7. fejezet

Ötven lépésre eltávolodtunk a csoporttól, és hallótávolságon kívül érve megálltunk a tó partján.

– Hol hallotta ezt a szót? – kérdezte élesen Napóleon.

– Amerikában.

– Amerikában? Hogyan?

Sóhajtottam. Ez volt az első alkalom, hogy akár csak kísérletet is tettem elmondani, mi történt valójában, és nem hittem, hogy bárki is hinni fog nekem.

– Talán emlékszik a Bloodhammer nevű norvégra, aki Mortefontaine-ben járt, amikor megünnepeltük a Franciaország és a hazám között megkötött szerződést – kezdtem bele. – Talált egy helyet Louisianában, jóval túl a határon, ahol norvég régiségek rejtőztek. – Úgy döntöttem, ennél többet nem mondok el arról a rémisztő helyről. – Az egyik egy aranylemez volt, egy málladozó pajzsba illesztve, s a rajta lévő feliraton szerepelt ez a szó. Megragadt az agyamban, mert olyan különös hangzású.

– És mi állt még rajta?

Bonaparte zavartnak tűnt, láthatóan émelygett.

– Latin nyelven íródott, nem tudtam elolvasni. Csupán egypár szót sikerült kibetűznöm, azután harc tört ki, és a lemez megsemmisült. Éppen azzal a brit nővel kellett megküzdenem, aki az Egyiptomi Rítus tagja volt; hosszú történet. – És persze nem tartozik Napóleonra, hogy előzőleg a nő ágyát is meglátogattam. – Ahogyan már mondtam önnek: harcoltam a britek ellen, nem pedig kémkedtem nekik.

– Így tehát nem tudja, mit jelent?

– Nem. Ön talán igen?

Összevonta a szemöldökét, és a tóra nézett. A szárnysegédek és rendőrök csoportja kíváncsian figyelt minket a távolból, nyilván irigykedtek rám, amiért hirtelen ilyen bizalmas viszonyba kerültem a vezetőjükkel.

– Gage – szólalt meg végül halkan Napóleon –, hallott már valaha a Vörös Emberkéről?

Amikor emlegetni kezdte ezt a furcsa francia legendát, különös érzésem támadt: mintha valaki figyelne engem a szép kastély felső emeletéről. Megfordultam, de persze semmi érdekeset nem láttam: a kis négyszögletes tetőablakok sötéten és üresen ásítottak. Josephine is elment már az ablakból.

– Hallottam a szóbeszédet, ahogyan mindenki.

– Hisz ön a természetfelettiben? Megköszörültem a torkom.

– Láttam már megmagyarázhatatlan dolgokat.

– A Vörös Emberke egy gnómszerű teremtmény, aki csuklyás vörös köpeny alá rejtőzik. Arca mindig árnyékba borul, ő maga alacsony és görnyedt, kezén hosszú, barna ujjakkal. Olykor látni lehet a szeme csillogását. Fürkésző szempár. Hátborzongató szempár, amely túlságosan sokat tud.

– Egész Franciaország ismeri ezt a történetet, de ez csak mese.

– Nem, ő valóban létezik. Először Medici Katalinnak jelent meg, és a hírek szerint a királyné által építtetett Tuileriák palotájának legfelső emeletén lakik. Időnként megjelent a francia királyi család tagjainak, általában válságos időkben. Én először szintén mesének hittem, amivel a gyerekeket szokták ijesztgetni. De aztán megjelent előttem Egyiptomban.

– Tábornok!

Bólogatott, láthatóan elmerült az emlékeiben.

– Sosem féltem még annyira. Nem sokkal a piramisok melletti csata előtt történt. Az éjszaka legsötétebb óráján lépett be a tábori sátramba, amikor a segédeim már aludtak, és egyedül én voltam ébren. Éppen akkor értesültem Josephine hűtlenségéről, és magamon kívül voltam a dühtől és a szomorúságtól, ezért nem tudtam aludni.

Eszembe jutott, amikor Egyiptomban Junot elmesélte, milyen hálátlan feladattal bízták meg: neki kellett értesítenie a tábornokot arról, hogy a felesége megcsalta. Erről elfogott levelekből szereztek tudomást, amelyeket a tábornok után küldtek Franciaországból.

– Egy orvos persze bizonyára hallucinációnak tartaná az egészet. A teremtmény azonban mély, ravaszkodó hangon beszélni kezdett a jövőről, olyan hanghordozással, amelyet sem azelőtt, sem azóta nem hallottam. Ő nem e világhoz tartozik, Gage, s mégis olyan valóságos volt, mint a maga három tudósa, akik amott a tó partján állnak. És aztán jövendölni kezdett nekem.

Aznap, Egyiptomban, Napóleon tényleg úgy festett, mint aki szellemet látott.

– Később hasonló látomásaim támadtak a nagy piramisban; emlékszik rá, ugye, hogy belefeküdtem a szarkofágba? De aggasztóak is voltak köztük! Dióhéjban elég annyi, hogy a Vörös Emberke legalább tíz sikeres évet ígért nekem, hogy elvégezzem, amire a sors kijelölt; ezért zavart meg annyira, amikor maga és az a megátalkodott Sidney Smith visszavert Akko falainál. Nem lett volna szabad veszítenem! Ám nem is veszítettem, hiszen a kudarc végül visszaterelt Párizsba, hogy a maga rosette-i kódjának köszönhetően átvegyem a dolgok irányítását. A Vörös Emberke mindezt előre látta.

Tehát nem voltam egyéb, mint a végzet vak eszköze, olyan dolgok előmozdítója, amelyeket fel sem foghattam?

– És mi köze mindennek Oghoz?

– A teremtmény azt mondta, meg kell keresnem a romjait, mert egy óriási hatalommal bíró szerkezet forog kockán. Ha rossz kezekbe kerül, megzavarhatja a végzetem beteljesülését.

– Romok? Hol?

– Elrendeltem a kutatást ebben a tárgykörben. Kiderült, hogy a Bibliában szerepel Góg és Magóg, és ezeket olykor országok neveiként értelmezik, amelyek a világ végén fekszenek. A régi kelták Ognak hívtak egy messzi, nagyhatalmú királyságot. Kíváncsi vagyok rá, létezett-e valaha egyfajta közös, ősi nyelv.

Magnus szintén hitt a rég letűnt civilizációkban és az elfelejtett hatalmakban.

– A Vörös Emberke azt mondta nekem, hogy e szerkezetnek valami köze van Oghoz. Elmondta, hogy korábban is figyelmeztette Franciaország vezetőit a válságos időkben, no és hogy nem szabad elfelednem ezt a szót, mert egyszer ismét hallani fogom majd. Nem is feledtem el, mert annyira furcsa hangzású, de nem hallottam újra egészen a mai napig. – Rám meredt. – Magától.

Akaratom ellenére megborzongtam.

– Én nem ismerek semmiféle Vörös Emberkét.

– Viszont több ősi dolgot megtalált már, és a sors újra meg újra összehoz bennünket. Maga a végzet eszköze, Ethan Gage, emiatt keltette fel mindig az érdeklődésemet. Én senkinek sem beszéltem Ogról, és nagyon kevés embernek említettem a Vörös Emberkét, erre maga kiejti ezt a szót. Maga, a hóbortos amerikai.

– Egyszerűen csak láttam egy aranylemezen. Arra már nem volt időm, hogy az értelmét keressem.

– Értelmet? Néha úgy hiszem, én is ugyanolyan őrült vagyok, mint a fivéreim. – Napóleon különös famíliája természetesen végeérhetetlen pletykák forrása volt Párizsban. Minél inkább igyekezett felelős pozíciókba helyezni a rokonait, annál több hibájukat rángatták elő a szellemes kritikusok. – A bátyám, Joseph csupán gazdagságra áhítozik, ezért eléggé hűséges – merengett Bonaparte. – Lucien azonban korrupt és irigy, Jérômenak pedig a hírek szerint teljesen elcsavarta a fejét valami hajótulajdonos lánya Baltimore-ban. Baltimore-ban! – Úgy ejtette ki a nevet, mintha valami barbár fejedelemség volna. – Idén januárban Louis-t rákényszerítettem, hogy vegye el Josephine lányát, Hortense-t, de Louis nem igazán a nőkért lelkesedik, Hortense pedig az egyik szárnysegédembe szerelmes. Végigbőgte az egész éjszakát az esküvője előtt.

Nem tudom, miért osztotta meg mindezt velem, bár igaz, hogy az emberek olykor hajlamosak ezt-azt elmondani nekem, mert jelentéktelennek tartanak. Persze a párizsi szóbeszéd ennél sokkal durvább volt. Napóleon öccsétől, Lucientől indult az a pletyka, amely szerint Napóleon azért kényszerítette oltárhoz Louis-t és Hortense-t, mert a lányt a saját mostohaapja, tehát maga Napóleon ejtette teherbe, annyira kétségbeesetten vágyott már egy örökösre. A történet szerint Hortense esküvője törvényesítené az esetleges örököst. Tény, hogy Hortense gyermeket várt, de hogy kitől és mikor fogantatott meg, arról nyílt viták folytak. Elegendő bölcsesség szorult belém, hogy ne kérdezzek rá.

– Ön nem őrült – mondtam együttérzően, hogy megnyerjem a jóindulatát. Igen, időnként szégyentelen talpnyaló tudok lenni. – Ön csak a vállán viseli a kormányzás súlyát.

– Igen, igen. Ó, Gage! Maga el sem tudja képzelni, milyen jó dolga van, hogy erre-arra kószálhat bármiféle felelősség nélkül!

– De hát most éppen azon igyekszem, hogy Louisiana sorsát befolyásoljam.

– Felejtse el Louisianát! Semmi sem fog történni ez ügyben, amíg Haitin meg nem oldódik a helyzet. A feketék csökönyösen kitartanak. – Összevonta a szemöldökét. – És most így felkavarja bennem az emlékeket arról a gnómról! Bejött a sátramba, hiába őrizték a katonáim. A köpenye nyomot húzott a homokban, olyasfélét, mint a kígyóé. – Hangja tompa volt, tekintete a messzeségbe révedt.

– Azonban nem tudjuk, hol van Og.

– De igen, tudjuk. Az Og szót a tudósok Atlantisszal hozzák kapcsolatba.

– Atlantisszal? – Hiszen ez a szó is szerepelt az aranylemezen! – És az hol is van pontosan? – Persze hallottam már ezt a nevet: többek között Magnus Bloodhammer is beszélt róla Amerikában, tudósok vitatták a földrajzi jellemzőit, és még arról is vitatkoztunk, hogy van-e valami kapcsolata a vadonban talált rejtélyes rézbányákkal. A részletek azonban homályosak voltak előttem.

– Atlantisz Platón művében szerepel, egy mesés királyság, amelyet Atlaszról neveztek el, és amelyet valamilyen katasztrófa pusztított el. A legenda szerint rendkívül fejlett volt, és megpróbálta igájába hajtani az egész ismert világot. Az általános vélekedés szerint igen messze található, talán ugyanott, ahol Og. Valahol túl Gibraltáron, amelyet a görögök Héraklész oszlopainak neveztek.

– Akkor hát mi köze Ognak Thírához?

– Az, hogy talán még sincsenek olyan távol egymástól. A térképészeim szerint van egy hely Görögország partvidékén, amelyet szintén Héraklész oszlopainak hívnak. A tudósaimtól hallottam Egyiptomban, hogy Thíra egy ősi katasztrófa centruma lehetett, amely elég nagy volt ahhoz, hogy az Atlantisz-mítosz alapjául szolgáljon. Mi van, ha az a sziget volt a mesés királyság? Vagy ha a pusztulása miatt süllyedt el a közelében fekvő Atlantisz?

Og tehát elsüllyedt volna? Ez a szó talán olyan nyelven született, amelyet félig mitikus teremtmények használtak, gondoltam. Visszaemlékeztem a korábbi kalandjaimra, a Thothoz és Thorhoz hasonló isteni lényekre, amelyeknek a nyomában jártam. Ismét beleszaladtam a rejtélyes, ma istenként tisztelt vagy legendákban rejtőző elődeinkről folytatott spekulációkba. Vajon honnan származunk valójában, s honnan ered a civilizációnk?

– Mítosznak tartják – folytatta Napóleon. – De az-e valóban? Mi van, ha tényleg létezett ez az Og vagy Atlantisz, és hátramaradt belőle valami, amelyet gonosz erők is maguknak akarnak? Az utóbbi évtizedekben, a szabadkőművesség terjedése és az új régészeti felfedezések nyomán lázas kutatás folyt az ősök legendái után. Bizonyos ereklyék elő is kerültek. – Bizonyos voltam benne, hogy az általam eltulajdonított Thot könyvére céloz. – Szóval mi minden lapulhat még ott? Miért kutatja mindezt ilyen makacsul az Egyiptomi Rítus? Én nem hiszek semmiben, ugyanakkor nem engedhetem meg magamnak, hogy ne higgyek el dolgokat. Az efféle dolgok csatákat, dinasztiákat, sőt háborúkat dönthetnek el. És így jutunk vissza magához.

Nyeltem egyet, mert eszembe jutott Thor kalapácsa: egy mitikus tárgy, amely csaknem élve megsütött.

– Azt akarja, hogy döntsem el, igazak-e ezek a szóbeszédek?

– A jelentések szerint valami fontos dolog rejtőzhet Thírán, ezen a politikailag jelentéktelen szigeten.

– A társaim szerint földrajzi szempontból egyáltalán nem jelentéktelen.

– Éppen ezért vannak itt, és nem a börtönben. Jöjjön, menjünk vissza a többiekhez… de egy szót se a Vörös Emberkémről! Ha kifecsegi, amit ma hallott tőlem, agyonlövetem.

– A titoktartás a specialitásom.

Hitetlenkedve pillantott rám, de más választása nem volt, mint bízni bennem. Mindketten csirkefogók voltunk, akiknek hasznára volt a szövetségünk. Visszamentünk a várakozó csoporthoz. Napóleon összekulcsolta a kezét a háta mögött, mintha ezzel akarná féken tartani az indulatait. Három tudós kollégám újdonsült tisztelettel nézett rám, amiért ilyen bizalmasan cseveghettem az első konzullal.

– A Platón által kitalált Atlantisz-történetről beszélgettünk – közölte Bonaparte a többiekkel.

– Amely bizonyos tudósok szerint mégis igaz lehetett – tette hozzá Fouché. A miniszter egy macska álmos éberségével figyelt, agya folyton az igazságot és a kifogásokat mérlegelte, mint egy könyvelőkkel teli irodaház. – És amely talán nem is tűnt el egészen nyom nélkül.

– Amit pedig, bármennyire is valószerűtlen a történet, önök ki fognak vizsgálni – szögezte le Napóleon. Összedörzsölte a tenyerét, mintha a fagyot akarná kiűzni belőle. – A szóbeszéd szerint lehet, hogy ez a tárgy azon a szigeten van. Ám ha katonai expedíciót küldök Thírára, azzal háborút robbantanék ki az oszmánokkal, amelyre pillanatnyilag nincs szükségem. Na de néhány tudós? Ugyan ki törődik velük? Kis szerencsével be- és kijuthatnak anélkül, hogy felfigyelnének önökre. De ha mégis, akkor egyszerűen azt mondhatják, hogy a régi vulkánt jöttek megvizsgálni. Pusztán ártalmatlan különcöknek fogják hinni önöket.

– Miféle tárgyról beszél? – kérdezte Cuvier.

– Ez Fultont is érdekelni fogja – mondta Fouché. – A legenda szerint fennmaradt az ókorból egy szörnyű fegyver, vagy legalábbis a tudás, amellyel megépíthető. E fegyver természetét homály fedi, ám az elmélet szerint az a nemzet, amely először kaparintja meg, megszerezheti a Földközi-tenger, s talán a világ feletti uralmat is.

– Úgy érti, valamiféle ókori hadi gépezetről van szó?

– Igen.

– Kíváncsi vagyok rá.

Fultont ugyanúgy vonzották a gépek, mint engem a nők.

– Amikor megtudtuk, hogy az Egyiptomi Rítus találkozót szervez Ethan Gage-dzsel, tudtuk, hogy cselekednünk kell. Létfontosságú, hogy kiderítsük e szóbeszédek valóságtartalmát, mielőtt valami borzalmas eszköz rossz kezekbe kerül.

– Talán az angolokra céloz ezzel? – kérdezte kihívóan Smith.

– Én erről a szektáról beszélek, amelynek céljai a jelek szerint az összes civilizált nemzetet fenyegetik. Noha jobban szerettük volna kihagyni önt ebből az ügyből, Monsieur Smith, ez mégsem francia-angol vetélkedés, hanem szövetség egy magasabb cél érdekében. Emellett pedig Gage nem hagyott számunkra más választást, miután elcipelte önt abba a züllött Palais-ba. Attól tartok, átmenetileg kénytelen lesz együttműködni a francia kormánnyal e tudás keresésében. Végül is békében állunk egymással.

– De engem Angliába szólít a munkám!

– Információink szerint ön jelenleg munka nélkül van.

– De nem annyira, hogy Görögországba akarnék menni!

– Mi leszünk az új munkaadói.

– És ha visszautasítom?

– Akkor kémkedés vádjával letartóztatjuk önt, amíg ez az ügy el nem rendeződik. Ha viszont együttműködik velünk, azzal a geológusi karrierjét is előmozdíthatja. Tudjuk, hogy a Royal Society nemigen érdeklődött az eddigi munkája iránt.

– Várjanak egy percet! – mondta Fulton. – Az ókori gépek még talán érdekelnének engem, de ez a Thíra vagy Og egyáltalán nem!

– Érdekelni fogja, ha azt akarja, hogy a francia kormány foglalkozzon a különös gőzhajós ötletével – mondta Napóleon. – Eleget pazarolta a türelmünket és a pénzünket a nevetséges Nautilusával, ám ha segít nekünk ebben, elfogultság nélkül megvizsgáljuk az új szerkezetét.

– Ó.

– Ön pedig, Cuvier, francia hazafiként elkíséri ezeket az embereket, hogy gall logikával és céltudatossággal ruházza fel a csapatukat. Ön lesz az expedíció vezetője és pénztárosa. Persze választhatja a kegyvesztettséget, az Intézetből való kizárást és az oktatási miniszterség elvesztését is.

– Én csak a becsületemet szeretném tisztára mosni, első konzul. Nekünk, tudósoknak fontos a hírnevünk, még ha Gage-nek nem is. Roppantul sajnálom, hogy ilyen szedett-vedett társaságba keveredtem, de a végén talán még jó is kisülhet belőle.

– És mi a helyzet velem? – kérdeztem. Kissé bántott, hogy senki nem tiltakozott a „szedett-vedett” jelző ellen.

– Madame Marguerite szerint, aki titokban nekünk dolgozik, az, az Ozirisz nevű alak, akit elgázolt, megígérte önnek, hogy elviszi régi szerelméhez, Astizához – kezdte Fouché. – Ő is Thírára akarta elvinni magát. Eszerint a nőnek ott kell lennie, vagy legalábbis találhat valami nyomot a hollétéről. Tegye meg ezt a szívességet Franciaországnak, és mi elküldjük magát az egyiptomi nőjéhez! Ha nemet mond, mehet vissza az Egyesült Államokba magyarázkodni, amiért a küldetése teljes kudarccal járt: nem sikerült meggyőznie minket Louisianáról, s a karib-tengeri hadseregünk hamarosan elfoglalja New Orleanst. Többé sosem térhet vissza Franciaországba, vállalnia kell a felelősséget a diplomáciai kudarcért Amerikában, s végül kénytelen lesz rendes munkát keresni.

Nagyot nyeltem. A „rendes munka” kilátása valóban megrémített.

– Tehát annyi a dolgunk, hogy elmegyünk Thírára, beszélünk ezzel a göröggel, és körülszaglászunk egy ősi fegyver után?

– Meg kell találniuk ezt az ősi fegyvert. De legalábbis információt kell róla szerezniük, mielőtt még az oszmán hadsereg, a külföldi kémek, kalózok, lázadók, banditák vagy az Egyiptomi Rítus ráteszi a kezét. Tekintsék ezt kis kikapcsolódásnak a hétköznapi feladataikból, uraim. Egy kisfiús kalandnak.

Zsibbadtan beleegyeztünk. Kialvatlanok voltunk, piszkosak, sebesültek és ijedtek Azonfelül nem volt más választásunk.

– De hogyan bukkanhatunk e fegyver nyomára? – kérdezte Cuvier.

Fouché egy kis bársonyszütyőt húzott elő.

– Mielőtt a csapatainkat kiűzték a Jón-szigetekről, az egyik tisztünk megvásárolt egy ereklyét, egy gyűrűt egy megszorult nemesasszonytól. A hölgy szerint a 15. század végén készült. Furcsa véletlen volt ez; a tisztünk szerint a hercegnő igen szépséges és igen titokzatos volt. Némelyek szerint a gyűrűt maguk a templomosok készítették. Amikor az ügynökeim hírét vették, úgy döntöttem, megszerzem. Szerintem rá fognak jönni, miért.

A gyűrű egyik része lapos volt, mintha egy kis pecsét helye lenne, s azonnal észrevettük, hogy a „Thíra” szót vésték bele. A felirat mögött egy kupolás épület rajza látszott, ám a kupola egy darabja hiányzott, mintha kiharapták volna belőle, s így inkább félholdra hasonlított. Az előtérben valamiféle kőszarkofág látszott, amilyenbe a halottakat temetik. A teteje nyitva állt, s egy köpenyt és középkori fejfedőt viselő férfi éppen arra készült, hogy belemásszon, mintha fürdőkád volna. Vagy éppen arra, hogy kimásszon belőle.

– Mit jelent mindez?

– Senki nem tudja – válaszolta a rendőrminiszter –, de nyilvánvalóan a szigetre utal. Miért készítettek a templomosok egy gyűrűt egy ilyen isten háta mögötti helyről? Thíra alig több egy kupac vulkáni salaknál. Ez a görög hazafi, akivel találkozni fognak, talán segítem, tud a megfejtésben.

– Talán a fegyver rejtekhelyére utal – mondtam, miután megvizsgáltam a gyűrűt. – Ez az alak éppen bemászik, hogy megszerezze.

Ahhoz a medálhoz képest, amelyet Egyiptomban hordtam, ez meglehetősen egyszerűnek tűnt.

– Akkor önöknek ugyanezt kell tenniük. Nézzék meg a hátulját is!

Megfordítottam a gyűrűt, hogy megnézzem a lapos rész belső oldalát, ahol az a viselője ujjával érintkezik. Egy másik kupola látszott rajta, ezúttal ép állapotban, benne egy A betűvel.

– És ez mint jelent?

– Ezt sem tudjuk. Lesz idejük eltöprengeni e tárgy jelentésén, amíg elérnek Thíráig. A dolog lényege, uraim, a gyorsaság. Legyenek gyorsak, halkak, és mindig egy lépéssel az üldözőik előtt!

– Üldözők? – Hogy utálom én ezt! Cuvier megdörgölte fáradt arcát.

– Legalább megnézhetjük a vulkánt. Talán elég szerencsések leszünk, hogy éppen kitörjön.

– Micsoda móka lenne! – jegyeztem meg szárazon.

– Jó! – mondta Napóleon. – Akkor… ki akar célba lőni a hattyúimra?