41. fejezet

A kalózok megelégelték a harcot erre a napra, meg sem próbáltak üldözni minket. Ám nekünk sem állt rendelkezésünkre elegendő tűzerő, hogy megbirkózzunk Tripoli védműveivel, ezért Sterett Málta és az ottani amerikai hajóraj felé vette az irányt. Társaim onnan bárhová eljuthatnak hajóval, ahová akarnak.

Kiderült, hogy Fulton korántsem bánkódik annyira a Nautilus feláldozása miatt, mint gondoltam. Bízott benne, hogy az első kísérlettel szerzett tapasztalatok felhasználásával meg tud majd tervezni egy második hajót, és már rajzolgatta is a vázlatait.

– Képzeld el, amint tucatnyi ember hajtja a hajócsavarokat, vagy ami még jobb: egy gőzgép, amely víz alatt működik! Milyen lehetne a tenger alatt élni?

– Meglehetősen sötét és nedves volt odalent, nem?

– Képzeld csak el, amint a mélység szurdokai fölött lebegsz, és az óriás halakkal úszol együtt!

Elnézően mosolyogtam.

– Vajon elhiszi valaki, Robert, hogy öt ember, akik közül csupán ketten amerikaiak, sikeres rajtaütést hajtott végre Tripoli ellen?

– Hát persze hogy elhiszik! Majd én elmesélem nekik! Meg is mutathatjuk például a… – Körülnézett, valamiféle kézzelfogható bizonyítékot keresve a kalandjainkra.

– Nincs sem fegyver, sem kincs, de még egy fogoly sem – mondtam. – Ne feledd, hogy a Bonapartéhoz hasonló emberek kegyét sokan keresik különféle történetekkel, ezért hamar megtanulják, hogy szkeptikusan álljanak hozzájuk.

– Majd te kiállsz mellettem, Gage! Társak leszünk, hatalmas vérdíjakat söprünk be abból, hogy levadásszuk a hadihajókat!

– Most mindenütt béke van, Robert. Nézd meg Smitht, az angolt, és Cuvier-t, a franciát: úgy beszélgetnek a kövekről és a csontokról, mintha régi barátok volnának. Miért akarna Napóleon valaha is újra hadat viselni Nagy-Britannia ellen?

– Akkor marad a gőzhajó. Be kell vetned az ügyem érdekében a sajátos meggyőzőképességedet, Ethan.

– Madame Marguerite-nek azt mondtam Párizsban, hogy könyvet fogok írni.

– Akkor írd meg a kalandjainkat!

– Talán meg is teszem. És nagyrészt az igazat fogom elmesélni.

Megkérdeztem Cuvier-t is:

– És te mit tervezel ezután, Georges?

– Élő kalózok helyett kihalt állatokkal fogok foglalkozni. Remek dolog volt bekalandozni a Földközi-tengert, de azt hiszem, egy időre elég volt a nyaralásból, inkább a néma csontokra vágyom. Én szeretek tanulni, és az oktatást is meg kellene reformálnom. Aztán ott vannak azok a roppant érdekes elgondolások az élet kezdetéről! Thírán megtaláltuk az időt, Ethan, és leástunk a legmélyére. És azok a szép termek a földalatti folyosó végén: vajon az maga Atlantisz volt, vagy netán valami kolóniája? Ki fedezte fel elsőként a tükröt? Lehet, hogy rejtélyes elődök hagyták ránk az ötletet, olyanok, mint a te Thotod és Thorod? Át kell néznem az antik feljegyzéseket. Elegendő munkát adtál nekem a következő jó pár évre.

– Örömmel hallom. És te, William?

– Azt hiszem, én is eleget láttam az emberek világából. Visszatérek Angliába, hogy folytassam a kőzetek feltérképezését. A kövek legalább nem lőnek vissza. Ez a munka segíthet másoknak a föld titkainak megfejtésében. A tudományos előkelőségek eddig nem is törődtek velem, Ethan, de a mi kis kalandunk után megnőtt az önbizalmam, és a kitartásom is. Amikor láttam, hogy akár még Ethan Gage is győzhet a végén, beláttam, hogy bizony számomra sem lehetetlen a dolog!

– Ne hagyd, hogy a sznobok elvegyék a kedvedet, William! Tudják, hogy okosabb vagy náluk, ezért tartanak tőled.

– Majd meggyőzöm őket – esküdött az angol. – Feltérképezem a földet, és akkor kénytelenek lesznek meghívni engem a Royal Society-be!

Pierre-nek hiányzott Kanada.

– Afrikában alig vannak fák, Franciaország pedig túlságosan népes. Úgy döntöttem, többet akarok látni az északi határvidékből, mielőtt megöregszem, Ethan. El akarok evezni egészen a Csendes-óceánig.

– Találkoztam egy Clark nevű emberrel, aki pontosan ugyanezen töri a fejét. Lewisnak a barátja, Jefferson titkárának, akit az elnök el akar küldeni nyugatra.

– Nos, akkor talán velük megyek.

És én? Még mindig ott volt Louisiana eladása, amelyről meg kellett győznöm Napóleont. Azontúl pedig ott voltak még az olyan apróságok, mint a nő, akit szeretek, a fiú, akit szeretnék felnevelni, és egy élet, amelyet még nem igazán gondoltam át. Így hát Málta felé hajózva megkerestem a kedvesemet az Enterprise orrában. Megálltunk egy ágyú mellett, és figyeltük a táncoló hullámokat.

– Tudtad, hogy kis híján nőül kellett vennem Aurora Somersetet egy kalózhajón? – kérdeztem Astizától.

– Kis híján?

– Sterett ágyúgolyói szakították félbe a szertartást. De egyébként sem számított volna, mert a dolgok jelen állása szerint mostanra úgyis özvegy lennék. Aurora halott, te élsz, és a semmiből felbukkant a kicsi Harry is. Csodálatos, hogyan alakul az élet.

– Hórusznak hívják. És nem a semmiből jött, Ethan.

– Hanem mi csináltuk, nem igaz? – Kissé nagyképű dolog volt, hogy egyenlő részt követeltem magamnak a dologban, de hát Patrick Henry lelkére, nem tudtam uralkodni a büszkeségemen. Nagyon is kedvemre való dolog volt az apaság, főleg mert ilyen mokány kis fickót sikerült nemzenem. Lehet, hogy ő a legokosabb dolog, amit valaha csináltam. – Azt hiszem, meg akarok állapodni, Astiza. Szeretnék találni egy helyet, ahol soha nem történik semmi, és ott élni, veled.

– Ahol semmi sem történik? És ez meddig tartana, Ethan?

– Te megtaníthatnád Harrynek, amit a csillagokról és az istennőkről tudsz, én pedig készíttetek egy új puskát, és megmutatom neki, hogy kell lőni. Talán egy szigeten élünk majd, és a partról figyeljük, ahogy a világ marakodik. Nem volna nagyszerű? Szövök magunknak függőágyakat, és megírom ezt a történetet Harrynek, és soha többé nem találkozom Napóleonnal. Most már velem maradsz akkor?

Fáradozásom jutalma egy halvány mosoly volt.

– Úgy tűnik, ez a végzet akarata. Együtt leszünk örökké, és sosem veszekszünk majd.

Kissé szkeptikusnak tűnt, de hát a nők általában ilyenek, amikor ismertetem velük a terveimet.

– Igen! – mondtam, és megcsókoltam, most először az utóbbi három év során. Megkönnyebbülve láttam, hogy még nem felejtettük el, hogyan kell. Aztán hátradőltem, élveztem a szellőt és a napot, miközben hajónk a Földközi-tenger habjain suhant. – Arra gondoltam, hogy nyájas farmer lesz belőlem! Persze semmit sem tudok a gazdálkodásról. Nem is szeretek a földben turkálni. Akkor talán inkább filozófus leszek. Vagy esetleg hírét vesszük majd valami kincsnek, amelyet kevésbé fárasztó megszerezni. És azt hiszem, eddig nem volt túl könnyű élete a fiamnak mellettem, úgyhogy meg kell tanulnom játszani vele. És tanítanom is kell őt. Rengeteg bölcsességet kell átadnom neki.

– Előre sajnálom szegény gyereket. És hogyan tervezed fenntartani a családodat e kedvteléseid közepette?

– Ó, majd' elfelejtettem: amíg te nagyon is okosan leakasztottad azt a pajzsot Juszuf tróntermében, én is magamhoz vettem egy apróságot, amit a leopárd ketrecében tartottak elzárva. – Benyúltam a zsebembe, és kivettem a zsákmányomat. A smaragd volt Karamanli turbánjáról. – Ez kezdetnek megteszi. Talán még arra is elég lesz, hogy a fiunkat taníttassuk majd.

– Ethan! Végre tényleg nyertél valamit!

– Most már van családom, amiért érdemes volt megnyerni.

– Apropó, hol van Hórusz?

– Hogyhogy, hiszen ott van… azt hittem, hogy veled van. Nem tetted le valahol?

– Én meg azt hittem, hozzád ment!

Zavartan néztünk egymásra. Lövöldözés, robbanások, harapós állatok, kétségbeesett küzdelmek, süllyedő tengeralattjárók – bizony, szörnyű szülők voltunk.

Most pedig már egy huszonöt méteres hajón is képesek vagyunk elveszíteni az egy szem gyermekünket.

– Harry!

Tűvé tettük érte a fedélzetet, és egyre idegesebbek lettünk. Mi van, ha az apróság belepottyant a tengerbe? Kiverekedtük magunkat Tripoliból, forradalmasítottuk a haditechnikát, hogy aztán elveszítsük a fiút a saját flottánk egyik hajóján? „Ahol ész nincsen, ott semmi sincsen”, mondogatta egykor az öreg Ben, és közben mindig jelentőségteljesen nézett rám.

Végül eszembe jutott valami, és karon fogtam a kedvesemet.

– Ha netán elfelejteném, emlékeztess rá, hogy meg kell kérnünk Sterettet: adjon össze bennünket! – mondtam neki. –Ő a hajó kapitánya. Persze, csak ha nincs ellenedre a dolog.

A szívem hevesen dobogott. Franklin mindig azt mondta, hogy a házasság előtt mindig jól nyissuk ki a szemünket, utána viszont félig csukjuk be.

– Hát persze hogy hozzád megyek! Úgysem tudok megszabadulni tőled! De mi történt Hórusszal?

Jó anyához méltón kezdett pánikba esni.

– Tudom, hol van. Pontosan ott, ahová egykor mondtam, hogy menjen. Gyere, lemegyünk a fedélközbe.

És valóban ott találtuk a fiút a vitorlavásznak között. Összegömbölyödve aludt, arcán az angyalok békességével. Miközben figyeltük, kinyitotta álmos szemét, majd rám nézett.

– Éhes vagyok, Papa.

Arra a helyre ment aludni, amelyről hajdan azt mondtam neki, hogy ott biztonságra lel.