4.
A megtermett, testes Vszevolod csaknem egymaga betöltötte a szobának a felét, melynek egyik falát polcok foglalták el, tele a legkülönbözőbb fajtájú kaktuszokkal. A kávé valóban forró volt. S az asztalon hevert még egy csomag keksz s egy doboz édesség.
– Üljetek le, barátaim, üljetek le – szorgoskodott Vszevolod. – Négy szék négy személynek. S az asztal is négyszögletes. Véletlenül. Hahaha!
– Vszevolod – mondta Royd –, mi hárman úgy döntöttünk, hogy visszatérünk.
– Én még semmit nem ígértem – próbált tiltakozni Espas.
– Nem tesz semmit. Rendes fickó vagy. Visszatérsz. Tehát, Vszevolod, úgy határoztunk, visszatérünk. Most pedig megkérdezünk téged: velünk jössz?
– Ó, fiúk! Akár most azonnal! Ott a sarokban az űrruhám. Micsoda kérdés? Megisszuk a kávét, s indulunk. Amíg sötét van, hogy a macskák észre ne vegyenek. Igyátok meg a kávét. Ha megtudjátok, ki főzte, eszeteket vesztitek!
– Vszevolod, mi komolyan beszélünk – mondta Kirill. – Te pedig egyre tréfálsz. Nem olyan egyszerű ez.
– Kész. Döntöttem. Minek annyi beszéd? Megisszuk a kávét, és indulunk. Inkább azt mondjátok el, ti hogy vagytok. Espas és Kirill az én jelenlétemben távoztak. Ezt tudom. És te, Royd?
– Két hete. Mindnyájan elbújtunk, akár a patkányok. Espast alig találtam meg. Langaléta alakja segített. Könnyű észrevenni. Azt, hogy Kirill hol lakik, korábban is tudtam... Vszevolod, egyedül Verona maradt ott.
– Verona, Verona... Mintha elfedtem volna. Igen, most már emlékszem. Először az Akadémián kopogtattam. Mondom, van egy ötletem. Népszerű formában így adhatnám elő, hogyan lehet egy munkaszüneti nap alatt felkeresni egy távoli galaktikát... Még csak ki sem nevettek, egyszerűen kidobtak. Házaltam még egy kicsit, azonban gyorsan zátonyra futottam. Elmentem a Tér és Idő Kutatóintézetbe. Ott szeretik az ötleteket... Először nem tudtam, hogyan jutott eszembe az egész. Eszembe jutott és kész. Amikor azonban a számításokhoz fogtam, beletörött a bicskám. S az egész világot csak papíron láttam. Vicc, kész vicc az egész! Mondják, néha félre is beszéltem. Azután egyszer, amikor hazajöttem, itt ült egy asszony, s így szólt hozzám: „Idefigyelj, Vszevolod! Tudom, hogy szeretsz. Utánam még az expedícióba is eljöttél. A férjem pedig egy héttel azután, hogy elbúcsúztatott, talált magának egy másikat... Így hát most a te feleséged vagyok. Gyerünk, szedjük a sátorfánkat innen.”
– De ki ez a valaki? – Kirill nem tudta türtőztetni magát, s felkacagott. Nagyon mulatságosan adta elő mindezt Vszevolod.
– Hogyhogy ki? Hát nem jöttetek rá? Jevgenyija!
– Ej, te hazudós! – hallatszott az ajtóból. – Éheztetheted, kibírja, csak legyen mit füllentenie. Vagy úgy, szerinted tehát én jöttem hozzád?
– Jevgenyija! – kiáltott fel Royd.
– Zsenyka, hiszen én a szomszédokhoz küldtelek. Csak öt percre; ez a férfiak dolga, azután úgyis hívtalak volna.
– Na jól van, mindenki tudja, hogy imádsz fecsegni. Royd, ugye nem egyszerűen vendégségbe jöttél? Kirill. S ő... Espas? Jól mondtam?
– Jól – erősítette meg Kirill. – Csak rád alig emlékszem. Homályosan, homályosan, mintha ködön keresztül látnálak.
– Ezt ismerjük – mondta Vszevolod. – Kezdetben én is alig emlékeztem valamire. Mintha akkor bújtam volna ki a tojásból. Majd érdekelni kezdett, hogy is volt azelőtt. Ekkor beállított Zsenyka, s egyről s másról felvilágosított. Persze, magam is kezdtem emlékezni. S amikor elhatároztam, hogy visszatérek, minden eszembe jutott. Azt hiszem, ez valamilyen kísérőjelenség. Persze az is lehet, hogy szükségszerű velejárója az egésznek, sőt talán a legfontosabb. Valami arra késztet bennünket, hogy visszatérjünk, s elfeledjük, honnan kerültünk ide. Tegyük föl, valakinek a terhére voltunk, valaki nem akarta, hogy meglátogassuk. Először próbáltak visszariasztani. Emlékeztek Espas balesetére? Egyébként gyerekes játék volt. Később azonban megtalálták a módját. Biztos módszer.
– Verona ott maradt – vetette közbe Royd.
– Abból, amit a mai nap hallottam és láttam... – kezdte Espas.
– A mai nap még nem ért véget – szólt közbe ismét Royd.
– ...egy dolgot megértettem. Ti mindnyájan s jómagam is annak az expedíciónak a tagjai vagyunk, amely két és fél éve startolt a Prométheusz-6 űrhajón.
– Igen – mondta Royd. – Hiszel ebben? Kevés, hogy emlékszel rá, de hiszel-e benne?
– Valahogy nem fér a fejembe. De hiszen ti nem fogtok becsapni!
– Ezért nem mondtam el mindent azonnal. A bolondokházába zárattál volna.
– Bizonyára... és az űrhajó... az is visszatért?
– Nem, Espas – mondta Royd. – Az űrhajó nem tért vissza. Az űrhajó folytatja útját. A Prométheusz-6-on Verona maradt egymaga. Egymaga! Értitek?
– S mi hogy kerültünk ide?
– A jelenség fizikája és technikája számunkra egyelőre ismeretlen. Az okok egy része azonban világos. Az első: mindnyájan vágytunk a Föld után. A második: mindnyájan féltünk, hogy soha többé nem látjuk a Földet... Elég ez a kettő.
– De Verona ott maradt!
– Verona és én maradtunk. Sorsot húztunk, ki térjen vissza. A szerencse nekem kedvezett. Biztos voltam benne, hogy magatoktól nem tértek vissza, össze kellett gyűjteni s meg kellett győzni titeket.
– Á! Ostobaság! Zsenykával mi már csomagoltunk. Igaz, Zsenyka?
– Igaz – felelte az asszony.
Mikor Zsenya beállított a férjéhez (ki máshoz mehetett volna?), az először megrémült. Hiszen biztos volt benne, hogy soha többé nem látja. Vagy csak hosszú-hosszú évek múlva. De amikor az asszony mindent elmondott neki, megörült. Hiszen semmivel nem tudja igazolni, hogy ő – Jevgenyija – a hitvese, a kis Lada anyja. Felesége a Prométheusz-6-expedíció tagja volt, s nem lehetett a Földön. Elzavarta az asszonyt, s megtiltotta neki, hogy találkozzon Ladával. Hiába tért hát vissza a Földre. S kínzón nehéz volt ismét örökre elrepülni. Persze, nem a férje miatt. De nem láthatta meg a lányát! Ekkor talált rá Vszevolodra. Egymást segítve sorra felidéztek mindent, s elhatározták, hogy visszatérnek. Ez a nagydarab, esetlen, kissé más világban élő, mindent humorral szemlélő, bőbeszédű férfi az asszony segítségére sietett. Egymást segítették. Mert a férfi szerette őt.
– Tehát öten vagyunk. Krooss a hatodik. Ki tudja, hol vannak a többiek? – kérdezte Royd.
– Én tudom, hol van Santa – mondta Jevgenyija. – Azonban úgy gondolom, nincs értelme hívni. Férjhez készül.
– Ki a vőlegény?
– Nem tudom. Santa derék lány, soha nem veszi le videokarkötőjét.
Jevgenyija elforgatta a kezén a tárcsát. A korong azonban nem gyulladt ki. Néhányszor megismételte a hívást. Senki nem válaszolt.
– Megpróbálhatjuk felhívni Robint – mondta. – Mi egyszer sem láttuk. Egy alkalommal ő maga jelentkezett. Elmondta, búvárnak megy. Döntése, szokása szerint, megmásíthatatlan volt. De bármi történjék, kész segíteni, jelentkezni fog.
– Hívd, Zsenya! – kérte Royd.
Jevgenyija ismét a fénytelen koronghoz nyúlt. S néhány pillanat múlva megjelent rajta Robin kissé ijedt arca.
– Mi történt, Jevgenyija?
– Robin, mi itt öten találkoztunk. Én, Vszevolod, Royd, Kirill és Espas. Royd szeretne veled beszélni. Mit szólsz hozzá?
– Tessék, beszéljen – szólt különösebb lelkesedés nélkül Robin.
– Robin, mi öten elhatároztuk, hogy visszatérünk. A Prométheuszon Verona maradt egyedül. Egyedül! önként cselekszünk. Nem élhetünk úgy, hogy örökké kínozzon a szégyen, mert meghátráltunk. Szeretjük a Földet. S éppen ez a szeretet hajt idegen világok felé. Tegyük föl, hogy nekem a legkönnyebb. Nincs a Földön egyetlen rokonom. A Földet azonban én is szeretem. Itt vagyok, s eljöttem érted. Az utat folytatni kell.
– Royd, nemcsak a mi expedíciónkról van szó. Az expedíció új, eddig ismeretlen felfedezésekkel kell, hogy szolgáljon. Mindnyájan találkoztunk ezzel a jelenséggel. Egyetlen korábbi felfedezés sem fogható hozzá. Tovább kell adni az embereknek. Háromszor jártam a Tejútrendszer Tanácsában... S háromszor nem hitte el senki, hogy Robin vagyok, a Prométheusz-6-expedíció tagja. Kell, hogy higgyenek nekünk a Földön. Akkor talán küldenek még egy expedíciót. Hiszen készül a Prométheusz-7. Be kell nekik bizonyítani, hogy mindaz, ami velünk történt, igaz. Ezután kész vagyok visszatérni a Prométheuszra.
– Nekem is megfordult a fejemben, hogy jelentkezzem a Tanácsnál – mondta Kirill. – De rögtön arra gondoltam, nem fognak hinni nekem.
– Lehetetlen, hogy mindnyájunknak ne higgyenek! – kiáltott fel Vszevolod. – Gyerünk, vessük magunkat a földre a Tanács elnökének asztala előtt, érintsük homlokunkkal a padlót, hátha valami mocorogni kezd ettől a fejében.
– Rendben, még ma indulunk. Robin, te most egy batiszkafon szolgálsz?
– Nem, nem vettek föl mélytengeri kutatónak. Három óra múlva a Kilimandzsáró lábánál leszek, és ti?
– Szeretnénk még egyszer találkozni Krooss-szal. Mindnyájan hozzá repülünk. Levette magáról a videokarkötőt. Nem tartja magát expedíciónk tagjának. Találkozunk a Tanácsban, világidő szerint tizenkét órakor.
– Rendben, várlak titeket. – Robin kikapcsolta a készüléket.
– Úgy tűnik, mintha egy kissé haragudna ránk – mondta Kirill.
– Nagyon is érthető – jegyezte meg elsőként Espas. – Ő legalább megpróbált tenni valamit, nem törődött a szégyennel. Rám mindenesetre joggal haragudhat.
– A kávét megittuk – mondta Vszevolod. – Kezdhetjük a rohamot a Tanács ellen.
– Kétszemélyes a glíderünk – vetette közbe Royd. – Szükség van még egyre. Egy háromszemélyesre.
– Kroossra már nem számítasz? – kérdezte Espas.
– Nem a sivatagban él, felügyelő a Távoli Világűr Meghódításának Múzeumában. A Prométheusz-6-kiállítás vezetője. Az általunk a múzeumnak adományozott holmikat tartja rendben, s arról mesél a látogatóknak, milyen kiváló, erős és bátor férfiak indultak útnak a Prométheusz-6-on a távoli világűrbe. Közöttük volt egy bizonyos Krooss, a Prométheusz számítógép-szakembere. El tudom képzelni, miket mesél róla.
– Beszélni akarok Krooss-szal – mondta Vszevolod. – Rögtön rendelek egy glídert.