20. fejezet

Tripoli a tenger felől olyan hívogatónak tűnt, mint az oroszlán pofája. Dragut felhozatott minket a fedélzetre, hogy megnézhessük a várost, és belénk vésődjön az esetleges szökés értelmetlensége. A part közelében már perzselt az észak-afrikai hőség; az ég a sivatag fölött sárgásán, a falak tövében zöldellő kertek és datolyapálmák fölött pedig világoskéken ragyogott. A Földközi-tenger legerősebb kalóztanyájának erődjei és bástyái úgy vibráltak a melegben, mint egy baljós délibáb. Az oroszlán állkapcsát a várost körülölelő zátonyok alkották – ezeket smaragd- és aranyszínű foltok jelezték az egyébként mélykék vizű tengerben –, fogait pedig az ágyúk, amelyek a mellvédek lőréseiből kandikáltak ki: úgy tűnt, több száz ágyú van ott. Nyüzsgő kikötőt oltalmaztak, ahol a berber kalózok hajói, chebekjei és felukkái ringtak békésen a vízen, egymás mellett, mint a kutyakölykök.

Reméltem, hogy útközben megpillantom valahol a saját haditengerészetünk büszke, fekete fregattjait, azt az erős amerikai hajórajt, amelynek kíséretében Európába visszatértem. Blokádot azonban sehol nem tapasztaltam: Dragut csúfondáros megjegyzése, mely szerint az Egyesült Államok hadihajói Máltán bujkálnak, csüggesztően igaznak bizonyult. Ha Tripoli valóban hadban állt saját ifjú nemzetemmel, ennek bizony itt semmi jele nem látszott.

– Látod? – kérdezte Dragut, mintha a gondolataimban olvasna. – A hajóitoknak túl nagy a merülése, a közelünkbe sem tudnak jönni.

Dél lévén bágyasztó volt a hőség és a napfény, amit tovább súlyosbított a Napóleon tudósai által mirage-nak, azaz délibábnak elnevezett jelenség. A szárazföld felől homok és fűszer, ürülék és narancs, gyapjúszőnyegtekercsek és szárított hal szagának egyvelege érződött. Tripoli egy zöld síkságon fekszik, a homokos pusztaság határán. Fehérre meszelt, lapos tetejű házai úgy ragyogtak a déli verőfényben, mint a jégkockák. Ezt az ember által épített „gleccsert” szűk, tekervényes utcák szabdalják, amelyek inkább tűnnek természetes folyosóknak, mint megtervezett utaknak. A város laposságát a mecsetek kiugró kupolái és a minaretek égnek meredő tornyai törik meg, utóbbiakat boszorkánysüveghez hasonlító kúpszerű, zöld tető fedte. A város délkeleti végében, a kikötőnél állt a basa, Juszuf Karamanli tömzsi, masszív, csipkézett ormú kastélya. Mögötte egy sziklás dombra épült erőd uralta a város és a tenger látképét – ez kiváló hely lenne a tükörnek.

Karamanli, amint azt Dragut büszkén elmesélte nekünk, olyan kegyetlen fejedelem volt, mint Attila, a hun.

– Hét évvel ezelőtt került hatalomra, egy Ali Bourghal nevű kalóz elűzésével. Előtte a palota háremében megölte a bátyját, Hasszánt, és közben ellőtte a saját anyja ujjait, amikor az a karját emelte legidősebb fia védelmében. Juszuf a hajánál fogva vonszolta el Hasszán állapotos feleségét haldokló férje testétől, majd levágta Hasszán férfiasságát, és odavetette a kutyáknak.

– Nem csoda, hogy te is csatlakoztál hozzá.

– Ezenfelül viszont igen vallásos férfiú: Korán-idézeteket visel a fején, a turbánja csíkjaiba hímezve.

– Igazán elkötelezett ember lehet.

– Amikor Juszuf elfoglalta a várost Bourghaltől, a másik fivérének, Hametnek megengedte, hogy Alexandriába távozzon. Azonban Hamet felesége és gyermekei nála maradtak túszként. Juszuf megveti Hametet, és a családja terrorizálásával tartja a markában. Juszufnak egyébként két felesége van: egy világos bőrű török és egy ébenfekete.

A fehér és a fekete Madonna jutott eszembe, arról meg a Jeruzsálem alatti kalandjaim Mirjammal, és az Astizával folytatott beszélgetéseink.

– Plusz egy háremre való ágyasa. Juszuf igazi csődör! Ezenkívül házikedvencként egy leopárdot tart, van egy itáliai zenekara, amely muzsikával szórakoztatja őt, és akkora drágakövei, mint egy vörösbegy tojása.

– Még mindig nem látom, mitől nyerne meg egy választást.

– Nincs is rá szüksége. Szeretik és félnek tőle, mert az uralma Allah akarata. Mi, muszlimok belenyugszunk a sorsunkba, mert a Próféta szavai szerint: „meg van írva”. A keresztényeket ellenben folyton gyötri a kétség, mert nem hisznek a sorsban, és mindig megpróbálnak változtatni rajta. Nekünk, igazhívőknek nincs bajunk az elnyomással, ha ez Isten akarata. Tripoli nyugodtan viseli a zsarnokságot.

– Szóval semmi gondotok nincs egy őrülttel, aki megöli a bátyját, megsebesíti az anyját, és a hajánál fogva rángatja várandós sógornőjét?

– Az egész világ elismeri Juszuf Karamanli hatalmát.

– Istenemre mondom, Anglia és Franciaország nem! – szólt közbe Smith.

– És ennek így is kell lennie. Az angolok és a franciák miatt a többi flotta nem tud megerősödni. Hát nem éppen Nelson pusztította el a dán flottát Koppenhágánál? Mi nem bírunk az ő sorhajóikkal, de ők sem tudnak közel jönni a mi sekély partjainkhoz. Úgyhogy mi békén hagyjuk az ő lobogóikat, ők pedig békén hagyják a miénket, és hagyják, hogy kifosszuk a kereskedelmi vetélytársaik hajóit. A hajósok megtanulták, hogy megéri a pluszkiadást, ha angol vagy francia lobogó alatt hajózhatnak. Ebben is Isten bölcsességét látjuk: minden nemzetnek megvan a neki rendelt feladata. Az egyetlen ország, amely nem hallgat a józan észre, az amerikaiaké, de nézzétek csak: látjátok valahol a fregattjaikat? Amilyen nagy volt a pofájuk, most olyan csendben vannak.

– Juszuf üzent hadat nekünk.

– Igen, mert a ti újdonsült országotok nem fogja fel, hogyan működik a világ, és nem fizeti meg a jogos hadisarcot! Az Egyesült Államoknak teljesítenie kell a követeléseinket. Így sokkal olcsóbban megússzák, mint ha értelmetlenül ellenállnának. Majd meglátjátok.

– Nem mondom, hogy megfogadjuk a tanácsodat, Dragut, tudván, hogy becsaptál, elárultál és rabszolgává tettél minket.

– Ó, még szerencsések vagytok, hogy Hamidu Dragut fogott el titeket, és nem egy tényleg ádáz fickó, mint például Murát Reis!

– Az az áruló skót? – kérdezte Smith.

– Ő felvette a turbánt, de ma is mogorva és zord, mint az otthona. Én szólok majd pár szót az érdeketekben, de ő nem olyan könyörületes, mint én, Hamidu. Murát a vitézséget választotta a félhold alatt, és nem a szolgaságot a kereszt alatt. Most ő a kapitánya az összes kalózhajónknak, és messze földön híres a bátorságáról, a ravaszságáról és a kegyetlenségéről. Minden rabszolga megkapja ezt a lehetőséget! A ti elmaradott népeiteknél a rabszolgaság a gyötrelmek között töltött élettel egyenlő, a négerek sorsa, akiket lenéztek. A mi felvilágosult országunkban ez csak egy lépés a gazdagság, sőt akár a szabadság felé, de csak azoknak, akik áttérnek az iszlámra! Keresztény rabszolgáinkra a kárhozottak élete vár, ám a muszlim rabszolgák felemelkedhetnek az uraik mellé. Ez Allah bölcsessége.

– Egyikünk sem fog áttérni – esküdözött Cuvier –, még mi, tudósok sem, akik pedig megkérdőjelezzük a Szentírást.

– Akkor váltságdíjat kérünk értetek, romlásba döntve a családotokat, vagy a kőbányákba küldünk, vagy odaadunk Omárnak, a kínzómesternek. Ti, tudósok nem a józan észt tartjátok a legfontosabbnak? Hallgassatok rám, mert most csak a józan ész menthet meg benneteket!

A város közelébe érve ágyúlövések üdvözöltek minket.

Aurora flottája válaszolt rá: az erődről felszálló minden egyes füstpamacs után egy-két másodpercre a miénk is útnak eresztett egyet; a dörrenések visszhangot vertek a szép türkizkék vízen át. Dokkmunkások, rabszolga-kereskedők, katonák és elfátyolozott feleségek csapata rohanta meg a mólót, amikor behajóztunk a zátonyok között. A városfalakon kürtök zengtek és dobszó hangzott fel. Kikötöttünk, ezután csontsoványra fogyott rabszolgák nagy, zörgő láncokat vonszoltak fel a hajóra – mindegyik olyan nehéz volt, mint két vödör víz –, hogy a bokánkra és a csuklónkra erősítsék azokat. A súly lehúzta a karunkat, és a kezünket úgy tartottuk, mintha az intim testrészeinket takargatnánk. Ez a póz nem is volt teljesen indokolatlan, mivel a ruháink teljesen szétszakadtak Thíra barlangjaiban. Piszkosak, borotválatlanok és soványak voltunk, mintha máris hasonlítanánk a többi nyomorúságos rabszolgára. Tudóstársaim morózusan szemlélték a nyüzsgő tömeget, amely alig várta, hogy a rabszolgapiacra kísérhessen minket. Még hogy józan ész! Egyetlen kártya volt a kezünkben, de azt sem mertük kijátszani. Időközben ugyanis kiderítettük, melyik helyet mutathatja a palimpszeszt-térkép.

oOo

A földrajzimádó Smith jött rá a megoldásra. Akkor mondta el nekem, amikor visszatértem Dragut hajójának fedélközébe az Aurorával történt találkozóm után.

– Fordítva néztük, Ethan – magyarázta suttogva, miközben még az afrikai partok felé haladtunk. – Ez a horpadás itt nem egy öböl, hanem egy félsziget, mintha tükörből nézve rajzolták volna a térképet. Mihelyt erre rájöttem, minden azonnal a helyére került. A világnak ezen a tájékán egyetlen kikötőt ismerek ilyen alakú kiszögelléssel, az pedig a szicíliai Siracusa, ahol Arkhimédész a méréseit végezte, és a tükröt megtervezte. Ez a görbe vonal itt nem a szárazföldön van, hanem a tengeren. Fultonnak van egy ötlete, hogy mit jelképezhet.

– Szerintem ez jelzi a tükör hatósugarának határát – mondta a feltaláló. – E vonalon belül a tükör sugarai elég erősek voltak, hogy lángra gyújtsák a támadó római gályákat.

– A szimbólumok pedig olyan helyek a szárazföldön, amelyeket a térkép készítői meg akartak jelölni – folytatta Smith. – Talán Arkhimédész tükrének rejtekhelye is köztük van. Vagy barlangok, erődök, netán templomok.

Megnéztem a térképet. A félszigeten volt egy kereszt, a várostól bizonyos távolságra pedig egy várhoz hasonló jel. A kereszttől a várig egy vonal vezetett, lópatkószerű ívet írva le. A hajlatában hullámos vonal látszott, talán folyót jelölt. Mellette ovális alakban kicsiny púpok, amelyek kunyhókat vagy barlangokat jelképezhettek, meg nyilak, köztük fura szimbólumokkal és értelmetlen számokkal.

– Véleményem szerint a templomosok az után rajzolták ezt, hogy rátaláltak a tükörre – suttogta Smith –, és elrejtették Thírán egy olyan helyen, amelyet csak ők ismertek, esetleg valami katakombában.

– Így végre van valamink tárgyalási alapnak! – kiáltottam fel.

– Semmiképpen sem – hűtött le Cuvier. – Vagy netán a fanatikus kalózok kezére akarsz juttatni egy szörnyű fegyvert?

– Nem akarom nekik juttatni. Csak fel akarom használni az információt, hogy kijussunk ebből a csávából valahogyan.

– Inkább verjenek rabláncra, mint hogy kifecsegjek valami olyat a barbároknak, amivel elpusztíthatják a francia flottát? –esküdött meg a barátom.

– Igen, és a brit flottát is! – mondta Smith. – Ugyan már, Ethan, a te nemzeted éppen hadban áll ezekkel az ördögökkel. Nem árulhatjuk el nekik, hol található ez a halálos sugár.

– Miért, hol található? – néztem ismét a térképre.

– Nem tudjuk pontosan, de előbb vagy utóbb biztosan rájönnének. Pusztán a város nevét elárulva is jócskán megkönnyítenénk a dolgukat. A fregattjaitok lángoló poklokká változnának, a honfitársaid elevenen megégnének. Ezt nem adhatjuk oda még a szabadságért cserébe sem. Inkább a halál, mint a becstelenség, nemde?

– De, persze. – Nagyot nyeltem. – Azért egy apró nyom talán még nem árthat meg.

Fulton megrázta a fejét.

– Akármelyik mai feltaláló javítani tudhat a görög modellen. Még csak kísértésbe sem szabad ejtenünk őket.

Zeusz szakállára, hát nem becsületes férfiakkal hozott össze a sors! Ez mindig kockázatos dolog, ezenfelül nekem újdonságszámba ment.

– De el fogják venni tőlünk a pergament, és talán ugyanarra a következtetésre jutnak, mint mi – próbálkoztam. Nem vagyok gyáva, csak gyakorlatias.

– Egyetlen lehetőségünk – mondta Cuvier –, ha a lehető legpontosabban emlékezetünkbe véssük ezt a térképet, azután megsemmisítjük. Akkor a megoldás a fejünkben lesz, nem egy földalatti járatban vagy egy állatbőr tekercsen.

– Megsemmisíteni? Hogyan? Innen lentről nem tudjuk a tengerbe vetni.

– Nem, és nem rakhatjuk vissza rá az eredetit elfedő fohászokat sem. Az egyetlen megoldás, barátaim, amelyre gondolni tudok: meg kell ennünk.

– Miután vizeletbe áztattuk, hogy lássuk az eredeti írást?

– Egy kis vizelet senkinek sem árt meg, Ethan – biztosított a tudós. – Kevésbé mérgező, mint a rossz kútvíz. A hajadon lányok régen abban mosták a hajukat. Emellett a pergamen már rég megszáradt. Pikáns, mondhatni.

– Együnk meg egy pergament? – Savanyú arccal néztem rájuk. – Hogyan?

– Sejtésem szerint apránként lenne célszerű. Se sónk, se borsunk hozzá.

Így is tettünk. A végére már sajgott az állkapcsom a rágástól, a gyomrom pedig tiltakozott a túl sok pergamen és a túl kevés zöldség miatt. Miért nem tudok soha normális kincset találni, például aranydukátokat vagy egy királynői diadémot?

Rosszkedvű kérődzésünk merengő hangulatba ringatott minket, márpedig ha férfiak az univerzum titkain kezdenek töprengeni, az első kérdés, ami felmerül: a nő.

Elmeséltem nekik az Aurora Somersettel folytatott kellemetlen beszélgetésemet, és megosztottam velük bizonyos részleteket boldogtalan előéletünkből, amelyek egyáltalán nem lepték meg egyiküket sem. Mind egyetértettünk abban, hogy a nők csábítóbbak egy kincses térképnél és veszélyesebbek egy hordó puskapornál.

– Furcsa, hogy ilyen veszélyesek tudnak lenni, hiszen a férfiak nyilvánvalóan felsőbbrendűek – állapította meg Smith őszinte értetlenséggel. – Erő, bátorság és értelem terén mind-mind vitathatatlan a mi nemünk előnye.

– Azért nem egészen – figyelmeztette Fulton. – Sok férfit ismerek, akiben nem lenne annyi erő, hogy kihordjon egy gyermeket.

– Természetesen a nőknek is vannak előnyeik – visszakozott az angol. – Ott van a szépség, hogy a legnyilvánvalóbbat említsem. Csak azt mondom, hogy a férfinem nagyszerűségének dacára olykor bizony a tyúkok vannak fölényben, nem a kakas. Roppantul zavarba ejtő ez.

– Mindez a természetes fejlődés eredménye – mondta Cuvier. – A férfit, ne is tagadjuk, arra hajtja az ösztöne, hogy hűtlen legyen. A monogámia az utódok túlélése szempontjából előnyös ugyan, ám a szaporodás érdekében a hím elsődleges érdeke, hogy a lehető legtöbb nőstényt megtermékenyítse.

– Na, tessék – mondtam.

– Emiatt van tehát uralkodó pozícióban a férfi – mondta Smith. – Ha az egyik nő összetöri a szívét, egyszerűen egy másikra irányítja át az energiáját. Itt van például Gage, ő tökéletes példája a sorozatos belehabarodásnak, hűtlenségnek és téves emberismeretnek.

Már éppen tiltakozásra nyitottam a számat, de Fulton közbevágott.

– A harcoló szarvasbikák a halált kockáztatják, ám a győztes elnyeri a háremet – mondta. – A bika uralja a legelőt, a kos pedig az anyajuhait. A tanyasi udvaron törvényszerűen a hímnemé az elsőbbség, ennek így kellene lennie a szalonokban is.

– De még sincs így – mondta Cuvier. – Ethan például abba a típusba tartozik, akinek állandóan gondjai vannak a nőkkel; e típus jellemzője az ösztönös rajongás, a távlati gondolkodás hiánya, a túlzásba vitt opportunizmus és a menthetetlen hűtlenség. Az ő esetében a szebbik nemnél van az előny. Mert ugyebár mikor vadásznak a szarvasbikára? A bőgés idején, amikor az állat elméjét elvakítja a vágy, és nem képes józanul cselekedni.

– Ismét csak Ethan – értett egyet vele Fulton.

– Ezzel szemben a nőkre az egyszerű közösülésnél jóval nehezebb feladatot szabott az élet – folytatta Cuvier. – Míg egy Gage-hez hasonló, szabadjára eresztett hím megteheti, hogy fel-alá szaladgál a réten egyik nősténytől a másikig, a nőnek csupán egy esélye van, hogy eltalálja a megfelelőt. Mivel akár egyetlen férfi is teherbe ejtheti, a pár kiválasztása létfontosságú a saját és a gyermeke jóléte szempontjából. Ennek eredményeként a nő Nagy Sándor éleslátásával és Nagy Frigyes stratégiai képességével közelíti meg a kapcsolatokat. Kora gyermekkora óta fejleszti jártasságát e táncban, és az ő könyörtelen stratégiájával és megfontolt válogatásával szemben mi, férfiak tehetetlen bábok vagyunk csupán. A nő kezében van a sikerünk és a kudarcunk kulcsa, ő manőverez, hogy a megfelelő párt becsalogassa a budoárjába, ő az, aki a vonzó külsőn kívül számításba veszi a pénzt, az intelligenciát és a hatalmat, majd addig zúdítja az átkaroló hadműveletek és rajtaütések áradatát a szerencsétlen kiválasztottra, amíg az zavarodottságában el nem fogadja a döntését. S mindeközben meg kell győznie a férfit, hogy az egész az ő ötlete volt.

– Semmi esélyünk – egyezett bele Smith lemondó sóhajjal.

– Olyanok vagyunk, mint a nyulak a rókával szemben.

– Vagy legalábbis menthetetlen romantikusok, mint Ethan – mondta Cuvier.

– Mérlegre teszik a hozományunkat, a hírnevünket, a kilátásainkat és a küllemünket – erősítette meg Fulton. – Aligha meglepő, hogy Gage-nek annyi nehézsége van Astizával és ezzel a Somersettel, hogy csak őket említsük. Reménytelenül nem illenek egymáshoz.

– Én nemigen érzem magam áldozatnak, uraim – jegyeztem meg sértett büszkeséggel.

– Lehet, hogy nem – felelte Cuvier –, de minél jobban távol tartod magad a nőktől, Ethan Gage, annál nagyobb biztonságban leszünk mindannyian.