23. fejezet

Astiza éppolyan elragadó volt, ahogyan az emlékeimben élt: egy mediterrán szépség, görög-egyiptomi félvér. Selymes haját korábban feltornyozta és aranytűvel rögzítette. A szemébe nézve valósággal elvész az emberfia: sötét és mély, s olyan intelligencia csillog benne, amely néhány férfit talán megrémisztene, engem azonban elvarázsol. Nem hagyományos szépség volt, mint Aurora Somerset, ám ezerszer karakteresebbek voltak a vonásai, az ajka vonalától kezdve szemöldöke kérdő ívéig – ezek olyan mély érzelmekre utaltak, amelyekről az angol arisztokrata nem is álmodott. Astiza fényes acél volt, ám ugyanakkor sebezhető is, és bár mindig is hajlott rá, hogy eltűnjön az életemből (ó, az a függetlenség!), olykor szüksége volt rám. Őt ugyanannyira zavarba hozta az irántam érzett vonzalma, mint engem az utána való vágyakozásom. Izzott köztünk a levegő. Kimondatlanul is megértettük egymás vágyait, márpedig ilyet egyetlen másik nővel sem tapasztaltam. Karcsú volt és elegáns, előkelő arab ruhában, szandálja ezüst, ékszerei aranyból – összességében egy álomnak tűnt Omár és hátborzongató kamráinak rémségei után.

Mindezt csak sietősen mértem fel, mert azután kábult pillantásom szükségszerűen a mellette álló csöppnyi teremtményre vándorolt. A fiúcska még alig nőtt ki a pelenkás korból, sejtésem szerint még Napóleon Vörös Emberkéjénél is kisebb lehetett. Fején a rakoncátlan haj elbűvölően és zavaróan hasonlított az enyémre. Az én fiam! Nem is tudtam, hogy van. Astizától igéző tekintetét és egyenes tartását örökölte, tőlem pedig a jelek szerint a kurázsimat: nem bújt meg félénken az anyja szoknyája mögött, hanem azzal az optimista gyanakvással nézett rám, amellyel a gyerekek a különös, ám ígéretes felnőttekre szoktak. Talán van nálam valami ajándék… de az is lehet, hogy semmire sem leszek jó. Gebedjek meg, ha a kölök arca nem hasonlít egy kicsit az enyémre – vettem észre aggodalommal, vegyes büszkeséggel.

– A fiam? – nyögtem ki rekedten.

– Már akkor sejtettem, hogy várandós vagyok, amikor a párizsi Temple börtönben voltunk.

– És nem tartottad olyan fontosnak ezt az információt, hogy közöld velem?

– Nem akartam, hogy emiatt ne vigyél magaddal megfékezni Alessandro Silanót és az Egyiptomi Rítus álnok terveit. Később meg, miután Napóleon megkímélt minket… te olyan ember vagy, akinek a maga sorsát kell követnie, Ethan. Tudtam, hogy még találkozunk. Csak arra nem számítottam, hogy ilyen körülmények között.

– Mit csinálsz Tripoliban?

Egyszerű kérdéseket tettem fel, mert közben forgott velem a világ, és a gondolataim összekuszálódtak. Hogy apa vagyok? Thor villámára, akkor el kell vennem a lányt? És most elégedettnek vagy zavartnak kellene lennem? Nem rémlett, hogy az öreg Ben Franklin mondott volna valami okosat ilyen helyzetre.

– Engem is foglyul ejtettek, mint téged.

– És miféle név az a Hórusz? – Persze a névadást sem beszélte meg velem.

– Egy egyiptomi istenség igen előkelő neve. Amint azt te is tudod.

– Mindig azt képzeltem, hogy a fiamat Jacknak, Tómnak vagy effélének hívják majd.

Ide-oda csapongtam, miközben megpróbáltam felfogni mindezt.

– Nem voltál ott, hogy megkérdezzelek – felelte hűvösen.

A francba, máris bűntudat támadt bennem az egész helyzet miatt. De hát én nem terveztem és nem is akartam ezt! Én csak őt akartam, sőt még most is akarom, nem igaz? Dehogynem: át akartam ugrani a köztünk lévő távolságot, ám a gyermek jelenléte újfajta súlyt adott a döntéseknek. Új értelmet nyert minden pillantás és kimondott szó. Milyen feladat vár rám most?

Dragut és Karamanli vidáman figyeltek közben.

– Hogyan fogtak el?

– Egyiptomban raboltak el. Visszatértem Dendarába, hogy a múltat tanulmányozzam, amikor beduin rablók elragadtak. Ez az egész az elejétől kezdve, Silanóval és a medállal, Thot könyvével, az észak-amerikai küldetéseddel, egy kísérlet, Ethan, amellyel ellenségeink azt a hatalmat akarták megszerezni, amelyet még a középkorban találtak meg a templomos lovagok. Darabonként akarják újra összerakni az ősi világ elveszett hatalmát, azét a világét, amely megelőzte a mi korunkat, és amely elindította a mi civilizációnkat. A sok évezrede elfeledett titkokat most rossz célokra használják fel.

– Ez nem igaz – szólalt meg Dragut.

– Minél többet kutattam Egyiptomban, annál jobban feltárult előttem terveik valódi léptéke, s abban reménykedtem, hogy a dendarai hieroglifák elárulják majd, hogyan ment végbe ez a titkos történelem. De még hozzá sem kezdhettem a munkához, máris elraboltak Hórusszal együtt. A beduinok a sivatagba lovagoltak velünk; azt hittem, váltságdíjat kérnek értünk, ám ehelyett eladtak egy rabszolgapiacon olyan embereknek, akik a kígyó és a piramis jelét viselték a nyakukban. Apóphisz volt az, már megint! Elvittek minket a tengerpartra, és megfenyegettek, hogy bántani fogják Hóruszt, ha bármi boszorkánysággal próbálkozom. Leláncoltak egy kalózhajón, és idehoztak minket, ahol Karamanli háremébe kerültem.

– Istenem. Agyas lettél? Astiza megrázta a fejét.

– Nem neki szántak, akik foglyul ejtettek. Hanem neked.

– Nekem?

Még jobban összezavarodtam, mint előtte.

– Hogy meggyőzzelek, ha nem akarnál kötélnek állni. Mindezt hónapokkal ezelőtt eltervezte egy kalózkapitány, Ethan, akinek a tervét én sem értem egészen. Valami ördögi alak, Hamidu Dragut egyik szövetségese.

– Ördögi nőszemély – javítottam ki komoran. – Az a kalóz egy nő.

– Egy nő?

– Sajnos korábbról ismerem. Komolyan nézett rám.

– Értem.

Egyetlen pillanat alatt sok minden megvilágosodott előtte, például az, hogyan keveredett ő ebbe a kutyaszorítóba. Nagyot nyeltem.

– Bárcsak ne ismerném! Biztosíthatlak, a fekete halál, az inkvizíció és a terror egytől egyig valóságos leányálom Aurora Somersethez képest. Felőled kérdezősködtem Párizsban, Astiza, esküszöm, még Asrafnak is írtam miattad, így kerültünk bele ebbe a csávába a barátaimmal együtt. Azért jöttem, hogy megtaláljalak. És most egyszerre itt vagy… Hórusszal. – A fiúra pillantottam. – Alig találok szavakat.

– Ki ez? – szólalt meg a kisfiú.

– A papád, már megmondtam.

– Velünk marad?

A hangját minden kérdés végén felemelte. Az életkorához képest – amelyet gyors számítással, valamivel több, mint két évre becsültem – igencsak jól beszélt. Akaratlanul is elégedettség töltött el az apró csodagyerek láttán, akit én nemzettem, ugyanakkor nyugtalanságot is éreztem a kérdés hallatán, amelyet feltett. Szerettem Astizát, persze, de hogy család és megállapodottság? Túl gyorsan történt minden.

– Nem, édesem. Azzal fog minket megmenteni, hogy elmegy.

– Hova megy?

– Ahová a többi ember mondja neki.

– Áruljátok már el, hogy miről beszéltek! – szakítottam félbe őket.

– Amint mondtuk, szükségünk van a segítségedre és az együttműködésedre, Ethan Gage – mondta Dragut. – Hagyhattuk volna, hogy Omár, a kínzómester kiszedje belőled, amit tudsz, ám az ember sosem lehet biztos abban, hogy a kínzással kinyert információ teljesen megbízható-e. Úgy gondoltuk, sokkal jobban jár mindenki, ha önként jelentkezel közös céljaink megvalósítására.

– Közös céljaink?

– Nem az én ötletem volt, Ethan – mondta Astiza. – Én ugyanolyan tehetetlen vagyok, mint te. Ám ezek a kultisták, ezek a fanatikusok ugyanolyan kegyetlenek, mint az általuk felbérelt kalózok.

– Tehát két választása van, Monsieur Gage – folytatta Dragut. – Visszatérhetsz a kínzókamrába, ahol Omár kedvére tehetsz. Legalábbis ő bizonyosan élvezni fogja a dolgot. Mi meg talán megtudunk valami hasznosat, és bár a végére te egészen biztosan megnyomorodsz és megőrülsz, mi Aurorával elindulhatunk a végére járni a nyomnak, amelyet Omár kicsikart belőled. Ha így döntesz, és a szörnyű fájdalmak közepette eltöltött rövid életet választod, Astizát odaadjuk ágyasnak a legtöbbet kínálónak, a fiadat pedig eladjuk egy másfajta hárembe. Vannak bejek, akik ilyen ízlésűek, és mindig újabb fiatal fiúkat keresnek, akiket beavathatnak. Hórusz is oda kerül majd.

– Hová, Mama?

– Csitt, kicsim.

– Anya és fia mindketten ágyasok lesznek, amíg Astiza gazdája rá nem un a legújabb játékszerére, és nem irányítja át valami alantasabb munkára. Somerset szerintem azt szeretné, ha ez a legrosszabb, megnyomorító munkák közül való lenne, így érne véget kicsiny családod: te a kínzókamrában, ő mosókonyhai szolgaként, Hórusz pedig, miután kiszolgálta a pederasztákat, talán eunuchként végzi majd. A bátorságod, ha annak akarod nevezni, mindenkit romlásba dönt magad körül.

– És mi lesz a lent raboskodó barátaimmal? – Hangom tompán csengett.

– Ok sosem látják ismét a napvilágot. Mivel Bonaparte küldte őket, nem merjük kivívni a haragját azzal, hogy váltságdíjat kérünk értük. Kerülni szoktuk az erős flottával rendelkező nemzetek polgárainak fogságba ejtését. Jobb, ha egyszerűen nyomuk vész: feltehetően eltűntek a tengeren szerencsétlen áldozataiként egy kudarcra ítélt kincsvadászatnak, amelyet a megbízhatatlan Ethan Gage vezetett. Utoljára akkor látták őket, amikor Velencéből elszöktek… és puff, már sehol sincsenek!

– Te rohadék! A pokolban fogsz megégni!

Ennek hallatán egy őr szökkent előre, és rám vert a korbácsával, amely csípett, mint az ördög. S ami még rosszabb, a korbács csattogása megrémítette szegény kicsi Hóruszt, aki most pityeregve bebújt az anyja szoknyája mögé. Az én szemem is könnyezett, de eldöntöttem: ha agyonütnek, akkor sem fogok a fiam szeme láttára sírni! A család bizony jótékony hatással van az ember jellemére.

– A másik lehetőség – folytatta szemrebbenés nélkül Dragut, mintha mi sem történt volna –, ha azt teszed, amit a szövetségünk már az elejétől fogva felajánlott neked. Volt valami azon a birkabőrön, amelyet találtatok, mert mire felhoztunk titeket a fedélközből, már nem volt nálatok. Nyomra leltetek, Gage, s aztán megsemmisítettétek. Ismerd be!

– Csupán egy városnév volt az, amire ti is hamar rájöttetek volna.

– Siracusa?

Bólintottam, mintha mit sem számított volna.

– Ahol Arkhimédész élt.

– De akkor miért semmisítettétek meg a pergament? És hogy csináltátok?

– Megettük. Elmosolyodott.

– Ami azt jelenti, hogy több is állt rajta egy puszta városnévnél. Vezess el minket Arkhimédész tükréhez, Gage, mentsd meg magadat és a családodat is! Astiza és a fiad szabadon távozhatnak Egyiptomba, ha kívánnak, és sosem fogjuk zaklatni őket többé.

– És a társaim?

– Őket is szabadon engedjük, és fölrakjuk egy Franciaországba induló hajóra, még mielőtt lemegy a nap. Nem kell újra találkoznod velük, és fogalmuk sem lesz arról, milyen alkut kötöttél velünk. Ez a rémálom egy kalanddá válik, amelyet életük végéig mesélhetnek a vacsoraasztal mellett. Napóleon valószínűleg megjutalmazza őket, hogy egyáltalán megpróbálták, és dicsérni fogja Juszuf Karamanli könyörületességet.

– És én?

– Te szabadon dönthetsz, mégpedig valóban szabadon, kényszer nélkül. Ha a tükör beválik, csatlakozhatsz egy szövetséghez, amely a templomos lovagok mágiájának és hatalmának felélesztéséért küzd, hogy a jó ügy érdekében uralkodhasson a világ felett. Biztosíthatlak felőle, hogy az Egyiptomi Rítus sokkal jobban kormányozza majd a világot, mint azok a kapzsi fejedelmek és hadurak, akik jelenleg uralják. Ne feledd szavaimat: a Bonapartéhoz hasonló emberek csupán pusztítást hoznak! A tükör révén Tripoli még a legnagyobb hatalmak számára is sebezhetetlenné válik a tenger felől, s ennek oltalmában felépítünk egy új utópiát.

– Mint Akrotiri festményein – mormoltam.

– Mi?

– Semmi. Valami, amit egyszer láttam.

– Vagy pedig eldobhatod magadtól a lehetőséget, hogy részt vegyél a világ megjavításában, és visszatérhetsz régi, romlott életedhez, ahol a hazád és minden civilizált nemzet árulóként fog tekinteni rád. Megvetés övez majd, és nem lesznek barátaid. A legtöbb, amit remélhetsz, ha szegénysorban, száműzetésben élhetsz Egyiptomban Astizával. Ha már a kezünkben a tükör, a te sorsod egy cseppet sem izgat majd.

Salamon szakállára, ez aztán a válaszút! Ítéljem rabszolgaságra és megerőszakolásra a fiamat, akinek eddig a létezéséről sem tudtam, áldozzam fel nemcsak az én életemet, hanem Astizáét és a három tudósét is, vagy pedig áruljam el a hazámat, noha hadban áll Tripolival. Nem emlékeztem rá, hogy az öreg Ben tanácsolt-e valamit ilyen esetre, kivéve egy mondását, amely szerint a hazafiakat, ha nem tartanak össze, majd a bitófa fogja megtartani.

Juszuf mintha olvasott volna a gondolataimban.

– Ne áltassa magát azzal, hogy a maga kezében a győzelem vagy a vereség kulcsa, Monsieur Gage – szólalt meg. – Így vagy úgy, de mindenképpen megtaláljuk majd, amit keresünk, a Rítus ígéretet tett erre. Maga csak felgyorsítaná a dolgokat, s ezzel a családját is megmentené. Ha a nemzetének valóban lenne esélye ellenem, ugyan miért rejtőznének Máltán a hajói?

Tényleg, miért? Hol a pokolban lődörög az a tehetségtelen parancsnok, Richárd Valentiné Morris?

– Az nem hazaárulás, hogy magadévá teszed az Egyiptomi Rítus idealizmusát – tette hozzá Dragut.

Ez megmagyarázza, hogy miért volt velem olyan furcsán elnéző Aurora a hajón. Kezdettől fogva azt tervezték, hogy a fiamat felhasználva hazám, az Egyesült Államok ellen fordítanak. A rabszolgapiac, a verem, a kínzókamra mind-mind arra szolgáltak, hogy megpuhítsanak e szentségtelen ajánlat előtt. Megérezték, hogy többet tudok, mint amennyit elárultam, és most elém tárták azt a lehetőséget, amelyet úgysem utasíthattam vissza.

Nem segített az sem, hogy bűntudatot éreztem a szerelmem (és a gyermekünk!) életveszélybe sodrása miatt. Ha legalább annyi tartás lett volna bennem, mint egy bolhában, először is sosem kezdek ki Aurora Somersettel, és akkor most nem kísértene bennünket folyton. Akkor nem rabolták volna el Astizát, és nem kellene alkut kötnöm az ördöggel. „A szépség és a bolondság kéz a kézben járnak”, mondogatta Ben Franklin.

Nos, a kalózok egyelőre messze voltak még a halálos fénysugár birtoklásától, és az egyetlen lehetőség az volt, ha pillanatnyilag megteszem, amit kívánnak. Ha nemet mondok, elvesztünk… És ha igent? Talán később még rám mosolyog a szerencse. Végül is szerencsejátékos vagyok. Elképzeltem, amint ellenük fordítom a halálos sugarat.

– Csupán igen homályos információim vannak. Nem vagyok túl jó a rejtvényfejtésben.

– De azért tudsz segíteni, nem?

– De igen. Mit kell tennem?

– Találd meg nekünk a tükröt!

– És mi lesz Astizával és Hórusszal?

– Sértetlenül távozhatnak, ahogyan ígértük. Azonban csak akkor, ha a fegyver már Tripoliban van. Astiza addig fogolyként itt marad a háremben.

– Honnan tudjam, hogy betartjátok az ígéreteteket, ha segítek?

– A palota egyik ablakából megnézheted, hogyan hozzuk elő a tudósaidat a börtönből, és tesszük fel egy kifutó hajóra még ma este. Mi teljesítjük a vállalásunk első részét, mielőtt még neked bármit is tenned kéne. Mi, a Rítus tagjai becsületes emberek vagyunk, bármennyire is nehezedre esik elhinni.

– És Hórusz biztonságban lesz?

– Remélem, de ez már tőled függ, Ethan Gage. A fiad ugyanis veled jön erre a kincsvadászatra, hogy biztosan jól viselkedj.

– Hórusz, velem? De én nem értek a gyerekekhez! Astiza? A lány a földet bámulta.

– Én ugyanannyira félek ettől, mint te. Nem akarom, hogy elvigyék a fiamat, és nem szívesen bízom az apjára. Még nem. Nem akkor, amikor a te viszonyod ezzel a nővel indította el ezt az egész tragédiát. De nincs más választásom. Nincs más választásunk.

Hát, nem éppen egy határozott jóváhagyás, de hogyan hibáztathattam volna érte?

Ekkor belépett a terembe Aurora Somerset. Tengerészcsizmát és hosszú kabátot viselt, oldalán vaskos kard lógott.

– Emiatt ne aggódjatok – jelentette be –, majd én anyja leszek a gyermeknek!

Nagy, fekete kutyája, Szokarisz is követte őt. A sárga szemű fenevad pofájából nyál csorgott; a leopárd dühösen fújt, amikor megpillantotta.

Aurora dühítő módon Astizára mosolygott.

Különös, de Aurora gunyorossága volt az, amely végül elhatározásra juttatott. Éppen ez az arrogancia hiányzott, hogy eszembe juttassa, hol a helyem, és melyik az a nő, amelyik hűségem minden morzsáját megérdemli. Felismertem, Astiza milyen kétségbeesetten próbál megbízni bennem, a szerelmében, aki eddig igen kevéssé szolgált rá effélére. Iziszre, ő volt a gyermekem anyja, és én szerettem őt, méghozzá annyira, hogy újra elárasztottak a régi érzések. Ideje volt megmenteni őt, vagy meghalni, miközben erre törekszem!

– Egy francot leszel! – mondtam Aurora Somersetnek. – Az anyja itt áll, és én vagyok az apja. Astiza, vigyázni fogok a fiunkra, megígérem neked.

Astiza bólintott. Legalább annyira félt ettől a pillanattól is, mint bármely más epizódtól az életében. Felvette a fiút, és hozzám lépett vele. A kis Hórusz úgy kapaszkodott belé, mint egy mókus. Nyugtalan gyanakvással figyelt mindannyiunkat, ami ismét csak korához képest fejlett intelligenciáját bizonyította. Amikor Astiza odahajolt hozzám, megéreztem régi kedvesem illatát – akác- és lótuszillata volt –, és éreztem a haja vonzását. Feléje nyúltam.

A karomba tette Hóruszt.

– Mindannyiunkat a végzet irányít, Ethan – suttogta a lány.

– A végzet… és a saját döntéseink. – A fiúcska eltartotta magát tőlem, az anyja felé hajolt. Ugyanannyira félt tőlem, mint én tőle. – Nehezen áll rá a nyelvem a Hóruszra. Talán hívhatnám kicsi Hánynék. Téged nem zavarna, ugye?

– Csak szeresd úgy, ahogyan engem szeretsz.

S azzal az eunuch elvonszolta Astizat, át az ajtón a hárem börtönébe, újdonsült fiam pedig sírva fakadt.