RANDEVÚRA SIETEK

 

 

Ott álltam az elektromos áruk boltjában, és azon töprengtem, mit vásároljak; egy HKM-et vagy HJM-et? A HKM – hordozható küllemmodulátor, a HJM – hordozható jellemmodulátor. A jellemmodulátor jóval többe került, de itt nem pénzről volt szó. Úgy véltem, hogy jellemem nagyon is megfelelő, ami viszont a küllememet illeti... Bár... Hiszen nejem egykor szép férfinak tartott! Később bizonyára megszokta, vagy rájött, hogy csak ő lát ilyennek.

Egy szó mint száz, vettem egy HKM-et, ami alig volt nagyobb, mint egy csomag cigaretta, zakóm zsebébe dugtam, s kiléptem az üzletből. Úgy hiszem, még magam sem voltam teljesen tisztában vele, minek is kell nekem. Hiszen végtére is nem otthon fogom használni! Nem. Egyszerűen robbanásszerűen kipattant bennem valamiféle belső tiltakozás. Még nem tudtam, mit teszek, de aprónként felkészítettem rá magam.

Az utcán puha, könnyű pelyhekben esett a hó. A hópelyhek kelletlenül szállingóztak lefelé. Megnyomtam a hordozható küllemmodulátor gombját, s sajnálni kezdtem, hogy nincs a közelemben tükör, hogy belenézhessek. Ellépdelt mellettem Kondratyev az osztályunkról. Kissé már nyomás alatt volt, jóllehet alig negyven perc telt el a munka befejezése óta. Ebben az állapotban minden ismerősre ráakaszkodott, hogy legyenek a társai már elkezdett foglalatosságának folytatásában. Abból, hogy nem ismert rám, meggyőződtem, hogy küllemem jelentős változást szenvedett. S ahogy a használati utasítás állította, semmiféle kellemetlen érzés nem zavart.

Befutott a troli. Kevés utas volt, s leültem egy szabad helyre az ablak mellett. Fejem tompán sajgott a töméntelen értekezlettől és termelési megbeszéléstől tervezőirodánkban. Ha pedig hazamész, otthon mi vár rád? Mehetsz az üzletbe krumpliért, felsöpörheted a padlót, lapozgathatod az újságokat és folyóiratokat, bámulhatod a tévét. Feleséged vacsorát készít, majd egy percre a tévé elé ül. s megkérdi, mit írnak a lapok; a feleletet azonban már meg sem hallgatja, Igaz, én is régen válaszoltam már erre a kérdésre. Nincs is mit mondanom. Annyira megszoktuk egymást, hogy mór észre sem vesszük a másikat.

S ekkor kedvem támadt valami rendkívülire. Arra például, hogy ne menjek haza, hanem meghívjam a troliban mellettem ülő nőt moziba vagy egy vendéglőbe. Beleszeretnék, esténként ott állnék az ablaka alatt, várnék rá. Hiszen a feleségemnek édes mindegy. Csak az a fontos, hogy a pénzt hazaadjam, s ne járjak részegen haza. Még csak kedvét sem szegi, ha megtudja. Miért is ne? Megteszem!

Jól tudtam, hogy velem senki nem megy se moziba, se vendéglőbe. A legjobb esetben is tréfának veszik, a rosszabbik esetben rendőrt hívnak. Lesz, ami lesz! Hirtelen a mellettem ülő nőhöz fordultam, s így szóltam:

– Ide figyeljen! Szeretné, hogy meghívjam egy vendéglőbe? Istenemre, nincs ebben semmi rossz.

A nő csodálkozva pillantott rám, s a feleségemre ismertem benne. Ez annyira váratlanul ért, hogy néhány másodpercre megkukultam. Meghátrálni azonban már nem lehetett; elhatároztam, hogy végigjátszom az egészet. Annál is inkább, mivel küllemmodulátorom a felismerhetetlenségig megváltoztatta külsőmet.

– Vagy talán várja otthon a férje? – kérdeztem kissé epésen.

– Nem – felelte nyugodtan. – Senki nem vár rám. A férjemnek ez édes mindegy.

– Akkor meghívom egy étterembe.

– Rögtön étterembe? – nevette el magát. – Nem. Moziba még elmehetnénk. Maga viszont rögtön vendéglőbe hív.

– No, akkor menjünk moziba. Csak ne gondolja, hogy csélcsap Don Juan vagyok. Egyszerűen nincs kedvem hazamenni.

– Értem – mondta a feleségem. – Nekem sincs kedvem. Hazamész: otthon néma csend, úgy nyomaszt...

– Akkor ne menjen!

– Nem, nem lehet. Vacsorát kell készítenem. Hiszen a férjemen kívül van még egy lányom is. Már elsőbe jár... Megbocsásson – mondta. – A következő megállóban le kell szállnom. Viszontlátásra.

– Elkísérem! – kiáltottam utána, hogy az egész troli harsogott bele

– Nem szükséges. Még meglát valaki, és beárul a feleségének.

– Olyan jó volt elbeszélgetni magával... és érdekes.

Feleségem furcsán elmosolyodott. A troli megállt, s ő kiszállt. Utánarohantam, s bocsánatot kértem azoktól, akiket véletlenül meglöktem. Utolértem, s ezt kiáltottam:

– Várjon! Magával megyek, annál is inkább, mert egyfelé megyünk.

– Maga ezt csak úgy mondja – felelte.

– Nem, nem ... Legalább a nevét árulja el!

– Veronika.

– Én pedig Alekszej vagyok.

Könnyű bundában, fekete csizmában volt, fejét bolyhos kendő fedte. Nem tudni, miért, de egyszerre jókedve kerekedett, s csupán kétszer töprengett el egy pillanatra valamin: ilyenkor orrnyergén ráncok jelentek meg. Bevásárlótáskát vitt, majdhogynem erőszakkal vettem el tőle. Elértünk a trafikhoz.

– Vége. Nem kell tovább kísérni. A következő a mi házunk. Viszontlátásra, Alekszej.

– Veronika, valóban nem látjuk többé egymást? Randevúzzon velem! Várni fogom holnap este hatkor a mozi mellett.

– Nem, Alekszej. Ebből semmi nem lesz. Isten önnel.

– Akkor is várni fogom! Viszontlátásra!

Átadtam a táskát Veronikának, s ö gyorsan távozott. Beugrottam a trafikba, cigarettát vettem: s csak azután indultam haza. A házunk mellett egy ideig még álldogáltam, s csak azután léptem be a kapun, hogy kikapcsoltam küllemmodulátorom.

Feleségem a szokásos mondattal fogadott:

– Megjöttél?

– Megjöttem, Veronika – feleltem, s amikor később érdeklődtem a vacsora felől, ugyancsak a megszokott mondattal felelte:

– Nincs semmi. Isten tudja: hol császkálsz, és még enni is kérsz.

– Ó, már megint a magadét fújod. Le fogok járni a bisztróba. ha sajnálod.

– Jól van – jegyezte meg békítőleg Veronika. – Ugorj le inkább krumpliért, én addig felteszem főni a húst. Én is nemrég értem haza.

– Lenka még az utcán szaladgál? – kérdeztem szigorúan.

– Az utcán.

Fogtam a cekkert, s elindultam a boltba. Majd felsepertem a padlót, kikanalaztam a borscsot, könyvet olvastam, átnéztem a lapokat, s a tévénél üldögéltem. Lányunk már lefeküdt aludni. Veronika befejezte a házimunkát, fáradtan lehuppantam a heverőre, s megkérdezte:

– Mi van a lapokban?

Én szokásom szerint nem feleltem, igaz, ő sem várt tőlem választ. Viszont váratlanul így szóltam:

– Veronika, holnap később jövök. Van egy sürgős ügyem.

– Miféle ügyed? – kérdezte közömbösen.

– Csak úgy. Találkoznom kell valakivel.

– Nekem is kellene – mondta váratlanul a feleségem.

– Különös, hiszen esténként általában sehová sem jártál el...

– Esténként te is rendszerint itthon ültél a tévébe bújva.

– Velem minden világos. Ha muszáj, hát muszáj. Csak akkor hogyan lesz meg Lenka egymagában?

– Ugyan, hiszen már nagylány! Az ebédet egymaga megmelegíti a gáztűzhelyen.

– Na, akkor rendben. Te mikor jössz haza?

– Nem tudom pontosan. Lehet, hogy hétkor, de az is lehet, hogy később.

Szokásom ellenére kivasaltam a nadrágomat. Veronika meglepődve nézett.

 

Másnap háromnegyed hatkor már a mozinál voltam. Hűséges küllemmodulátorom nyugodtan lapult a zsebemben. Nem hittem túlságosan abban, hogy Veronika eljön a randevúra. Szerettem volna, ha eljön, mert sejtettem, hogy nem olyan lesz, mint otthon, s ugyanakkor egy kicsit sértve éreztem magam, bántott, hogy feleségem valaki mással jár randevúzni. Hiszen neki én most egy idegen férfi voltam. Álltam és vártam.

Mégis megjött. Valamivel korábban, mint ahogy megbeszéltük. Rohantam feléje, mint egy igazi szerelmes férfi!

– Jó napot, Veronika! Féltem, hogy nem jön el!

– Véletlenül éppen erre jártam, s megláttam magát – felelte, s próbált szórakozott és közönyös lenni. Én azonban tudtam, hogy véletlenül sohasem jár ebben a kerületben.

– Moziba sajnos nem hívhatom meg – mondtam. – Minden jegy elkelt. Ha viszont nem ellenzi, akkor holnap feltétlenül szerzek jegyet. Egyezzen bele.

– Nem is tudom, mit mondjak – felelte Veronika. – Olyan rég voltam moziban. De mihez kezdenek majd otthon nélkülem?

– Talán a férje nem szokta moziba, színházba hívni?

– Ez eszébe sem jut.

– Micsoda marha – jegyeztem meg őszintén.

– Valóban így gondolja? – kérdezte Veronika.

– Igen, így gondolom.

– Akkor elfogadom ajánlatát. Mit csinálunk viszont ma?

– Ma? Meleg van. Sétálhatnánk egyet az egyetemi ligetben – javasoltam. – S még valami. Kérem, engedje meg, hogy magába karoljak.

– Maga olyan, mint a többi férfi – mondta a feleségem, de mégis megengedte, hogy belekaroljak.

Sokáig sétáltunk az egyetemi liget keskeny ösvényein Az időjárás volt-e a bűnös, vagy tán a holdfény és a szikrázó hó? Veronikával csodálatosan jól éreztem magam. Mesélt az iskolájáról, ahol történelmet tanított, tanítványairól és kollégáiról, az igazgatóról s arról, hogyan készülnek az öntevékeny művészeti csoportok vetélkedőjére. Minden, amit mondott, érdekelt. S olyan érdekesen mesélt. Született mesélő volt.

Kissé magamhoz szorítottam a könyökét Egész testében megfeszült, kiszabadította karját, és ezt mondta:

– Alekszej,. ne csacsiskodjon.

Szégyellni kezdtem magam, mintha más feleségét akartam volna elcsábítani. Pedig most oly szívesen átöleltem volna, s álltam volna vele összeborulva, kissé imbolyogva, arcom kendőjébe fúrva, s egy szót sem szóltam volna.

– Veronika, az ég szerelmére, bocsásson meg – mondtam – Valami történt velem Úgy szeretném átölelni magát...

Veronika hidegen végigmért, s ezt mondta:

– Miért nem teszi ezt a feleségével?

– Miért? – ismételtem töprengve. – Ha ő kívánná ezt.

– Tehát csupán azért hívott ide, mert felesége nem kívánja az ölelését?

Megrémültem. Mi lesz, ha egyszer csak elmegy, s többé nem ismétlődik meg ez az este, ezek a fák, nem hallom többé csendes hangját, lépteink csikorgását. Nem lesz többé semmi.

– Veronika – szólaltam meg. – Jó magával. S ehhez a feleségemnek semmi köze. Ne menjen el. Legyen boldog ez az este.

– A férjemnek sem jut soha eszébe, hogy átöleljen – jelentette ki hírtelen. Majd beleültem a hóba.

Kezét nyújtotta, s futni kezdtünk, mint akkor, tíz esztendeje ott a szűzföldön, majdhogynem derékig a hóba süppedve. Még bele is zuhantunk egy hókupacba, s sokáig kapálództunk. míg kimásztunk belőle. S amikor végre rátaláltunk a fasorra, mindketten fülig havasak voltunk, mint egy télapó és egy hótündér. Leráztam róla a havat, azonban egy kicsi belőle a gallérja mögé jutott, s komikusan, ajkát félig kinyitva összehúzta magát. Ajka egészen közel volt hozzám, három centire az arcomtól. A szeme is le volt hunyva, de nem mertem megcsókolni. Féltem, hogy megharagszik és elkerget.

Kéz a kézben tértünk vissza, mint egy kisfiú és kislány. Elkísértem a kapuig. Álltunk még vagy öt percig, majd elmentem a trafikig, cigarettát vettem, s hazatértem. A lépcsőházban ajtónk előtt kivettem zsebemből küllemmodulátorom. és kikapcsoltam. De szerettem volna valahová messzire hajítani és széttiporni! Miért van az, hogy Veronika otthon velem egészen más, mint amilyen ma volt az egyetemi ligetben? Mindez a miatt az ostoba küllem modulátor miatt van. Nem dobtam ki, és nem tapostam azonban szét. Érezze legalább ő jól magát...

Amikor beléptem lakásunkba, Veronika valamit dudorászott a konyhában, de amint meglátott, elhallgatott. Már átvette régi köntösét s otthoni cipőjét. S egyszerre olyan hétköznapi lett. amilyennek mindig láttam. Én is átöltöztem, magamra húztam kifakult trikómat, mely zsákként lógott rajtam, s benéztem a konyhába.

– Még semmi nincs kész – felelte Veronika gépiesen.

A lapok után nyúltam. Befutott Lenka az utcáról, s ugyancsak kérte a vacsorát. Veronika megharagudott, s rám kiáltott, hogy dámázzam egyet a lányommal. Három játszmát játszottunk, mi több, mind a hármat elveszítettem. Sohasem tudtam rájönni a dámajáték titkára. Aztán vacsorához ültünk, s a feleségem megkérdezte:

– Mi újság a munkahelyeden?

– Á-á-á ... – ráncoltam a homlokom. – Minden a régi. Hát nálatok?

– Mi újdonság lehet egy iskolában? – felelte.

Arra gondoltam: valóban, mi újság és mi érdekes lehet ott?

A vacsora alatt szokása szerint Lenka szórakoztatott bennünket. Kimeríthetetlen tartaléka volt mindenféle történetekből, de néha őt is támogatni kellett, bólogatni kellett neki, kérdéseket közbevetni, meglepődve felhúzni a szemöldöködet, pedig oly szívesen belevetettem volna a karosszékbe magam a tévé előtt.

Vacsora után a feleségem így szólt;

– Holnap munka után úgy kilencig kimaradok. Segíthetnél a konyhán. Mert különben holnap nem lesz rá időm ...

– Igen? – mondtam csodálkozva, s egy pillanatra édesen összeszorult a szívem: lehet, hogy holnap a mozi mellett megint olyan csodálatos és vonzó lesz, mint ma az egyetemi ligetben. – Hát velem mi lesz, megparancsolod, hogy maradjak itthon?

Észrevettem, hogy hirtelen megijedt, majd szárazon és barátságtalanul ennyit szólt;

– Egyszer te is ülhetsz itthon.

– Nem tehetem, holnap sok a munkám.

– Akkor segítesz végre?

Hogyne segítettem volna! Mindent megtettem volna érte, hogy lássam másnap a mozinál. Veronika szétosztotta a feladatokat, s mi gyorsan elvégeztük a dolgunkat.

 

Másnap ismét vártam a mozinál. Derűs hangulatban érkezett. Majd összerogytam, amikor megláttam. Jómagam is, éreztem, nem voltam olyan görnyedt és szürke, mint otthon. Én is szép akartam lenni s tetszeni neki.

Még arra sem emlékszem, milyen filmet játszottak azon az estén. Ültünk a sötét nézőtéren. Valaki titokban mogyorót ropogtatott, valaki csokoládépapírral zörgött, néhányan hangosan kommentálták a vásznon zajló eseményeket, valaki visszafogottan horkolt. Előttünk egy fiatal pár ült, és nyíltan csókolóztak. Én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy bátorságot gyűjtök, és kezembe veszem a tenyerét.

Óvatosan kinyújtottam a kezem, s megtaláltam az ujjait. Finoman, alig észrevehetően megsimogattam őket. Veronika összerezzent. Akkor megfogtam a kezét, s ő nem ellenkezett. Majd felfelé fordította a tenyerét, s összeszorította az ujjaimat.

Hogy szerettem akkor őt! Miért van az, hogy a keze, melyet ezerszer láttam, most annyira felizgatott? S arcának a sötétben alig kirajzolódó profilja most oly ismerős volt és mégis oly szokatlan ... Váratlanul megsimogatta a kezem, s a vállamhoz simult. Én pedig boldog voltam. A vásznon zajló események egyáltalán nem érdekeltek. Ültem, és az arcát néztem. Szerettem őt.

A nézőtérről mindketten némán jöttünk ki. Valamit kellett mondanom. És mit? Tetszett a film? Nem. Nem akartam ezt a kérdést feltenni. Egyszerűen átöleltem a vállát. Próbált kibújni, de csak egyszer. Amikor pedig még erősebben magamhoz szorítottam, felém fordította az arcát, és halkan, határozatlanul, mintha szabadkozna, ezt mondta:

– Én ostoba ...

– Nem – mondtam. – Csodálatos vagy. S ha a férjed nem szeret, akkor ostoba fajankó.

– Aljosa, ne beszéljünk erről. Mondj inkább valami szépet.

– Veronika, kedvesem. Minden szó ostoba. Hát el lehet mondani, mi zajlik most a lelkemben? Hogy mondjam el, hogy elhidd? Hiszen szeretlek.

– Tudom, Aljosa. Mégis beszélj. Beszélj.

– Valami furcsa dolog történik velem. Alig harmadszor látlak, és mégsem bírtam ki, hogy szerelmet ne valljak neked. Minden olyan rendkívüli benned. A szavaid, arcod, szemed, szempillád, gondolataid. Néha úgy érzem, hogy már hosszú évek óta ismerlek. Aztán eszembe jut... nem, hiszen alig három napja találkoztunk. Ki tudja, hogyan köszönt be a szerelem? Van feleségem, gyermekem is. S lám. Veled sétálok. S szeretnék egész életemben veled lenni. Veled minden nap izgalmas lenne. Mondd, akarod, hogy szeresselek?

– Akarom – felelte Veronika. – Úgy érzem, egész életemben vártam ezeket a napokat. De minek éljek, ha senki nem szeret? Mintha csak nemrég múltam volna húszéves... És mi van, ha ma váratlanul minden véget ér? Már hozzászoktam ahhoz, hogy a férjem nem szeret, meg a munkához és az otthoni gondokhoz. Ez nem nyomaszt, de örömet sem szerez. Most viszont minden felborult. Hazamegyek és sírni fogok. Olyan gyöngéd és jó vagy. S érzem, hogy szeretsz. Csak nem múlik el ez? Olyan jó. hogy a legszívesebben nem találkoznék többé veled. Nem logikus, ugye?

– Igaz. Csakhogy az ördög vigye a logikát. Veled akár a világ végére is elmennék.

– Valaha a férjem mondogatta ezt. Tíz év múlt azóta. S ez a világ vége most oly közel van, hogy egy lépést sem kell tennie érte. Nem kell odamennie.

Magam felé fordítottam. Hát persze: sírt.

– Ne sírj, Veronika. Ez azért van, mert a férjed nem szeret?

– Szeretlek téged, Aljosa. Nem kell nekem sem a férjem, sem más. Téged szeretlek. Ne engedj el... Én is úgy érzem, mintha már réges-régen ismernénk egymást... No, csókolj már meg!

A járda közepén álltunk és csókolóztunk. Én harmincnégy éves voltam, ő harminckettő. Puhán hullott a hó. S az oszlopokon a lámpák hatalmas fényudvarukkal kiragadták a hóesést a sötétből. Mellettünk felnőttek és ifjak lépdeltek el, süldő leányzók, és az ördög tudja, mit gondolhattak rólunk.

– Engedj el – mondta Veronika – Ó, nem igaz ... Majd megfulladtam.

– Karomba veszlek – mondtam. – Ne butáskodj.

Mégiscsak karomba vettem, s felemeltem, két lépést tettem, megcsúsztam és elestem. Veronika elnevette magát, de nem haragudott rám. .

– Ej. Aljosa. Tíz évvel korábban kellett volna a karodba kapnod.

Felálltunk és továbbmentünk. Tíz lépésenként megálltam, és ajkát, arcát, hideg orrát, szempilláit csókolgattam. Nem tiltakozott. Ő is kívánta.

Így jutottunk el a lépcsőházunkig.

– Aljosa, menj el – mondta. – Mégiscsak haza kell mennem. Hazajön a férjem, s nyomban éhes. Na meg Lenocska is egyedül van ... Menj el.

– Nem, nem engedlek el. Rossz nélküled. Nem bírom ki nélküled.

– Na, jól van, kapsz még öt percet.

Félórát álldogáltunk. Soha nem éreztem ilyen csodálatosan magam. Talán csak akkor, amikor életemben először csókoltam meg. S nem törölt képen, nem kergetett el, nem tett úgy, mint akit megsértettek. Csak ennyit mondott: „Még, még." Akkor reggelig ácsorogtunk, alig néhány szót váltottunk, csak a legszükségesebbeket. Különben is. nem volt mit mondanunk. Azután összeházasodtunk. S lám, hány év elmúlt azóta..

– Átfáztál? – kérdezte Veronika.

– Nem, dehogy. Egy csöppet sem.

– Menjünk be a kapun. Itt annyian járnak-kelnek.

A kapualjban sötét volt, egy pár surrant fel mellettünk. Meleg volt, kigomboltam a kabátomat, kioldottam a bundáját, s magamhoz szorítottam Veronikát. Sírva fakadt, s ekkor csókolgatni kezdtem a szemét. Megnyugodott, majd hirtelen meleg tenyerével simogatni kezdte az arcomat, s én féltem megmoccanni, nehogy elriasszam ideges ujjait.

Aztán hevesen kiszabadította magát ölelésemből, s ezt mondta:

– Vége. Menj el.

– Hol találkozunk holnap?

– Aljosa, valóban akarsz még látni? Nem unsz már?

– Mit beszélsz? – legyintettem. – Hogyan juthatott ez az eszedbe?

– Találkozzunk akkor a táborkertben – mondta a feleségem. – Holnap szombat. Lenocska délutános lesz. Találkozzunk tizenkettőkor.

– Köszönöm, kedvesem.

– Na, akkor most eredj. Nyilván várnak otthon... Menj, menj csak...

Elrohant, én pedig ismét kiléptem az utcára, s elindultam a trafik felé. Már zárva volt.

A járókelők csodálkozva néztek rám. Úgy éreztem, hogy magam vagyok a két lábon járó boldogság.

Kikapcsoltam a küllemmodulátoromat, s kinyitottam lakásunk ajtaját. Csend. Lenocska már aludt. Felkapcsoltam a villanyt. A konyhából kilépett Veronika. Régi köntösében oly kicsinek látszott, szeme ki volt sírva.

– Hol csavarogsz éjfélig? – kérdezte tőlem.

Lám, milyen nyugodt. Hiszen épp az előbb csókolt a kapualjban Nem. Szemmel láthatóan nem látja értelmét, hogy szeresse a férjét. Mintha alaposan főbe kólintottak volna. Hiszen nem engem csókolt és szeretett, hanem azt a másik Aljoskát. Rám még csak egy gyöngéd pillantást sem akar vetni. Éreztem, hogy görbedt meg ismét a hátam, szürke és roppant unalmas alak lettem.

Kelletlenül így feleltem.

– Feltartottak a munkahelyemen. A kísérletek elhúzódtak...

– Elhúzódtak a kísérletek! – kiáltott hirtelen rám – S az arcodon is ezeknek a kísérleteknek a nyoma?!

– Mi az, mi van az arcomon? – rémültem meg.

– Nézz a tükörbe!

Meg is tettem. Arcom tele volt rúzsfoltokkal. Hát igen... Alaposan összecsókolgattak.

– Istenem, mit tegyünk? – Veronika majdnem elsírta magát. – Miért mondod, hogy a munkahelyeden voltál? Hiszen van valakid! Miért mondod?

Minden világos. A három nap alatt természetesen nem ismert rám, most nem nekem kell szabadkoznom.

Kitört belőlem:

– Ide figyelj, kedvesem! Hiszen ez a te rúzsod! Nem ismertél rám, mert vettem egy küllemmodulátort. Nem szeretsz engem. Én vagyok az, ki téged szeret! Három nap boldogság, ez nyilván túl sok nekem.

– Miféle küllemmodulátort? – csodálkozott feleségem.

– Íme, ezt. – Előhúztam a zsebemből a műanyag dobozkát. – Lám, most itt vagyok előtted, amilyennek megszoktál, hétköznapian, unalmasan, csúnyán. Most megnyomom a gombom, s megszépülök, az leszek, akit ma a kapualjban megcsókoltál. Most már érted?

– Értem – nevette el magát. – Nézz bele a tükörbe.

– Nincs mit néznem. Anélkül is tudom.

De ő makacskodott, s belepillantottam a tükörbe. Ismerős arc pillantott le rám, az én saját arcom. A küllemmodulátor rossz volt.

– Akkor végig tudtad, hogy én én vagyok?

– Persze hogy tudtam. Kezdetben csodálkoztam, hogy mi történt veled... Aljoska, tehát még lehetünk boldogok?

– Lehetünk, Veronika. Még lehetünk.

– Aha! Tehát először egész este kóboroltok valahol, aztán csókolóztok! – Lenocska jelent meg a hálószoba ajtajában. Hálóingben és mezítláb állt.

– Lena, mars aludni! – utasítottam.

– Aha! Én aludjak, ti pedig itt csókolózni fogtok!

– Na, jól van – adtam meg magam. – Menjünk teázni. Aztán táncolni fogunk.

Nekiláttunk teát főzni. Mindnyájan vidámak voltunk, jól éreztük magunkat, ebben biztos vagyok.

– Kit riasztottunk meg a kapualjban? – kérdeztem Veronikától.

– Csókolóztak? – kérdezte szigorúan Lenocska.

– Azt hiszem, igen – jöttem zavarba.

– Akkor Medvegyevék voltak.

– Medvegyevék? – csodálkozott Veronika. Én sem hittem neki:

– Hiszen már negyvenévesek!

– Na és – jegyezte meg Lenocska. – Ha szeretik egymást?

Veronikával megértően egymásra pillantottunk. A víz ekkorra felforrt, s asztalhoz ültünk.

Másnap szétbontottam a szerencsétlen küllemmodulátort.

Lenocska azután iskolába ment, mi Veronikával pedig elindultunk a táborkertbe. Siettünk, hogy randevúzhassunk egymással.

 

 

Földeák Iván fordítása