10. fejezet

Gondolásunk nagy csapásokkal evezett a török hajó felé – alig várta már, hogy megszabadulhasson tőlünk.

A hajó muszlim kapitánya integetéssel hívott minket magához. Barna bőrű, fürge ember volt, ujjatlan mellénye alól kilátszott izmos teste, amely tapasztalt tengerészre vallott; sötét szeme élénken villogott, mint egy szőnyegkereskedőé.

– Evezzetek a hajóm másik oldalára, hogy rejtve legyetek a város felől! Igen, gyertek csak Hamiduhoz! Hallottam a lövéseket, és sejtettem, hogy azonnal hajóra van szükségetek, új barátaim!

Megkerültük a hajó farát, és közelebb sodródtunk a túlsó oldalához. Fél tucat, rövidre vágott szakállú matróz sorakozott fel a hajókorlátnál. Bő gatyát, élénk színű derékövet viseltek, némelyikük fejét turbán fedte.

– Ezek mohamedánok, Gage! – tiltakozott Cuvier.

– Mi pedig oszmán vizekre igyekszünk.

– Igen! Oda viszlek benneteket, ahova akarjátok, ráadásul feleannyiért, mint amennyit ezek a keresztények kérnének az útért! – ígérte a vállalkozó. – Az én Mükonoszomnál nincs gyorsabb hajó, sem olcsóbb út! De azért van pénzetek, ugye, barátaim?

– Igen, és sietős a dolgunk.

– Akkor pont Hamidura van szükségetek! Dragut a legjobb hajós az Adrián és az Égei-tengeren. Nézzétek ezt a kecses jószágot! Tizenhét méter hosszú, keskeny, és sekély merülésű, bárhova eljut. A vitorláim feketék, úgy suhanunk majd, mint egy fantom.

– Ismered Thíra szigetét?

– Hát persze! Szinte ott születtem! És kétszáz frankért e pillanatban útnak indulhatunk. Háromszázért egy órával ezelőtt elindultunk! – Nevetett. – A keresztények háromszor ennyit kérnek, hogy elvigyenek a török vizekre. Félnek a kalózoktól. Nekem azonban csak barátaim vannak!

– És hogyhogy ilyen olcsón dolgozol? – kérdezte Fulton született jenki gyanakvással.

– Mert amúgy is az Égei-tengeren lenne dolgom. Elviszlek titeket Thírára, üzletelek egy kicsit a környező szigeteken, aztán felveszlek, és visszahozlak benneteket. – Bólintott. – Én, Hamidu Dragut, megesküszöm rá!

– Török vagy?

– Görög, török, vagy amit akartok. Bármilyen vallású embert elszállítok. Ne habozzatok! Nézzétek! Látjátok azokat a gondolákat? Felénk néznek.

Felmásztam a hajó oldalán, és a fedélzetről lenéztem Velencére. Csónakok bukkantak elő ugyanabból a csatornából, ahonnan mi érkeztünk, és minket keresve közeledtek a horgonyzó gondolák felé.

– Többen vannak, mint ti – jegyezte meg a kapitány.

– Szeretnénk úgy eljutni Thírára, majd távozni onnan, hogy senki ne nagyon vegyen észre minket.

– Akkor Hamidu a ti emberetek! Én szellem vagyok. Láthatatlan. Kiváló csempész.

– Nem vagyunk csempészek. Csupán szeretnénk anélkül megérkezni és távozni, hogy a hatóságok akadékoskodnának.

– Thíra kicsiny sziget, kicsiny bürokratákkal. Egy szó, egy érme, és máris titokban mozoghattok. Én mindenkit ismerek. Mindenki a barátom.

Tekintete egyikünkről a másikunkra villant, az olyan ember élénkségével kereste a bizalomra utaló jeleket, aki megszokta a kételkedést, mert nem sokat törődik az igazsággal vagy az elvekkel. Más szóval ismertem a fajtáját, és úgy véltem, hogy hasznunkra lehet.

– Ez a Dragut csirkefogónak tűnik, éppen, amilyenre szükségünk van – mondtam a többieknek.

– Megbízható?

– Inkább hasznavehető.

Felszálltunk a hajóra, leszámoltuk a pénzt, majd Dragut emberei munkához láttak: csendben felvonták a horgonyt és vitorlát bontottak. A legénység láthatóan nagy gyakorlattal rendelkezett, mert magabiztosan dolgozott a kötelekkel a sötétben. Miután megkapták a pénzünket, egyikük sem kérdezte meg, mi az oka sietős éjszakai távozásunknak. Az üldöző gondolák még mindig a partot fürkészték, amikor mi elhagytuk Velence kikötőjét. Keleten még nem pirkadt, és nem mertünk lámpást gyújtani. A víz sisteregve csapódott a hajógerincnek, a hajnali szellő a város szagát sodorta felénk, majd a kötélzet nyikorogni kezdett, ahogy a felerősödő szél belekapott a vitorlába. A hajó megdőlt, és lassan felvette a hullámok ritmusát. A város fényei lassan elhalványultak mögöttünk, majd a csillagokkal együtt eltűntek.

Álomba zuhantunk.

oOo

Már magasan állt a nap, amikor felébredtem. Szemügyre vettem a hajót, amelyet béreltünk. Chebekünknek két árboca, tatvitorlája és latin vitorlái voltak, tucatnyi könnyű ágyúja a rablók elijesztésére, valamint kecses, magasított hátsó fedélzete, amelyen mi, tudósok megpihenhettünk, amíg a fél tucat muszlim a hajón dolgozott. Alattunk egyszerű kabin kapott helyet; Hamidu azt mondta, megosztja velünk, ám túl alacsony volt, hogy felálljunk benne. A matrózok a fedélzeten aludtak, s a fő-fedélzet padlata alatt rekeszek voltak a vitorláknak, készleteknek és az árunak. Ezt a hosszú, keskeny, sekély merülésű hajót arra találták ki, hogy ki- és bejárhassanak vele a Földközi-tenger szűk kikötőibe.

A város eltűnt, egyedül voltunk a szikrázó Adriai-tengeren.

– Jó reggelt! – köszöntött Hamidu. – Két nappal gyorsabban szállítalak el titeket Thírára, mint bármelyik kapitány Velencében!

Reggelire kuszkuszt és bárányhúst ettünk – a legénység előző vacsorájának maradékát – majd felmértük a helyzetünket. Úgy láttam, kalandunk legalább annyi előnnyel járt, hogy a közös veszély összekovácsolt minket, a négy tudóst. Vidámak voltunk, mint bárki, aki nagy veszélytől menekült meg, és olyan bajtársakként tekintettünk egymásra, akik az életüket is rábízhatják a másikra.

Én lettem a csapat veteránja a puskámmal, a tomahaw-kommal és a kardommal. Mivel vettem már részt korábban csatákban, feltételezték rólam, hogy megállom a helyemet a bátorságot igénylő helyzetekben. Ezért akarnak sokan veszélyessé válni.

Smith örült a lehetőségnek, hogy egy csatorna fenekénél többet is láthat a világból. Élénken érdeklődött a muszlim hajó működése iránt, és gondosan tisztogatta a mordályát. Egyszer el is sütötte a matrózok kedvéért: a rúgása hátralökte, a dörrenéstől a muszlimok megijedtek, s csodálkozó és vidám kiáltásokat hallattak. A golyók nagy permetet keltve csapódtak bele a tengerbe.

Fulton megfoltozta a kiszakított dudáját, majd fémcsövekkel hosszabbította meg a sípokat. Félig megtöltötte a dudát tengervízzel, azután Cuvier-re spriccelte; a vízsugár erejét a fúvóka beállításával szabályozta.

– Szökőkutat akarsz csinálni? – kérdezte a francia.

– Nem, hanem egy sárkányt. Majd keresnem kell némi olajat Thírán.

Cuvier, amikor éppen nem a kiadásainkat és az útirányunkat jegyezte fel a naplójába, büszkén mutogatta új pisztolyait Hamidu Dragutnak. Ők ketten azzal szórakoztak, hogy párbajosdit játszottak: végiglépegettek a hajón hosszában, majd megfordultak, és elsütötték a töltetlen pisztolyokat, mint a kisfiúk.

– Ezek a pisztolyok oly csinosak, mint a hurik! – kiáltott fel a kapitányunk. – Ez jó: a halál legyen elegáns. Egy találat ezektől vagy az amerikai csinos kardjától olyan volna, mint egy csók: boldogan véreznék miattuk. Kifinomult ízlésű úriemberek vagytok egytől egyig!

Igazság szerint jó kedvünk volt. Van valami borzongató a halál elkerülésében. Kalandorok voltunk, akik egyúttal tudományos hírnévre is pályáztak. A Bonapartétól kapott küldetésünk most a Földközi-tengerre szólított minket, ahol élénkebbek a színek, komótosabbak az étkezések, bágyadtabbak az esték, titokzatosabbak a nők és ősibbek a városok. Meleg szél fújt. Vettünk némi citromos likőrt, amely valóságos ambrózia volt: édes és hideg, mint a mézes jég.

Korábbi társalgásom Napóleonnal a Vörös Emberkéről számtalan emléket hagyott maga után és válaszra váró kérdést vetett fel. Eszembe jutott, amikor Bonaparte merészen egyedül maradt a nagy piramisban, s halottként belefeküdt a gránitszarkofágba, majd furcsa látomásoktól kísértve bukkant fel a sötétkamrából. Azóta egyre jobban belekeveredtem ebbe a sűrűsödő rejtélybe – előbb a medál és a piramis, majd Thot könyve Jeruzsálem csatornáiban és a Szellemek Városában. Magnus Bloodhammer a viking mítoszokat és Észak-Amerikát adta hozzá az összképhez. Ezek a dohos legendák mind valamiféle ősi kezdetre utaltak, amelynél különös félisteni teremtmények bábáskodtak, akiknek hatalmas tudását régen elfeledtük, és csak mostanában kezdjük újra felfedezni. E titkokat hódítók sora kergette mohón Nagy Sándortól a keresztes lovagokig, és egy bizarr, sötét történet részét képezték, amely át- meg átszőtte hagyományos történelmünket. Mindig, amikor már azt hittem, végleg lezártam a rejtélyt, egy újabb titok tárult föl. Amikor azt hittem, az Egyiptomi Rítus egyszer s mindenkorra eltűnt az életemből, a tagjai váratlanul ismét felbukkantak. Amikor azt hittem, sikerült elverekednem vagy leásnom magam valamiféle végpontig, hamarosan újabb küldetés bukkant fel a láthatáron. Rendkívül veszélyes dolog volt mindez, s szomorúan emlékeztem az út során elvesztett barátaimra… ugyanakkor azonban csábító is, mint egy gyönyörű nő vagy egy kincsesláda. Rájöttem, hogy nem az elektromosságnak lettem szakértője, ahogyan talán mesterem, Franklin remélte, nem is a kereskedelemnek, ahogyan apám szerette volna, de még a háborúnak sem, ahogyan Napóleon mellett megtörténhetett volna, hanem egy kígyóként tekergőző rejtélynek, amelynek mélyén ott rejtőzött a válasz arra a kérdésre, honnan jöttünk. Visszavezetett a ködbe, amely az idők kezdetét fedte. Míg Smith és Cuvier a kövekben kereste a magyarázatot, én a mítoszokat tanulmányoztam és a valószerűtlen dolgokat kutattam. A sors tehát végül mégiscsak kijelölt nekem egy karriert.

Dragut természetesen kíváncsi volt rá, miért akarja négy európai tudós (a társaságuk előnye volt, hogy engem is közéjük soroltak) körülhajózni a görögországi Peloponnészoszt, hogy eljusson egy sziklás szigetre az Égei-tenger peremén. Thírán nem voltak városok, sem kereskedelem, és említésre méltó ősi romokkal sem büszkélkedhetett.

– Szegény és jámbor fajta lakja, de az ördög műve az a sziget – jegyezte meg a muszlim. – Egyike azon helyeknek a Földközi-tengeren, ahol semmi nincs.

– Mi a Föld történetét tanulmányozzuk – mondta Smith. –Ebből a szempontból Thíra igencsak érdekes hely.

A kapitány megvonta a vállát.

– Elismerem, hogy meredek a partja. De mi haszna a történelem kutatásának?

– Az embereknek tanulniuk kell a múltból.

– Az embereket fogva tartja a múlt, s mindig a régi hibákat próbálják kijavítani. Bízz inkább Allahban, barátom!

– Én inkább abban bízom, biztonságban elkormányzód ezt a hajót oda, ahová menni akarunk.

– Igen, bízz meg Hamiduban is! Meglepetéssel szolgálok majd!

Elkaptuk a szárazföld belseje felől fújó északnyugati misztrál szelet, és sebesen haladtunk dél felé az Adrián: sorra magunk mögött hagytuk Dalmáciát, majd, ahogy a szél alábbhagyott, a horvát partokat, az apró Montenegrót, és Görögország nyugati partvidékét, amely már az Oszmán Birodalom felségterületéhez tartozott. A szél fokozatosan elcsendesedett, a tenger sziporkázó tányérrá laposodott. A sziklás kiszögelléseket várak koronázták, a kékeszöld öblökben pasztellszínű falvak bújtak meg, és kupolás templomok segítették a tájékozódást a zátonyok és apró szigetek labirintusában. A tenger és az ég egyre mélyebb kék árnyalatot öltött, amint dél felé haladtunk, és a felhők tejszínhabként úsztak.

Elvonult mellettünk az új Hét Sziget Köztársaság hét görög szigete, köztük Korfu, Kefalinía és Ithaka. Ezt a kicsiny államot három évvel korábban hozták létre, az után, hogy az oroszok és a törökök nyomására a francia csapatok távoztak a környékről. E kísérleti állam egyik vezetője az a karizmatikus Joannisz Kapodisztriász gróf, akivel titkos találkánk volt Thírán. A kefaliníai Ainosz-hegy csúcsa felhőkbe burkolózott, ahogy elhajóztunk mellette, s éreztem a part felől a fenyvesek illatát. Olyan volt, mint egy zöldellő Paradicsom, de sajnos nem vesztegethettük az időt megállással. Mi egy száraz és nagyrészt kopár helyre igyekeztünk, amely inkább a teremtés kezdetére emlékeztetett.