38. fejezet
Tartottam tőle, hogy az emeleti lövöldözés és verekedés hallatán az alsó részeken is zűrzavar fogad, ám a börtön folyosóm hátborzongató csend honolt. Pierre sikeresen kiszabadított több száz rabot, mégpedig úgy, hogy a kulcsok egy részét odaadta az épebb foglyoknak, hogy nyissák ki még több társuk celláját. A kiszabadult rabok legyűrték azokat az őröket, akiket nem tartóztattak fel az általunk elreteszelt kapuk. Most mindannyian ott kucorogtak a fullasztó tömlöcben, és az izgalomtól remegve várták a jeladást, hogy megrohanhassák a bejáratot. Pierre elmagyarázta nekik, hogy ennek pontosan az előtt kell megtörténnie, hogy elpusztítanánk a tükröt, és mi is útnak indulnánk a kikötő felé. Mindenki abban reménykedett, hogy a másik csoport által keltett káosz fedezni fogja a menekülését.
Mivel a valódi bűnözőket általában kivégezték vagy levágták a kezét vagy a lábát, ezek az emberek zömükben fogságba ejtett keresztények voltak, akiket váltságdíj vagy eladás céljából tartottak életben. Nem tudtuk, hogy a szabadság lehetőségét hoztuk-e el számukra, vagy pedig csupán egy reménytelen lázadásba kergetjük bele őket. Csak annyit tudtunk, hogy minden lehetségest meg kell tennünk Tripoli ellen. A foglyok némelyike túl gyenge vagy beteg volt ahhoz, hogy mozogjon, ám még ezeket a hunyorgó, torzonborz szerencsétleneket is kivitték a folyosóra a társaik. Senkit sem akartak otthagyni. A meg-kínzottak halovány reménykedéssel tekintettek ránk, és már a jelenlétükből is erőt merítettünk. Most megfizetünk a rabszolgatartóknak, az egyetlen lehetséges módon.
– A börtön legalsó szintjén van egy mély verem, ott tartottak fogva engem és a tudósokat – mondtam Pierre-nek. – Ott nincsenek foglyok?
– Lefoglalt a többiek kiszabadítása, nem értem rá mindenkit megszámolni.
– Akkor lemegyek és megnézem. Senkit sem fogok otthagyni abban a pokoli lyukban.
– Nincs rá időnk! – mondta Astiza.
– Olyan az a verem, mintha élve eltemettek volna. Gyere, Pierre, fejezzük be a Hadész kiürítését!
– Nem is tudtam, hogy a Hadész ilyen nagy, Szamár.
– Ez történik akkor, ha senki sem küzd az ördög ellen.
Újratöltettem a fegyvereimet, és a mordályt átadtam Pierre-nek. Astizának odaadtam a franciától kölcsönvett pisztolyt, hogy vigyázhasson Harryre. Ezután barátommal leereszkedtünk a börtön mélyére. Útközben újabb cellákra bukkantunk, és újabb megmentett lelkek támolyogtak el mellettünk fel, a fény felé.
– Találkoztál a kínzómesterrel? – kérdeztem.
– Felvettem egy követ, ha netán összefutnánk a te Góliátoddal. De azt hiszem, az életben maradt őrök időközben felmérték a helyzetüket, és visszavonultak. Még a te óriásod sem szívesen néz szembe száz olyan emberrel, akit ő kínzott meg.
Elértük az apró szobát a börtön legalsó szintjén, benne az avas szagú veremmel, amelytől azonnal hányingerem támadt. Vajon túléltem volna a fogságot itt? Lánc csörrent odalent, erre óvatosan áthajoltam a peremen, hogy lenézzek. Persze sötét volt benne, így csak egy különös, rezzenetlen szempár csillogását láttam.
– Hahó!
Nem jött válasz.
– Adj egy fáklyát, Pierre!
Hirtelen néma, ám annál vadabb mozgás támadt a gödör mélyén, és egyszer csak valami felugrott a verem falára. Egy pillanatra pikkelyeket és gyíkkarmokat láttam, aztán a lánc megfeszült, és a szörnyeteg visszapottyant a feketeségbe. Hátrahőköltem. A rémálom a hajó fedélközéből! Megtaláltuk a sárkányt.
Társam ekkor felkiáltott.
– Mon dieu! Tényleg randább, mint te!
– A gyík?
– A börtönőröd!
Megpördültem, és megláttam Omárt. Hatalmas teste betöltötte a szobába vezető ajtót, egyik farönk vastagságú karját Pierre mellkasa köré fonta, és leszorította a karjait, úgyhogy a barátom moccanni sem tudott. A francia arca szederjessé vált. Omár másik kezében nehéz vasláncot tartott, amelynek a szemei szinte törékenynek tűntek a férfi hatalmas markában.
– Már vártalak! – dörögte a kínzómester. – Felébredtem rá, hogy abbamaradt a jajveszékelés. Éreztem, hogy valami megváltozott a birodalmamban. – Lapos orrával beleszimatolt az áporodott levegőbe, mintha a szabadságnak volna szaga. –Ezért arra gondoltam: talán az, akit elvettek tőlem, bolond módon visszatért, ahogy megjósolták. Emlékszel még a kínpadomra, csinoska?
– Ezúttal nem vagyunk annyira védtelenek, Omár – mondtam, felemelve a puskámat. – Engedd el a társamat!
– Ahogy akarod. – S azzal hozzám vágta Pierre-t, hogy ne tudjak rálőni. A csónakos a verem szélére gurult, aztán a lánc hirtelen lecsapott – gyorsabban, mint a kobra, egy ekkora embertől hihetetlen sebességgel –, és rátekeredett a puskám csövére. Meghúztam a ravaszt, de a golyó csupán a vállát súrolta. A láncnál fogva kirántotta a fegyvert a kezemből, s ugyanazzal a lendülettel a börtön falához csapta, amitől eltörött a csöve. Drága hosszú puskám a porba hullott, a tus úgy lógott, mint egy törött zsanér; egyetlen csavar tartotta össze a ravasznál.
– Te szörnyeteg!
Omár felröhögött, és felvette a törött puskát.
– Elhibáztad, kis ember!
– Kis ember? – kiáltott felháborodva Pierre.
A kínzómester elhajította mellettünk a puskát, bele a verembe. Pislogva hallgattam, amint végigcsattog és – karcolódik, majd végül tompa csobbanással leér a gödör aljára. Az a puska volt ez, amelyen hosszú napokon át dolgoztam Jeruzsálemben Jerichóval és Mirjammal, az a fegyver, amely átsegített Akko és Egyiptom veszélyein, amely megvédett minket az odzsibuák és a dakoták könyörtelen támadásaitól az amerikai határvidéken.
– Osztozhatsz a sárkánnyal – mondta, azzal a vállára kapta a láncot, és felemelte Pierre mordályát a földről. A kínzómester most úgy magasodott fölénk, mint egy titán, izmai kidagadtak, apró malacszemében diadal és gyűlölet. Ajka kegyetlen vigyorra görbült, amint felénk lépett. – Ez a puska mindkettőtökkel elbánik.
A nyavalyás gyíkszörnyeteg erre elbődült – kétség nem fért hozzá, hogy alig várta már a vacsorát. Milyen ördögi állatkertet gyűjtött itt össze Juszuf Karamanli! A felizgatott fenevad lepattant a verem faláról; primitív agya nyilván megpróbálta kiötölni, hogyan került hozzá a széttört puska az odafent verekedő emberektől.
– Beugorhatsz a gödörbe, hogy szerencsét próbálj a sárkánnyal – mondta Omár. – Vagy hagyhatod, hogy a puskámmal lőjelek bele.
– Hagyj minket elmenni, Omár! – próbálkoztam. – Kétszáz fogoly van odakint, akik bosszút állnak értünk, ha megtudják, hogy bántottál minket.
– És mégis honnan tudnák meg? Akkor már a gyík gyomrában lesztek. Amellett a keresztény kutyák a másik irányba menekülnek majd. Igen, Omár régóta tervezi ezt. Nem vagyok ostoba, ahogyan mások gondolják. – Türelmetlenül intett. –Ugorjatok! – A vállára vetett lánc szemeit dörzsölte. – Nem szeretem a puskát, túl gyors. Ha nem ugrótok a gödörbe, talán majd a láncommal kergetlek bele titeket.
– Ne add meg az elégtételt a rohadéknak, Ethan! – mondta Pierre tágra nyílt, csillogó szemmel. – Inkább lőjön le minket!
– Az a puska azonnal megölne.
– Pontosan. És így járnánk jobban. – Pierre végigtekintett a szoba padlóján, majd felvett egy követ. – Szerinted mi kicsik vagyunk, óriás? – Felemelte a követ. – Lásd, mire képes egy kis ember, Góliát! – S azzal tökéletes pontossággal elhajította a követ, amely nekicsapódott a kínzómester homlokának. Omár hátratántorodott egy lépést, a fájdalomtól és a zavarodottságtól csak pislogni tudott. Újabb kő repült feléje, majd még egy.
– Hány kis embert kínoztál meg az életed során, te szörnyeteg? – kérdezte kihívón Pierre. Újabb követ hajított el, ezúttal Omár arcára, és láttam, amint egy apró fehér tárgy, nyilván egy fogdarab repül el. A verem mélyén a gyík bömbölt, és a láncát rángatta.
– Hány embernek nem volt lehetősége, hogy visszavágjon?
Omár felordított, és felemelte a nehéz puskát. Vér csorgott a homlokáról, amint Pierre-re nézett. A mordály csöve akkorának tűnt, mint egy ágyú torkolata, és megfeszülve vártam a halálos golyózáport.
Pierre megragadta a karomat.
– Fordulj el!
Dördülés, villanás, reccsenés – a mordály felrobbant Omár kezében! Darabjai szerteszét szálltak, a kínzómester üvöltött, kezét az arcára szorította, és támolyogni kezdett a sokktól.
– Most, fogd meg a láncát!
Minket is eltaláltak a repülő darabkák, de nem sérültünk meg komolyabban. Kétségbeesetten megragadtuk a kínzómester válláról lógó lánc végét, a nyaka köré tekertük és megrántottuk. Az óriás megtántorodott, és vakon, vérezve és ordítva elbotorkált mellettünk. A lánc vége csörögve a verembe hullott.
Az őrjöngő gyík felugrott, ráharapott a fémre, és visszaesett a mélybe.
A súlyos rántástól Omár átesett a gödör peremén, és ordítva lezuhant.
Puffanás és csobbanás jelezte, hogy a kínzómester megérkezett az aljára. Ezután olyan üvöltés zengett fel, amilyet ő csikart ki az áldozataiból, amint az éhség mardosta, bizarr fenevad nekiesett. Omár bömbölt, és a két lény csapkodva és acsarogva küzdött a sötétben, lánccsörgés közepette.
– Könnyebb lett volna neki, ha a robbanástól hal meg – mondta lekukucskálva a francia.
– Istenem, tudtad, hogy a mordály fel fog robbanni?
– Természetesen. Nem volt nálam parittya, hogy elbánjak Góliáttal, de amikor megragadott, gyorsan egy követ nyomtam a puskacsőbe. Aztán a többi kővel megpróbáltam annyira felbosszantani, hogy el is süsse a fegyvert.
– Nem tudtál volna szólni? Tíz évet öregedtem az imént.
– Nem erősséged a titoktartás.
Eltámolyogtam egy fáklyáért, és óvatosan áthajoltam a peremen, hogy lenézzek a verembe. Omár a hátán feküdt, üveges szeme tágra nyílt, az arca összekaszabolva, szájából halk, nyafogó hangok törtek föl, miközben a sárkány a törzsén lakmározott. Korábban megragadta a puskám csövét, hogy husángként használja, s most a fájdalomtól görcsösen összeszorított keze elgörbítette azt.
– Megint elvesztettem a puskámat.
– Nincs sok kedvem lemenni érte – felelte Pierre. Néztem, amint a zabáló gyík farka ide-oda jár.
– Lehet, hogy tele is eszi magát, mielőtt a valódi szörnyeteg kimúlik – jegyezte meg a csónakos a vadont járó ember szikár tapasztalatával. – A lágy részeket fogja először megenni, ami lassú halált okoz, és a hús többi része friss marad. A behemót csak órák vagy napok múlva hal meg, de ha mégsem, akkor a mocsok elfertőzi a sebeit, és vérmérgezést kap. Ez lenne a leginkább kínzómesterhez illő halál, azt hiszem.
– Úgy tűnik, nemigen kedveled a mi kínzómesterünket.
– Sosem kellett volna kicsinek neveznie egy északi embert. – Pierre nézte, amint a gyík eszik. – Igazán undok állatok vannak itt Afrikában.
– Szerintem ez a Kelet-Indiákról jött. Odafönt pedig egy leopárd harapta át egy szelindek torkát.
– És a toronyban egy zsiráf, az előcsarnokban pedig egy varacskos disznó van, mi? Milyen kár, hogy a zoológus barátod, az a Cuvier, nem szállt partra velünk, hogy lajstromba vegye mindet.
Lassan kezdtem visszanyerni a nyugalmamat.
– Dávid parittyájára, hol tanultál meg így dobni?
– Az erdőben egy kővel megspórolhatod a puskaport, és még vacsorát is szerezhetsz. Az indiánok is meg tanulnak dobni. Téged is meg akartalak tanítani rá, amint megtanultál rendesen evezni, de hát nem taníthatok mindent egyszerre. Tudod, Szamár, még mindig csodálkozom azon, hány kellemetlen embert tudsz te magadra haragítani.
– Ez engem is megdöbbent. Holott próbálok barátságos lenni mindenkivel.
– Igen, mi jó szándékú emberek vagyunk, te meg én, de sajnos úgy sejtem, mostanra több százan gyűltek össze Tripoliban azért, hogy felkoncoljanak minket. Bárcsak mindenki Pierre Radisson lehetne! No, gyere. Még sok mindent el kell pusztítanunk, mielőtt menekülőre foghatnánk.