18. fejezet

Aurora Somerset az egyik legbájosabb nőszemély volt, akit ismertem. Ugyanakkor azonban az egyik legveszélyesebb, leg-perverzebb és legőrültebb is, egy gyilkos, aki megölte indián kedvesemet, Namidát, megpróbálta megölni csónakos barátomat, Pierre-t, és engem is csak azért hagyott életben az észak amerikai vadonban, mert azt akarta, hogy újabb titkok nyomára vezessem.

Beváltotta a fenyegetését: itt volt újra, láthatólag kiheverte a bátyja miatti szomorúságot, és szert tett egy harapós kedvű házikedvencre, no meg néhány hajórakomány ádáz kalózra – kiknek zöme egyébként ama vallás eltökélt híve volt, amely megkövetelte, hogy a nők engedelmesek legyenek, és ne mutatkozzanak nyilvánosan. Hát, senki sem teljesen következetes.

Társaimat csupán megdöbbentette a dolog. Én azonban eleget tudtam ahhoz, hogy rettegés töltsön el.

Aurorával nyugati utazásom során találkoztam, amelyen viking ereklyéket kerestünk a néhai Magnus Bloodhammerrel. Kiszámítható módon elkápráztatott a nő szépsége, és bolondot csináltam magamból, amint az a férfiakkal gyakorta megesik. Ennek eredményeként fogságba estünk, majdnem megkínoztak minket, majd kiszöktünk a vadonba, és a végső összecsapás során megöltem azt a férfit, aki egyszerre volt Aurora féltestvére és szeretője: Lord Cecil Somersetet. Aurorával ezután mindent megtettünk, hogy megöljük egymást, ám végül én megsebesültem, ő pedig eszét vesztette a fájdalomtól. A rémálom után egyetlen vigaszként csak abban bíztam, hogy a vadon elnyeli őt, és sosem látom viszont.

Az idő és a távolság egyre inkább meggyőzött erről.

Most azonban újra felbukkant, ugyanolyan engesztelhetetlenül, mint maga a Rítus.

Azt vártam volna, hogy az elszenvedett trauma megkeményíti a vonásait, és megfosztja őt a bája egy részétől. Ehelyett azonban ugyanolyan csábító volt, mint valaha – egy tengeristennő, dús hajkoronájával, zöld szemmel, lebiggyesztett ajkaival, és a takarosságával, amely mintha teljesen független lett volna a környezetétől. Egy Vénusz, amint kiemelkedik a habokból. Vajon kicsinosította magát, mielőtt a hajónkra lépett volna? A változatlanság titokzatossága lengte őt körül – vajon lepaktált az ördöggel, s azért volt ilyen tökéletes a bőre, ilyen kecses a mozgása, amint a hajón forgolódott, és ilyen csillogó a szeme? Attól tartottam, hogy valamiképp halhatatlan lett, mint Antaiosz, aki csak erősebbé válik minden földre kerülése után.

Aurora Somerset miatt határoztam el, hogy a javulás útjára lépek.

– Azt hittem, meguntál – nyögtem ki. Majdnem egy éve volt arra, hogy újfajta kínzásokat agyaljon ki, és isten a megmondhatója, a lánynak mindig is jobb fantáziája volt nálam. Émelyegtem a gondolattól, hogy mi lesz a találkozásunk vége.

Odasétált hozzám; kardja felemelkedett, mint a csörgőkígyó, és a hegye az állam tájékán lebegett, miközben a hajó a hullámokon bukdácsolt. Ajkát halvány megvetéssel legörbítette, szeme úgy fürkészett, mint a jaguáré, s közben a kutyája is szemmel tartott, várva, mikor lehet reggeli belőlem.

– Nehéz téged elfelejteni, Ethan Gage. Olyan kitartó vagy. Olyan könyörtelen. Olyan meggondolatlan. Olyan ostoba. Követtelek téged, vártam rád, csodáltalak, és eljuttattam azt a pecsétgyűrűt a franciákhoz, Fouchéhoz, mert sejtettem, hogy úgyis a hóbortos amerikaihoz fognak fordulni, hogy derítse ki a jelentését. Annyira kiszámíthatóak vagytok! Most már vissza is adhatod a gyűrűt. És lám, még társaságot is hoztál! – Tekintete számítóan fürkészte a tudóstársaimat. Nem tudtam, hogy az ágyába vagy a kínzókamrájába képzeli-e őket, de valószínűleg mindkettő. – Szóval olvastál valamit Észak-Amerikában, amely elvezetett Thirára, és most találtál valami olyat, amelyet, lefogadom, már régóta kerestünk a szövetségeseimmel.

– Szövetségesek? Neked vannak barátaid? Sikerült felbosszantanom.

– Több is, mint hinnéd.

– Bizonyára az őrült Egyiptomi Rítusra gondolsz.

– Arra, meg a legújabb bajtársainkra, a tripoli kalózokra. A basájuk már jóval Bonaparte és Fouché előtt felismerte, mekkora hasznot hajthatnak a régi titkok.

Odabiccentett az összegyűlt kalózok felé. A tolvajok és semmirekellők e gyülekezeténél tarkábbat senki nem találhatott volna, leszámítva persze a parlamenteket. Tisztaságuk a csatornabeli patkányokéval, modoruk a sebzett bikáéval vetekedett. Én azonban már hozzászoktam a rossz társasághoz.

Aurora Draguthoz fordult.

– Mit találtak?

– Egy kéziratot, úrnőm. – Kapitányunk tehát kezdettől fogva a nő szolgálatában állt, és így kerülhetett éppen a megfelelő helyre, hogy felvegyen minket az üldözőink elől Velencében és a barlangok kijáratánál Thírán. Találkozásunkat hónapokkal előre megtervezték. Miért is piszkítsa be magát az ember, amikor ott van Ethan Gage, hogy végigszenvedje helyette a Hadész alagútjait?

– Egy kéziratot? És mi van benne?

– Nem merészeltem elolvasni teelőtted. Ott van az amerikainál – mondta, és rám mutatott.

– Hol van? – kérdezte tőlem Aurora. – Ide vele!

– A modorod semmit sem javult azóta, hogy utoljára együtt voltunk.

– Sem a te arcátlanságod! Gyerünk, add ide! A gyűrűt is! Szörnyeteg ebe ugatni kezdett, méghozzá olyan hangosan, mint egy egész farkasfalka; akaratom ellenére is összerezzentem. Miért ragaszkodnak hozzá a népek, hogy a házikedvenceiket is magukkal hozzák? Megfordult a fejemben, hogy a tengerbe hajítom a tekercset, de a tartalmát ismerve semmi szükség nem volt erre.

– Tessék, itt van az, amiért több mint tízezer kilométeren át követtél engem. Talán épülésedre szolgál majd.

Az előkelő neveltetésnek mindenképpen megvannak a maga előnyei: a lány a jelek szerint értett latinul. Úgy tűnik, az angol arisztokrácia hölgy tagjai nem csak mesterlövészetet és kínzást tanulnak. Magában olvasott egy percig – kalózai közben úgy fészkelődtek, mint egy izgága iskolai osztály –, majd hitetlenkedve nézett rám.

– Bolondnak nézel engem?

– Ennyit találtunk, Aurora. Áss le nyugodtan, ha nem hiszel nekem, de az Akrotiri alatti ősi kamrák akkor is üresek, mint a koldus gyomra. Csak ez volt ott. Reméltem, hogy kincset is lelek, hiszen nem éppen ilyesmiért jöttem én sem, de ennyi erővel az egész fáradságot megspórolhattam volna azzal, ha megveszem egy prédikátor pamfletjét a Palais Royalban. Ha volt is valaha bármi értékes odalent, sejtésem szerint a templomos lovagok évszázadokkal ezelőtt elvitték. Mindketten délibábokat kergetünk.

Kis ideig némán állt, azon töprengve, hogy hihet-e nekem. Végül a lábam elé dobta a pergament. Felvettem; ez volt az egyetlen zsákmányom Thíráról. Aurora megtartotta a gyűrűt.

– Jól van. Igen, számodra és a barátaid számára ez egy elvesztegetett út volt, számomra azonban nem feltétlenül. – A legénységéhez fordult. – Eladjuk őket rabszolgának!

Erre éljenzés tört ki, amiből arra következtettem, hogy ők is részesednek az értünk kapott pénzből. A nyereséget mindenki szereti.

– Hol van a puskája? – kérdezte ezután a nő. Dragut emberein nyugtalanság suhant át, miközben előadták a hosszú puskámat, ugyanazt, amely megölte Cecil Somersetet. – Ez a fegyver az enyém – csapott le rá Aurora. – A többit megtarthatjátok.

– Kopott és összekarcolódott, de azért így is szép darab – ellenkezett az egyik kalóz. – Ez a berber törvények szerint minket illet, nem téged.

– Megölte a bátyámat. Adjátok ide!

A tengerész, akit jó pár korábbi küzdelem hege éktelenített, láthatólag nehezen adta volna be a derekát egy nő szeszélyeinek. A kapitányhoz fordult.

– Hamidu, mi kaptuk el őket! Nincs hozzá joga! Dragut a fejét csóválta.

És akkor, amint a matróz dühösen visszafordult, azon gondolkodva, hogy mennyire erőszakosan lépjen fel, Aurora szörnyetege nekiugrott. Csak egy elmosódó fekete foltot láttunk, és a következő pillanatban a férfi már a fedélzeten hevert; ordított, miközben az oroszlánként acsargó eb a kezét és az arcát marta, és súlyával a földre nyomta áldozatát. A puska arrébb repült, de senki, sem mert hozzányúlni: a többi kalóz ösztönösen hátrált. A szerencsétlen fickó tekergett, egyik kezével a kése után tapogatózott, másikkal a kutya pofáját markolászta, ám egy óvatlanabb pillanatban a szörnyeteg agyara odaférkőzött a kalóz torkához. Amaz megrázta nagy fekete fejét, mintha csak egy rongybabát tartana a fogai között, s a felszakított verőérből méteres sugárban tört fel a vér. A kalózok egyszerre ordítoztak, könyörögtek, fogadásokat kötöttek és röhögtek – ilyen bárdolatlan gazemberek voltak.

A matróz még utoljára összerándult, majd meghalt. A vörös tócsa egyre nőtt körülötte.

– Szokarisz, lábhoz!

A szelindek visszament a gazdájához. Agyarát vér és nyál mocskolta be, s morgott, savószínű szemével engem bámulva.

Dragut kissé reszketve odament a puskámhoz, felvette, és odaadta a tébolyult nőszemélynek.

– A fegyvere, úrnőm.

Aurora ugyanazzal a gőgös magabiztossággal vette át a fegyvert, amelyet már Amerikában is láttam tőle, és ügyet sem vetett a halott férfi barátainak baljós tekintetére.

– Indulunk Tripoliba! – utasította Dragutot. Aztán visszafordult hozzám. – Még beszélünk, miután átgondoltad a helyzetedet a fedélközben, ahová bezárunk. És ha ismét nem leszel hajlandó együttműködni, akkor Omár, a kínzómester majd tesz róla, hogy ezúttal, amikor már valóban minden értelemben az enyém vagy, semmit se titkolhass el előlem.

– Omár, a kicsoda?

– Az ő nevét nem szerencsés hangosan kiejteni – mondta Dragut, miközben a chebek szűk fedélköze felé taszigált. – És találkozni sem szerencsés vele.

A többiekhez fordult.

– A mordály és a két párbajpisztoly az enyém!

oOo

Engem és három társamat a hajóorrból lelöktek a középen elhelyezkedő vitorla- és vízraktárba. A vitorlák lettek az ágyunk, bútorainkat pedig csak a zsíros hajófenéken csúszkáló vizeshordók jelentették. Az egyetlen világítás a fejünk fölött levő farácson át szűrődött le. Az imént még tehetetlen chebek gyorsan megindult, és a hullámok sustorgása elárulta, hogy úton vagyunk Tripoli felé. A délutáni nap hamarosan áporodott levegőjű kemencévé változtatta börtönünket. A győzelem küszöbéről a biztos pusztulásba jutottunk.

A kalózkodás és a rabszolgaság talán furcsa alap egy gazdaságnak, ám a berber államok esetében olyan jól működött, hogy igazából nem volt szükségük semmi egyéb fejlesztésre. Minek dolgozzanak, amikor büntetlenül el is lophatják a másét? A berber kalózok a Földközi-tenger medencéjének legvédtelenebb részeit fosztogatták, s ezáltal olcsó férfi munkaerővel és csinos háremhölgyekkel látták el a Tripolihoz hasonló városállamokat. A leggazdagabb foglyokat váltságdíj ellenében elengedték, s ebből vásárolták meg az egyéb szükséges javakat. A legerősebb nemzetek, így Nagy-Britannia, Franciaország és Spanyolország hajóit és városait óvatosságból és félelemből elkerülték: 1675-ben az angol admirális, Narborough figyelmeztetésül felgyújtotta Tripoli hajóhadát. A gyengébb országok azonban hatékonyabbnak tartják a hadisarc megfizetését, mint ha megpróbálnák utolérni a gyors kalózhajókat, vagy megtámadni a jól megerősített afrikai városaikat. A hadisarc nemcsak pénzt jelent, hanem hajókat, ágyúkat és lőport, amelyek révén az észak-afrikai kikötők felborzolt tüskéjű, ellenszegülő sünökké válnak. Cuvier talán remélhette, hogy az őt magas polcra helyező francia kormány kiváltja majd, ám Smithnek, Fultonnak és nekem sem gazdag családunk, sem magas rangunk nem volt. Ez azt jelentette, hogy szinte bizonyosan bilincsben fogunk meghalni: testünket tönkreteszi a megerőltető munka, az alultápláltság és a szörnyű betegségek.

Mindezt elmagyaráztam nekik, olyan tapintatosan, ahogyan csak tudtam.

– És ha ellenállunk? – kérdezte Fulton, csak hogy tisztán lásson.

– A kedvenc fenyítőeszközük a bastinado: ennek során összekötözik a bokát, felemelik a lábat, majd kétszáz botütést mérnek az áldozatra. Némelyik rabszolga egész életére nyomorékká válik. Ha a súlyos ütlegek hatására használhatatlanná válik az illető, akkor kampóra akasztva lelógatják a városfalról, ahol a hőség végez vele. Azután a kalózok vitorlát bontanak megint, hogy újabb rabszolgákat gyűjtsenek be.

– Senkinek sem kegyelmeznek?

– Olykor jobb bánásmódot érhet el az ember, ha áttér az iszlámra; ezt ők úgy mondják, hogy „felveszi a turbánt”.

– Akkor ide nekem egy Koránt, hadd tegyek rá esküt!

– Sajnos az őszinteséget bizonyítani is kell, mégpedig úgy, hogy az ember körülmetélkedik.

Fulton úgy nézett, mintha azon töprengene, hogy vajon viccelek-e – egyébként nem vicceltem.

– Mindig, amikor már azt hiszem, hogy ennél nagyobb zűrbe nem tudsz keverni minket, a vezetésed az ostobaság újabb mélypontjait éri el – mondta végül.

– Még nincs minden veszve. – Azt hiszem, én voltam a csapatunk morálfelelőse.

– Ezt hogy érted?

– Mellettünk áll az amerikai hadiflotta.

Odamásztam a rácshoz, és annyira felegyenesedtem, amennyire csak tudtam a szűk helyen. Arcomra négyzethálós árnyékot vetett a rácson átszűrődő napfény.

– Hamidu, figyelmeztetnem kell téged! – kiáltottam ki. A kapitány odajött, és ráállt a rácsra; alakja árnyékba borította a hajóközt.

– Csend legyen, rabszolga, mert levágom a nyelvedet és még mást is!

Immár egyáltalán nem az a vidám hajós volt, akivel végigutaztuk az Adriát. Ismét emlékeztettem magam, hogy változtatnom kell a szokásos optimizmusomon, amikor emberek megítéléséről van szó. Észrevettem, hogy az övébe dugta Cuvier párbajpisztolyait, és éppen – mi mást? – Smith mordályát fényesítette.

– Az Egyesült Államok egy hajórajt küldött válaszul Juszuf Karamanli hadüzenetére! – szóltam ki. – Robert és én amerikai állampolgárok vagyunk. Ha elfogják a hajót, a fedélzetén velünk, bitó vagy még rosszabb vár rátok. Csak figyelmeztetni akarlak!

Dragut nevetett.

– Tehát azt mondod, engedjelek el titeket?

– Így lenne a legjobb nektek is, nekünk is. Szólhatnánk pár szót az érdeketekben.

Úgy tett, mintha elgondolkodna a javaslaton.

– Nem. Ha egy amerikai fregatt elkapna, amire úgysem képes, odadoblak titeket, amerikaiakat a cápáknak, kivágom a másik két hitetlen nyelvét, és megesküszöm rá, hogy sosem voltak jenkik a fedélzeten. Ez nekem kielégítőbb megoldás.

– Mi megbíztunk benned, Hamidu!

– Igen, jobban is teszitek, ha bennem bíztok, mint ha a saját flottátokban. A hajóitoknak túl nagy a merülése, ezért meg sem tudják közelíteni Tripoli sekély partjait. Kedvünk szerint járunk ki-be a blokádotokon keresztül, mint a tű a varrásban. Az új parancsnok, Morris fel is adta a próbálkozást, és visszaszaladt Nagy-Britannia szoknyája alá, Máltára. A hajórajotok máris vereséget szenvedett, Gage, és az egész berber föld az Egyesült Államokon kacag… s hamarosan rajtatok is! Allah megjutalmazza a hívőket, és megbünteti a gyávákat, ahogyan magatok is láthatjátok. Ne pocsékold az idődet a fenyegetőzésre! Inkább azon gondolkozz, mi hasznosat tudsz mondani, hogy enyhítsd a kínt, amelyet Omár, a kínzómester mér majd ki rád!

Ezután lefordította a beszélgetésünket a matrózainak, eléggé megváltoztatva a szöveget, hogy élénk jókedvet váltson ki vele.

Sosem értettem, hogy a megkínzásom lehetősége miért vált ki ilyen örömöt, de az ellenségeimre mindig ezt a hatást tette. Mint már mondtam, én nyájas embernek tartom magam – kivéve, amikor bizonyos undok alakok arra kényszerítenek, hogy lelőjem őket –, és véleményem szerint egyáltalán nem azt az ujjongást érdemlem, amely a foglyul ejtésemet szokta kísérni.

– Hát, ez nem vált be – jelentettem a többieknek, fölöslegesen persze, hiszen minden egyes szót hallottak.

– Nem is számítottunk másra tőled – biztosított Smith. Elővettem a pergament, amelyet megtartottam, miután Aurora hozzám vágta.

– Ez az imádsággyűjtemény a legkevésbé sem javított ezeken a mohamedánokon. – A rácshoz tartottam, hogy ismét megvizsgáljam a latin szöveget. Még mindig nem értettem, miért rejtené ezt el bárki egy eltemetett rom falába, több tucat méterrel a föld alatt. Lehet, hogy elkerülte a figyelmemet valami rejtvény, olyasmi, amilyet a messzi Észak-Amerikában, a dakota indiánok között fejtettünk meg?

A fedélközben uralkodó homály és a szűrt fény miatt egészen közelről kellett megvizsgálnom ezt az értéktelen kacatnak tűnő állatbőrt. Így történhetett, hogy egyszerre halvány, görbe vonalakra lettem figyelmes, amelyek leheletként, alig észrevehetően nyújtóztak a latin betűk alatt. Amikor a rácshoz emeltem a tekercset, újabb jelek kezdtek feltűnni – ha pislogtam, el is tűntek a szemem elől.

– Cuvier, megnéznéd ezt? Azt hiszem, valami más is van ezen a tekercsen.

A francia tudós sóhajtott, felállt a hordók közül, ahová korábban leroskadt, és görnyedten odasétált hozzám a rács alá. Ujjamat követve az írásra sandított, először unottan, aztán egyre kíváncsibban. Elvette tőlem a pergament, és erre-arra forgatta a fény alatt.

Végül félrehúzott az árnyékba, és suttogva azt mondta:

– Szerintem ez egy palimpszeszt.

– Hála istennek! És az micsoda?

– A középkorban szűkében voltak az íróanyagnak, a pergamen viszont meglehetősen szívós. Ezért gyakran újra felhasználták: lekapargatták róla a régi szöveget, és rámásolták az újat. Talán a lovagok nem ezeket az imádságokat akarták ránk hagyni, hanem azt, ami előtte a tekercsen volt.

Visszatért belém a remény. A tudás hatalom, márpedig nekünk minden hatalomra szükségünk lesz Aurora és a kalózok ellenében. A körmömmel megkapirgáltam a pergament, amivel elmaszatoltam némi tintát.

– Akkor hogyan távolíthatnánk el az újabb írást róla? Cuvier lefogta a kezemet.

– Hadd gondolkodjam egy percet! – Lebiggyesztett ajakkal összpontosított; ez volt az, az arckifejezése, amitől olyan bölcsnek látszott. Azután a többiekhez fordult. – Uraim, a biológia törvényének értelmében most fel kell törnünk egy vizeshordót, és annyit kell innunk, amennyi csak belénk fér.

– De miért? – kérdezte Smith.

– Mert csak így tudunk kellő mennyiségű vizeletet önteni Ethan felfedezésére.

oOo

A rabszolga-tulajdonosok nem arról híresek, hogy bármivel is bőségesen ellátnák a foglyaikat, így hát az ivás kérdését is nekünk kellett kézbe – pontosabban lábba – vennünk. A ledugaszolt hordókat nem tudtuk kinyitni, hiszen megfosztottak minket minden eszközünktől, Fulton azonban addig tapogatózott a homályban, mígnem talált egy kisebb hordót, amelyből szivárgott a víz. Csendben arrébb pakoltuk a többit, és kiszabadítottuk a hordót.

– Ha hárman ráállunk a tetejére, és a fedélzet gerendáiba fogódzkodva ránehezedünk, eléggé összenyomhatjuk a léceit ahhoz, hogy szivárogni kezdjen. A negyedik ember felfoghatja a vízsugarat.

– Mivel tudná felfogni? – kérdeztem.

– Javaslom, használjuk a csizmáinkat – mondta Smith. – Egyszer meregetnem kellett a csatorna vizét egy léket kapott csónakból, s úgy találtam, a lábbelim nagyon is megfelelő e célra.

– Még a lábamat sem szívesen teszem a csizmámba, nemhogy még igyak is belőle!

– Akkor hagyjuk az egész kísérletet, és töltsük a maradék rövid életünket láncra verve, kínok között.

– Mondasz valamit. Le a csizmákkal!

Megálltunk a hordó tetején és lenyomtuk, amitől valóban szivárogni kezdett a víz, ezzel pedig megtöltöttük az összes csizmánkat, majd – mivel annyira azért nem voltunk jó barátok, hogy ezt is megosszuk egymással – ki-ki a sajátjából annyit ivott, amennyit csak bírt. Megelégedéssel töltött el a tudat, hogy valamitől megfoszthattam Dragutot, még ha csak víz is volt. Addig ittunk, amíg belénk fért, majd vártunk, hogy megtegye a hatását – ami a hőséget tekintve nem volt könnyű feladat.

– Kinek a csizmájába vizeljünk? – kérdezte Fulton.

– Természetesen Ethanébe – felelte Smith.

. – Várjunk csak! – tiltakoztam. – Miért nem a tiedbe?

– Mert nem én agyaltam ki ezt az expedíciót. És te vagy az, aki megtalálta a palimpszesztet.

Meggyőztem őket, hogy bocsássuk szavazásra a kérdést, de egyhangúlag rám szavaztak, így hát a kibocsátott folyadékot az én csizmámba gyűjtöttük össze. Társaim mintha még élvezték volna is, hogy oda üríthetik a hólyagjaikat. Ezután nekiláttunk, hogy a vizelettel lekaparjuk a pergament. Lassan sikerült annyira eltávolítanunk a középkori tintát, hogy előkerült alóla az eredeti szöveg.

Egy térkép volt, egymást keresztező vonalak és szimbólumok sora, meg egy girbegurba vonal, amely mintha partvonalat ábrázolt volna. Egy öblöt és egy tengerszorost láttam, s a szárazföld belsejében egy ívelt vonalat, amely talán kerítést vagy határt jelzett. A templomosok, vagy akárkik is falazták be ezt, nem egy imádságoskönyvet hagytak ránk, hanem egy útmutatót valahová vagy valamihez. Elképzelhető volt, hogy van valami köze ahhoz az ősi fegyverhez, Arkhimédész sugaraihoz, amelyet a festményen láttunk. A térképen sajnos nem szerepeltek szavak, ezért fogalmunk sem volt, mit ábrázolhat. Kutatásunk eddigi eredménye tehát egy vizelettől átázott kincses térkép volt, amelyet nem tudtunk azonosítani.

– Miért nincsenek rajta szavak? – kérdezte Fulton.

– Olyanoknak készült, akik már tudták, hová akarnak menni – így Cuvier.

Smith a térképet tanulmányozta a derengő fényben.

– Valahogyan ismerősnek tűnik.

– Te vagy a mi térképészünk, Smith.

– Vulkanikus terepnek tűnik, legalábbis a partvonal alapján, de ez az öböl akárhol lehet.

– Thírán biztosan nem – mondta Cuvier. – Ott nincsenek efféle öblök.

– Azt hiszem, végül mégiscsak találtál valamit, Gage? –mondta Fulton. – Nosza, fejtsd meg!

– Szinte biztos vagyok benne, hogy azok a vonalak és számok jelentenek valamit.

– Igen?

– Sajnos nagyon rossz rejtvényfejtő vagyok. Igazából nem is kéne kincsvadásznak lennem.

Ekkor árnyék hullott ránk odafentről.

– Gage! Aurora azonnal látni akar!