29. fejezet

Ismét éjszaka készültem betörni egy templomba – annyi bűnt követtem már el e küldetés során, hogy attól féltem, valóban eljutok a Hadész torkába, mégpedig a szó legszorosabb és legkellemetlenebb értelmében. A közönséges szentségtörésen kívül kalózokkal és fanatikusokkal is összejátszottam, veszélyes helyzetekbe rángattam bele a fiamat, elárultam hazám érdekeit, és megszegtem a három társamnak tett eskümet, mely szerint egy szót sem szólok a térképünkről. És mindez a lajstrom úgy jött össze, hogy közben mindegyre helyesen próbáltam cselekedni! Ha egyszer szándékosan aljasságra adom a fejem, a lelkem olyan mocskos lesz, hogy azt még Isten sem mossa tisztára…

A duomo egyik mellékajtóját feszítettük fel, amely a Via Minerváról nyílt. Ezúttal Aurora szörnyeteg ebe is velünk tartott egy vaslánc végén. A Rítus más tagjai zarándokoknak álcázva haladtak keresztül a város sötét utcáin, majd kuporogva megbújtak a székesegyház előcsarnokának árnyékai között, a faragott szőlőindákkal díszített oszlopok tövében.

A templom főhajója most, az éjféli homályban még magasabbnak és egyszerűbbnek tűnt. Santa Lucia ezüstoltára jégtömbként ragyogott a csillagok fényében. Minden lépést tilalmasnak éreztem, egy-egy újabb istenkáromlásnak. A kutya ziháló szimatolása olyan volt, mintha egy démon tört volna be az ősidőkből. Átkeltünk a kápolnán és az ajtón, amely mögött a felfelé vezető lépcső volt. A zár még mindig törött volt, de időközben egy fadeszkát szögeztek rá, hogy elzárják.

Dragut elővett egy feszítővasat, és feszegetni kezdte a deszkát, a szögek nyikorogtak az éjszakában.

Hirtelen kiáltás csendült fel.

– Az istenért, megálljatok!

Egy idős pap sietett felénk izgatottan a főoltár árnyékából. Ruházata rendezetlen volt, egyik karját esedezőn vagy talán haragosan felemelte, kiáltásait visszaverte a tágas belső tér.

– Mit tesztek, istenkáromlók?

Aurora csupán egy másodpercig habozott. Aztán:

– Szokarisz, öld meg!

Földre ejtette a kutya láncát, mire az állat kilőtt: némán rohanni kezdett a közeledő dühös pap felé, maga után húzva fémpórázát. Figyelmeztetni próbáltam a papot, azonban Dragut befogta a számat. A kutya ugrott – elmosódott fekete csík a sötétben –, a pap felordított, és a földre zuhant, a kőpadlón csúszva tovább a sekrestye felé, mert az állat lendülete továbbvitte. Vérszomjas acsargás, elfojtott sikoly, majd erős állkapocstól átharapott csontok reccsenése. A pap vadul kapálódzott, halálhörgését eltompította a fejét harapdáló eb, aztán csend lett. A kutya önelégült morgással ügetett vissza hozzánk, fogairól folyt a vér.

A kicsi Harry halálra rémülten bújt hozzám.

– Ez nem egy kutya, ez egy szörnyeteg – mondtam remegő hangon. – A kárhozat vár rátok, mindannyiótokra.

– Szokarisz egy ősibb és jobb vallás védelmezője. Éppen az olyan embereket fogják szentségtörőnek bélyegezni és eltávolítani, mint az ott.

– Ennyi volt. – Szokarisz szuszogott, amint Ozirisz megpaskolta a fejét. – Kilépek. Nekem semmi közöm ehhez. Felmondok, mielőtt még mindannyian a pokolra kerülnénk.

– Nem mondhatsz fel, különben a fiadra uszítom a kutyámat. Tudod, hogy nem léphetsz ki, sem most, sem soha többé. Közénk tartozol, és minél hamarabb segítesz nekünk, annál gyorsabban hagyhatjuk el Siracusát, hogy ne kelljen még több embernek meghalnia.

– Aurora, kérlek! – nyögtem fel.

– Egy nap meglátod majd a megszentségtelenítésben rejlő szépséget.

Kattanás hallatszott: Dragut a fejemhez nyomta Cuvier egyik pisztolyát, hogy nyomatékot adjon az érvelésnek. Szokarisz morgott, és megrázta busa fejét, amiről vér és nyál csöpögött le.

– Most már társak vagyunk – ismételgette a kalóz.

Szibariták, perverzek, zavaros fejű misztikusok és amatőr varázslók gyülekezetéhez képest az Egyiptomi Rítus ijesztően hatékonynak bizonyult a szent kápolna robbanószerekkel való felszerelésében. Miután a pap meghalt, Dragut kinyitotta a főajtót, s Aurora emberei néma áradatként özönlötték el a templomot. Lepleik alatt köteleket, lőport és ácsszerszámokat hoztak. Magasan a kápolna fölött, közvetlenül a kupola alatt egy kis párkány futott körbe; az eretnek szerzetesek bátran kimásztak rá, ügyet sem vetve a tízméteres szakadékra, hogy köteleket és lőporadagokat rögzítsenek rá. Vastag kötelekből egy hálót kötöztek vízszintesen keresztbe a kápolnán, hogy felfogja, ami a robbanástól aláhullana. Nem finom sebészi beavatkozás volt ez, hanem gyors vágás, majd futás, mielőtt Siracusa derék polgárai rájönnek, hogy megrongáltuk a fő imádkozóhelyüket. Kötegekben gyújtották meg a gyertyákat, amitől ragyogó fényesség támadt. Csendben folyt a jól szervezett munka. Végül a csuklyás emberek még egyszer felmásztak, kanócokat eresztettek le a kápolna padlózatára, majd megálltak, és gyertyával a kézben várták úrnőjük parancsát.

Aurora a kápolna közepére sétált, felnézett az ott elhelyezett lőporra, majd a kupola és annak sötét angyalai alatt körbepördült, karját kinyújtva, mintha ő maga akarná elkapni a tükröt.

– Most!

Meggyújtották a kanócokat, amelyekből szikra és füst csapott fel, majd a Rítus tagjai visszavonultak a főhajóba. Aurora utoljára jött el. Kis tűzpöttyök másztak felfelé, a kupola irányába, s a gyülekezetből halk, várakozó moraj tört fel.

– Mi lesz, ha a tükröt is elpusztítjátok?

– A kutatásaink szerint olyan robusztus, mint egy pajzs. Ezenkívül nincs más megoldás. Nincs elég emberünk, hogy elfoglaljuk és megtartsuk a várost, amíg óvatosan kiszedjük.

– Ez nemcsak a várost, de még a holtakat is fel fogja ébreszteni.

– Legfeljebb elbúcsúzhatnak egy ereklyétől, amelynek eddig még a létezéséről sem tudtak.

A kanócok tüze eltűnt, majd egy pillanatnyi feszült csend következett. Azután szaggatott robbanások dördültek el, amint a lőporadagok egymás után meggyulladtak. Még Szokarisz is összerezzent. Vakolat és kőzáporozott le, a mennyezet kormos angyalai megsemmisültek, és fullasztó füst- és porfelhő áradt ki a kápolnából a templom főhajójába. Majd hirtelen csikorgás támadt, s valami nagy kongassál földet ért.

Átrohantunk a fojtogató füstön, és felnéztünk. Egy jókora, kör alakú korongot tudtunk kivenni a homályban, amely a kötelekből font és a kápolnán keresztbe kifeszített hálón akadt fenn. Egy nagyjából hét méter átmérőjű bronztárgy volt, s ragyogóan fénylett azokon a helyeken, ahol megsérült zuhanás közben.

Szívem gyorsabban kezdett verni. Úgy tűnik, kétezer évvel az után, hogy Arkhimédész életét egy római kardja kioltotta, legrémisztőbb találmánya – vagy egy még korábbi találmányról készített másolata – újra napvilágra került.

– Gyorsan, eresszétek le! – kiabált Aurora. – Minden pillanat számít!

Harangok kondultak meg városszerte. A Rítus tagjainak némelyike pisztolyt és muskétát húzott elő a köpenye alól, és a katedrális főbejáratánál lapult meg, a sötét piazzát fürkészve odakint. Mások felmásztak a tükörhöz, levágták a köteleket, s a rögtönzött függőágyat, terhével együtt, lassan leeresztették a törmelékkel borított márványpadlóra. Fölöttünk a kupola csonka tetőgerendái törött ágakként meredtek a semmibe.

Zsákmányunk mintegy másfél centiméter vastag volt, alakjára nézve egy sekély, lefordított tányérra hasonlított. A tányér belsejében újabb panelek kaptak helyet, ezeket zsanérokkal a peremhez csatlakoztatták, amitől a tükör úgy nézett ki, mint egy lefelé hajló, bezárt kelyhű virág. A Rítus emberei vontatóköteleket erősítettek a peremére, egyfajta kerékabroncs gyanánt. Majd újabb kötelekkel az élére állították a tükröt. A pribékek némelyike táncra perdült az izgalomtól, kántálásuk egyre hangosabb lett. A bronztükör legalább egy tonnát nyomott. Ide-oda imbolygott, mint egy óriási kerék, az emberek mindkét oldalon nagy erővel próbálták egyensúlyban tartani. Ezután egyszerűen kigurították a duomo ajtaján – épphogy csak átfért! –, majd le a lépcsőn, a térre. Tucatnyi csuklyás vette körül a tükröt, nehogy elszabadulva elguruljon.

Miközben minden szem a görgő tárgyra szegeződött, én az alkalmat kihasználva leguggoltam a szétvert kápolnában, és sietve egy szót írtam a poros padlóra: Tripoli.

Mire Ozirisz odanézett, már fel is álltam, felkaptam a kis Harryt, és követtem a tömeget az utcára.

Fáklyák bukkantak fel a térre vezető Via Santo Landoli-nán, majd megállásra utasító kiáltásokat hallottunk. A városi rendőrség érkezett meg, és nem is csoda, hogy ilyen hamar: amennyi zajt csaptunk, annyi erővel akár egy zenekart is magunkkal hozhattunk volna. Az imént meggyaláztuk a város főtemplomát, a kutyánkkal megölettük a helyi papot, és éppen egy akkora tárgyat görgettünk a téren, amekkora egy szénásszekéren sem fért volna el. Egész Siracusában kinyíltak a spaletták. A Rítus tagjai egy pillanatra megtorpantak, haboztak, s félig felemelt fegyverekkel várták Aurora parancsát.

Ekkor mennydörgés hangzott fel. Kartács zúdult végig a téren, bele a közeledő szicíliaiakba. Többen összerogytak, fáklyájuk a földre hullott.

Dragut volt az: előzőleg egy ágyút vont partra az egyik hajóról, és most elsütötte, bele a Via Landolinába.

– Mozogjatok! Vagy netán szobornak hiszitek magatokat? – kiáltotta oda a csuklyás társaságnak. – Gurítsátok azt a tükröt, gyerünk!

Smith mordálya is nála volt, a csövéből szintén füst szállt fel.

– Adj egy fegyvert! – kértem Aurorát. – Szükségem van a puskámra.

– Majd visszakapod, ha jól viselkedsz.

A csuklyásokkal együtt visszavonultunk. A Rítus-tagok meglökték az óriási korongot, úgyhogy gurulni kezdett a tér lejtős keleti oldala felé. Az utca Arethusza szökőkútjához vezetett, ahhoz a természetes forráshoz, ahol nemrég Hórusz játszott a kacsáival. A közelben egy móló volt, két hajó várakozott mellette.

Dragut hozzám fordult.

– Most kiderül, működik-e a terved, Gage. Mögöttünk újabb ordítások hangzottak fel, majd lövések dörrentek, golyók csapódtak be és süvítettek el mellettünk jellegzetes zúgással. A mellettünk elhaladó golyó szele – a tény, hogy túléltük a lövést – felvillanyozza az embert. Az egyik Rítus-tag felsikoltott és elterült. Többen megálltak, hogy segítsenek neki.

– Hagyjátok! – kiáltott Aurora. – A tükör! A tükör!

– Anthony az!

A nő erre egy pisztollyal a sebesült rendtagra célzott, és lőtt. Az illető megrándult, majd elnémult.

– Senkit sem hagyhatunk életben, nehogy elárulja a terveinket!

A többiek kettőzött erőfeszítéssel görgették tovább a tükröt.

Én előrefutottam, a karomban Harryvel. Szokarisz vonítása miatt a város összes kutyája ugatásban tört ki. A fiúcska zavartan bújt hozzám: az események megijesztették, azonban kíváncsivá is tették. Megláttuk az új hajót, amelyet a javaslatom alapján Dragut szerzett be. Felszaladtam a fedélzetére. Egy keresztvitorlás brig volt az; a berber kalózok fogták el, legénységét pedig csónakokon a tengerre tették. Zefírnek hívták. Mögötte vontatókötélre vetve ott állt Aurora Ízzisze, amelyet – szintén az én javaslatom értelmében – fel fogunk áldozni a menekülésünkért. Visszanéztem, hallottam, amint a kalózágyú újra elsül, sakkban tartva üldözőinket. A nagy bronztükör, mint egy hatalmas pénzérme, gurult lefelé az utcán; a csuklyások úgy szaladtak utána, ahogyan a gyermekek kergetik a karikát. Olyan súlyos volt, hogy forgás közben csikorgó hangot adott ki.

Távolabb, a Siracusa csücskében elhelyezkedő Castello Maniacén fáklyák gyúltak: felébredt a helyőrség. Az ő ágyúikat kell elkerülnünk, hogy elhagyhassuk a kikötőt. A tervemnek működnie kellett, ha nem akartam, hogy a fiam vízbe vesszen.

A korláthoz mentem a hajóorrba, miközben a tükröt átgördítették a rámpán, és némi ügyeskedéssel áttolták két árboc között. Ezután tucatnyi ember óvatosan lefektette a fedélzetre – olyan nagy volt, hogy a szélei mindkét oldalon túlnyúltak a hajó peremén. Miután az összes Rítus-tag és kalóz összegyűlt a hajón, Dragut parancsára elfordították a hajóhidat, és rákötözték a tükörre. Egyfajta hidat alkotott a főfedélzet és a tat között, hogy a matrózok átkelhessenek egyikről a másikra, ha szükséges. Meghúzták a köteleket, a vitorlák kibomlottak, és az evezőcsapások nyomán a kereskedőhajó kisiklott a dokkból. Szerencsére az esti szellő belekapott a vitorláinkba, mert a carabinierék, katonák és felbőszült papok csapata már közeledett a mólóhoz, ahol az imént horgonyoztunk. Az általunk vontatott kalózhajóról két ágyút sütöttek el, ismét megritkítva üldözőinket. A mi hajónk főárbocára felvonták a Szicíliai Kettős Királyság lobogóját, a kalózhajón pedig már a tripoli kalózok zászlaja lengett. Mindez elterelés volt – imádkoztam, hogy a sötétségben elég soká megtévessze a szicíliaiakat, s így elhárítsam a vészt a fiamról.

– Harry, emlékszel, egyszer azt mondtam, hogy csetepaté esetén menj, és bújj a vitorlák közé? Most itt az idő!

– Nem! Nézem!

Teljesen megbabonázták az események.

– Túl veszélyes! Kapsz édességet, ha jó fiú leszel, és lemész!

Siracusa védőgátjától néhány százlépésnyi távolságra volt az erőd, amely mellett el kellett haladnunk, s amelyen egyre több és több fáklyát láttam kigyulladni. Emberek szaladgáltak ide-oda a mellvédeken, és elővonták a nagy szárazföldi ágyúkat. Huszonnégy fontos óriások voltak, amelyek könnyedén ripityára lőhettek a mi kis hasas bárkánkat, az ókori rakományával együtt. Egyre gyorsultunk, erős sétatempóban hagytuk magunk mögött a sekély részeket. Draguthoz fordultam.

– Add meg a jelet, különben nem verjük át őket!

A kapitány intett a másik hajónak.

Mögöttünk Aurora kalózhajója, amelyet a sötétben láthatatlan vontatókötél kötött össze a miénkkel, szintén vitorlát bontott. Orrában hangosan eldördült felénk egy ágyú, amelyben azonban ócska rongyokon kívül semmilyen veszélyes töltet nem volt, mi pedig válaszlövést adtunk le a hasonlóan megtöltött tatágyúinkkal. A látszat szerint tehát a Zefír menekült az őt üldöző kalózhajó elől. Égő rongydarabok szállingóztak a levegőben. Fedélzetünkön a Rítus tagjai és a kalózok a hajókorlát mögé bújtak, hogy még védtelenebbnek tűnjünk, azt hiszem pedig az ott maradt maroknyi bátor kalóz madárijesztőket állított fel – ez egyébként szintén az én ötletem volt. A sötétben úgy tűnt, mintha üldözőhajónk zsákmányra éhes martalócokkal volna tele.

Célunk az volt, hogy a saját hajónkat egy kétségbeesetten menekülő kereskedőhajónak álcázzuk, s ezzel a mögöttünk jövő üres hajóra vonjuk a szicíliai helyőrség tüzét.

Nyugtalanul pillantottam az erődre. A Castellóban a tisztek végre rendet csináltak, és elült az izgatott kiabálás. Egymás után nyíltak ki az ágyúállások az erőd falán. Hallottuk a hangos nyögéseket, amint a katonák a lőréshez vonszolták a behemót ágyúkat, amelyek csöve a mi törékeny járművünkre szegeződött. Feszülten vártuk a sortüzet, amely darabokra szaggat bennünket… de nem jött ilyen lövés.

Lassanként a kalózhajó is az ágyúk lőterébe ért.

Kicsiny legénysége ekkor a hajó túloldalán csónakokba ereszkedett, és evezőkkel messze lökte magát a sötétségben.

Végül felharsant a parancs, és mennydörgő ágyúlövések zengtek fel az erődből. Sivítva repültek a fémgolyók, majd úgy szakították át a kalózhajó bordázatát, mintha papírból lett volna.

Aurora meglendítette a kardját, és elvágta a vontatókötelet, miközben Dragut pislogva figyelte kecses zászlóshajója pusztulását. A kormánylapátját előzőleg rögzítették, így a szellemhajó a másik irányba indult el.

– Fuoco! Sparare! – hangzottak az erődből a tüzelésre és lövésre felszólító parancsok.

Újabb ágyúgolyók csapódtak be a kalózhajóba, fadarabok záporoztak szét. A vitorlát cafatokra szakították, így a hajó lelassult, majd az árboc és a kötélzet recsegve-ropogva ledőlt, kötél- és vászondarabokkal borítva a fedélzetet. A kalózhajó sodródni és imbolyogni kezdett. Az erődből ujjongó kiáltások szálltak.

Felénk egyetlen lövés sem jött.

Újabb parancs, újabb sortűz. Aurora néhai hajójából újabb darabok szakadtak le, egy lőporos hordó felrobbant, és a hajó kigyulladt. A lángok fényében még könnyebb célpontot nyújtott, így még több lövés találta el pontosan középen. Időközben csődület támadt a város rakpartján, és onnan is muskétalövések dördültek el: a tömeg az üres hajót és a madárijesztőket lyuggatta ki a golyókkal. A hajó tatja lassan merülni kezdett.

Mi már elhagytuk az erőd kiszögellését, és egyre gyorsabban haladtunk a biztonságos tenger felé. Aurora az íziszre, majd a tükörre nézett.

– Előnyös csere volt – dünnyögte. – Elpusztítottad a hajómat, Ethan, gratulálok hozzá. Ez pontosan az a fajta könyörtelen bölcsesség, amellyel minden dologhoz hozzáállunk majd. Lehet, hogy a szicíliaiak arra számítottak, hogy visszafordulunk, amikor észrevesszük, hogy megmenekültünk a vérszomjas kalózok elől. Vagy arra, hogy lelassítunk, vagy, hogy köszönetképpen meglengetjük a zászlónkat, meggyújtunk egy lámpást, vagy legalább megéljenezzük bátor megmentőinket.

Ehelyett azonban csak egy csapat kalóz és fanatikus mászott fel némán az árbocokra, hogy még több vitorlát bontson ki. Egyre gyorsulva rohantunk bele az éjszakába, Arkhimédész tükre ide-oda billegett a hajón. A legfényesebb pont az égő kalózhajó volt, ez vonzotta magához az erőd és a város lakóinak tekintetét, miközben mi belevesztünk a sötétbe.

Mire a szicíliaiak csónakra szálltak, és rájöttek, hogy csupán egy csalétekre tüzeltek, a kalózcsapat, amely elhagyta a hajót, már felvonta a saját kicsiny vitorláját, s útnak eredt, hogy beérjen minket. Felvettük őket a fedélzetre, és a kikötőt elhagyva Szicília partjai mentén délnek fordultunk. Egyetlen karcolás sem érte a hajónkat. A sziget legnagyobb kincse a miénk volt, s Tripoliban új életre kel majd.

– Ha nem maguk az istenek akarták így, akkor hogyan sikerülhetett volna ilyen könnyen? – mondta Aurora az embereinek.

Azok meg nevettek.

A berber kalózok immár képesek voltak lángba borítani a világ bármely hadiflottáját.