14. fejezet

Kisebbfajta csodaszámba ment, hogy egyikünket sem nyársalta fel a kardom. Lehuppantunk egy lejtőre, és csúszni kezdtünk a sötétben, nem tudtuk, merre van fölfelé, a fegyvereink zörögtek. Fulton elmélete arról, hogy a pokolba kerültünk, egyszerre ijesztően valósnak tűnt. Ám végül mind földet értünk, kardostul, mordályostul, puskástul és dudástul – de hogy milyen mélyen volt ez a föld, arra gondolni sem mertem.

Levegőnk volt – állott, ám belélegezhető. S forró is, mintha a Hadész küszöbére érkeztünk volna.

– Georges? William? Robert?

– Ez egyre rosszabb lesz – nyögött fel valamelyikük.

– Mindenki életben van?

– Honnan tudhatnánk?

– Nos, azt hiszem, megérkeztünk. A gyűrű tehát végül mégiscsak mutatott valamit. A kincs nem a szarkofágban rejtőzött, az csak egy csapóajtó, amely elvezet hozzá. Csupán annyi a dolgunk, hogy megőrizzük a hidegvérünket, felfedezzük az idelent rejlő titkokat, és visszataláljunk a felszínre.

– Hidegvér? De hát semmit sem látunk! Úgy véltem, ez Cuvier volt.

– Több másodpercig zuhantunk egyenesen lefelé, Ethan, mielőtt elértük volna azt a lejtőt – mondta Fulton. – Nem hiszem, hogy vissza tudnánk mászni a szarkofághoz, és még ha sikerülne is, mi haszna volna?

– Ha az ellenségeink felnyitják, tudni fogják, merre távoztunk – tette hozzá Smith.

– Lehet, de az is elképzelhető, hogy a kardom egy rugót hozott működésbe – mondtam. – Kinyitja a szarkofág alját, majd be is zárja. Így, ha majd elhúzzák a fedelet, a holttestünk helyett csak hűlt helyünket találják megint. Megmagyarázhatatlannak fogják tartani, vagy ami még valószínűbb, arra gondolnak majd, hogy soha nem is bújtunk a ládába, hanem megszöktünk előlük. Igen agyafúrt módon.

– Ugyan miért izgatnák magukat ezen? – tette fel a kérdést Fulton. – Nekünk úgyis annyi. Pusztán az egyik sírt cseréltük fel egy másikra, mégpedig nagyobbra.

– Nem! Én állandóan ilyen földalatti helyeken töltöm az időmet – mondtam, kissé magabiztosabban, mint amit a helyzet indokolt volna. – Van itt lent valami, talán olyasvalami, amit a középkor óta nem látott a világ. Azt hiszem, egy szabadkőműves jelkép volt az, amellyel működésbe hoztam a csapóajtót odafent. Lehet, hogy ezt a járatot a templomosok ásták, barátaim!

– Templomosok? – nyögött fel Smith. – Miről beszélsz?

– E keresztes lovagok az ősi rejtélyek nyomában jártak, és egy ideig sikerült is megtalálniuk néhányat. Egyet én is felfedeztem a Közel-Keleten, egy elveszett városban, majd egy másikat az amerikai vadonban. Úgy tűnik, a templomosok szisztematikusan újra akarták alkotni a múltat. Miután a szaracénok kiűzték őket a Szentföldről, a lovagok Ciprusra, Máltára és más efféle helyekre költöztek. Talán eljutottak ide is, és ők építették azt a rejtekajtót a következő nemzedékek számára, amelyek azonban soha nem követték őket. Lehet, hogy nem veszélyben forgunk, hanem nagy szerencse ért minket. Egy lépés választ el minket attól, hogy felfedezzük azt, amiért Napóleon és Fouché ideküldött minket: egy elveszett civilizáció ősi fegyverét. Talán óriási kincs hullik az ölünkbe.

Nagy csend ereszkedett ránk. Azután a francia szólalt meg a sötétben. Lassan, gondosan formálta a szavakat.

– Ugye tudjátok, hogy mi mindannyian komplett őrültek vagyunk?

– Ha így van, akkor Napóleon is megőrült. Gondolj csak bele: a konzul hall valami szóbeszédet egy fegyverről, amely Oggal és Atlantisszal kapcsolatos, ez szöget üt a fejébe, és elküld minket ide. Én sem igen hittem a legendában, amikor megláttam ezt a szegényes és kietlen szigetet, de mégis, mire véljek egy csapdával védett sírt? Benne egy szabadkőműves vésettél? Ugyan már, barátaim, mindennek kell, legyen valami oka. Beleestünk ebbe a verembe, az igaz, de ettől még a veremnek csak van valami célja. Tudom, hogy megsérültünk, vérzünk, s nincs ételünk vagy vizünk, ráadásul itt állunk a vaksötétben és fogalmunk sincs, merre kell mennünk, ám mégis lehet, hogy a szerencse ránk mosolygott. – Vigyorogtam a sötétben. – Engem teljesen lázba hoz a gondolat.

Ismét csönd. Reméltem, hogy nem hagytak ott.

– Mielőtt az elveszett kincs keresésére indulnánk – folytattam gyorsan –, el kell döntenünk, merre menjünk. Reményeim szerint a lejtő, amelyen az imént lebucskáztunk, egy járatba torkollik, amelyen végigmehetünk anélkül, hogy kereszteződésekbe, barlangokba vagy hasadékokba botlanánk. Megfoghatjuk egymás kezét, s felváltva tapogatózhatunk előre.

Valaki felnyögött.

– Én nem fogom a kezedet – mondta Fulton. – Inkább gyújtsuk meg a gyertyát.

– Gyertyát?

– Elraktam egyet, amikor meggyújtottuk a tűzköpőmet.

– Végig volt nálad egy gyertya? – kérdezte Cuvier. – Miért nem gyújtottad meg a szarkofágban?

– Miért tettem volna? Nem volt hova mennünk, és a láng elhasználta volna az oxigénünket.

– Minden amerikai futóbolond – szögezte le halkan a zoológus. – Nem csak Gage.

– Nos, szikrát tudok csiholni a puskám serpenyőjében – mondtam vidáman. – Tépjünk le néhány csíkot a ruhánkból, hogy meggyújthassuk vele a gyertyát.

Így is tettünk. Kiszórtam némi port a lőporos szarumból, majd meghúztam a ravaszt, mire vakító villanás kélt a sötétben; ez meggyújtotta a vászongombolyagunkat, amellyel pedig lángra lobbantottuk Fulton gyertyáját.

Mivel gyertyatartónk nem volt, a viasz rudat átmenetileg Smith mordályának csövébe dugtuk. Azután megvizsgáltuk magunkat. Piszkosak voltunk, a ruháink szakadtak, és horzsolások borították testünket az esés miatt, ám meglepő módon senki sem sérült meg komolyan. A tőrkardom hegye kissé elgörbült, fegyvereinken horpadások, ám semmi nem törött el, a csontjainkat is beleértve. A gyertya fényében egy meredek emelkedőt láttunk, ezen érkeztünk le. A szarkofág olyan magasan volt, hogy nem is láttuk. A másik irányban keskeny járat vezetett, éppen olyan magas, hogy meggörnyedve elférjünk benne.

A járat lefelé kanyargott a lávakőzetben – a Hadész felé.