37. fejezet

Aurora is előrelépett, hogy jobban lássam. Egyik kezében a puskámat és Szokarisz pórázának végét tartotta, a másikban egy másik pórázt, amely két alakhoz vezetett, akiket csak ekkor vettem észre. A kötél egy bőr nyakörvhöz volt rögzítve Astiza nyakán; a lány szeme villogott, kereste az alkalmat, hogy visszavághasson kínzójának. Azután pedig továbbvezetett tőle a kicsi Hóruszhoz, aki sántítva járt, könnyes arca ijedtnek tűnt.

Azért egy kicsit felderült, amikor felismert engem a medence túloldalán.

– Papa! A kutya megharapott!

Ott helyben agyon akartam lőni a bestiát, ám ha megteszem, a mordály is elsül, és akkor Astizának és Harrynek sem kegyelmeznek. Tengerészpisztolyom egyébként is átkozottul pontatlan volt ekkora távolságon, és az sem volt semmivel sem jobb, amelyet az egyik halott őrtől vettem el. Netán még elvéteném a célt.

– Meg is érdemelted, amiért lábon szúrtál, te nyomorult kis hülye! – torkollta le Aurora.

Láttam, hogy a lábán még mindig ott a kötés, és akaratlanul is elmosolyodtam. Az alma nem esett messze a fájától, ugye? Harry még hároméves sincs, de máris okot szolgáltatott, hogy dagadjak a büszkeségtől. Előbb egy kis egeret szúrt le, aztán egy nagyobb patkányt!

– Az a kutya már nem sokáig fog ijesztgetni téged! – szóltam oda neki.

– Nem, valóban – mondta Aurora –, mert a te hibádból a legszörnyűbb szolgaság vár a fattyadra. Ezt a lotyót meg, aki a világra hozta, a visszaverődő napsugarakkal süttetjük ropogósra. Végignézheted, amint szénné ég, Ethan, mielőtt rajtad is kipróbáljuk a tükröt. Ez a jussod azért, mert megölted Oziriszt! És amikor a tested már hamuvá égett, megvárjuk, amíg a hajó, mely idehozott téged, közel jön, hogy megmentsen, és azt is felgyújtjuk. Úgy lobog majd, mint egy máglya!

– Neked tényleg drámaírónak kellett volna menned.

– Egy hónappal ezelőtt felkínáltam neked a világot és saját magamat. És most? Csak meg kellett várnunk, hogy eljöjj hozzánk. Omár üzent, hogy betörtek a börtönébe. Az az eunuch, akit megkötöztél, csak színlelt. A janicsár őrök hagyták, hogy ostobán elsétálj mellettük. Ha voltak társaid, akik botor módon idáig követtek, mostanra bizonyára mind halottak. Minden, amibe belekezdesz, katasztrófához vezet, és mindenki, akivel összebarátkozol, gyászos véget ér. Nem te irányítod a villámot, hanem te magad vagy a villám, egy gyötrelmet hozó mennykőcsapás, bármerre is jársz.

– Pontosan ezért nem értem, miért vonzódsz hozzám. No persze te sem vagy éppen egy Mikulás.

– Ne aggódj, eljön még az idő, amikor tisztelni fognak engem. Az utókor mindig a győztesek mellé áll. A leghatalmasabbak közülük istenekké és istennőkké válnak. A könyörtelenek azok, akiket a legtöbben imádnak.

– Merész szavak valakitől, aki képes ráuszítani egy korcsot egy szinte még csecsszopó gyermekre, és százszoros túlerőben van velem szemben. Sosem voltál több egy hencegőnél, Aurora. Túlságosan ringyó voltál hozzá, hogy valaha is elnyerd egy igazi férfi szívét, a vadonban kószáltál, a fivéred mögé bújva, anyai ösztönöd annyi, mint egy Gorgónak, a puskához meg annyira értesz, mint egy angol pojáca.

Aurora megfeszült, mint mindig, amikor szembesítették az igazsággal.

– Magad is láttad, amikor lőttem ezzel a puskával Kanadában! – S azzal felemelte szeretett hosszú puskámat. A fegyver nagyjából huszonötezer kilométert utazhatott azóta, hogy kikovácsolták Jeruzsálemben; belereszketett a szívem, amikor megláttam. – Bármely férfinál jobban lövök ebben az erődben!

– Nálam ugyan nem! Emlékezz vissza, mit tettem a bátyáddal, kétszer is!

A nő elvörösödött.

– Az első lövésnél szerencséd volt, a másodiknál pedig közvetlen közelről lőttél rá Cecilre.

Eszmecserénk alatt Astiza hallgatott, mint az óceán mélye, és várta, hogy tegyek valami csodát. Ami azt illeti, láttam is halvány esélyt egyre.

– Így is jobb vagyok nálad.

– Ez már az én puskám, Ethan.

– Hadd bizonyítsam be! Velem sosem versenyeztél még.

– Versenyt akarsz?

– Csupán azt mondom, könnyű hetvenkedni akkor, amikor az ellenfeled hátába egy mordályt nyomtak, és egyébként is száz katona ólálkodik körülötte. Valamennyire is kiegyenlített körülmények között sosem tudnál legyőzni. Különösen egy céllövő versenyen.

Felnevetett, Szokarisz pedig ugatni kezdett.

– Válassz célpontot!

– Nincs időnk ilyen balgaságokra, Aurora! – tiltakozott Dragut.

– Most, hogy elkaptuk, a világ összes ideje a miénk. Válassz célpontot!

Felnéztem, és oda is mutattam.

– Az, az üvegpanel a kupolában nem nagyobb egy tenyérnél. Én előbb eltalálom, mint te, és ha megteszem… akkor egy perc előnyt kell adnod nekünk.

– Jelenlegi helyzetedben ez olyannyira abszurd, hogy akár még bosszantónak is tartanám, ha nem lennék teljesen biztos abban, hogy én vagyok a jobb céllövő! De tegyük egy kicsit érdekesebbé! Legyen a tét a fiad feje!

– Nem! Hányt hagyd ki ebből!

Titkon azonban tudtam, hogy ez a borzasztó ötlet, amelyre én vezettem rá, az egyetlen esélyünk a menekülésre.

– Úgy ám – mondta, szinte magának –, az ő rémülete a te esztelenségedért cserébe. Hamidu, tartsd a fegyvered Gage-en, mert tele van trükkökkel! Ráteszünk egy üvegpoharat a kis szörnyeteged fejére, Ethan, és megcélozzuk a pohár talpát. Én jövök először, és garantálom, hogy nem találom el a fiút, de szétlövöm a pohár talpát, már amennyiben az anyja képes mozdulatlanul tartam őt. Aztán te jössz, és ha valami csoda folytán többször találod el a poharat, mint én, anélkül hogy levinnéd a fiad fejét, adni fogok egy kis előnyt nektek, és csak Szokariszt ugrasztom utánatok. Szórakoztató lesz figyelni, amint utolér benneteket, és hallgatni a halálhörgéseteket, ha már nekem is hallanom kellett a fivéremét.

– Kedvelem a szenvedélyes nőket.

Aurora egy matróz biztos mozdulataival kötözte oda a családomat fogva tartó kötelet az egyik oszlophoz, és kipróbálta, elég szoros-e.

– Szajha, hajolj le, és tartsd úgy a fiadat, mintha szobor lenne! – utasította Astizát. – Ha egy centit megmoccan, valamelyikünk elhibázhatja a lövést.

Imádott nőm remegve térdelt le a nyakában a kötéllel. Aurorára vetett pillantása a legtisztább gyűlöletet sugározta, amelyet valaha láttam. Karjaiba vette kétéves kincsünket.

– Hórusz – súgta neki –, most nagyon, nagyon mozdulatlannak kell lenned. A Mama tartani fog téged, biztonságban leszel.

Fiacskám ismét elbőgte magát; teljesen összezavarta mindaz, ami körülötte történt. Aurora a fejére tette a poharat, amely imbolygott, ahogy a fiú szuszogott, majd a fürdőmedencét megkerülve odajött hozzám a puskámmal. Csókot lehelt az arcomra – olyan volt, mintha a sátáni hajója fedélközében tartott hüllő nyalt volna meg –, és kivette a pisztolyokat az övemből, majd a medencébe hajította őket. A fegyverek csobbanva elmerültek a vízben. Aztán megfordult, és a tapasztalt lövész biztosságával emelte fel a puskát. A fegyverem csöve moccanás nélkül szegeződött a célpontra, miközben célzott.

Visszatartottam a levegőt, és rémülten néztem, nehogy Harry a lövedék útjába ránduljon. Aztán villanás, dörrenés, majd magas csendülés, amint a golyó félbetöri a pohár talpát. A pohár kelyhe leesett és összetört, miközben szegény Harry felsikított, és sírni kezdett. Astiza még szorosabban ölelte magához, és suttogva igyekezett lenyugtatni őt.

További sikolyokat és kiáltásokat is hallottam, ezek kétségkívül a háremhölgyektől származtak, akiket a buzgó eunuchok bizonyára az épület hátsó részébe tereltek. A golyó a fejük fölött pattogott.

A nő, akit egykor kívántam, a márványpadlóra ejtette a puska tusát, lőport és töltényt vett elő, és egy vadász halálos hatékonyságával újratöltötte a fegyvert. Aztán hátraadta nekem, de előbb előhúzta a pisztolyát, és a fejemhez szegezte.

– Tedd a következő poharat a fejére! – kiáltotta oda Astizának. Aztán felém fordult. – Figyelmeztetlek, ha az a puskacső csak egy kicsit is elmozdul a szánalmas kölyköd irányából, abban a minutumban megölünk, őket pedig odaadjuk a rabszolga-kereskedőknek.

– Mi a baj, Aurora? Félsz, hogy én is eltalálom, és másodszorra már nem lesz olyan szerencséd, mint az imént?

– Csak lőj, és hibázd el! Aztán könyörögj a kegyelmemért! Astiza és Harry dermedten állt, az anya a fiú fülébe dünnyögött. Az üvegpohár úgy csillogott, mint egy gyémánt.

– Ne feledd, ha mégis elhibázod, a játéknak vége – mondta Aurora.

Olyan gondosan céloztam, mint még soha, beszívtam és visszatartottam a levegőt, majd lassan kiengedtem, miközben meghúztam a ravaszt. A homályban alig láttam a puskám célpontját.

Lőttem. Villanás, majd dördülés visszhangzott a márványcsarnokban. A háremhölgyek sikítoztak.

És a szeretteim póráza kettévált ott, ahol a golyó félbeszakította, pontosan, ahogy terveztem! A nyakörvük vége szabadon úszott a levegőben.

Fülünkben még csengett a puska moraja. A másodperc törtrészéig mindenki mozdulatlanul állt, annyira meglepődtek a lövésemtől.

Azután felemeltem a fegyvert, és a vállam fölött hátraütöttem vele, és a tusával telibe találtam Dragut arcát. A férfi hátratántorodott, a mordálya félrelendült. Lehajoltam, hogy elvegyem tőle, majd a földre vetettem magam, mert Aurora pisztolya is elsült, de a lövése éppen a fejem fölött zúgott el. Meglendítettem a fegyveremet, mint egy kaszát, hogy eltörjem a nő bokáját. Átugrotta a csapást, de elesett. Most már mindkettőnk puskája üres volt.

Felpattantam, és kicsavartam a mordályt a meglepett Dragut kezéből.

– Fussatok! – kiáltottam. Alig bírtam megállni, hogy ne használjam a mordályt kínzóim ellen, de úgy gondoltam, még szükségem lesz rá odakint, a lépcsőn. Egyik kezemben a mordállyal, a másikban a puskámmal vártam a kedvesemre és a fiamra.

Astiza a hóna alá kapta a megdermedt és megnémult Harryt, és elszökkent mellettünk. A póráza vége csapkodott a levegőben. Erre én is neknramodtam, és követtem, mielőtt Dragut és Aurora visszanyerhette volna a lélekjelenlétét. Régi puskámmal a kezemben úgy éreztem, mintha egy levágott végtagom nőtt volna vissza, még akkor is, ha üres volt. Balomban Smith megtöltött mordályát vittem. Átrohantunk a hárem ajtaján, becsaptuk magunk mögött, és átugrattuk a megkötözött eunuchot. Janicsárok ugrottak elő a márványlépcsőről, ahol eddig lesben álltak, erre elsütöttem a mordályt. A fegyver hátrarúgott, golyók záporoztak, és az ellenséges csapat úgy szétvált, mint a Vörös-tenger. A katonák ordítva bucskáztak le a lépcsőn. A biztonság kedvéért meglendítettem a puskámat is, és a kevés makacskodót leütöttem vele, mint a tekebábukat. Aztán már el is viharzottunk mellettük, le a lépcsőn, be a királyi trónterembe, miközben az összes eunuch kiabálni kezdett. Mögöttünk felharsant Aurora parancsa.

– Szokarisz, ölj! – Aztán Dragutnak: – Szállj fel a hajódra, te idióta, és ne engedd elszökni a hajót, amellyel idejöttek!

Hallottam a szelindek csaholását, és a körmei csikorgását a márványpadlón, amint utánunk vetette magát. Becsaptam a trónterem ajtaját, helyére rántottam a könnyű reteszt, és figyeltem, amint a faajtó szabályosan meghajlik, amikor a nagy dög vonítva és nyáladzva nekiütközött a túloldalon. Nemigen volt időm újratölteni, de azért nyerhettem egypár másodpercet.

– Mentsd meg a fiunkat! A mögött a drapéria mögött nyílik egy lépcső a tömlöcbe! Egy társam vár ott!

Csak arra volt időm, hogy kitöltsem a lőport, de még nem döngöltem le a fojtást és a golyót, amikor lövés dörrent, az ajtó széle szilánkokra hasadt, és a megvadult eb vérre szomjazva betört a terembe.

A puskám tusa félúton állította meg a kutya ugrását. Az állat felmordult, és a szoba egyik végébe zuhant. Imádkoztam azért, hogy legalább az egyik bordáját eltörjem.

Háziállatát követve Aurora is berobbant a terembe. Haja kibomlott, szája tágra nyitva, mint egy kísértete, pisztolya füstölt, kezében magasra tartotta Dragut kardját.

– Mindannyiótokat megöllek!

Astiza azonban ahelyett, hogy menekült volna, az egyik sarokba lökte Hóruszt, majd megragadta az egyik szőnyeg sarkát, és megrántotta. Lady Somerset matrózmód káromkodva elesett, és Astiza máris rávetette magát, majd birkózni kezdtek a kardért. A két nő ide-oda gurult, haraptak és karmoltak. Összegabalyodott végtagok és összekuszált haj elmosódó foltjává változtak, amint vad dühtől fűtve, teljes erejükkel küzdöttek. A kutya ismét felém ugrott, miközben újabb golyó után kutattam; ezúttal agyaraival meg is ragadta a puskámat, és morogva harapdálni kezdte. Hátratántorodtam a súlyától, és a párnákra estem. Az ötvenkilós fenevad máris rajtam termett, remegett a rosszindulattól, lehelete forró volt, agyaráról nyál csorgott, morgása az ősidőket idézte. Megpróbáltam a fegyveremmel eltéríteni a pofáját a fejemtől, de a nyaka ugyanolyan erősnek bizonyult, mint a karom.

– Mama! – Szegény Harry kiabált utánunk a zűrzavarban. Vad fújtatást hallottam, és rájöttem, hogy Juszuf leopárdja a ketrec rácsát döngeti. Amikor meglátta a fekete szelindeket, amely behatolt a birodalmába, őrjöngeni kezdett.

Aurora a kardja markolatával fejbe vágta szerelmemet, elkábítva őt, majd megpróbálta kiszabadítani a kezét Astiza görcsös szorításából, hogy leszúrhassa. Astiza a tébolyult anyai ösztöntől hajtva ellenállt, majd mindketten felkiáltottak, mert a kard hirtelen elrepült, és nagy csendüléssel a márványpadlóra esett.

Ekkor kezdődött az igazi vérengzés, az állati ösztönök elszabadulása.

A pettyes leopárd egy nyávogással egyszerre kiszabadult a ketrecéből, és a kutya leugrott rólam, hogy szembenézzen új támadójával. A két állat egyforma nagy volt. A véreb talán arra számított, hogy a leopárd nekirohan, ám az felugrott, és a két fenevad éppen ugrásának csúcspontján ütközött össze egymással, majd pörögni kezdtek a levegőben. A kutya erőteljes volt, a leopárd viszont gyors. Tekeregve birkóztak, egymás pofáját keresték hatalmas szemfogaikkal. Aztán a szelindek hirtelen rémülten felnyüszített, amint a leopárd elkapta a torkát. Teljesen összegabalyodtak a perzsaszőnyegeken, a leopárd fújtatott és karmolt. A kutya kétségbeesetten kapálódzott a mancsával, amelyek azonban mit sem értek a nagymacska halálos karmaival szemben.

– Szokarisz! – sikoltott fel Aurora, és félrelökte Astizát úgy, hogy szerelmem feje nekiütközött egy márványoszlopnak. Harry anyja elterült a földön. – A fattyad kiengedte a leopárdot!

Aurora a kardját keresgélte, majd a kis Harry felé fordult. Szemében őrület csillogott, a gyerek pedig a sarokba kuporodott. Nekem közben sikerült golyót juttatnom a csőbe, és elkezdtem ledöngölni a töltényt, ám a szűk puskacsőben való döngölés egy örökkévalóságig tartott. Aurora úgy állt fel, mint egy tébolyult valkűr, és haragjában a fiamra emelte a kardját. Gyorsan kellett cselekednem, hogy megállítsam, így hát odakiáltottam neki, hátha ezzel elvonom a figyelmét:

– Mentsd meg a kutyádat!

A nő erre zavartan megfordult, egy pillanatig nem tudta, mit is akar tenni, majd hirtelen a harcoló állatok felé lépett, valószínűleg azért, hogy leszúrja a leopárdot. Ez volt az első önfeláldozó tett, amelyet tőle láttam.

A leopárd erre felszökkent áldozatáról, a ragadozók halálos pontosságával három métert repült a levegőben, és a kardot tartó kezet kikerülve a nőn landolt. Karmaival a húsába tépett, szélesre tátott pofájában eltűnt a nő arca.

Aurorának sikoltani sem maradt ideje. A leopárd harapását émelyítő reccsenés kísérte, s azzal a nő feje eltűnt az állat agyarai között.

Mögöttük a ronda eb hevert vérbe fagyva, feltépett torkából és oldalából ömlött a vér.

Aurora őrjöngve kaparászta a padlót, Juszuf házikedvence rajta állt, és a földre nyomta. A szépséget, amely annyira elvarázsolt Amerikában, most miszlikbe vagdosták a karmok, amelyeknek minden csapása vörös csíkokat hasított ki a húsból. A nő lába tehetetlenül rúgkapált a szőnyegeken, talpa véres csíkot húzott maga után. A ragadozó ekkor a nő torkához kapott. Áldozata arca már eltűnt, a szemével együtt. Nekem végre sikerült újra töltenem, de nem volt rá szükség, hogy elpazaroljam az értékes lövést, mert a leopárd és a nő egy kupacban tekergett a földön. Aurora feje hátrabillent, mert a torkát félig átharapta a fenevad. Végül elernyedt a teste, a nagymacska még morogva rázta egy darabig, mint egy rongyot, azután zajt hallottam az ajtó felől. Az eunuchok és a janicsárok törtek be rajta, ám az elszabadult leopárd és a véres összevisszaság láttán megtorpantak.

Lelőttem a legnagyobbat közülük, egy visszataszító mulatt őrt, majd a dühös bestia is felugrott, ordítás harsant, amint az őrök rémülten hátrálni kezdtek, s azzal a nagymacska eltűnt az ajtóban. Odakint több lövést hallottunk, amelyeket morgás szakított meg.

Felsegítettem a kábult Astizát a földről, és a hátsó kárpit felé toltam őt, hogy elmeneküljünk, de arrébb támolygott tőlem, és minden értelmet nélkülözve egy antik pajzsot emelt le a falról. Csiszolt bronzból készült, vesétekkel és áttörésekkel díszített, finom munka volt, valószínűleg elég értékes is, ám jelenleg a legutolsó dolog, amelyre szükségünk lehetett. Lehet, hogy a fejére mért ütéstől megzavarodott? De aztán én is megpillantottam a jutalmamat: Juszuf fejékét a leopárd ketrecének végében! Felkaptam a drágakövet, felvettem a kicsi Harryt, megragadtam Astizát, és így végül átbotorkáltunk a kárpit mögött rejtőző titkos börtönajtón. Helyére csaptam a reteszét, mielőtt elindultam volna lefelé ezen a keskenyebb lépcsőn, kezemben a puskámmal és a mordállyal. Még mindig remegtem attól az állati vadságtól, amelynek az imént szemtanúja voltam. Astiza zihált a megerőltetéstől és a sokktól.

– Kiengedtem az oroszlánt, Papa – vallotta be Harry.

– Jól tetted! Megmentetted vele a Mamát. És engem.

– Meg fog enni minket?

– Már elpusztult. És Aurora is – mondtam Astizához fordulva. A lány végül letette a pajzsot. Az ő teste is remegett.

Odafönt hallottuk, ahogyan az őrök dörömbölnek az elreteszelt ajtón, majd lövések dördültek: átlőttek az ajtón. Egy darabig még ki fog tartani, amíg nem hoznak baltát vagy még több puskaport.

Astiza behunyta a szemét, és átvette a kis Hóruszt, hogy szorosan magához ölelje. Ördög és pokol, ebben a gyerekben aztán van kurázsi! Okos kiskölyök volt, és megvolt benne az én szerencsés rögtönzőképességem is. Csak arra kell figyelnem, nehogy azt az oldalamat is utánozni kezdje, amelyet meg akartam változtatni.

– Hallottam, ahogy szétreccsen a feje a leopárd fogai közt – mondta remegve Astiza. – Ő volt a leggonoszabb asszony, akit valaha ismertem. Az ősi démonok szállták őt meg, Ethan. Azok, akikről azt hittem, hogy a föld legmélyebb zugaiba száműzték őket. Az Egyiptomi Rítus megidézte a démont, amely átvette a hatalmat a lelke és az elméje felett.

– Rossz állatok, Papa.

– A vadállatok néha olyan kegyetlenek tudnak lenni, amilyen az ember soha – mondtam. – De az embertől eltérően őket nem terheli a gyilkosság bűne.

Astiza átölelt, így ott álltunk hárman szorosan egymásba kapaszkodva.

– Nem voltam benne biztos, hogy visszajössz, Ethan. Amikor Hórusz visszatért nélküled…

– Elhagytam volna a családomat? – vigyorogtam. – Most már apa vagyok!

– Nem tudtam, hová célzói azzal a lövéssel.

– Nem tudom, mit tettem volna, ha elhibázom a pórázt.

– Ha Hórusz megsérül, én sem akartam volna tovább élni.

– Hát, nem volt könnyű dolga azóta, hogy találkozott velem, ugye? Éppen ezért szeretnék még jobban megfizetni nekik, mielőtt elmegyünk. Van itt egy tükör, Astiza, akkora, mint egy udvar, amelyet az amerikai flotta ellen akarnak fordítani. Hallottál róla valamit a háremben?

– Egész Tripoli tud róla. Juszufot szinte szétveti a büszkeség. A hárem ablakából figyeltük, ahogyan felállítják.

– El kell pusztítanunk, mielőtt távozunk, különben szénné égeti azt a szkúnert, amely a megmentésünkre jön. Messzebbre képes ellőni egy ágyúnál. Be lehet jutni valahogy az erődbe, ahol őrzik? – Kibogoztam a kötelet a nyakán, és félredobtam.

– Nem. A palota és az erőd között sikátorok útvesztője húzódik, benne több száz katonával és Somerset fanatikusaival. Kérlek, Ethan, Hórusz érdekében, menjünk innen! Mennyit tud még egy gyerek elviselni?

– Nem mehetünk. A nap már majdnem felkelt, és fel fognak gyújtani minket. Át kell verekednünk magunkat oda! Van egy társam lent, aki vigyáz majd rád és Harryre, és egy másik, aki egy bombát hozott a tükör elpusztítására. Robert Fulton kissé bogaras ugyan, de fifikásabb magánál Lucifernél is. Ha elég közel tudunk jutni a tükörhöz, darabokra robbantjuk.

A lány beharapta az ajkát.

– Nem tudom, elegendő-e egyetlen bomba, de támadt egy másik ötletem. Ezért hoztam magammal ezt a pajzsot. Ha egy korong képes fókuszálni a napfényt, a másik miért ne tudná visszatükrözni? Talán útját állhatjuk a sugárnak.

– És aztán?

– Ellenük fordítjuk. Te viszed a pajzsot, én viszem Hóruszt. Gyere, keressük meg a barátaidat, és adjunk az Egyiptomi Rítusnak egy kis ízelítőt a saját rettenetükből!