-cikk szerint csináltak, és ő, Milgrim, erről olvas, akkor miért kellene feltételeznie, hogy Brown igazat mondott? Milgrim úgy vélte, az amerikaiak csak azért nem diliztek be ettől a nemzetbiztonságis dologtól, mert már legalább az 1960-as évek óta magától értetődőnek vették, hogy a CIA minden telefont lehallgat. Rossz tévésorozatokba illő téma volt ez, amit a kissrácok is igaznak hittek.

De ha Manhattanben voltak volapükben írt szövegek és az igazi kormánynak tényleg annyira kellettek, mint amennyire Brownnak láthatólag igen, akkor vajon nem szerezték volna meg? Milgrim összehajtotta az újságját.

Viszont mi van akkor, kérdezte az egyre áskálódóbb belső hang, ha Brown valójában nem kormányügynök? Milgrim tudatának egy része, egész mostanáig, arra a feltételezésre hajlott, hogy szövetségi ügynökök fogságában lenni vagy a védelmük alatt állni, bizonyos értelemben ugyanaz.

Míg énjének nagyobbik fele sejtette, hogy ez kétértelmű megközelítés, közben valami, talán a gyógyszerváltásból eredő új higgadtság és nézőpont elvezette a hirtelen egységgé összeálló tudatosságig: mi van akkor, ha Brown csak egy pisztollyal felszerelt seggfej?

Ezen már érdemes volt elgondolkozni, és meglepetésére sikerült is neki.

– Ki kell mennem a mosdóba – szólalt meg.

Brown elnémította a telefonját.

– A konyhából nyílik egy hátsó ajtó – közölte. – Kint is áll valaki, ha netán az jár a fejedben, hogy lelépsz. És ha azt hiszik, szökni próbálsz, lelőnek.

Milgrim bólintott. Aztán felállt. Nem állt szándékában elfutni, de most először arra gondolt, hogy Brown talán csak blöfföl.

A mosdóban hideg vizet csorgatott a csuklójára, aztán ránézett a kezére.

Ez még mindig az övé. Megmozgatta az uj ait. Igazán bámulatos.