22. fejezet

Bár Dragut hajójának fedélköze szűkös volt, és Tripoli rabszolgapiaca is nyomorult egy hely, Omár börtöne sokkal-sokkal rosszabbnak bizonyult bármelyiknél. Folyosóit karthágóiak, rómaiak, barbár vizigótok, arab hitharcosok és török urak alakították ki az évszázadok alatt: a bánat labirintusa volt, amelyet börtönőrök és foglyok nemzedékei vájtak a földbe, mint termeszek járataikat a fába. Mindegyik zsarnokság egy újabb szintet csatolt a meglévőkhöz, hogy az újabb bűnöket és kegyetlenségeket még messzebbre rejtse a napvilágtól. Nem is annyira levittek, inkább levonszoltak minket ebbe a Juszuf palotája alatti bűzlő járatrendszerbe, és nem egy cellába löktek be, hanem levetettek egy verem mélyére. Egy kőkút volt az, amelynek falát egy forrás csepegő vize tette megmászhatatlanul csúszóssá. Az alján bokáig ért a sár és a szenny. Mindezt inkább csak éreztük, mintsem láttuk, hiszen fény nem volt, csupán messze a fejünk fölül szűrődött be a fáklyák távoli visszfénye. A verem sajátos szagot árasztott, amely az állattetemek és a hüllők bűzének keveréke volt, áporodott és ősi, úgyhogy feltehetőleg állatokat is tartottak itt időnként. Most nem lakott itt egy sem, a saját szerencséjére, mert ellenkező esetben valószínűleg puszta kézzel széttéptük és nyersen elfogyasztottuk volna. Egyetlen ivóvizünk a sziklákon lecsorgó víz volt – lefetyelnünk kellett, mint a kutyáknak –, ételt pedig először csak két nap múlva kaptunk. Akkor végre meghallottuk odafentről egy őr matatását, és a félhomályban láttuk, amint valami lehullik a mélybe. Volt annyi lélekjelenlétünk, hogy elkapjuk: állott, zsizsikes kenyérdarab volt, mindegyikünknek csupán két-három falásra elég. A férgek még táplálóbbnak bizonyultak, mint az avas liszt, amelyen élősködtek.

Olyan gyorsan befaltuk a részünket, hogy nem is éreztük az ízét.

Kétségbeesésünkben ritkán szólaltunk meg, úgyhogy az egyetlen hang valahonnan föntről szűrődött le: Juszuf megkínzott ellenségeinek sikoltozása és könyörgése. Maga Omár rettentő erős és ijesztően néma volt; egyetlen hangnyi magyarázat nélkül hajított le minket gyötrelmes börtönünkbe. Nem is annyira kegyetlennek, mint inkább közönyösnek tűnt, mintha mindaz a szenvedés, amely a felügyelete alatt történik, el sem jutna állatias agyába.

Mindannyian megbetegedtünk. Az ember képtelen huzamosabb ideig egy nedves, bűzlő gödör alján élni úgy, hogy ne lélegezze be a betegséget okozó miazmát, ezt bármelyik doktor megmondja. Olykor-olykor kiabálni kezdtünk – próbáltunk segítséget hívni vagy kimagyarázni magunkat –, ám semmiféle válasz nem érkezett, ezért időnként felmerült bennünk, hogy nem feledkeztek-e meg rólunk teljesen. Amikor a jövő bizonytalan, a jelen pedig nyomorúságos, az idő úgy vánszorog, mint a csiga. Még ha szándékunkban állt volna is elárulni a flottáinkat, nem nyílt alkalmunk erre. Ennek ellenére mind a négyen megesküdtünk újra, hogy nem adjuk ki a tükör titkát; ezzel akartuk megerősíteni a lelkünket.

– Inkább ez a gödör, mint a becstelenség – mondta komoran Cuvier.

– Nincs angol, aki veszélybe sodorná a flottáját – tette hozzá Smith.

– Sem amerikai, aki elárulná hazája ügyét – mondta Fulton.

– Úgy van – erősítettem meg. – Bár némi tárgyalás nem árthat, ha ezáltal kijuthatunk ebből a pöcegödörből, és méltó bosszút állhatunk rajtuk. – A többiek nem válaszoltak, úgy látszott, többé egyáltalán nem vevők az ötleteimre.

Azért megpróbáltuk egymás vállára állva elérni a gödör peremét, ám ingatag piramisunk, melynek tetején társaságunk legkönnyebb tagja, Cuvier ágaskodott, túlságosan alacsonynak bizonyult. Nem volt ásónk, de egyébként sem találtunk földet, amelyet áshattunk volna. Egyszóval semmilyen kilátásunk nem nyílt a menekülésre, és nem is foglalkozott velünk senki. Hát nem akarnak váltságdíjat értünk? És teljesen felhagytak volna a becsületünket csorbító kísérletekkel, Arkhimédész titkát megszerzendő?

Azonban hamarosan eljött a pillanat, amikor megtörték az akaratomat, ám teljesen váratlan módon.

Az idő megszűnt létezni; az élet a verem mélyén egyenlővé vált az örökkévalósággal. Aztán egyszer csak figyelmeztetés nélkül egy vastag, rozsdás lánc ereszkedett le hozzánk. Omár mély hangja szólalt meg odaföntről.

– Gage, egyedül!

– Mi ez? – kérdezte Cuvier, árnyalatnyi gyanakvással a hangjában.

– Talán én vagyok az első, akit lelőnek.

Rosszabbat is el tudtam volna képzelni, például ha ott kell maradnom, ahol vagyok.

– Azt olvastam, lefejezik az embert – mondta Smith.

– Ó.

– Nagyon gyors az egész.

– Aha.

– Lehet, hogy meg akarnak kínozni – töprengett Cuvier.

– Emlékezz a fogadalmunkra, Ethan! – figyelmeztetett Fulton. – Nem szabad segítenünk nekik.

– Ti is emlékezzetek rá, ha a sikolyaimat halljátok.

S azzal megragadtam a láncot, combom közé szorítottam, és felkiabáltam. Omár felhúzott a kút sikamlós fala mentén, közben összevissza forogtam, úgyhogy teljesen beterített a mocsok. Ekkorra már elgyengültem a megfelelő étkezés és víz hiányától, és még magamat megtartani is gondot okozott. Társaim aggódtak értem, ugyanakkor azonban irigykedve nézték emelkedésemet, mintha bebocsátást nyertem volna egy olyan helyre, amely egyszerűen nem egy végtelen, reménytelen „most”.

Tudtam, hogy tévednek.

A kínzómester alakja betöltötte a verem körüli szűk kamrát. Fogai sárgák voltak, lehelete bűzlött, tenyerén a bőr olyan vastag és kemény, mint a csizma. Mancsával megfogta a tarkómat, mintha csak egy kismacska lennék; félig felemelt, tehetetlenné változtatott ezzel, és szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy ha nem akarnék arra menni, amerre taszigál, könnyedén eltörné a nyakamat. Egy sziklába vájt folyosón keresztül felfelé indultunk.

– Rajtam nem működik a kínzás – próbálkoztam arabul. Erre a másik kezével arcon legyintett. Mancsának olyan ereje volt, mint egy medvéének; csengeni kezdett a fülem az ütéstől.

– Csönd legyen, csinoska! Később még zajonghatsz. Úgy láttam, semmi előnyöm nem származna abból, ha megfogadnám a tanácsát.

– Nagyhatalmú barátaim vannak, Omár, elegendő pénzzel, hogy ne csak minket, tudósokat váltsanak ki, de számodra is más életet biztosíthatnának, ha velünk jössz.

Megállt, kartávolságra maga elé tartott, és hitetlenkedve rám bandzsított.

– Nézz csak meg! Hol máshol élhetnék? – S azzal úgy nekilökött háttal a folyosó falának, hogy szegény fejem nekiütődött a kőnek. Ezután még durvábban kezdett taszigálni, mint előbb. – Mondtam, hogy ne beszélj. Azzal csak rosszabb lesz.

Vérfoltoktól sötétlő, iszonytató vasgépezetek mellett vitt az utunk, meg nehéz ajtók mellett, amelyek apró, rácsos nyílásai mögül tébolyult motyogás szűrődött ki. Hogyan képes bárki is kitalálni egy ilyen helyet, hát még működtetni? Majd befordultunk egy mellékjáratba, ahol a kínzómester lefelé irányított egy keskeny csigalépcsőn, be egy újabb szobába, amelybe magasan föntről egy kis résen át ért a fény. Ez a kis fénysugár csupán kihangsúlyozta a kamra sötétségét. Boltíves mennyezetét két évezred fáklyáinak füstje kormozta feketére. A kamra közepén durva faasztal állt, sarkaiban egy-egy bilinccsel. Egyik fala mentén kovácstűzhely kapott helyet, rajta egy üst fortyogott, gyanús szagú gőzt eregetve. Az izzó szénbe vasszerszámokat dugtak. Bátorságom, amely eddig sem volt túlzottan nagy, azonnal fogyatkozni kezdett.

Omár ledobott az asztalra, végtagjaimat a helyükre bilincselte. Tehetetlenül feküdtem, torkom, hasam és intim részeim kitárva bármilyen ördögi aljasságnak, amelyet ez a szűk agyú szörnyeteg csak kieszelhet. Soha életemben nem éreztem még ilyen tehetetlennek magam! Az apró ablaknyílás csak rontott az egészen, mert emlékeztetett rá, hogy odaát másik világ is van. A fejem fölött egy gerendáról további fémszerszámok lógtak, amelyek szúrásra, csípésre és vágásra szolgáltak. Máris sikítani lett volna kedvem, pedig még hozzám sem értek.

– Hamarosan többet beszélsz majd, mint valaha is gondoltad volna.

Omár orvosi precizitással működésbe hozta a fújtatót, a széndarabokon szikrák táncoltak. Nagy bőrkesztyűt húzott a kezére, előhúzott egy piszkavashoz hasonló vasrudat, és tehetetlenül várakozó testemhez lépett vele.

A szemem elé tartotta a vasat, hogy lássam izzó ragyogását.

– Mindig, amikor ezt csinálom, új módokat találok ki a fájdalom elnyújtására. Az áldozatok néha napokig élnek még. Igen, Omár már nem olyan esetlen, mint egykor volt! – A fölém magasodó hústorony bólintott. – Mire végzek az utolsó cimboráddal is, már egészen hosszú ideig fogom elhúzni, olyan hosszan, hogy a végén unatkozni fogok, mire meghalnak.

– Ezt mi sem akarjuk – nyögtem ki. Torkom száraz volt, mint a fűrészpor, izmaim remegtek a feszültségtől. – Végezz velünk gyorsan, azt tanácsolom.

– Szerencsés vagy, hogy te vagy az első, mert még én is tanulok. Kísérletezni fogunk a fájdalommal. Egy hozzád hasonló jóképű férfinak szüksége van tükörre, úgyhogy az égetés után hozok majd egyet, hogy megsirathasd, amit az arcodból csináltam. Az a célom, hogy visszataszítóbbá tegyelek annál is, mint amilyen én vagyok. A sebeid felhólyagosodnak és elfertőződnek majd, de vannak kukacaim, amelyek megeszik a duzzanatokat. Ettől tovább bírod majd.

– Hála érte a kukacoknak – leheltem.

– Azt mondták nekem, hogy büszke vagy a nőknél aratott sikereidre, ezért vannak szerszámaim, amelyekkel azokat a részeidet is megcsonkíthatom. A lágyék a fájdalomérzet egyik központja, mindig a leghangosabb sikoltozást váltja ki.

Közel voltam az ájuláshoz.

– Nem tudnál egyszerűen csak megölni? Lefejezéssel, ahogy Smith mondta.

Sziszegés hangzott fel, erre összerándultam, pedig csak a piszkavasat dugta be egy vödör vízbe, hogy azután visszategye a szénbe.

– Ahhoz minek kellene kínzómester? Bárki képes lecsapni egy fejet egy karddal. A kínzás azonban művészet. A megcsonkítás szégyene. A bőr lenyúzása.

– Kérlek, Omár, bármit megfizetek…

A tűzhelynél kotorászott, a kínzóeszközeivel csörömpölt. Behunytam a szememet. Hallottam a széndarabok egymáshoz karcolódását, éreztem a gőz szagát. Valami sziszegett, mint a sav. Aztán hosszú időre csönd lett. Megfeszülve vártam az első emberpróbáló fájdalmat.

– Ámbár – szólalt meg Omár, mintha csak most jutott volna eszébe valami – van egy másik lehetőség is.

Kinyitottam a szemem.

– Mi? Mi az?

– Talán még egyszer elbeszélgethetnél az úrnővel.

– Az úrnővel?

– A kalózkirálynővel, Lady Somersettel. Verejtékezni kezdtem.

– Igen, igen! Vele és Juszuffal! Értünk váltságdíjat kell kérni, nem megkínozni minket! Engedj hozzájuk, Omár, kérlek! Elmagyarázom nekik ezt a félreértést! Mi valójában nagyon értékesek vagyunk!

– Szerintem ők ugyanolyan bosszantónak fognak találni, mint én, és visszaadnak majd nekem, hogy azt tegyek veled, amit akarok. Hacsak nem jársz nagyon is a kedvükben.

– De én pontosan ezt teszem folyton! Az emberek kedvében járok!

– Amíg velük beszélsz, új módokat fogok kitalálni, hogy fájdalmat okozhassak a barátaidnak, ha esetleg nem tudnátok megegyezésre jutni. Nagyon-nagyon szeretnék fájdalmat okozni a barátaidnak. – Vigyorgott, mint egy eszelős.

– Nem, ne bántsd a barátaimat! Hadd beszéljek Aurorával!

Ördög és pokol, ha kell, oldalról és fejen állva is magamévá teszem a nőt, még ha össze is kell szorítanom a fogamat közben, ha ezáltal végre lekerülök erről a kínzóasztalról. Semmi szükség ősi tükrök emlegetésére, elegendő lesz pusztán a vonzerőmet bevetni…

Hirtelen janicsárok léptek be, és leszedték a bilincseket remegő tagjaimról. Úgy éreztem, egy csepp erő sem maradt bennem, holott egyetlen karcolás sem esett rajtam. Omár elcsoszogott, hogy valamely másik szerencsétlennel foglalkozzon, miközben a tripoli őrök, arcukon az undor jeleivel, felrángattak engem. Minden ízemben reszkettem. Ók persze nem neveztek engem csinoskának.

– Vedd le a rongyaidat, amerikai! – utasítottak.

A kezem olyannyira remegett, hogy ők tépték le a ruháimat helyettem. Azután rám zúdítottak néhány vödör vizet, ugyanúgy, ahogyan Dragut kalózhajóján is megfürdettek. A piszok le-csorgott rólam, mígnem ott álltam szánalmasan és meztelenül, reszketve, szégyenkezve, és rettegve az eljövendőtől.

– Vedd fel ezeket!

Mór stílusú buggyos nadrágot és ujjatlan mellényt kaptam, amelyből kilátszott a mellkasom; lábamra szandál került. Lehet, hogy végül mégiscsak muzulmánná kell válnom! Azután a négy katona körbevett, és elindultunk felfelé egy lépcsőn. Rájöttem, hogy az út a kastélyba vezet, ezért elkezdtem megjegyezni, merre haladunk.

Kísérőim egyetlen szót sem szóltak. A lőréseken át beszüremlő fénytől a folyosó egyre világosabb lett, ahogyan felfelé mentünk. Akaratlanul is visszatért belém a remény, noha fel is zaklattak az események. Mi értelme újra beszélnem Aurorával? Miben állapodhatnánk meg anélkül, hogy elárulnám a hazámat? Miért engem hoztak elő a verem mélyéről, és nem valamelyik híresebb és tekintélyesebb társamat, például Cuvier-t? Mert én vagyok a leggyengébb? De engem Akko hőseként tisztelnek! Semmi értelme nem volt az egésznek. Hunyorogtam a fénytől – mennyire hozzászoktunk a sötétben való létezéshez! Zavarodottságot, kimerültséget és kétségbeesést éreztem.

Kinyílt egy ajtó, éppen akkora, hogy még épp átfértünk rajta. Két katona előttem ment egymás után, kettő mögöttem. Az újabb folyosó nem sokkal volt szélesebb a vállamnál, és ismét csak egy olajlámpás fénye mutatott utat. Vajon ez egy titkos átjáró? A végében egy vasrácshoz érkeztünk, ezt kísérőim kinyitották, majd mögöttünk ismét bezárták. Ezután kanyargós lépcsősoron mentünk fel. Újabb ajtó, ezúttal fából, mögötte pedig – elsőre úgy láttam – sötétség fogadott. De nem, csupán egy kárpit rejtette el az ajtót. Félrehajtottuk, és belöktek a mögötte nyíló fogadószobába. Nekem úgy tűnt, fényárban úszik a helyiség, noha az ablakokat farácsozat fedte. Pislogtam. Az ablakokon túl kék tengert és az eget láttam, szívverésem felgyorsult, s közben megfeszülve vártam egy hirtelen szúrást vagy lövést. Lehet, hogy foglyul ejtőim csupán egy utolsó, kegyetlen pillantást engedtek a világra, mielőtt elhagynám?

Még nem.

Aurorát nem láttam sehol. Helyette áruló kapitányunkat, Hamidu Dragutot pillantottam meg. Lustán elnyúlt egy párnán, és rádöbbentem, hogy egy gazdagon díszített trónteremben vagyok. A kalóz fügét csemegézett egy tálból; gyomrom megkordult ennek láttán. A terem padlóját vastag perzsaszőnyegek borították, márványfalain vésett arab írás, bizonyára Korán-idézetek. Arrébb aranyozott trónszék, rajta égszínkék, aranyhímzéses selyempárna, lábán és karfáján drágakövek csillogtak. A terem egyik sarkában egy leopárd feküdt a hideg padlón, aranylánccal kötötték oda az egyik oszlophoz. Mögötte a rézketrece állt. A nagymacska unottan nézett.

A pokolból most egy különös kis mennyországba kerültem.

Dragut végigmért.

– Az úrnő nagyon csalódott lesz. A verem semmit sem javított rajtad.

Nagy erőfeszítéssel sikerült anélkül felelnem, hogy a hangom remegett volna.

– Aurora Somerset mindig csalódott. Ilyen a természete.

– Ne hagyd, hogy a nyelved eljátssza az utolsó maradék esélyedet, amerikai!

Néha nem tudok uralkodni magamon. Lassan visszatért az elszántságom, és irigyeltem, hogy neki jutott füge, miközben én éhezem.

– Arra, hogy annak a nőnek a rabszolgája legyek, mint te? Dragut elkomorult.

– Én nem vagyok rabszolga, és inkább meghalnék, mielőtt bárki azt csinálhatna belőlem.

Nagy levegőt vettem.

– Tripoliban mindenki rabszolga. Ez már a kikötőből idefelé jövet is nyilvánvaló volt. Rengeteg kaszt, mindenki hajbókol a másik előtt, az asszonyaitok beburkolva és elrejtve, mintha leprásak volnának. Te még soha életedben nem ízlelted meg a szabadságot, Dragut.

– Épp ellenkezőleg, Monsieur Gage! – szólalt meg egy másik hang.

Megpördültem. Kinyílt a trónterembe vezető ajtó, és belépett rajta az a férfi, akit a rabszolgapiacon fehér lovon ülve láttam: maga Juszuf Karamanli basa. Mint már korábban mondtam, erőteljes alkatú és kellemes arcú ember volt, övében tőr, oldalán kard, és egész fellépéséből a született arisztokratákra jellemző magabiztosságot árasztotta. Két nagydarab őr jött vele, egy szőke és egy fekete hajú. A basa fegyverövét gyémántokkal verték ki, turbánján ott ragyogott a vörösbegytojás-méretű ékkő – egy ekkora smaragdból, gyanítom, egész hátralévő életemben kényelmesen megélnék, már ha sikerülne valahogyan elcsenni tőle. Karamanli tekintetében kegyetlenség honolt, ez elkerülhetetlen azoknál az embereknél, akik veszélyes helyeken jutnak magas pozícióba. Lehuppant az európai stílusú trónszékébe, miközben az egyik janicsárja hátulról rávert a lábamra, amitől kényszerűen térdre estem. Fejemet erővel leszorították, így csak a földet bámulhattam.

– Ebben az országban mindenkinek megvan az a szabadsága, hogy pontosan tudja a helyét és a szerepét, nem úgy, mint a demokrácia káoszában – folytatta kioktató hangnemben Karamanli. – Az asszonyainknak pedig akkora a szabadsága, amekkorát önök el sem tudnak képzelni. Igen, el kell fedniük magukat, ám ez azt jelenti, hogy bárhová elmehetnek a városban anélkül, hogy felismernék őket, s így nincsenek kitéve a rosszindulatú pletykáknak és a rosszalló tekinteteknek. A fátyol mögött olyan szabadságot élveznek, amelyet egyetlen amerikai vagy francia nő sem. Ok a házaik úrnői, akik a hűvös estéken felmennek a védett tetőkre, hogy a zaklató férfiszemektől távol, saját világukban beszélgessenek és énekeljenek. Egyetlen nő sem őrzi jobban a titkot, mint egy muszlim, egyetlen nő sem boldogabb náluk, és egyetlen nőt sem oltalmaz jobban a férje. Majd meglátja ön is, ha felveszi a turbánt. Nálunk harmónia és derű van, amely Európában ismeretlen. Felemeltem a fejem.

– Már volt szerencsém látni Aurora derűjét.

– Ő, Lady Somerset… nos, ő kivételes. És nem muszlim.

– És nincs mondanivalója számodra, legalábbis egyelőre – mondta Dragut. – Majd akkor, ha te és a társaid egyszer csak belátjátok az igazunkat. Most azonban azért hozattalak fel, hogy valaki teljesen mással beszélhess, hátha meggondolod magad az együttműködést illetően.

– Nem tudunk semmit, amire kíváncsiak vagytok.

– Négy tudós? Ezt nehezemre esik elhinni.

– És ha még tudnánk is, a sírba száll velünk. Rávettem őket, hogy tartsuk meg a titkainkat.

Nos, olykor hajlamos vagyok túlzásba esni, ha senki nincs a környéken, aki kijavíthatna.

– Valóban? – Lenyalta ajkáról a ragacsos fügelevet, és hirtelen felpattant. Észrevettem, hogy Cuvier két pisztolyát hordja az övébe tűzve. Az őröknél hasonló fegyvereket láttam, ők is készen álltak, hogy rám vessék magukat. Annyi fegyver volt a teremben, amennyivel egy postakocsit is kirabolhattak volna; ez arra utalt, hogy nemigen bíztak meg bennem. – Én tisztelem azokat, akik tudnak titkot tartani. – Koppantott azon az ajtón, amelyen Karamanli bejött. – Ők általában tudják, mi az, amit meg kell tenniük.

Zár kattanása hallatszott, majd nyikorgás, és a nehéz ajtó kitárult. Sápadt boni, testes, kopasz rabszolga – sejtésem szerint eunuch, tehát a háremet őrző herélt férfiak egyike – vonult be a trónterembe kérkedő fennhéjázással, mintha rangban megelőzné a kalózkapitányt és a katonákat. Karamanli előtt azonban leborult, homloka a földet érintette. Azután egy másik alak lépett be az ajtón, és az eunuchot megkerülve megállt a ragyogó napfényben, mintha egy angyali jelenés volna.

Minden gondolatom darabokra tört abban a pillanatban, fülem zúgni kezdett, térdem elgyengült.

Astiza volt az, elveszett egyiptomi szerelmem, ugyanolyan gyönyörűen, mint régen.

Egy kisfiú is jött vele. Látszatra kétéves múlhatott, úgy nézett ki, mint egy kis szultán. Élénk, óvatos érdeklődéssel bámult rám.

– Üdv, Ethan – mondta Astiza. – Ez itt a fiad, Hórusz.