6. fejezet

Bonaparte megfordult. Ismét éreztem azt a belőle áradó, szinte áramütésszerű energiát, azt az erős akaratot, amely egyszerre volt lenyűgöző és ijesztő. A sötét haj, a csillogó szürke szem, a korzikai származású katonához képest furcsán sápadt bőr (némi sárgás beütéssel, amely talán valamiféle betegségre utalt) és a feszült figyelem – pontosan olyan volt, ahogyan emlékeztem rá. Kissé testesebbnek tűnt most, mint amikor csaknem két évvel ezelőtt utoljára láttam; nem volt kövér, de immár karcsú ifjú sem. Erőteljesebb volt: egy harminckét éves katona, aki túlságosan sok állami fogadáson vett már részt. Haját római módra előrefésülte, hogy elfedje homlokát, ahol máris kissé kopaszodott; mintha a tábornok gyorsabban élne és öregedne a többi embernél. Tekintete számító volt, ám vidámság is csillant benne.

– Hát maga is, Cuvier? – kérdezte színlelt meglepetéssel a francia tudóstól.

– Első konzul, én nem is emlékszem, mi történt. Gage-et követtük. Elvesztettem az eszméletemet, és egy katasztrófa közepén eszméltem fel…

– Igen, nagyon is megértem. Már én is találkoztam az amerikaival. – A fejét csóválta, majd halvány utálattal Fouchéra pillantott, mintha azt kívánná, bárcsak ne volna szüksége a rendőrminiszterre. De persze szüksége volt rá, ha hatalmon akart maradni. – A magukfajta tudósoknak kétszer is meg kellene gondolniuk, mielőtt Ethan Gage-t választják vezetőnek a züllöttség felé. Senki sem vonzza jobban a bajt, mint ő. Vagy éppen kerül ki belőle nála gyakrabban. – Most egyenesen rám nézett. – Amikor legutóbb találkoztunk, szinte teljesen leégett hajjal mászott elő abból a tóból, Mortefontaine-ben. Amerikába küldtem magát, hogy távol tartsam a húgomtól. Mit tudott meg, ami a hasznomra lehet?

Pislogtam, és próbáltam összeszedni a gondolataimat. Most akkor fogoly vagy diplomata vagyok?

– Louisiana szinte elképzelhetetlenül hatalmas és elképzelhetetlenül távoli – mondtam. – Tele van vad indiánokkal, és a britek is fenik rá a fogukat. Inkább teher, mint áldás, hacsak nincs egy hadserege, amellyel megtartsa. Javaslom, adja el az Egyesült Államoknak, nehogy végül az angolok kezére jusson. – Megfordultam. – Sajnálom, Smith.

A geológus vállat vont.

– Nincs véleményem erről a kérdésről. Túlságosan messze van a csatornáimtól.

– Nos, éppenséggel van egy hadseregem Saint-Domingue-ban, ha Leclerc nem veszíti el a járvány meg az átkozott feketék miatt – mondta Napóleon. – És mihez kezdene a maga nemzete Louisianával?

– Jefferson szerint mindenkinek farmernek kellene lennie, ha van elég megművelhető föld.

– És Louisiana megművelhető?

– Hát, nem sok fa nő rajta, olyan, mint a sztyeppék. Az időjárás borzalmas… nem is tudom.

A konzul felsóhajtott.

– Maga legalább nem azt mondja nekem, amit maga szerint hallani akarok. Ez az egyetlen ok, amiért nem lövettem agyon már rég, Gage. Ezek a tudósok itt a csontok és a kövek szakértői?

– Igen, első konzul. Ártatlan tréfának indult, amikor elmentünk a Palais Royalba, de aztán becsaltak minket egy bordélyházba. Csak azért tértünk be, hogy megnézzük a belső díszítését, és azután kigyulladt az épület…

– Mert maga felgyújtotta. Fouché jelentése már maga előtt megérkezett. Többet tudok arról, mi történt ott, mint maga. A barátairól kérdeztem, Gage, nem az ostobaságait akarom hallgatni.

– Fulton egy…

– Igen, igen, mindent tudok a nyavalyás merülőcsónakjáról. Talán még egy brit hadihajót is elsüllyesztett volna vele, már ha utoléri.

– Ha kapok még egy kis pénzt további fejlesztésekre… – kezdte buzgón Fulton.

– Azt mondtam, elég! – Nyers, katonás parancs volt, s a mérnök azonnal elhallgatott. – Maga, Gage, egy régi szerelméről próbált megtudni valamit, igaz?

Fouché nyilvánvalóan kémkedett utánunk, sőt lehet, hogy az egész affért ő rendezte meg, hogy szégyenbe hozzon engem. Nagy levegőt vettem.

– Biztosan emlékszik Astizára, első konzul. Mindkettőnket le akart lövetni a Tuileriák kertjében.

– Nők! – Hátrapillantott a château-ra. – Josephine istenverte hattyúi az egész birtokot telepiszkítják, ezért megfenyegettem, hogy lelövöm őket, de ő addig könyörgött, amíg aztán nem engedtem, úgyhogy még több ganéj gyűlik fel, ezért előveszem a puskát, végül pedig kibékülünk… – Egy pillanatra elmosolyodott valami kedves emléken. – A nő a természet rendje szerint a férfi tulajdona, ám a valóság az, hogy mi vagyunk az ő rabszolgáik, nemde?

– Szerintem még Josephine sem merné szolgának nevezni önt, első konzul.

– Nos, maga viszont az én lekötelezettem. Kétszáz dollárt adtam magának, világos utasításokkal, erre maga az ideje nagy részét a britekkel töltötte Észak-Amerikában, akárcsak a Szentföldön. Nekik kémkedik, Gage? Mit keres e csatornaásó angol, Smith társaságában? Mi az Smith kapzsi nemzetében, a kalózok és szatócsok e gyülekezetében, amit olyannyira ellenállhatatlannak talál?

– Kalózok és szatócsok…? – tiltakozott Smith.

– De hát én visszajöttem Párizsba, első konzul – szakítottam félbe az angolt. – Végül megküzdöttem azzal az angol párral, akikkel Amerikában találkoztam, semhogy átálltam volna az oldalukra. Ők ugyanahhoz az álnok Egyiptomi Rítushoz tartoztak, amelyre már a piramisoknál is többször figyelmeztettem önt. Most pedig a Palais Royalban is összefutottam velük. Kijelentem ön előtt, hogy ezek összeesküvők, akiktől tartania kellene. És a britek döbbentettek rá, hogy ön jobban jár, ha eladja Louisianát, mint ha elveszíti.

– Hm. – Napóleon ismét célba vette a hattyúkat, de nem húzta meg a ravaszt, hanem odaadta a puskát egy szolgának. –Nos, van egy új küldetésem a maga számára, és ha együttműködik, talán megfontolom az érveit az eladásról, amivel boldoggá tenném Jeffersont. – A társaimhoz fordult. – Önöket, uraim, Ethan Gage meggondolatlansága miatt tartóztatták le. Ez a fickó egy briliáns félkegyelmű. Azonban lehetőséget adok önöknek arra, hogy kegyelmet kapjanak, és tisztázzák magukat a prostitúció és kábítószer-fogyasztás vádja alól. Szálljanak hajóra, és menjenek el a Thíra nevű görög szigetre, hogy utánajárjanak egy különös szóbeszédnek.

– Thírára? – kiáltott fel Cuvier.

– Önök tudósok, ami segíthet elterelni az oszmánok figyelmét az önök valódi feladatáról: puhatolják ki, mit szólnának a görög hazafiak egy törökök elleni felkeléshez. Elvesztettük Egyiptomot és a Jón-szigeteket, és azok az átokverte britek Máltáról sem hajlandók kivonulni az új békeszerződés előírásainak megfelelően. Ám Görögország, ha sikerülne szövetségesnek megnyernünk, tövis volna Isztambul, az osztrákok és az angolok számára, de rózsa nekünk. Csupán egy megbízható kapcsolatra van szükségünk, és én ismerek is egy ilyet: egy Joannisz Kapodisztriász nevű karizmatikus tudóst. Egy régészeti misszió ürügyén találkozniuk kell vele, és megtudniuk, vajon francia segítséggel kitörhet-e egy felkelés.

– Nem próbálkozott már ezzel Írországban? – kérdeztem nem éppen diplomatikusan.

– Ezúttal sikerülni fog.

– És mi lenne a régészeti missziónk? – Lehet, hogy gyanakvónak tűntem, de ez azért volt, mert a régiségek kutatása az agyamban rejtekajtókkal, beomló járatokkal és a vízbefúlás veszélyével fonódott össze. Eddigi tapasztalataim alapján a piramisok és a templomok előszeretettel omlanak az ember fejére. Fouché felelt a konzul helyett.

– Rendőrminiszterként az én felelősségem, hogy minden olyan csoportot szemmel tartsak, amely fenyegetést jelenthet az állam számára, beleértve az Egyiptomi Rítust is. Az egyik nyomozóm kiderítette, hogy amíg maga Párizsban a tudóstársainál Thíra szigetéről kérdezősködött, ezek a renegát szabadkőművesek könyveket és térképeket szereztek be pontosan erről a témáról.

– De én a nevén kívül semmit sem tudok Thíráról.

– Legalábbis ezt mondja. Mégis figyelemre méltó egybeesés, hogy hirtelen ilyen nagy érdeklődés övez egy jelentéktelen kődarabot az Égei-tengerben. És akkor maga, Ethan Gage, visszatér Amerikából, ahol együttműködött a britekkel, felkeres egy amerikai feltalálót, Fultont, egy brit földmérőt, Smitht, és egy francia tudóst, az ősi katasztrófák szakértőjét. Minő látványos összeesküvés! Igazán ötletesnek tartom, hogy egy bordélyházat használtak találkozóhelynek.

– Madame Marguerite csalt be minket.

– Ugyan már, Gage, túl jól ismerjük egymást ahhoz, hogy a bolondját járassa velem! – mondta Napóleon. – Ez az ügyetlen baleset meg a meséje rendkívül szórakoztató, azonban maga valahogyan minden létező rejtélybe és összeesküvésbe belekeveredik. Azt sem hiszem, hogy a tekintélyes barátai összeszűrnék a levet egy olyan senkiházi korhellyel, mint maga, hacsak előnyük nem származik a dologból. Találkozik a Rítussal a Palais Royal mélyén, felgyújt egy bordélyt, csődületet okoz, elgázolja az üldözőit, aztán idejön, és előadja, hogy semmiről nem tud semmit? Mindannyian tudjuk, hogy azt keresi, amiről az ősi legendák szólnak.

– Első konzul! – tört ki Cuvier. – Esküszöm, én semmit sem tudok Gage terveiről!

– Hát persze hogy nem – mondta szelíden Bonaparte. –Gage kihasználja magukat. Mindannyiukat. Ő egy körmönfont csirkefogó, egy zseniális intrikus, s nem kétlem: ha francia volna, Fouché már régen beszervezte volna a rendőrségbe. Nem igaz, miniszter úr?

– Még én sem látom át teljesen a motivációit és a kapcsolatait – ismerte be Fouché.

Nekem természetesen a leghalványabb gőzöm sem volt arról, mi folyik itt, és azon töprengtem, vajon büszkének vagy sértődöttnek kellene-e lennem, amiért az imént briliánsnak, körmönfontnak és zseniális intrikusnak neveztek. Miközben csupán a Thíra szóval találkoztam az amerikai vadon közepén, egy aranypajzson – amely néhai társam, Magnus Bloodhammer szerint norvég templomosok egy ereklyéje volt –, és semmi mással. Ám ha a rendőrség ennyire jól tájékozott, talán tőlük megtudhatok valamit.

– Egy Og nevű helyet is keresek – kockáztattam meg. Ez a szó is a lemezen szerepelt, mielőtt Aurora Somerset miatt az egész porrá vált. E szipirtyó miatt tartom most magam távol a nőktől.

A szó hallatán Fouché megdermedt, és gyanakodva meredt rám. Cuvier is kíváncsian nézett. Napóleon azonban egyenesen elsápadt.

– Mit mondott? – kérdezte az első konzul.

– Azt, hogy Og.

Ez még számomra is ostobán hangzott.

A konzul kérdően mérte végig a három társamat, majd a többiekhez fordult.

– Azt hiszem, egy percre kettesben kell maradnom Monsieur Gage-dzsel.