39. fejezet

Már csaknem reggel volt. Jeleztünk a raboknak, hogy kezdjék meg a kitörést. Megszólalt a riadó, mi pedig reménykedtünk benne, hogy a tömeges szökés eléggé elvonja a janicsárok figyelmét. Miközben a kiszabadult foglyok megrohanták a kocsma ajtaját, s a katonák ordítozni és lövöldözni kezdtek, Pierre megmutatta azt az oldalfolyosót, amelyen Fulton távozott, hogy a tükör közelébe juthasson. Utánamentünk, és Astiza megerősítette, hogy jó irányba tartunk.

A kis Harry célszerű módon mély alvásba merült a karjaiban.

A puskám és más fegyverek híján ismét szinte meztelennek éreztem magam, csupán Astiza pajzsát cipeltem. Az elejére egy görög Gorgó-fejet cizelláltak, amelynek utálatos grimaszától és tekergődző kígyóhajától a történet szerint kővé váltak az ellenségei. A hős Perszeusz egy tükörfényes pajzsot használt ellene, hogy ne kelljen közvetlenül ránéznie a szörnyre, majd levágta a Medúza-főt, és a trófeát végül Athénének ajándékozta, amely onnantól az istennő páncélját díszítette. Ezt a fegyvert e mítosz ihlette, s lehet, hogy nem is arab kézművesek munkáját dicsérte, hanem az őelőttük, Arkhimédész korában dolgozó kollégáikét.

Egy teraszon bukkantunk ki, amely a város kikötőjétől és a felkelő naptól ellentétes irányba nézett. Juszuf szögletes erődje mögöttünk magasodott. Az ég ragyogott a közeledő hajnal fényétől, az utolsó rózsaszín csíkok gyorsan halványultak. Velünk szemben, a lapos tetejű házak során túl egy sziklaorom állt, rajta egy kisebb erőddel, amely tökéletes kilátást nyújtott minden irányba. Ezen állt a tükör, körülötte apró alakok éppen sietve eltávolították a vízhatlan ponyvát a csillogó felületről. A fegyvert megcsiszolták, így olyanná vált, mintha maga is egy kisebbfajta nap lenne; sziromszerű toldalékait most hajtogatták ki. Óriási bronzvirág volt, amely befogadja és visszatükrözi a közelgő reggel fényét.

– Á, a szükséges ellensúlyok – üdvözölt minket Fulton. –Épp időben!

– Ellensúlyok?

– Most hasznossá tehetitek magatokat. – A feltaláló tetőjavításra odahordott faanyagból magas állványt ácsolt össze, tetején egy körülbelül hét méter hosszú gerendával. Ezt az állvány közepéhez rögzítette, így a gerenda mindkét vége szabadon lengett fel és le, mint egy libikóka vagy mérleg. Az egyik végét, amely most felemelkedett, a tükör irányába állították, a másiknál pedig, amely a földet érte, éppen a feltaláló piszmogott valamivel.

– A legstílusosabb az lett volna, ha egy arkhimédészi katapultot építek, hogy legyőzzem a görög másik fegyverét – mondta Fulton. – Ám egy valódi torziós kilövőeszköz megépítése, egy olyané, amilyet a matematikus a római hajók ellen tervezett, sokkal több időt, szerszámot és szakértelmet igényelne, mint ami ezen a szűk teraszon rendelkezésre áll.

Fény áradt szét: a nap felbukkant a keleti horizonton. A szemközt álló tükör felragyogott, noha még csak a szélét érte a napfény.

– Amint azt magatok is láthatjátok, ahhoz, hogy elérjük az erődöt, ahol a tükör van, el kellene hagynunk Juszuf kastélyát, átkelni a riadóztatott város kanyargós utcáin, és valamiképp betörni egy másik erődbe, amelyet több százan őriznek. Az egyetlen alternatíva, amely eszembe jutott, az volt, hogy áthajítom a torpedómat a levegőben úgy, hogy pontosan a tükör tövébe essen. Szerencsére valami galiba támadt a palotában, és az őrök, akik ezt a teraszt vigyázták, eltűntek. – Rám pillantott, szemöldökét kérdőn felvonta. – Ha jól időzítünk a kanóc meggyújtásakor, röviddel az után robban majd fel, hogy földet ért, és ha az irányzékunk is pontos, akkor jóvátehetetlen károkat okoz a tükörben.

– Most Ethan Gage-dzsel dolgozunk – figyelmeztette Pierre –, ne számítson pontosságra!

– Igen, ő rögtönözni szokott. De most az is megteszi. Látom, Gage, sikerült elhozni az asszonyodat és a gyerekedet, és a zajokból ítélve fél Tripolit felébresztetted közben, sőt talán még a holtakat is. Talán ez a figyelemelterelés elég időt biztosít nekünk.

– Kiürítettük a börtönüket.

– Roppant hasznos dolog. No tehát, elkészítettem annak a középkori hadigépezetnek a kicsinyített mását, amelyet a franciák trébuchet-nak neveznek. Hozzáerősítem a bombát a forgó-rúdnak ehhez a végéhez, odakötözöm a terasz padlójához, és egy súllyal megterheljük a gerenda másik végét. Amikor elvágom a kötelet, az ellensúly lezuhan, a bombás vége felpattan, és a robbanószerkezetünk kanócostul átrepül a házak fölött. Elpusztítjuk a tükröt, aztán futás a kikötőhöz, és elszelelünk. –Megszámolt minket. – Arra számítottam, hogy mostanra egykét emberrel kevesebben leszünk. Meglehetősen szűkös lesz a tengeralattjáróban.

– A fiam nem foglal sok helyet – mondtam.

– Nos, őt mindenképpen teelőtted venném fel… és a csinos asszonykádat is – vigyorgott Fulton. – De sebaj, majd be-szuszakoljuk Ethan Gage-et is! No, feljött a nap. Készen álltok? Még nem vettek észre minket.

– Készen? Mire?

– Remélem, feltűnt, hogy a trébuchet másik végén még nincs ellensúly. Nem akadt semmi efféle a kezem ügyébe. Aztán rájöttem, hogy három felnőtt ember jó két és fél mázsát nyom. Azt kellene tehát tennetek, hogy felmásztok, és megragadjátok a hajítógépem legvégét. Amikor én elvágom a kötelet ezen a végén, a túlsó fele lezuhan, és felröpíti a bombát, s ezzel bevégezzük a kísérletet.

– Lezuhan?

– Gondoljatok rá úgy, mint egy jó csínyre.

A napfény közben elöntötte Tripoli házainak tetejét.

– És mi lesz Hórusszal? – kérdezte Astiza.

– Majd én fogom addig – mondta Fulton. – Jól bánok a gyerekekkel.

A nő egyikünkről a másikunkra nézett.

– Dehogy fogja! Önök közül, férfiak közül még senki sem hozott semmi jót neki. Ez pontosan olyan ostoba játék, amilyet a fiúk szoktak kitalálni. Majd önök hárman felmásznak oda, és én elvágom a kötelet. Már így is kénytelen voltam az apjára bízni a fiamat, és annyi rossz élmény érte, hogy csodálkozni fogok, ha nem olyan zavarodott és javíthatatlan felnőtt lesz belőle, mint amilyen Ethan.

– Én nem vagyok javíthatatlan. Csak hajlamos vagyok a rögtönzésre.

– Végül is én még nehezebb is vagyok – egyezett bele Fulton. – Úgy van, ahogy mondtad, Gage: a nejednek több esze van, mint neked. Akkor méretre vágom a kanócot.

Astiza rám pillantott.

– Azt mondtad a barátaidnak, hogy a feleséged vagyok? Nyeltem egyet, és mosolyogtam.

– Lehetséges.

Így tettem volna? Nem emlékeztem rá.

– És nekem nem is szóltál erről?

– Mint ahogy te sem szóltál nekem arról, hogy apa lettem.

A lány kifürkészhetetlen arckifejezéssel meredt rám, láthatóan a kölcsönös félreértéseken töprengve. A mosolyom kezdett idegessé válni. Aggasztott a gondolat, hogy megbántottam őt – de az is, hogy netán a kedvére tettem! Mindkettő egyformán veszélyesnek, sőt katasztrofálisnak tűnt. Könnyű a nőknek – gondoltam irigykedve –, a mi világunkban ők azok, akiknek eltartóra és védelmezőre van szükségük. A férfi pedig eltartja, és feladja a többi nőt egyetlenegy kedvéért, cserébe pedig… mit is kap? Hát, szeretetet, segítséget, állandóságot, és valamit, ami nagyobb a részek összességénél: egy családot. Kap egy fiút, egy életre elegendő büszkeség tárgyát, meg persze aggódást és felelősséget. Cserébe megkapja énjének azt a felét, amely addig hiányzott.

Nem is hangzik olyan rosszul.

Nyeltem egyet. Legalább annyira tartottam Astizától, mint egy janicsárezredtől.

Inkább elfordultam, és Arkhimédész tükrét néztem. Vakítóan fénylett, kicsi arany napként – a látványa bizonyára már pusztán a szörnyű ragyogás miatt is halálra rémíthette a római gályákat. Rádöbbentem, hogy amennyiben Sterett hadnagy a megállapodás szerint visszatér, az Enterprise már valószínűleg látótávolságban jár. Onnan nézve a tükör olyan lehet, mint egy világítótorony. Van-e mersze ennek ellenére megközelíteni a partot?

– Hogyan gyújtjuk meg a kanócot? – kérdezte Pierre. A feltaláló megtorpant.

– Erre még nem gondoltam. – Kelet felé nézett. – Van valakinél egy lencse, hogy fókuszálhassuk a nap fényét?

– Apolló szerelmére, ez már a tizenkilencedik század? –mondtam. – Egyébként is árnyékban vagyunk. Pierre, süsd el a pisztolyodat! Az elég szikrát csihol, hogy meggyulladjon a kanóc.

– Hát persze – mondta Fulton. – Milyen modern gondolkodású ember vagy te, Ethan! Rendben, akkor másszunk fel! Gage, te vagy a legnagyobb, te menj a gerenda végére. Igen, igen, átöleljük egymást, most nincs idő finnyáskodni!

Úgy kapaszkodtam a gerenda végébe, mint egy majom. Pierre körém fonta a karját, Fulton pedig félig fölénk húzódzkodott, és közben hátrafelé nézett.

– Astiza, gyújtsa meg a kanócot, aztán a kardommal vágja el a kötelet! – mondta.

– Pontos az irányzéka?

– Az egész éjszakát számításokkal töltöttem.

– Én készen állok.

A lány óvatosan a vállára fektette a szunyókáló Harryt, majd a szabad kezével felvette Pierre puskáját.

– Tartsa a pisztoly serpenyőjét a kanóchoz, és húzza meg a ravaszt!

Villanás látszott, de sistergést nem hallottunk.

– Nem gyulladt meg.

– Próbálja meg újra!

A nap egyre magasabbra hágott. Szemben, az erőd tetején a katonák kiabálni kezdtek, és felénk mutogattak. Nyilván szokatlan látványt nyújtottunk, amint hárman ott lógtunk egy gerenda végén, mint egy polip. Újabb, ezúttal hosszú köpenyt viselő emberek jelentek meg. Az Egyiptomi Rítus! Mit szólnak majd, ha megtudják, hogy a jövendőbeli királynőjük szétmarcangolt testtel, holtan fekszik?

Astiza még több lőport öntött a pisztolyserpenyőre, és megint meghúzta a ravaszt. Újabb villanás, és a kanóc ezúttal tüzet fogott. Fulton elég rövidre szabta, éppen csak egy röpke repülésre elegendő időt hagyva neki.

– Most pedig vágja el a kötelet, amely a hajítógép rúdját tartja! Gyorsan, mielőtt felrobbanunk!

Astiza rácsapott a kötélre, de a kard visszapattant róla – csak félig vágta át.

– Fűrészelje el! Ötvenkilónyi lőpor van a bombában!

A lány kétségbeesetten nyiszálni kezdte a szálakat. Megfeszültünk. Most már még több ember kiabált az erődről, és eldördültek az első lövések is. Golyók csapódtak be a vakolatba körülöttünk. A kanóc sziszegett és szikrákat hányt.

– Siessen! – kiáltott le Fulton. – Idefent kiváló célpontot nyújtunk!

A kötél végre elpattant, mi levágódtunk, a hajítógép másik karja pedig felcsapódott. Kilőtte a bombát, amely vékony füstcsíkot húzott maga után a levegőben. A katonák ordítozva figyelmeztették egymást, és futni kezdtek, el a tükörtől. Az akna elérte röppályája csúcsát, és lefelé vette az irányt…

Ám nem érte el a tükör talapzatául szolgáló mellvédet, hanem egy öt méterrel alatta lévő peremen landolt.

Vártunk.

A bomba nem robbant fel. Láttuk, amint ártalmatlanul hever a sziklán.

– A fenébe – szisszent fel Fulton. – Elaludt a kanóc!

– Mon dieu – nyögött fel Pierre, feltápászkodva a földről, ahová az előbb lehuppantunk. – Miért kell nekem részt vennem a szamarak ostobaságaiban? Ha szabadna megjegyeznem, egyébként is teljesen elvétette a tükröt, Monsieur Feltaláló. Pontosan miféle számításokat is végzett egész éjszaka?

– Ha a gerenda fél méterrel hosszabb lett volna…

– Használd a puskádat, Ethan! – mondta Astiza. – Talán egy golyóval meggyújthatjuk!

– A puskám összetört a börtönben. Robert pisztolya pedig semmit sem talál el ekkora távolságban, még ha valami csoda folytán képesek is volnánk egy golyóval beindítani a robbanást.

– Okosabb lenne visszavonulni – mondta Fulton. – Mindjárt jelezni fognak a többi janicsárnak, és akkor csapdába esünk idefent.

– Várjanak! – mondta Astiza. – Odanézzenek! Megfordítják a tükröt.

Valóban, az Egyiptomi Rítus köpenyes harcosai közben visszarohantak a szerkezethez, és elkezdték a kelő nap és – minő egybeesés – felénk fordítani. Noha eddig is csillogott a felülete, most már tényleg mintha lángra lobbant volna: a sziromszerű toldalékok forogtak és hajlongtak, mert a kezelők csigákkal felemelték őket, hogy segítsék fókuszálni a sugarak erejét. Arra készültek, hogy a mi kis csapatunkra szabadítsák Arkhimédész halálsugarát!

– Vissza!

Gondolnom kellett a családomra is.

– Nem, itt a lehetőség! – Astiza megragadta a kardot, és elkezdte vagdosni a gerendát az állvánnyal összekötő zsinegeket.

– Mit csinál? – kiáltott fel Fulton.

– Rá kell erősítenünk azt a pajzsot a gerendára, és beleállítani a sugarak útjába, amikor ránk vetülnek – mondta a lány. –Ha magát a pajzsot tartanánk, megégnénk, de így a gerendát használjuk majd markolatnak. A Memphiszben és Dendarában lévő ősi feljegyzések éppen ilyen ellenintézkedésekre utalnak.

– Vissza akarja verni rájuk a sugarakat?

– Igen, amíg el nem kotródnak. Azután célba veszem a bombáját.

– Ó! – kiáltotta Pierre. – A szép nőd az igazi varázsló, nem pedig te, Szamár!

– Elvégre én találtam rá. Megéreztem, mennyire szeretem Astizát.

A mellvéd mögött kuporogva fogtunk egy vasszöget, és Pierre pisztolyának markolatával átkalapáltuk a pajzson, bele a gerendába. Átkukucskáltam a mellvéden. Kötelek, csigák és emelők sora segített javítani a tükör fókuszáló képességén. Rájöttem, hogy erre minden bizonnyal szükség is volt, ha egy mozgó célpontot, például egy ellenséges hajót akartak eltalálni. Az Egyiptomi Rítus kutatói megfejtették Arkhimédész régi terveit, sőt talán tovább is fejlesztették.

– Készüljenek! Hagyjuk, hogy ránk irányozzák a sugarat! – mondta Astiza.

– Hogy megégessenek minket?

– Hogy aztán megégethessük őket.

Hirtelen vakító csillanással egy fénysugár tört át a tetők fölött a mi teraszunkig. Azonnal iszonyatos hőség támadt. Astiza elfordult, hogy a testével védje Harryt, a fájdalomtól remegett a teste. A fiúcska ébredezett.

– Most! Ragadják meg a gerendát, és használják a pajzsot! Nagyot nyögve a halálos sugár útjába emeltük a gerendát.

A Gorgó-fej szinte lángolt a fénytől. A pajzsból azonnal újabb fénysugár csapott ki, először imbolygott, mert bizonytalankodtunk az irányzékkal, azután sikerült annyira elfordítanunk a pajzsot, hogy a sugár egyenesen a tükörnél szorgoskodó rítus-beli szerelőkre verődjön vissza.

Felordítottak, két embernek lángra kapott a köpenye. Mindannyian menekülni kezdtek a tükörtől.

– Most, most a bombára! – rendelkezett Fulton.

Óvatosan tovább forgatva a gerendát, ráirányítottuk a sugarat a torpedóra, amelyet korábban átlőttünk a sziklára. A kanóca másodpercek alatt meggyulladt. A láng végigette magát a kötélen, mi pedig vártunk és imádkoztunk.

Aztán megjött a várva várt robbanás!

Az akna és a benne lévő ötven kiló puskapor hatalmas tűz-, füst- és kőgomolyagban robbant fel. A tükör alatti fal darabokra hullott, s az emelvény, amelyet tartott, megereszkedett, mire a tükör, fókuszát vesztvén, egy pillanat alatt elsötétült, mintha leoltották volna a napot. A robbanás több katonát és szerelőt elsodort a túloldalon, és a kötelek egyike-másika is elszakadt.

Ennél több azonban nem történt. A tükör elfordult ugyan, de épen maradt. Kőzápor hullott a háztetőkre, a füst szétoszlott, és mindenki előtt világossá vált: kudarcot vallottunk. A tükör alatt nagy rés keletkezett a falban, és kisebb tüzek gyúltak az erődben is, de számottevő kárt nem tudtunk okozni.

– Kellett volna hoznom egy második torpedót – morfondírozott Fulton.

– Nem – mondtam –, ennyi elég volt, hogy ne tudjanak megégetni sem minket, sem az Enterprise-t menekülés közben, ha elég gyorsak vagyunk. Fussunk, és akkor még lehet esélyünk!

– Egy arkhimédészi emelővel másodpercek alatt helyrehozható az emelvényben esett kár – ingatta fejét a feltaláló. –Nézd, már szaladnak is, hogy kijavítsák. Végünk van, és nemcsak nekünk, Sterettnek is.

– Inkább halok meg harc közben, mint hogy visszamenjek abba a verembe a gyík mellé – dünnyögte Pierre.

– Én is inkább meghalok, mint hogy rabszolga legyen a feleségemből és a fiamból – esküdtem meg, és csak utólag döbbentem rá, hogy gondolkodás nélkül feleséget mondtam megint. Odin szemfedőjére, ez azt jelenti, hogy kezdem elkötelezni magam? Én, Ethan Gage, a gyökértelen kalandor, a fáradhatatlan széptevő, aki eddig oly gyakran csak önmagára gondolt?

– Ethan? – kérdezett rá Astiza. A nők szeretik tudni az ilyesmit. De mit válaszolhattam volna neki, amikor olyan sok kimondatlan dolog volt közöttünk, hiszen eddig egy percnyi időnk sem volt, hogy ilyen dolgokról beszéljünk egymással?

Ekkor egy valóban utáni robbanás következett be. Egy iszonyú mennydörgés, amelynek szele földre döntött minket, és amely a tükröt, a Rítussal és Juszuf erődjének felső részével együtt, szörnyű tűz- és füstfelhő közepette a levegőbe repítette. Az ókori fegyver aranyló szilánkjai úgy repültek szét, mint amikor követ dobnak egy üvegtükörbe. Még zuhanás közben is csillagként ragyogtak az égen. Kő- és fémdarabok, valamint emberek repültek különböző irányokba, majd Tripoli házaira záporoztak. A bronzdarabkák úgy kopogtak a tetőkön, mint a jégeső. Fülünk fájdalmasan bedugult a robbanás keltette légnyomástól.

Fulton talpra kászálódott, és elképedve bámulta a füstölgő romhalmazt, ahol egy perccel azelőtt még a tükör állt.

– Lőport és puskákat halmoztak fel, hogy megvédjék – vonta le kábán a következtetést. – A sugarunk elérte a raktárukat, amely aztán a levegőbe röpült. – A pajzsunkra nézett, amely meggörbült a hőségtől. – Medúza megtette a dolgát.