19. fejezet

Noha más esetben minden bizonnyal kezemet-lábamat törve szaladtam volna, ha egy nő hív, most a nyirkos fedélközt elhagyva mégis félelemmel töltött el a Lady Somersettel folytatandó társalgás gondolata. Szépsége ugyan vitán felül állt, ám a lábikrámon még mindig ott volt a seb, amelyet ő ütött egy indián lándzsával. Újdonsült kedvence pedig bármikor késznek tűnt elfogyasztani a másik lábamat is, és egyáltalán nem voltam olyan hangulatban, hogy szellemes merengésbe bocsátkozzak a múltunkkal kapcsolatban. A nő zászlóshajója azonban már irányt váltott, hogy felvegyen – a jelek szerint azt várták tőlem, hogy fürgén átugorjak a másik fedélzetre. Dragut orrát azonban megütötte a szagom, ezért visszapenderített megmosakodni.

– Allahra, nem találtad el a vödröt, vagy összehugyoztad magad az ijedségtől?

– Így olyan a szagom, mint egy kalózé, Hamidu. Levetkőztettek, és üdítő tengervízzel locsoltak le. Ezután visszavettem magamra elnyűtt ruháimat, ujjammal a lehető legalaposabban megfésülködtem, majd az oldalvéden egyensúlyoztam, miközben a két hajó egymás mellé siklott, és megragadtam az Aurora járművéről átlendített kötelet. Valóban éreztem némi kalózos lendületet, és megértettem, mi olyan vonzó ebben a szakmában. De aztán körülnéztem a zászlóshajón.

Aurora hajója, az Izisz nagyobb volt Draguténál, nehezebb ágyúkkal és nagyobb legénységgel, ám olyan rendetlenség fogadott rajta, mint egy ohiói uszályon. A köteleket nem tekerték fel, a rézelemeket zöld patina csúfította, a vásznakat és a ládákat vaktában hajigálták egymásra, a sarkokban ételmaradékok és üres üvegek gurultak ide-oda. Az éppen szolgálaton kívüli matrózok az ágyúállás mellett horkoltak. Az egyik félrelökött csónak alatt összegyűlt magvak között csirkék szemezgettek.

Úgy véltem, egy amerikai fregatt percek alatt szilánkokká lőné ezt az egészet – milyen kár, hogy momentán egy sem jár a környéken…

– Tudom, hogy nem szokásotok disznóhúst enni, de nem gondoltatok még arra, hogy malacot tartsatok? – szólítottam meg fogvatartóimat. – Pompás ólat építettetek ki itt.

– Csend, rabszolga!

Szellemes megjegyzésemért korbácsütést kaptam a vállaim közé, majd egy himlőhelyes képű fedélzetmester elvezetett az orrban kialakított kabinig. A kabin ajtaja mellett kétoldalt fekete őrök strázsáltak. Izmosak voltak, mint egy bivaly, és dölyfösek, mint egy mameluk. Hitetlenkedéssel vegyes megvetéssel néztek rám – bizonyára arra gondoltak, hogy az úrnőjük jobbat is megkaphatna.

– Nem volt időm kiöltözni.

Az orrukat ráncolták, megnézték, nincs-e nálam fegyver, majd belöktek az ajtón.

– Majd elmesélem, milyen volt! – kiáltottam még vissza nekik.

A kalózhajó kabinja elég magas volt ahhoz, hogy kiegyenesedve álljak benne, és odabent kellemes hűvös fogadott. A hajóorr ablakait kinyitották, szellő fújdogált a rácsos spalettákon át. A padlót perzsaszőnyeg díszítette, a falak mentén további szőnyegeket és párnákat halmoztak fel, hogy keleties luxus érzetét keltsék. Maga Aurora Kleopátraként feküdt egy függőágyban, amely a hullámok ritmusára ingott ide-oda. Egyenruhájától megszabadult már, egy vékony vászonruhát viselt csak, amely a legkevésbé sem rejtette el érzéki alakját. Kecses nyakát egy spanyolos smaragd nyakék díszítette, s a hozzá való fülbevaló kiemelte szeme színét. Ujjain gyűrűk csillogtak, tagjain pedig annyi karkötő, kar- és bokaperec csüngött, hogy gazdájuk vészhelyzet esetén akár horgonynak is bízvást megtette volna. Bár jól tudtam, milyen gyűlöletes egy némber, Aurora csábereje nem maradt hatástalan. Dús ajkaival egy aranykehelyből kortyolgatott, és bármennyire is nem akartam, elfogott a vágy.

Azonban pisztoly is volt nála, és úgy különbözött Astizától, mint kobra a fülemülétől.

Az sem használt a helyzetnek, hogy a szelindekje gyanakodva méregetett az egyik sarokból, morgása, mint a távoli mennydörgés.

– Maradj csöndben, Szokarisz! – parancsolta neki Aurora. Ezt a nevet, ha jól emlékszem, az egyik egyiptomi alvilági istenség viselte. Ez a derékig érő szörnyeteg valóban beillett alvilági démonnak.

– A fedélköz, amelybe vetettelek, ízelítőt ad az egyik lehetőségből, amely felé új kapcsolatunk vezethet – kezdte bevezetés nélkül. A lepel alól előbb-utóbb mindig elővillant ez az energikus, parancsolgató énje. – Biztosíthatlak arról, hogy Tripoli börtönei még sokkal rosszabbak ennél, és Karamanli rabszolgáinak élettartama rövidebb, mint egy matrózé a sárgaláz idején. Rabszolgaként sosem kapsz elég ételt és vizet, nem tudsz tisztálkodni, és legyengült testeden rettenetes fekélyek és hólyagok nőnek. Az ostor- és botütések okozta sebek elvörösödnek és gennyezni kezdenek, a hajad csomókban hullik ki. Az ízületeid fájnak, a fogaid elrohadnak, a nyelved megduzzad, a látásod elhomályosodik. – Kész örömmámor ahhoz képest, mint ha veled kellene töltenem egy éjszakát.

Elfehéredett a keze, a kehely megremegett benne – nyilván nem szokott hozzá a szókimondáshoz. Valószínűleg az összes kalóz, aki megkérdőjelezte az uralmát, a Földközi-tenger mélyére került, és gyaníthatóan én is ezt a sorsot kockáztattam. Mégis, valami furcsa módon lenyűgöztem őt; fogalmam sem volt, hogyan.

– Vagy pedig együtt uralhatjuk a világot – nyögte ki végül.

– Aurora, bár a legutóbbi találkozásunk óta egész jól kikupálódtál, akkor azt hittem, teljesen megőrültél, és az észak amerikai vadonban fogod végezni, ám most mégis itt vagy, kész admirálisként, de azért azt mégsem hiszem el, hogy karnyújtásnyira volnál a világuralomtól. Engem elfogni nem ugyanaz, mint legyőzni Nelsont vagy Napóleont.

– Ám a te elfogásod egy lépés afelé, hogy megtaláljuk Arkhimédész tükrét.

– Hát erről szól ez az egész? Egy habókos vén görög mesebeli játékszeréről?

– Ez a „habókos vén görög” csaknem két évezreddel Newton előtt feltalálta az integrálszámítás korai formáját! A pi értékét pontosabban kiszámolta még a fáraóknál is! Amikor felfedezte a felhajtóerő törvényét, olyan izgalomba jött, hogy felkiáltott: „Heuréka!”, és a kádjából kiugorva meztelenül szaladt végig az utcán.

– A legtöbb híres ember ért hozzá, hogyan keltse fel a figyelmet. Én túl szerény vagyok ahhoz, hogy bármiben is sikeres legyek.

– A tükre, ha sikerül újra összeállítani, lángra gyújthat bármilyen hadihajót, amelyet ellene küldenek. Vég nélkül árasztaná a halálos sugarakat anélkül, hogy bármikor is újra kellene tölteni. Tönkretehetnénk bármely nemzet kereskedelmi hajóit, és képtelenek lennének bosszút állni rajtunk. Idővel felszerelhetnénk a tükröt hajókra, és elhamvaszthatnánk bármelyik kikötőt vagy erődöt, amely ellen felvonulunk. Egész ágyúütegek repülnének a levegőbe. A lőporos szekerek felrobbannának. A matrózok és a katonák ordítva, égve potyognának a tengerbe.

– Elragadott a képzeleted, Aurora. Mindez két évezreddel ezelőtt volt. Réges-rég történelem, nemde?

– Kivéve, ha a tükröt megmentette és elrejtette valaki, például a templomosok, egy Thírához hasonló helyen.

– Nincs ott. Megnéztem.

– Talán nem néztél körül elég alaposan. Vagy talán többet tudsz, mint amennyit elmondasz nekem. Gyere, feküdj ide mellém, Ethan! – Arrébb húzódott. – Elég széles a függőágy.

– Mostanában távol tartom magam a nőktől. Szerintem te bárki másnál jobban megérted, miért.

– Egykor te magad könyörögtél ezért!

– Az, az előtt volt, hogy az összes barátomat megölted. És ha jól emlékszem, én is lelőttem az unokabátyádat. Azaz testvéredet… vagy féltestvéredet… a végén már azt sem tudtam, mit gondoljak Cecilről. Mindent összevéve sosem volt igazán felhőtlen a kapcsolatunk.

– Azok az emberek még mindig élnének, ha megosztottad volna velem a küldetésedet, ahogyan kezdettől fogva kértem! Akkor most társak volnánk, és az Egyiptomi Rítus bölcsességével jobbá tennénk a világot. Nem vetted még észre, Ethan, hogy mindig, amikor jót akarsz tenni, pont az ellenkezőjét sikerül elérned? Nincs sem szerelmed, sem pénzed, sem otthonod. Én viszont mindezeket megadhatom neked, sőt többet is! Mondj el mindent, amit tudsz, és csatlakozz egy ügyhöz, amely nagyobb nálad! Kezdj végre valamit az életeddel!

Szokarisz ismét morogni kezdett, csak hogy emlékeztessen rá, miben is áll a választás valójában. Aztán visszafeküdt, hogy tovább ropogtasson egy csontot, feltehetőleg azét a matrózét, aki utoljára visszautasította Aurorát. Odaléptem egy kis íróasztalhoz, amelyen ókori történelemmel, alkímiával és mágiával foglalkozó könyvek és tekercsek hevertek. Mondhatunk bármit az Egyiptomi Rítusról, tagadhatatlanul olvasott emberek.

– Aurora, én ugyanolyan hasznavehetetlen vagyok, mint voltam. Láttad már, mit találtunk Thírán: egy középkori fohászgyűjteményt. Osi romokat, amelyek olyan üresek, mint Versailles, ráadásul a mennyezetet is rájuk omlasztottuk. Teljesen igazad van, belőlem sosem lesz semmi, úgyhogy megspórolhatnád magadnak az időt és a fáradságot, és inkább valaki olyat kergethetnél, aki sikeresebb nálam.

– Mégis mindig egy lépéssel előttünk jársz: a piramisnál, Jeruzsálemben, az amerikai határvidéken, és most Thírán is. Te ugyanolyan buzgón keresed a tudást, mint mi, Ethan!

– És ki ez a „mi”? Egyáltalán hogyan lehet bekerülni az őrültek és gazemberek efféle gyülekezetébe? Jelentkezni kell? Vagy származás kérdése?

– Mi komoly emberek vagyunk, akik a múltat kutatjuk, és az ősi bölcsesség birtokában jogosan támasztunk igényt a világ vezetésére. Mi döntöttünk úgy, hogy megtagadjuk a konvenciókat, és az okkult tudást követjük, bárhová vezet is minket. Lemondtunk a megszokott középszerűségről a bölcsesség kedvéért. A tökéletes harmónia kora akkor jön majd el, ha mindenki a világon nekünk engedelmeskedik. Neked és nekem, Ethan!

Volt ebben valami különös. Miért akar Aurora Somerset, ez az angol arisztokrata és renegát felfedező, bármi többet tőlem annál, mint hogy folytatja a kínzásomat ott, ahol abbahagyta? Ha tényleg birtokában volnék valami hasznos tudásnak, akkor megérteném, hogy érdeklődést színlel irányomban, ameddig meg nem szerzi, amit akar, és aztán biztonsággal elvághatja a torkomat. Miért próbálkozik azzal, hogy felújítsa a partneri viszonyunkat? Én a magam részéről ki nem állhattam, és biztos voltam benne, hogy ő sem érez másként irántam. Már megnézte a pergamenemet, és nem tudhatta, hogy valami más értékeset is tartalmaz. Nem, itt valami másról volt szó, valami olyan aljasságra készül, amelyet megtippelni sem tudtam.

– Ha van valami, amiben igazán gyatra vagyok, akkor az a harmónia elérése.

Aurora kezdte elveszíteni a türelmét: testtartása már nem bágyadt epekedést tükrözött, csábos tekintete lassanként elsötétült.

– Inkább rabszolgaként rohadsz meg?

– Engedd el a barátaimat! Akkor esetleg segítek megtalálni a tükrödet.

– A legénységemet ki kell fizetni, Ethan. A barátaidért váltságdíjat kapunk. De magadat még megmentheted. Gondolj magadra! Menekülj meg egyedül!

Bosszantó volt, hogy olyan kevésre becsülte a jellememet, hogy azt hitte, elgondolkodom ezen a felvetésen – és még bosszantóbb, hogy félig-meddig igaza is volt. Ott álltam én, magányosan, gyökértelenül, száműzve hazámból, egy másik ország szolgálatában, a régi szeretőm hálójában, amint egy féregrágta birkabőrre vizelek abban a reményben, hátha a legutóbbi földalatti utazásom mégsem volt teljesen értelmetlen. Gondoltam-e valaha is másra, mint önmagámra? Ám Aurora Somerset szájából mégis üresnek és visszataszítónak hangzott: gyáva önfenntartásnak egy olyan férfitól, aki még nem nőtt fel. Azon ritka alkalmakkor, amikor gerincesen viselkedtem, jobban éreztem magamat utána, így talán eljött az ideje, hogy szokásommá tegyem. Nemcsak felszínes megjavulásra volt szükségem, hanem a lelkemet is fel kellett építenem! Könnyen elhatározok dolgokat, isten a tanúm rá, bár a végrehajtás nem mindig hibátlan.

– De nem vagyok egyedül, nem igaz? Három jó barátomat fogva tartjátok Dragut hajóján, és csakis azért keveredtek bajba, mert én, szerencsétlenségemre, ismerlek téged. Nem, Aurora, azt hiszem, inkább választom az ő társaságukat abban a fullasztó fedélközben, mint a tiédet ebben a függőágyban, és jobban is fogom élvezni. Az az igazság, hogy szegény tudósokat ejtettél foglyul, nem kereskedő kapitányokat, ők még a váltságdíjlevelet sem érik meg.

– Akkor fogságban haltok meg mind!

Lependerült az ide-oda lengő, fekvő trónhelyéről, és megállt előttem. Reszketett a csalódottságtól, tekintete zöld tűzben izzott… Vénuszra mondom, a vászonruhán áttetsző alakja egy pápát is kísértésbe ejtett volna. Őszintén szólva nem tudom, hogyan csinálják azok, akik cölibátust fogadtak. Az áttetsző anyag szinte jobban levetkőztette, mintha egyáltalán semmit sem viselt volna, és akaratom ellenére megkívántam. Azonban ördögi teremtmény volt, tűz, amelyet nem mertem megérinteni.

– Sosem szerzed meg Arkhimédész tükrét. Olyan volna, mint lőporos hordót nyomni egy piromániás kezébe. Nem kapod meg az áhított fegyveredet, sem pedig engem, és nem éred el a sötét célodat sem, bármi legyen is az! Ez minden, ami a tiéd: e kabin, egy csapat muszlim martalóc, kétszersült, állott víz, és egy magányos élet, amelyben hiába keresed a békét, amelyet eldobtál magadtól.

– Nem tudsz te semmit!

Kutyája felpattant és ugatni kezdett, amitől ismét megriadtam. Bárcsak nálam lenne a tomahawkom, eljátszadoznék ezzel a szelindekkel!

– Ahogy mondod! – nyögtem ki. – Úgyhogy adj el, fojts vízbe, vagy börtönözz be, de kérlek, hagyj végre békén.

E kívánságomat, mint kiderült, egyikünknek sem állt módjában teljesíteni.