4. fejezet

A viaszgyertyák szanaszét repültek, amikor a nehéz aranymedál és a lánca közéjük csapódott; lángjuk csóvát húzott, mint a tüzes nyilak. Ozirisz, vagy bármi volt is a valódi neve, káromkodva és dühösen vicsorogva nekitántorodott a pribékjeinek, arcára szorított ujjai közül vér csordult ki. Másik kezével egy rejtett pisztoly után nyúlt, én azonban, miközben a selyemfüggönyök lángra kaptak a szétszóródott gyertyáktól, felrúgtam a padlón álló török lámpásokat. Olaj ömlött ki belőlük, s mielőtt még Ozirisz fegyvert ránthatott és lőhetett volna, megfordultam, és átugrottam a fellobbanó tüzet.

Füst áradt szét mögöttem, ahogy a tűz terjedt, reménybeli fogvatartóim felordítottak és hátrálni kezdtek. Madame Marguerite sikoltozott. Kis fogadócsarnokát másodpercek alatt igazi pokollá változtattam. Miközben a bordély belseje felé botorkáltam, a füst elérte a mennyezetet is. Most már a hátam mögötti örömlányok is sikítani kezdtek.

Előttem tehát tűz, a hátam mögött pedig kőfal. Nem túl ideális helyzet. És hol az ördögben vannak a tudósaim?

– Georges! Robert! William!

– Ide! – hallottam meg Fulton kiáltását. – A pokolba, Gage, mit művelt már megint?

Megtaláltam az amerikait: a kabátját valahol elhagyta, de egyébként szalonképesnek tűnt. Mögötte egy félmeztelen szajha mászott el négykézláb. Milyen csinos kis hátsója volt…

– Éppen arról beszéltem, hogyan adagoltam oxigént a Nautilusomba – mondta a feltaláló –, amikor elkezdődött a kiabálás. Attól tartok, Cuvier és Smith nincs magánál. Ittak azokból a török kancsókból, és azt hiszem, volt valami a borban. –A hátam mögötti ragyogó fényt nézte, amely abból a szobából jött, ahonnan kimenekültem. A fény a füstöt is narancssárgára színezte. – Zeuszra és Jupiterre, Ethan, maga is ivott? Mintha elég ijesztő tűzvészt csinált volna.

– Ez volt az egyetlen módja, hogy megakadályozzam a bolond Ozirisz testőreit abban, hogy foglyul ejtsenek – magyaráztam sietve. – A fickó az Egyiptomi Rítus tagja; ez egy komisz banda, amellyel már nemegyszer összefutottam. – Szavaimat megerősítendő, pisztolylövések dörrentek, és golyók süvítettek át a füstön, belecsapódva a kamra kőfalába. A földre vetettem magam, s lerántottam Fultont is. – Jobb, ha lent maradunk. A legtöbben magasra céloznak, és itt, a padló közelében amúgy is ritkább a füst.

– Nagyon tanulságos, Gage. Sajnos azonban, amennyire én látom, az egyetlen kijárat a maga keltette lángoszlop túloldalán van.

– Elismertem, nem volt időm teljesen végiggondolni a tervemet. De ez a máglya eléggé hasonlít azokra a panorámaképekre, amelyeket maga festett, nem gondolja?

Süvöltés hallatszott: újabb függönyök lobbantak lángra. A pamlagok úgy ontották a tüzet, mint a fahasábok a karácsonyi máglyán. A hőség pedig lüktetett, mint egy dobogó szív.

– Annál jócskán melegebb.

Hátrébb mentünk egy másik szobába, ahol megtaláltuk Cuvier-t és Smitht. Kábán feküdtek a földön, időnként szaggató köhögés tört fel belőlük. Három másik félmeztelen férfi kuncsaft és a partnereik kóvályogtak ide-oda, mindannyian torkuk szakadtából üvöltöttek a rémülettől.

– Kell lennie egy hátsó ajtónak – mondtam, miközben küzdöttem a rám törő pánik ellen. Megragadtam egy prostituáltat, és megráztam. – Te! Hol a kijárat?

– A madám befalaztatta, nehogy megszökjünk!

A fenébe! És még azt sem tudtam meg, hol van Astiza. Ha egyszer majd tényleg megjavulok, békésebb életmódra fogok áttérni.

– Hacsak nem találunk nagyobb mennyiségű vizet, úgy tűnik, nekem köszönhetően mind megfövünk – ismertem el.

– Vagy kibonthatjuk azt az ajtót – jegyezte meg komoran Fulton. – Hol van a befalazott másik kijárat? – kérdezte a lánytól.

– Több mint fél méter tömör kőből áll! – jajveszékelt amaz. – Egy nap is rámenne a kibontására!

Fulton elkeseredve nézett rám.

– Mi van alattunk? – kérdezte tőlem.

– Honnan a pokolból tudnám? Smith ért a kövekhez!

– És fölöttünk?

– Egy játékbarlang, azt hiszem. A Palais egyik szárnya alatti pincékben vagyunk.

– Akkor ez a megoldás! A sátorhoz! Irány a zárókő, Ethan!

Fogalmam sem volt, mire céloz ezzel, de azért utánamentem, még beljebb a bordélyházba. Hálás voltam, amiért távolabb kerülünk a tüzemtől. Egy másik szobában egy felállított, arabnak ható sátrat találtunk, benne párnákkal és szőnyegekkel, mint egy sivatagi látomás. A szövetet erős cölöpök tartották, amelyek majdnem felértek a boltozatos kőmennyezetig.

– Azok lesznek a faltörő kosaink – mondta a feltaláló. – Az egyetlen reményünk, ha a fejünkre tudjuk omlasztani a mennyezetet.

– A fejünkre omlasztani? Megőrült?

– Inkább megfő? Ha be tudjuk rogyasztani a játékbarlang padlóját, kimászhatunk a romokon.

Felpillantottam.

– De a kövek szilárdnak tűnnek, mint egy erőd fala.

– Ami szintén nem jutott eszébe, mielőtt ránk gyújtotta a helyet, ugye? Azonban a mennyezet mindenképpen vékonyabb, mint a falak, és minden erődnek van egy gyenge pontja. Csavarják a sátrat és néhány párnát a köré a cölöp köré, mintha egy óriási fáklya volna. Smith, Cuvier! – Néhány pofonnal sikerült kába cselekvésre bírnia őket. – Szerezzenek vizet, vagy legalább bort! Ne tömény alkoholt, az meggyulladhat! Gyorsan, ha nem akarnak megsülni! Ethan, tartsa a cölöpöket a tűzbe, és gyújtsa meg!

– És aztán?

– Hozza vissza ide!

Mivel nem volt jobb ötletem, visszamentem a lángtengerhez. A lövések abbamaradtak, feltehetőleg azért, mert Ozirisz-nek és Ízisznek volt annyi esze, hogy kimeneküljön a főbejáraton. A háromméteres „fáklyám” hamar tüzet fogott, s gyorsan otthagytam a hőséget. Fultonnal döfködni kezdtük a mennyezetet a lángoló sátortartóval.

– A zárókő ebben a szobában tűnt a leggyengébbnek – mondta lihegve, miközben a felcsapó lángok a mennyezet közepét nyaldosták. Azt a helyet, ahol a boltozat egy központi kőben futott össze, amely egyben tartotta az egész épületet. Hunyorogtunk, mert égő szövetdarabkák záporoztak ránk. –A kőbányászokat kell utánoznunk, akik hővel és hideggel repesztik meg a követ.

– Alig kapok levegőt – ziháltam.

– Akkor dolgozzon gyorsabban!

A selyemből és gyapotból álló fáklya éppen leégett odafent, amikor Cuvier és Smith visszatért, kezükben egy folyadékkal teli korsóval. Fulton megragadta, meglendítette, és a felhevült mennyezet felé lódította a vizet vagy bort – nem tudtam eldönteni, melyik –, a hűvös folyadékot a forró kőre.

Roppanás hallatszott, és repedések jelentek meg a mennyezeten, apró kövek hullottak alá. A boltív közepén lévő zárókő elhasadt.

– Most pedig a másik cölöphöz! Gyorsan, mielőtt elájulunk! Megértettem. Felvettem a másik sátortartót, amely még nem égett össze, és teljes erőmmel nekilöktem a mennyezet közepének. Újabb kövek záporoztak a nyakunkba.

– Keményebben, keményebben! – kiabált Fulton, és segített meglendíteni a cölöpöt.

– Francba, ez fárasztó munka – lihegtem, és közben azon töprengtem, vajon mi lesz, ha a mennyezet tényleg a fejünkre omlik.

– Szólj a szajháknak, hogy segítsenek!

A lányok csatlakoztak a faltörő erőfeszítésünkhöz, s a kába zoológus és a tétova csatornafelmérő is besegített. Füst kavargott, a tűz lassan közelebb ért hozzánk, de mi csak nyögve ütöttük a mennyezetet, mint a dugattyú; a félelem és a végső kétségbeesés adott erőt. Végül újabb reccsenés hallatszott, és a zárókő hirtelen alázuhant, nagy dörrenéssel érve földet. Egy lány felsikított és félreugrott. Odafönt sötét nyílás tárult fel, a mennyezet boltíve a semminek támaszkodott.

– Tovább, tovább, mielőtt a tűz ideér!

Egyre nőtt a forróság. Mániákus ostromlókként ütöttük a plafont, s egyre több kő hullott le és pattogott a földön. A nők mindegyik kő lezuhanásakor figyelmeztetően kiáltottak. A fönti játékbarlangból zavarodott kiáltások szűrődtek le hozzánk. Végül kőcsikorgás és farecsegés kezdődött, s a moraj csakhamar robajlássá erősödött.

– Vissza, vissza a tűzhöz!

Visszarohantunk, miközben a mennyezet hirtelen leomlott; a boltív összeroskadt saját súlya alatt. Az omlás nyomán porfelhő csapott fel. Az épületet tartó gerendák is eltörtek, a fenti kaszinó padlózata szétnyílt és berogyott. Fénycsóva hasított a szobába, mintha a mennyből jönne, miközben gerendák törmeléke, játékasztalok, zsetonok és kártyák potyogtak bele az új hasadékba. Két vagy három zavart játékos is velük jött, s a mi kis főzőüstünkbe zuhantak, de mi megéljeneztük a dolgot.

Áldott levegő fuvallt be, ami tovább táplálta a tüzet.

– Fel! – mondtam zihálva. – Másszunk fel a gerendákon, mielőtt a tűz elemészti!

Úgy bújtunk elő a füstfelhő mögül, mint egy csapatnyi démon: meztelen, koromfekete nők, támolygó, részeg tudósok, és a lezuhant játékosok, akik ezúttal megmenekültek a pokol előszobájából. Fulton úgy ugrott elő, mint az ördögök fejedelme, perzselten, ám diadalittasan. Szabadok voltunk!

Én is kimásztam a kaszinó padlójára. Szememből dőlt a könny, közben a vendégek tolakodva menekülni kezdtek. Zavarodottságom ellenére volt annyi lélekjelenlétem, hogy zsebre vágjak néhány érmét.

Ekkor francia tűzoltókordék érkeztek a bordély és szalon ajtajához, s vizet kezdtek pumpálni az általunk okozott lyukba. Mögöttük a vérző Ozirisz és fél tucat pribékje kuporgott a kert homályában, hátha valami csoda folytán felbukkanunk. Vajon mi volt Ozirisz igazi célja? És mit tudhat Astizáról?

Megmutattam Fultonnak.

– Ott vannak az ellenségeink.

– Miféle ellenségeink? – Levegőért kapkodott, és szárazon fel-felköhögött. – Azt hittem, azért jöttünk, hogy szórakozzunk.

– Én sem egészen értem, mi folyik itt. De az biztos, hogy ki kell jutnunk a Palais-ból. A fickó így vagy úgy, de el akart fogni, titeket pedig elkábítani.

– De hogyan juthatunk ki erről a helyről? Nem szaladhatunk el előlük a félig eszméletlen Cuvier-vel és Smithszel, ráadásul ezres tömeg állja utunkat az utca felé. Értesítsük a rendőrséget?

– Úgysem jönnek ide! És ha mégis, akkor letartóztatnának minket a csőcselékkel együtt, hogy majd később válogassanak ki. A börtönben meg esetleg megfojtanának a cellatársaink. És egy botrány semmiképpen sem javítaná az esélyeinket Napóleonnál.

A tűzoltóraj vadul pumpálni kezdett, és a bőrtömlőkből víz spriccelt ki. Az emberek élő láncban adogatták tovább a vízzel teli vödröket a Palais szökőkútjától a tűzoltókordén elhelyezett rézteknőig. Nagyszerű és igen modern elképzelés volt, noha nemigen ért el sikert a tüzem megfékezésében.

– Javasolni fogok egy nagyobb tűzoltókocsit és lovakkal működő pumpát – jegyezte meg a feltaláló. – Vagy talán gőzzel. De a hatóságok legalább próbálkoznak.

– Ez az! Ellopunk egy tűzoltókordét!

– Megőrültél! Ezért nem pusztán letartóztatnának, hanem agyon is lőnének! És szükség van rájuk az oltáshoz.

– Fegyvertelenek, és Madame Marguerite megérdemel még némi sebesülést azért, amiért megpróbált csapdába csalni minket. Nézd, amott újabb kordék jönnek, márpedig ennyit úgysem tud vízzel ellátni a szökőkút. Az ott nem csinál semmit, csak vár a sorára. Úgy teszünk, mintha több vízért mennénk. Ha leráztuk az üldözőinket, otthagyjuk a tűzoltókordét.

– De hát ez alig nagyobb egy harci szekérnél! Valóban, a kétkerekű jármű nem volt sokkal szélesebb vagy hosszabb egy tábori ágyúnál, és nemigen tűnt alkalmasnak még egy tábortűz eloltására sem.

– Majd összébb húzódunk.

Azzal galléron ragadtuk a kába Cuvier-t és Smitht, majd nekiiramodtunk. Fulton lecsavarta a tömlőt a kordé rézcsapjáról, én pedig belegyömöszöltem két barátunkat a teknőbe, amelybe nem igazán fértek bele. Az általuk kiszorított víz kicsordult a peremen. Azután megragadtam a gyeplőt, és tiltakozó kiáltások közepette kihajszoltam a két tűzoltópónit a Palais parkjába, egyenesen az asztalok közé. Étkező emberek rebbentek szerteszét, szajhák futottak előlünk, és sakkfigurák repkedtek a levegőben, miközben átrobogtunk a kávézókon. Aztán a palota fél kilométer hosszú udvarán folytattuk ámokfutásunkat: székeket borítottunk fel és lámpásokat löktünk félre, miközben a főbejárat felé tartottunk, amely egy, a szomszédos utcára nyíló boltíves kapu volt. Ozirisz látta, hogy elhajtunk, és futva igyekezett elénk kerülni. Mögötte jött az a fickó, akit megrúgtam: még mindig görnyedten és totyogva szedte a lábát.

Áthajtottam rajtuk.

Volt már dolgom a Rítussal azelőtt, és újra meg újra visszatértek az életembe, mint egy rémálom. Nem tudtam, mit akar Ozirisz, de nem is érdekelt; egyszer s mindenkorra meg akartam szabadulni a fajtájától. A kordén egyensúlyoztam, és úgy ráztam a gyeplőt, mint egy poros szőnyeget szokás; a lovak fejvesztve rohantak, Fulton ordítva kapaszkodott, Cuvier és Smith pedig nyögdécselt. Ozirisz a lovak alá zuhant. A kocsi zöttyent egyet, amikor áthajtottunk rajta, megdőlt, és rézsútosan haladt át a kapun, a kerékagyak csikorogtak. Lövést hallottam, de nem mertem hátranézni.

Kicsattogtunk a szélesebb rue Saint-Honoréra, mögöttünk szitkozódó Palais-vendégekkel, előttünk pedig rémülten félreugráló gyalogosokkal. A Louvre roppant épülettömege sziklaként sejlett fel a sötétben. Párizsban a nap minden órájában nagy a forgalom: batárok állják el a mellékutakat, lovak ágaskodnak és vizelnek az útra, így hát mi is beleütköztünk néhány fuvaroskocsiba és kordéba, a lovaink hámja összegabalyodott. Elengedtem a gyeplőt, és lerángattam a társaságot a bakról.

– Gyertek, fussunk!

El kellett rejtőznünk. Ebben a pillanatban egy egykedvű férfi bukkant fel előttünk fekete sétapálcával. A megkérdőjelezhetetlen tekintély felsőbbségével emelte fel a kezét, és csak annyit mondott:

– Épp ellenkezőleg, Monsieur Gage: megparancsolom, hogy álljon meg.

– Megállni?

– Sajnálatos módon le kell tartóztatnom. Körülöttünk tucatnyi zsandár jelent meg a semmiből. Az Egyiptomi Rítus karmaiból a párizsi rendőrség kezébe kerültünk.

– Kinek a parancsára? – próbáltam fölényeskedni.

– Magának az első konzulnak, Bonaparte Napóleonnak a parancsára.