81.

SE ITT, SE OTT

AZ IGOR kiadójától jött férfi szemlátomást el volt keseredve. – Nem tudsz adni egy telefonszámot? Vagy egy e-mail címet?

– Költözködöm, és most épp nem vagyok se itt, se ott – felelte Tito, miközben a próbaterem első emeleti ablakából leste, mikor bukkan fel Garreth furgonja. Aztán meglátta a fehér kocsit és az ajtó felé iramodott.

– Ne feledkezz meg a névjegyemről! – szólt utána a férfi.

– Ramone! – kurjantott Igor, s búcsúzóul utánaküldött egy torz akkordot.

A többiek felnevettek.

Tito leszáguldott a lépcsőn, kirobbant az ajtón, átrohant a vizes járdán és a furgon utasoldali ajtaját felrántva, bemászott a kocsiba.

– Buliban voltál? – érdeklődött Garreth, és elkanyarodott a járdaszegély mellől.

– Egy együttesnél. Próbálnak.

– Már be is léptél egy bandába?

– Csak vendégként játszottam.

– Min játszol?

– Billentyűsökön. Az a Union Square-i pasas ki akart nyírni egy kocsival.

– Tudok róla. Az egyik helyi segítőnket kellett igénybe vennünk, hogy kiengedjék az őrizetből.

– Hogy kiengedjék?

– Csak kábé egy órát tartották bent. Nem emelnek vádat ellene.

Megálltak egy piros lámpánál. Garreth Tito felé fordult:

– A kocsiján elromlott a kormány. Baleset volt. Még szerencse, hogy senki sem sérült meg.

– Volt ott egy másik is, egy gyalogos – mondta Tito, amikor a lámpa zöldre váltott.

– Felismerted?

– Nem. Azt láttam csak, hogy elsétál onnan.

– Annak, aki megpróbált téged elütni, ugyanannak, aki az iPodot hajszolta a parkban, New Yorkban az volt a feladata, hogy a nyomunkra találjon.

– A poloskát is ő rakta a szobámba?

Garreth gyors pillantást vetett rá.

– Nem is tudtam, hogy tudtál róla.

– Az unokatesóm mondta el.

– Sok unokatesód van, mi? – mosolyodott el Garreth.

– Az a pasas meg akart ölni – mondta Tito.

– A barátunk nem a kiegyensúlyozottság szobra. Úgy gondoljuk, New Yorkban minket vagy téged kajtatva annyira túlfeszítette magát, hogy amikor meglátott, elvesztette a fejét. A doboz érkezése is felzaklatta. Már vagy egy éve is megfigyeltük párszor, ahogy elvesztette a fejét, és olyankor mindig vér folyt. Ma éj el az övé, bár a rendőrségi jelentés szerint nem sérült meg súlyosan. Pár öltéssel, meg egy nagy horzsolással a bokáján megúszta.

Tud vezetni.

– Jött egy helikopter – mondta Tito –, amikor a vonattal elmentem addig, ahol már láttam az utcai lámpákat, meg egy bérházat egy kerítés mögött.

Biztos beindítottam a mozgásérzékelőket.

– A helikoptert szerintünk a haverod hívta, amolyan általános riadó gyanánt. Rögtön azután csinálhatta, hogy kiengedték az őrizetből.

Fellármázta a kikötőben a biztonságiakat. Mert meglátott.

– Szar volt az eljárásom – mondta Tito.

– Az eljárásod, Tito – szólt Garreth, és egy jellegtelen szakasz közepén lehúzódott egy fekete kocsi mögé –, kibaszott jó.

– Látogatóba jött az uncsitesód.

– Ide?

– Nem is máshova – felelte Garreth. – Holnap érted jövök. Van valami, amit meg akar mutatni neked.

Tito bólintott. Kiszállt a furgonból, előre ment és a fekete Mercedes volánjánál megpillantotta Alejandrót.

– Testvérem – üdvözölte Alejandro, mikor Tito beült.

– Nem vártalak – mondta Tito.

– Carlito tenni akar róla, hogy letelepedj. És én is – mondta Alejandro, miközben beindította a Mercedest és elindultak.

– Letelepedjek?

– Méghozzá itt – mondta Alejandro –, hacsak nem inkább Mexikóvárosra szavazol.

– Á!

– Ez nem azért van, mert Manhattanben annyira forró lett a talaj a lábad alatt – mondta Alejandro.

– Hanem az eljárás miatt – felelte Tito.

– Igen, de ingatlanbefektetés is.

– Hogyhogy?

– Carlito sok lakást összevásárolt itt, amikor még olcsóbbak voltak. Azt akarja, hogy az egyikbe költözz be és lakj ott, amíg ő felderíti az itteni lehetőségeket.

– Miféle lehetőségeket?

– Kínaiakat – felelte Alejandro –, mert Carlitót Kína érdekli és Kína itt nagyon közel van.

– Közel?

– Majd meglátod – ígérte Alejandro és elkanyarodott egy kereszteződésnél.

– Hová megyünk?

– A lakásba. Be kell bútoroznunk. Valami kicsit jobb darabokkal, mint a legutóbbi pecódat.

– Oké – felelte Tito.

– Itt vannak a cuccaid – folytatta Alejandro –, a számítógép, a tévé, meg az a zongora.

Tito ránézett és elmosolyodott:

– Gracias.

– De nada – mondta rá Alejandro.