34. fejezet

Nem is tudom, mit vártam Fulton imádott Nautiusától, de az a rézkoporsó, amelyet Toulonban leleplezett, nemigen keltett bizalomgerjesztő látványt. Patinás lemezekkel toldozták össze, itt-ott száraz tengeri hínár lógott róla, és szembetűnő lyukak jelezték, honnan távolították el a legjobban szivárgó eresztékeket, hogy kicseréljék. A szerkezet hét méter hosszú és két méter széles volt, keresztmetszete U alakot formázott, egy keskeny tőkesúllyal. Hátsó részéből hajócsavar állt ki, lapos tetejére pedig egy összehajtható árbocot rögzítettek, amelyen keresztvitorlák és különös, legyezőszerű vitorlák voltak. A tetőből henger alakú torony nyúlt ki egy méter magasra, falában vastag üvegablakokkal. Legfelül egy csapóajtó nyűt, ezen át lehetett bejutni. A hajó belsejéből istentelen robaj hallatszott.

– Szemernyi kétségem sincs, hogy a találmányod lesüllyed, ahogy tervezted, Robert – mondtam. – A kérdés inkább az, hogy feljön-e a felszínre ismét, ha eléggé imádkozunk érte.

– A La Manche csatorna vizén pompásan működött. Meg is torpedóztunk volna egy-két brit fregattot, ha nem somfordálnak el. – Smithre pillantott. – Sajnálom, William.

– Nem sértődtem meg – felelte vidáman az angol. – Országaink most békében vannak egymással, és most minket is egyesít a gyalázat és a kegyetlenség elleni harc. S ama nap, amikor majd egy brit hajót egy ehhez hasonló szerkezet elsüllyeszt, valószínűleg ugyanaz a nap lesz, amikor mi mind megtanulunk franciául.

Csapatunk tehát újra összeállt. Sterett, meg sem várva tohonya parancsnokának utasítását, sietve Toulonba fuvarozott minket, hogy elfoglaljuk helyünket Fulton titkos fegyverében. Cuvier és Smith eleinte ugyanolyan gyanakvóan viselkedett velem, mint Fulton, de aztán meggyőztem őket, hogy képtelen választás elé állítottak. Immár ismét óvatos szövetségesek voltunk.

– Talán a sors keze volt abban, hogy Fulton kudarcot vallott Brestnél, mert így bizonyíthat Tripolinál – mondta Cuvier optimistán. – Lehet, hogy Bonaparte előre látta, milyen hatékony csapatot alkotunk majd mi négyen?

Én valószínűbbnek tartottam, hogy Napóleon csupán meg akart szabadulni tőlünk, a négy különctől azzal, hogy egy kétes kimenetelű küldetésre bocsát minket, ám a lehetőségből olykor bizony szükségszerűség válik.

– A hajód mégiscsak eléggé rossz állapotban van – mondtam. – Biztos vagy benne, hogy elkészül időre?

– Egy okos kis fickó dolgozik rajta – mondta Fulton. – Azt mondta, valamiféle hajózási szakértő. Sőt, azt is említette, hogy ismer téged, Gage.

– Engem? – Én egyetlen tengeralattjáró-szakértőt sem ismertem, és ösztönösen távol tartottam magam azoktól, akik rendes munkából éltek, nehogy szégyenkeznem kelljen a jelenlétükben. – Feltehetőleg meghallotta, amikor arról meséltél, hogy átálltam a kalózokhoz, és úgy gondolta, hogy bármit beadhat neked, hiszen úgysem látsz engem soha többé. Nézzük meg, milyen képet vág, amikor elődugja a fejét, és a valóságban is meglát engem!

Cuvier előrelépett, és megkongatta a hajó törzsét.

– Művezető! A régi cimborád mégiscsak előkerült!

A kopácsolás abbamaradt, és hosszú csend következett. Aztán motoszkálás hallatszott odabentről, s végül egy sötét, gyapjas fej bukkant föl a tornyocskából, mint egy vakond.

– Szamár? – Kritikus szemmel mért végig. – Azt mondták, átalltál a kalózokhoz, vagy meghaltál.

Én voltam az, aki szóhoz sem jutott a döbbenettől, nem a „szerelő”! Sőt, őszintén szólva annyira meglepődtem, hogy hátra is léptem egyet, mint aki szellemet lát.

– Pierre?

Először Astiza, aztán egy gyerek, akiről nem is tudtam, most meg ez?

– De miért is lepődök meg? – mondta a kis francia. – Tessék, éppen ezt a henger alakú koporsót szerelem, amelyet csónaknak nevezni egyszerűen abszurdum, és kérdezem magamtól: ugyan ki volna elég bolond ahhoz, hogy tengerre szálljon egy ilyen borzadállyal? És aztán arra gondoltam, hát, biztosan az amerikaiak, mert találkoztam már amerikaiakkal a vadonban tett útjaimon, és egyikükben sem leltem egy csepp józan észre sem. És melyik az, az amerikai ismerőseim közül, aki őrültebb még Fultonnál is, aki már így is nevetség tárgya egész Párizsban? Hát persze hogy régi társam, Ethan Gage ez a félkegyelmű, aki csapást jelent, bárhol is jelenik meg! Egy fémcsónak, amelyet arra terveztek, hogy elsüllyedjen? Ez pontosan olyasmi, amibe a Szamár biztosan belekeveredik.

– Ez nem is szerelő! – vetettem oda.

– Jobb szerelő vagyok, mint te!

– Ez egy francia csónakos a montreali Északnyugati Társaságtól! Utoljára Saint Louisban láttam, a Mississippi folyón. Ő egy kenus! Fogalma sincs semmilyen technológiáról, amely bonyolultabb a nyírfakéregnél és a hódfaroknál!

– És te ugyan mihez értesz, hacsak nem a villámokhoz, amelyeket nem tudsz irányítani, és a varázsláshoz, amely meg nem megy? Ráadásul a lehető legrosszabb ízléssel rendelkezel a nők terén!

Farkasszemet néztünk egymással, aztán vigyorogni kezdtünk, s végül nevetésben törtünk ki. Pierre leszökkent a tengeralattjáróból, hogy aztán kart karba öltve eljárjuk azt a táncot, amelyet az Északnyugati Társaság skótjai járnak a keresztbe tett kardjaik fölött, és örvendeztünk kölcsönös megmenekülésünk miatt. Mindketten túléltük a vadont, és ismét együtt lehetünk!

Ez jó jel volt.

Cuvier megköszörülte a torkát.

– Akkor tényleg ismeritek egymást?

– Az amerikai határvidéken találkoztunk. Pierre társamul szegődött, amikor a viking kincsek nyomában kutattam nyugaton. Ő az egyetlen ismerősöm, akin nem fog a golyó.

– Nos, egy golyó legalábbis nem.

Mégpedig Aurora Somerset lövedéke, amelyet az, az Egyiptomi Rítus medálja állított meg, amelyet Pierre Radisson a nő szadista bátyjától, Ceciltől lopott el. Akkor úgy tűnt, a francia feltámadt, később azonban eltűnt a Saint Louis-i szobánkból. Feltételeztem, hogy visszament a vadonba, ám most mégis itt volt, több ezer kilométerre onnan, ahol elváltunk.

– Lehet, hogy ezzel elhasználtam a szerencsémet – mondta Pierre.

– Az enyém viszont még megvan, hiszen ismét találkoztam veled. Mit keresel itt, Toulonban? Poszeidón lándzsájára, álmomban sem reméltem volna ilyen pompás fordulatot!

– Te ébresztettél bennem kíváncsiságot a világ iránt, Szamár. Túlságosan késő volt már, hogy beérjem a prémvadászokat, ezért úgy döntöttem, hazaevezek Montrealba. Ott akadt egy hajó, amelyre ember kellett, noha szerintem asszonyi dolog egy vitorlára bízni magunkat. Így kerültem Európába. A béke alkalmat adott, hogy eljussak Franciaországba, és mire megtudtam, hová készülsz, te már el is indultál. Ó, gondoltam, a Szamár úgyis magára vonja majd a figyelmet! Ezért lejöttem a Földközi-tenger partjára, hogy hátha hallok valamit felőled. És valóban: egy nap egy berber hajó három volt rabszolgát tesz partra Toulon közepén, akik egy minden lében kanál amerikait szidalmaznak. Akkor azt gondoltam: „Ez biztos a Szamár lesz.” így hát munkába álltam ennél a bűbájosnál – Cuvier-re mutatott –, és vártam, hogy mikor bukkansz fel te is. És tessék, itt is vagy.

– Miért szólít téged Szamárnak? – kérdezte Cuvier.

– Mert Gage nem tud rendesen evezni, noha a nagy Pierre már elkezdte tanítani. Te is szamár vagy. Minden férfi szamár, aki nem tud hajtani egy északi kenut! És ez a hajó! Mon dieu, csak a bűbájos szamaraknak juthat eszükbe olyan őrültség, hogy a víz alá merülnek!

– És hogy egy francia csónakost béreljenek fel az összeszerelésére – mondtam. – Ha ez eddig nem egy szarkofág volt, most már biztosan az.

– Nem, mert befoltoztam a lyukakat, amelyeket a rozsda rágott rajta, és a buta vas helyett rezet használtam. Még jobb lenne a nyírfaháncs, de erre sajnos nincsenek megfelelő fák. Igen, Pierre és a szamarai elindulnak, hogy forradalmasítsák a háborút. Logikusnak hangzik, nem?

Fulton körbejárta a találmányát.

– Tulajdonképpen nem teljesen csapnivaló, amit csinált. Majd a maga Enterprise-a fedélzetén befejezzük a javítását, Sterett.

– Tehát sietünk? – kérdezte Pierre.

– Egy hölgy veszélyben forog – mondtam. Pierre szemöldöke felszaladt.

– Gondolhattam volna.

– És a fiam, aki még nincs hároméves.

– Mondtam neked, hogy gondold meg, mit cselekszel.

– És meg kell állítanunk egy ókori gépezetet, nehogy hatalmat adjon Aurora Somersetnek a világ összes flottája fölött.

– Aurora Somerset! Az a némber is itt van? Ez egy újabb Grand Portage-beli találkozó?

– Követett engem, ahogy te is. Furcsán népszerű vagyok.

– És mennyi időnk van, hogy megmentsük ezt az új nődet és a fiadat attól a boszorkánytól?

– Ha Tripoli közelébe jutunk, akkor csupán napkeltéig lesz időnk, azt hiszem. Mert ha a nap felkel, akkor képesek lesznek felgyújtani az Enterprise-t.