9. fejezet

Nem tudom, miért okoznak mindig csalódást a szépséges hölgyek, de azt azért ki merem jelenteni, hogy a nők az előtt általában nem szoktak bombát hajítani felém, hogy egy-két órát el nem töltöttünk volna egymás társaságában. Ez a teremtmény felszívódott, még köszönni sem volt időm neki, s úgy tűnt, egyetlen célja megfosztani minket alsó, ám annál fontosabb testrészünktől. A gyakran félreértett szerelmesek csalhatatlan ösztönével felkaptam a füstölgő gránátot, sietve körbenéztem, majd bedobtam az egyetlen zárt helyre, amelyet megpillantottam: fogadónk téglafalú kandallójába.

Azt ezt követő robbanás nyomán téglák, kenyérdarabkák, szén és sült kacsahús spricceltek szerteszét, ami még mindig elég lett volna, hogy levigye a fejünket, ha nem rántom le a társaimat egy kupacba, pajzsként magunk elé vonva az asztalt. Téglapor terített be minket, de a kandalló szerencsére felfogta a robbanás erejének javát, és a többi vendég is megúszta a dolgot néhány horzsolással.

– Az Egyiptomi Rítus volt! – kiáltottam. Csengett a fülem, és az agyam még kába volt a dörrenéstől. – A lovakhoz!

– Egy szigeten vagyunk, Ethan – mondta köhögve Cuvier. – Nincsenek lovaink.

– Igen, persze. – Megráztam a fejemet, és észrevettem, hogy a Campo túloldalán fekete csuklyás alakok jelennek meg, a sötétben baljósan csillogó tárgyakat lóbálva. Egyikük integetve jelzett a társainak. – Akkor irány a gondolák!

– Szerintem nem lesz elég időnk – mondta Smith. Felpattantunk, összeszedtük szétszóródott fegyvereinket és csomagjainkat, és egy emberként menekülni kezdtünk, miközben az idegenek felénk rohantak. A hallásom visszatért, és rádöbbentem, hogy emberek ordítoznak körülöttünk.

Aztán akkora dörrenés hallatszott, amelytől az egész piazza megriadt, és Smith hátratántorodott, neki a félig romba dőlt kandallónak. Elsütötte a mordályát, benne nyolc golyóval, amitől három támadónk is összerogyott. A lövedékek úgy pattogtak, mint bolhák az üvegben. A többi pribék felüvöltött, behúzta a nyakát, és fedezékbe ugrott.

– Istenemre, te angol, ez ágyúlövésnek is beillett! – kiáltotta Cuvier.

Belátva, hogy geológusunk jó példával járt elöl, én is felemeltem a puskámat, és arra az emberre céloztam, aki a társaság vezetőjének tűnt. Lassan vettem a levegőt, és követtem a mozgását, miközben az árnyékok felé rohant, majd meghúztam a ravaszt. A fickó elterült, csúszott egy kicsit a kavicson; teljesítményemet ijedt kiáltozással honorálták.

– Mindig töltsd meg a puskád vacsora előtt! – jegyeztem meg.

– Ha pedig mordályod van, az sem számít, mennyit iszol közben – mondta böffentve Smith.

Visszavonultunk. Tétován odanyúltam a hátamra kötözött tőrkardhoz, és magamban átkozódtam amiatt, hogy nem hagytam a derekamon. A kard előnye, hogy nem kell lőporral és golyóval megtölteni. Hátránya viszont, hogy fenemód közel kell vele menni olyan alakokhoz, akik az ember életére törnek. Golyók süvítettek el mellettünk, és belecsapódtak a fába és a stukkóba. Még jobban nekiiramodtunk.

A Giuffa Canalhoz érve pillanatnyi habozás nélkül belevetettük magunkat egy arra haladó gondolába. A gondolás egy dalt trillázott éppen, előtte fizetős vendég ült. A csónakba érkezve a vízbe löktük a balszerencsés utast.

– A saját biztonsága érdekében, uram! – kiáltottam utána, amikor belepottyant a piszkos vízbe. Kalapját elsodorta a víz, mint egy kis hajót.

Azzal elővettem a kardot, és nekiszegeztem a hegyét a gondolás torkának.

– A Canal Grandéhoz! Ne féljen, adunk borravalót! Evezősünk kiguvadt szemmel nézte a pengét.

– Énekeljek is, signor?

– Spóroljon a levegővel az evezéshez! Eléggé sietős a dolgunk.

Miközben a gondolás a vízbe merítette az evezőjét, a többiekhez fordultam. Smith már ki is tisztította a mordályát, éppen újabb adag lőport töltött bele. – Cuvier, vedd elő azokat a csinos pisztolyokat, és puffantsd le vele a nyavalyásokat, amikor a csatornához érnek! Fulton, te légy szíves, ne játssz a dudádon!

– Kilyukasztották azok az átkozottak.

– Hát találj ki valami mást! – Megpróbáltam eszembe idézni a város spagettiként tekergőző csatornáinak térképét. – Kimegyünk a San Marco kikötőbe, és keresünk egy hajót, amely elvisz minket innen.

– Istenemre, ki volt az a nő? – kérdezte Smith. A keze még mindig remegett, miközben golyókat tömködött le a fegyver csövén. A gyilkolás igencsak felajzza az embert, különösen első alkalommal.

– Nem hiszem, hogy flörtölni jött. Lefogadom, hogy az ellenségeink szolgálatában áll. Gyanítom, versenyfutás folyik, melyikünk találja meg először Thíra titkát, és attól tartok, végeredményben hiba volt a városban időznünk. Többet vártam Velencétől. Főleg a fogadónk árai alapján.

– Valami jön utánunk! – mondta Cuvier, aki a sötétséget fürkészte mögöttünk. Aztán elsütötte a pisztolyait; a villanás egy pillanatra elvakított minket, és nem láttuk, mire lőtt. Nem hittem volna, hogy tényleg eltalál valamit azokkal a játékszerekkel, de aztán golyók becsapódását és elfojtott kiáltást hallottunk.

– A masztodonok agyarára, működnek! – kiáltotta a francia. – Igencsak veszélyes fickók vagyunk!

Egy kanyar következett, majd ismét egy sötétebb szakasz, azután a kisebb csatornából kifordultunk arra a széles vízi útra, amely S betűként kanyarog a városon át. A Canal Grandét pompás, négy- és ötemeletes házak szegélyezik, magas ablakaikból mécsesek és lámpások fénye ragyog, mögöttük évszázadok bősége, egy hajdan fényes birodalom emléke. Több száz éves kárpitokat, kristálycsillárokat, brokátfüggönyöket láttam, meg sápadt holdként világító arcokat, amint a lakosok kikandikáltak az ablakon, hogy megnézzék, mi okozza a lármát. Áteveztünk a Rialto híd alatt, melynek boltíves utcáján szerelmesek andalogtak, s továbbhaladtunk a Szent Márk téren túlra, a város fő kikötője és az ott horgonyzó hajók irányába. Kupolák és tornyok takarták el a csillagokat, s opera dallama suhant a sötét víz felett.

– Szerintem elriasztottuk őket – kockáztatta meg Smith, miután hátratekintett.

– Attól tartok, nem értek egyet, Monsieur Smith – válaszolta Cuvier, s előremutatott az egyik pisztolyával, amelynek csövéből kiállt a döngölőpálca, mert éppen újratöltötte. – Úgy tűnik, igen népes társaság üldöz minket.

Az előttünk fekvő csatornán gondolák sora sietett felénk, hogy megakadályozza tervezett szökésünket. Annyi csillogó fémet láttunk rajtuk, hogy egy fegyvertár megtöltéséhez is elegendő lett volna. Egymás után több villanás látszott, s körülöttünk vízoszlopok csaptak fel, a lövések hangja visszaverődött az épületekről. Faforgácsok szakadtak le a gondolánkról, kormányosunk pedig megdermedt.

– Fölnyársallak, ha megpróbálsz kiugrani! – figyelmeztettem, kardomat ismét a torkának szegezve. – Kormányozz be minket abba a mellékcsatornába ott, mielőtt újabb sortüzet kapunk!

Befordultunk egy kisebb csatornába, amely egy másik útvonalon szelte át a szigetet. Talán lerázhatjuk az üldözőinket ebben a vízi labirintusban. A szűk csatorna sötétbe borult, a házak szinte fölénk hajoltak. Csupán a víz fodra csillogott.

Mögöttünk lámpás fénye jelent meg: az üldöző gondolák szintén befordultak, hogy kövessenek minket. Hallottuk dühös evezőcsapásaikat. Rálőttem az elöl haladó csónakra, amelynek fénye megingott, de nem aludt ki. Valaki belezuhant a vízbe, és még több lövést kaptam válaszul. Golyók pattantak le a kőfalakról, s mi akaratlanul is összerándultunk.

– Legalább annyit látnék, hogy megcélozhassam a gondolásukat! – dünnyögtem, miközben újratöltöttem.

– Kérem, signor, minket hagyjanak ki ebből! – mondta remegő hangon a mi evezősünk. Ő is rájött, hogy logikus célpontot nyújt, ezért a szokásosnál nagyobb elánnal kezdett lapátolni. Úgy suhantak el mellettünk a sötét épületek, mintha Fulton gőzgépe hajtaná a csónakunkat. Kinyíltak a spaletták, s a lakók kihajoltak, hogy megtudják, mi folyik odakint, de minden sötétségbe borult. Csupán elsuhanó fantomok sorát láthatták, hiszen a legközelebbi üldözőnk ötven méterre sem volt tőlünk. Időnként kanyar vagy mélyen benyúló híd következett, ami lehetetlenné tette, hogy bármelyik fél célzott lövést adhasson le.

Megszólaltak a harangok, de semmilyen hatóság nem bukkant fel, hogy a segítségünkre legyen.

– Van egy ötletem – szólalt meg Fulton. Egy másik gondolát nézett, amely véletlenül az utunkba tévedt, s csak sodródott a vízen, mert gondolása megállt, annyira megzavarta a lövések visszhangja és a feléje robogó csónakunk látványa. Amikor elhaladtunk mellettük, a feltaláló kinyúlt, és ügyesen kikapta az evezőt a zavart kormányos kezéből, így a csónakjuk továbbsodródott, egyenesen üldözőink útjába. Fulton átmászott a csónakunk orrába.

– Mi a terved?

– Várjatok meg a híd túlsó oldalán!

A híd, amelyet említett, egy alacsony, boltíves építmény volt, jellemző Velencére. Amikor odaértünk hozzá, az amerikai hirtelen leszúrta az evezőt a sekély csatornában, és feltornázta magát a fenti útra. Mi átcsusszantunk alatta, és megparancsoltam a gondolásnak, hogy álljunk meg a túlsó oldalon. A csónak elfordult, amikor megálltunk, majd lassan visszahúzódott Fultonhoz. A feltaláló eközben beledöfte a zsákmányolt evező rúdját a híd mellvédjébe, amelyen az imént átugrott, és feszegetni kezdte.

– Bárcsak lenne egy támasztékom… – Mordult egyet, amit reccsenés követett.

Közben háromnyelvű káromkodás zengett fel, amint az elöl haladó ellenséges gondola összeütközött azzal, amelyet sodródásra kárhoztattunk. Kiáltás, majd csobbanás hallatszott, s azzal üldözőink ismét a nyomunkba eredtek. Smith, Cuvier és én felkészültünk, hogy sortüzet adjunk le.

– Várjatok, amíg jelt adok! – suttogta Fulton, aki elbújt a mellvéd mögött.

Az ellenséges csónak a híd felé suhant, pisztolyok és kardok emelkedtek felénk, amelyek a csillagok fényében éppen csak kivehetők voltak.

Ekkor a mellvéd egy roppanással megadta magát. Fulton üllőnyi súlyú kőtömböket lökött a vízbe a hídról, éppen akkor, amikor a gondola elhaladt alatta. A kövek becsapódtak a gondolába, és kettészakították, a rajta utazók a vízbe potyogtak.

A feltaláló, az evezőt még mindig a kezében tartva, a híd túloldaláról egy vízmosta verandára ugrott, majd a csónakunk felé sietett.

– Tüzelj a következőre! – utasított. Kezdtem megkedvelni a higgadtságát.

Amikor tehát a második üldöző gondola kiért a homályból, és a vízben csapkodó társak láttán lelassított, leadtunk egy sortüzet: Cuvier két pisztolya, az én puskám és Smith mordálya egyszerre dörrent el. Üvöltések, szitkozódás, s azzal a második csónak is felborult, halott és sebesült emberek zuhantak belőle a csatorna vizébe.

– Most pedig siessünk a kikötőbe! – kiabálta Fulton, miközben a gondolába ugrott. Kormányosunk úgy nekilendült, mintha égne a ruhája.

– Szép munka, Robert – gratuláltam.

– Minden a támasztékon múlik. Arkhimédész megmutatta, hogyan kell csinálni. „Adjatok egy szilárd pontot, és kimozdítom helyéből a világot”, mondta egykor.

– Okos fickó volt, mi?

A következő hídnál, ahol a csatorna az építmény pillérei miatt összeszűkült, Fulton megállított minket, és beékelte a pluszevezőt, hogy gondolánk keresztben álljon a csatornának, éppen a víz szintjével egy vonalban, ahol elkaphatja a gondola orrát.

– Ez feltartóztatja a többieket, amíg el nem törik – mondta. – Talán ezzel elég időt nyerünk.

Azzal továbbsiettünk, gondolásunk lihegve evezett.

– A veled töltött idő mindegyre drámainak bizonyul, Monsieur Gage – mondta Cuvier, csak hogy mondjon valamit. Észrevettem, hogy egyre gyorsabban tölt újra.

– Rohadtul izgalmas – értett egyet Smith. – Kik ezek az ördögök?

– Az Egyiptomi Rítus, azt hiszem. Vagy az általuk felbérelt zsoldosok. Izgága, levakarhatatlan és ádáz banda. Még szerencse, hogy nem tudtak elénk kerülni.

Végre kiértünk a szűk csatornából, és kieveztünk a széles lagúnába. A székesegyház kupolái geometrikus muzsikaként emelkedtek a magasba, a kikötőben álló gondolákat lágyan ringatták a hullámok. De hogyan találunk hajót az éjszaka közepén?

Ekkor az egyik chebek tatján lámpás gyúlt.

– Ide, ide! Én vagyok a ti emberetek!