8. fejezet

Napóleon ígérete szerint egy-két hónap alatt el is végezhetjük a küldetésünket. S valóban: most, hogy Európában béke honolt, és a nyári hőség felszárította az utakat, mindössze két hétbe került eljutnunk Párizsból Velencébe. Előbb dél felé haladtunk Franciaországon át, majd keletnek az új Cisalpin Köztársaságon keresztül, amelyet Napóleon a marengói győzelmét követően hozott létre. Semmi jelét nem láttam annak, hogy követnének bennünket. Persze az ellenségeink, ha nem adták fel az üldözést, könnyen kitalálhatták, merre tartunk, hiszen láthatólag Ozirisz, Marguerite és Fouché is mind jobban tudta nálunk, hogy miről szól ez az egész. Küldetésünket körülbelül annyira lehetett titokban tartani, mint a várandósságot a kilencedik hónapban. Másfelől viszont, ha sikerült elriasztanunk az Egyiptomi Rítust, vagy ha Fouché képes volt félrevezetni őket, akkor talán az egész utazás egy könnyed kikapcsolódás lesz.

Noha útitársaim nem örültek a hivatalos megbízatásnak, és engem okoltak azért, hogy Bonaparte belekényszerített minket ebbe a dologba, azért tetszett nekik, hogy a francia kormány költségén utazhatnak. A járandóságunk kezelésével Cuvier-t bízták meg, akit – mint minden pénztárost – nehezen lehetett meggyőzni arról, hogy miért elengedhetetlen egy nemesebb bort vagy egy ízletesebb húsételt választanunk. – A végén nekem kell elszámolnom az összes fogyasztásotokról – zsörtölődött –, és kötözzenek meg, ha tudom, hogyan fogom megmagyarázni a minisztériumnak, miért ezt a sajtot vettük meg a másik helyett, amely olcsóbb, ugyanakkor tíz dekával nehezebb is.

– Azt hittem, ti, franciák még a művészetnél, sőt a szerelemnél is többre értékelitek a konyhaművészetet – mondta Smith.

– De ha kiadásokról van szó, a könyvelőink ízlése bizony az angolokéval vetekszik.

Én nem panaszkodtam. Tudatában voltam, hogy egy kocsin utazom, s különösebb feladatom nincs, pusztán el kell jutnom valahová. Ugyanezt sok ember nem mondhatta el magáról. Alkonyatkor kaszáló parasztok hosszú sora mellett haladtunk el, máskor napbarnított vállú, istállót takarító lovászfiúkat láttunk, vagy tengernyi csirke között haladó leányokat, amint magokat szórnak a mögöttük összezáródó baromfiseregnek. Arra gondoltam: milyen más, milyen biztonságos és egyhangú az élete annak, aki helyhez kötötten él, s életét az évszakok járása határozza meg. Esténként sétálni mentem, hogy kinyújtóztassam a tagjaimat, ettem egy-egy gyümölcsöt, és ha egy okosabb legénnyel vagy csinosabb mademoiselle-lel találkoztam, megmutattam neki a puskámat, és segítségképpen lelőttem neki egy-egy varját a fáról. Számukra az efféle szórakozás varázslatnak tűnt, engem pedig egzotikus idegennek tartottak, aki egy másik világból érkezett.

A tudósok aggódtak és lelkesedtek egyszerre. Hiszen elmehetnek megnézni egy geológiai szempontból fontos szigetet az Oszmán Birodalom peremén, belekóstolhatnak a politikai intrikák világába, sőt még régészeti felfedezéseket is tehetnek. Küldetésünk mindenképpen izgalmasabb volt egy akadémiai ülésnél. Igazság szerint bizonyos fokig még mindig hősként tekintettek rám, és abban reménykedtek, talán rájuk is ragad valamennyi az én lendületemből.

Hamar kialakultak a szerepeink: én voltam a nem éppen megbízható, ám rettenthetetlen vezető, Cuvier a csapat pénztárosa és szkeptikus felügyelője, Smith a maga angol „hozzuk ki mindenből a legtöbbet” szemléletével mindig hajlandó volt többet vállalni, mint amekkora rész rá esett, Fulton pedig a mérnök volt, akit minden egyes vízimalom és zsilip lenyűgözött. A feltaláló azzal ütötte el az időt, hogy terveket készített a kocsink felfüggesztésének megjavítására, amelyeket a kocsisunk egytől egyig visszadobott azzal, hogy kivitelezhetetlen vagy túl drága.

Hogy ne unatkozzunk, olykor megvitattuk a világtörténelem átírásának szükségességét.

– Tudjuk, hogy a kövek mérhetetlenül hosszú idő alatt rétegződnek egymásra és kopnak le – mondta Smith. – De hogyan? Valami katasztrófa, például vulkánkitörés vagy özönvíz révén, netán a szél és az eső lassú koptató ereje által? És mire volt való mindez a hűhó akkor, amikor mi, emberek még meg sem jelentünk a Földön? Mi volt a célja Istennek mindezzel?

Az angol minden megállónál felvett néhány követ, bejelölte a típusukat egy Franciaországot ábrázoló térképen – a kövek számomra teljesen egyformák voltak, de ő éppúgy meg tudta különböztetni őket, mint a gulyás a marháit –, majd kidobta őket a kocsi ablakán.

– Azt is tudjuk, hogy sok olyan teremtmény élt egykor a földön, amely már nem létezik – mondta Cuvier. – Sokan közülük gigantikus méretűek voltak. Lehet, hogy a teremtés műve változatosabb és fenségesebb volt régen, s az idő múlásával megritkult és összezsugorodott? Ez igen sajátos fejlődés volna. Mi a teremtés koronái vagyunk, vagy csupán egy fonnyadt gyümölcse? Vagy lehetséges volna, hogy az állatok egyik fajtából a másikba alakulhattak, amint azt Saint-Hilaire felvetette? En személy szerint nevetségesnek találom az ötletét, több okból is, például azért, mert fogalmunk sincs, hogyan történhet egy efféle átváltozás.

– Egyiptomban nekem is elmondta ezt a furcsa elméletét – szúrtam közbe. Puskámat a lábam közé fektettem, nem pusztán ideges szokásból, hanem mert valóban megesett már velem, hogy kiraboltak a postakocsin. – Engem jobban érdekel az a kérdés, hogyan kezdődött a civilizáció, és hogy ismertek-e valaha olyan csodás dolgokat, amelyeket a Római Birodalom bukása után elfeledtek. Némely ismerősöm szerint az ősi istenekről szóló mítoszok valójában olyan korai lényekre utalnak, amelyek valahogyan megtanították az emberiséget gyarapodni, építkezni és írni, s ezzel kiemeltek minket a sárból. Az Egyiptomi Rítus azt vallja, hogy eme ősök tudása újra feltárható, s szörnyű hatalmat ad annak, aki birtokolja. Láttam már egyet s mást, amiért azt gyanítom, lehet benne valami igazság.

– Mit láttál? – kérdezte Cuvier. A zoológus egy vörös bőrbe kötött jegyzetfüzetet és tollat is hozott magával, hogy feljegyezhesse a felfedezéseinket. Ezen túl egy tiszti útikészlet is volt nála – egy bádogdoboz, benne olló, fésű és fogkefe –, valamint egy óra és iránytű kombinálva egy réztartóban. Mindennap leírta a tapasztalatainkat, és bejelölte az útirányunkat, mintha éppenséggel egy teljesen feltérképezetlen terepen járnánk.

– Egy könyvet, amely csak a bajt hozta rám. És egy szerszámot: egy kalapácsot, amely még ennél is rosszabb volt.

– Most pedig megyünk, hogy megtaláljunk egy ősi fegyvert – mondta Fulton –, amelyre Bonaparténak, Fouchénak és a Madame Marguerite bordélyában talált őrülteknek is fáj a foguk. Érthetetlennek tartom, hogy Napóleont miért érdeklik ennyire az elfeledett fegyverek, miközben egy percet sem hajlandó rászánni, hogy megnézze az én modern eszközeimet.

Azzal szórakoztatta magát, hogy szétszedte, majd ismét összerakta a zsebóráját, de folyton elvesztett belőle fogaskerekeket és rugókat, amikor a kocsi zöttyent egyet, ilyenkor nekünk kellett megkeresnünk ezeket a jármű poros padlóján. Cuvier gondosan távol tartotta a saját iránytű-óráját a feltalálótól.

– Emberi dolog, hogy hibát keresünk abban, amink van, és tökéletességet látunk abban, amink nincs – mondtam. – Ráadásul, ha megvennék a tengeralattjáródat vagy a gőzhajódat, Robert, azzal kényelmetlen változást okoznának. Azzal, hogy elküldenek minket egy kincsvadászatra, és összeesküvést szőni egy görög hazafival, semmit sem kockáztatnak.

– Kivéve minket – jegyezte meg Smith. – Mindig a csatorna mellett álló akar mélyebbre ásni, nem az, aki odalent van.

– A kívülálló ember ugyanakkor mondhatja, hogy ő messzebbre lát, és pontosabban képes meghatározni a szükséges mélységet – mondta Cuvier.

– Amire a lent lévő azt felelheti, hogy ő tudja felmérni a köveket és a talajt, és az ő marka kérgesedik ki a munkától.

Velencéhez érve komppal átkeltünk egy tiszta vizű lagúnán, s beértünk a híres városba, ebbe a rogyadozó esküvői tortába. Velence még mindig nem nyugodott meg Bonaparte 1797-es rövid megszállása óta, amelynek során a francia csapatok betörték a zsidó gettó kapuit (emiatt sok zsidó csatlakozott Napóleon seregéhez), és a republikánus eszméket hirdető rendeletek sorával véget vetettek a köztársaság ezeréves függetlenségének. A forradalom azonban rövid életűnek bizonyult: néhány hónap múlva a Campo Formió-i béke az osztrákoknak adta a várost. A gettót azonban nem állították helyre, a lakosok pedig még mindig megosztottak voltak a franciák által elhozott, ijesztő szabadság megítélésében. Aggódva figyelték azokat az intő jeleket is, amelyek arra mutattak, hogy a franciák reformjai végső soron zsarnoksághoz vezetnek. Akkor most Napóleon haladást vagy veszélyt hoz? Felszabadító-e, avagy elnyomó?

Velence dekadens szépsége arra csábított, hogy elidőzzek a városban. A titokzatosan kanyargó, bűzös csatornák, a jéghegy fenséges módján süllyedő házak, a gondolások dallamos éneke, a boltíves, eső koptatta márványhidak, a virágözönnel díszített barokk erkélyek, s persze nem utolsósorban a sötét hajú szépségek, akik arisztokrata bálozok módjára sétáltak a Szent Márk tér oszlopai között, lepkeszárnyakként csillogó selyemruháikban. Az Adria királynője harangszótól, énektől, buja operától és visszhangzó templomi kórusoktól zengett, illatát parfüm, fűszer, szén, vizelet és víz szagának egyvelege alkotta. Napfény tükröződött a hullámokon, és sötétedéskor mécsesek gyúltak az ablakokban.

De aztán emlékeztettem magam arra, hogy meg kell javulnom, s így ellenálltam a csábításnak, hogy közelebbről megnézzem a felkínált gyönyöröket. Ehelyett csak annyi időt könyörögtem ki a társaimtól, amennyi alatt felkutathattam egy kovácsműhelyt: egy míves velencei tőrkardot szerettem volna, hiszen az itáliai fegyverek igen jó hírűek. A velencei kardokat nagy becsben tartották kecses formájukért, kiváló súlyozásukért és elegánsan kerekített markolatukért, s mert mindezek ellenére mégis nehezebbek és tartósabbak voltak a francia kardoknál.

– Minden magára valamit adó párbajhősnek van egy ilyen – magyaráztam a kívánságomat.

Egy rövid matrózkard nyilván hasznosabbnak bizonyul egy utcai harcban, a tőrkard azonban vonzotta a női tekinteteket, s egyfajta eleganciát kölcsönzött nekem. Igazi ficsúrnak éreztem magam, amikor végre a derekamra csatoltam egyet, s a műhely repedezett, antik tükrében megcsodáltam magam. Micsoda szívtipró vagyok! Ezért kétszer annyi pénzt költöttem el, amennyit lehetett volna, de amikor kimentem a boltból, hamar rá kellett jönnöm, hogy járás közben a fegyver idegesítően verdesi a combomat. Végül le is vettem, és a hátamra kötöztem, mint néhai cimborám, Magnus Bloodhammer tette a fejszéjével, nehogy elgáncsoljam vele magamat. Úgy okoskodtam, hogy mivel úgyis az új, 19. században élünk, abban a valószerűtlen esetben, ha netán mégiscsak szükségem volna egy ilyen elavult fegyverre, elegendő időm lesz majd levenni a hátamról, kivonni, megélesíteni, kifényesíteni, és megfelelő vívópózba helyezkedni vele. Amellett még a szokásos tomahaw-kom és puskám is nálam volt – utóbbi küllemét némileg rontotta az a bosszantó repedés a tusán, amely akkor keletkezett, amikor eltörtem vele Cecil Somerset kardját a legutóbbi kalandom alkalmával. A puska Jeruzsálemben készült, és annyira megviselt volt már, hogy alig emlékeztetett az eredeti eleganciájára. Ám még mindig pontosan lőtt, s ha minden fegyver nálam volt, valóságos arzenálnak tűnt rajtam. A nők óvatos érdeklődéssel figyeltek a széttárt legyezőik mögül, nyilván azon töprengve, miféle zsivány lehetek, a férfiak pedig szűk ívben kikerültek, mintha valami őrült hentes volnék. A velenceiek megszokták, hogy mindenféle alakok felkeresik a városukat, de azért hamar sugdosni kezdtek Ethan Gage-ről, a határvidéki amerikairól. Ez titokban igen jólesett.

Mivel oszmán területre indultunk, társaim nemcsak megengedték nekem a fegyvervásárlást, de maguk is hasonlóba fogtak. Küldetésünk ürügyén felszerelkeztünk férfiakhoz illő eszközökkel.

Cuvier némi tétovázás után két párbajpisztolyt vett; rézből és ezüstből készültek, és egy rózsafa dobozban tartották őket. Tíz lépésen belül halálos fegyvernek számítottak.

Az erős és nyers Smith ennél jóval félelmetesebb fegyvert választott: egy rövid, öblös mordályt – más néven blunderbusst, ez hollandul mennydörgéspuskát jelent –, amely mindössze negyven centiméteres csövéből maroknyi golyót tudott kilőni egyszerre. Emellett elég rövid volt, hogy kabát vagy köpeny alatt el lehessen rejteni. Amikor Smith kipróbálta a kikötői móló végében, a dörrenés a kétszáz méterre lévő Szent Márk térről is felriasztotta a galambokat.

– Úgy rúg, mint egy szamár, de akkorát harap, mint egy medve – közölte az angol. – Ettől majd kétszer is meggondolják az esetleges kalózok, hogy megtámadnak-e.

Azt hittem, Fulton is hasonló fegyvert fog választani, talán valami még összetettebb és mechanikusabb eszközt, például egy kilenccsövű mordályt, amellyel az előárbockosárból szoktak harcolni, ám ritkán használják, mert annyira nagyot rúg, hogy a lövészt lerepítheti az árbocról. Ez éppen olyan tervezési hibának tűnt, amely érdekelheti a feltalálót, s már el is képzeltem őt, amint pántokkal és csigákkal rögzíti a törzsét a fegyver visszarúgása ellen. Fulton azonban rám cáfolt, ugyanis egy igen valószerűtlen tárgy keltette fel a figyelmét: egy kopott és poros skót duda, amelyet a piacon látott meg.

– Ettől aztán tényleg elfutnak majd az ellenségeink! – jegyeztem meg tréfásan. – Hallottam már dudát, ettől a kutyák is vonítani kezdenek! Skóciát ezer éven át nem háborgatta senki, mert nem bírták elviselni a zajt.

– Az a tűznyelő a Palais-ban, ő ütött szöget a fejembe – válaszolta Fulton. – Játszani nem tudok rajta, de el tudok játszani vele. Mi lenne, ha tüzet fújnék ki vele? Legalább elszórakozom valamivel, miközben délnek hajózunk. – Megnyomta a dudát, amelyből elnyújtott síró hang tört elő. – Vagy elszórakoztatlak titeket.

Én elég toleránsán viszonyulok a bolondokhoz, ezért is ismerek olyan sokat.

Kifizettük a dolgainkat, a feltaláló fújt egy-két dallamot a skót dudán, amitől összerezzentünk, az után a tudósok kijelentették, hogy mennünk kell.

– Sietnünk kell, hogy minél több idő maradjon a tudományra – mondta Cuvier. – Thíra igazi tárháza az időnek. És szükségünk van időre, hogy megmagyarázzuk bolygónk titkait, mert e nélkül semminek sincs értelme. Idő, idő, idő.

– A legtöbb ember azt az időt sem tölti el értelmesen, amellyel rendelkezik, mondaná Ben Franklin.

– Azt mondtam, a tudományra. Az emberi elmét gúzsba köti a történelem rövidségéről vallott felfogás, Ethan. A világ egyre bonyolultabb lesz, ugyanakkor minden magyarázatunkat bele kell zsúfolnunk néhány ezer évbe, mint egy hirtelen felnövő fiúcska, aki három számmal kisebb cipőt hord. Ám ha a Föld idősebb, mint eddig hittük, akkor tér nyílik mindenféle új elképzeléseknek.

– Miféle elképzeléseknek?

– Például annak, hogy ha a Föld nem volt mindig olyan, mint most, akkor nem is kell mindig ilyennek maradnia – szólt közbe Smith. – Mi talán csak egy fejezet vagyunk egy hosszabb történetben. Lehet, hogy mi, emberek nem a teremtés okai vagyunk, hanem pusztán szereplők egy nagyobb drámában, amelyet egyelőre nem értünk.

– Ezt nem fogadják majd szívesen, William. Szeretjük azt hinni, hogy a történelem velünk kezdődik és ér véget.

– Akkor miért hagyott Isten maga után nyomokat, amelyek az ellenkezőjére utalnak? – kérdezte az angol.

– Nos, ha a kövek tényleg ennyire idősek, akkor bizonyára van még időnk megvacsorázni a piazzán, mielőtt felkeressük őket, nemde?

– Fouché és Napóleon azt mondta, sietnünk kell. A velenceiek furcsán néznek ránk. Pontosabban rád.

– Fouchénak és Napóleonnak nem sajog az ülepe attól, hogy több száz kilométert utazott a Föld egyik legszebb városába. Ha az emberek megnéznek minket, uraim, nézzünk vissza, különösen a csinos lányokra!

Azért sem kell rohanni – folytattam nekik –, mert még nem sikerült olyan velencei kapitányt találnunk, aki elvinne minket a célunkhoz. Velence az elmúlt három évszázad java részében háborúban állt a törökökkel, s az oszmán vizek hemzsegtek a kalózoktól. A görögök muszlim uraik elnyomása alatt éltek, akik a parasztjaikat egyszerűen rájáknak, azaz marháknak nevezték. Egyetlen velencei sem égett a vágytól, hogy felkeressen egy Thírához hasonló, nem sok jóval kecsegtető szigetet. Azok a kapitányok, akiket megkérdeztünk, akkora összeget kértek, amelyért talán még a Holdra is elhajózhattunk volna. Azt javasoltam, hogy holnap járjuk végig a dokkokat, közben pedig találjunk egy asztalt a Campo di San Pólón. Társaim, akiket ugyanúgy lenyűgözött Velence, mint engem, végül belementek a dologba. Esteledett: felbukkantak a csillagok, az utcai zenészek és a borosüvegek. Miközben eddigi előrehaladásunkra ittunk, kissé becsípett társaim ugyanolyan mohó tekintettel kezdték méregetni a környéken felbukkanó talján szépségeket, mint én. Odüsszeuszhoz hasonlóan minket is eltérítettek a szirének – meg az én helytelen feltételezésem, mely szerint ellenségeink mögöttünk vagy előttünk járnak.

Jócskán a pohár fenekére néztünk már, amikor hogy, hogy nem, egy igen kellemes, barna bőrű hölgy tűnt fel. Haját feltornyozta, ruhája a keblén szélesen kivágva, bőre hibátlan, mint egy virágszirom. Reméltem, hogy rám kacsint, netán meghív az asztalához, ehelyett azonban csábosán benyúlt a szoknyája alá, kivillantotta a bokáját, és pajzánul elővett valamit a ruhájából. Talán egy almát? Odatartotta egy pillanatra a fogadónk fáklyájához, mire az szikrázni kezdett, mint egy varázspálca, majd elbűvölő mosollyal felénk gurította.

– Ez valami itáliai szokás? – kérdezte Smith böffentve egyet, miközben a tárgy megállapodott a székeink között.

– Ha igen, hát egy Aphrodité kecsességével képes elgurítani – csuklott Cuvier.

– Mi az, Ethan? – kérdezte Fulton, kíváncsian figyelve a parázsló gömbből felszálló füstöt. – Egy báli meghívó?

Lehajoltam az asztal alá, hogy megnézzem.

– Ez, barátaim, egy gránát!