A VÁROS ASZFALTJÁN…
Az úttesten a járókelők olyan tömege gyűlt össze, amely általában akkor keletkezik, mikor valakit elüt egy autó. „Nesze nektek, még egy példa – gondolta Ignatyev. – Meg kell tisztítani az utcákat az autóktól. Autósztrádákat lehet a föld alatt is építeni.” Ignatyev nehéz tanácskozásról tért haza, zúgott a feje, itt meg még a nap is úgy éget, mint a trópusokon. Vezetője volt egy területi bizottságnak, amelyet azzal bíztak meg, hogy tanulmányozza az utak és autósztrádák föld alá vitelének kérdését. Ő maga ennek az intézkedésnek a határozott támogatója volt, de elnökként igyekezett tartózkodni az érzelmektől. A bizottság mindent számításba vett: az elvégzendő munka árát, a légszennyezés csökkenését, az autóbalesetek mennyiségét. Az összes „pro” és „kontra” érv mérlegelésre került, és a döntés elképzelt nyelve valahol a nulla körül állt meg.
Kellett még valamilyen tény, valamilyen apróság, nüansz, hogy a mérleg nyelve elmozduljon a holtpontról.
Ignatyev egy vonalba ért a tömeggel, és hirtelen meghallotta legkisebb lányának a kiáltását:
– Papácska!
Papácska egy szempillantás alatt megrémült, és a tömegbe fúrta magát, félhangosan kiáltva: „Tányecska! Tányecska!”.
Utat engedtek neki. Először egy sötét meggypiros Volgát látott meg, aztán a lányait. Mind a négyen éltek, és sértetlenek voltak. Az autó előtt álltak a válluknál összekapaszkodva. Mögöttük üres térség volt, egy kör, amelybe a járókelők közül valami miatt senki sem lépett be.
A hat éves Tányecska borzasztóan meg volt rémülve. Ez észrevehető volt. Már rég el is menekült volna, de a legidősebb, a tízéves Ira erősen tartotta a vállánál fogva. Mellettük állt Olja és Marina, az ikrek, akik nemrég lettek nyolcévesek.
A legidősebb természetesen megértette, hogy semmi jó nincs abban, hogy ilyen tömeg gyűlt össze miattuk. Az ő szemén is látszott, hogy kétségbeesve keresi a kiutat ebből a kellemetlen helyzetből.
Az ikrek gyanakvóan néztek, és tele voltak eltökéltséggel. Elsőként Tányecska látta meg a papát, hirtelen kiszakította magát, és sírva (most, hogy a papa a közelben volt, zokogásra is lehetett fakadni) odarontott hozzá.
– Mi itt já-á-átszottunk...
– Ó, rögtön kezdődik! – sóhajtott lel Ira.
– Semmiképp sem hagyjuk őket – mondta Olja.
– Nincs hol játszani – húzta fel az orrát Marina, és elfordult.
Egyikük sem mozdult azonban a helyéről.
A papa magához szorította Tányecskát, és zavartan kérdezte:
– Mi történt veletek? Mit műveltetek már megint?
Ideje lenne hozzászokni lányainak nyugtalan természetéhez, de nem képes rá. Még mindig úgy tűnik neki, hogy csak nemrég tanultak meg járni. És ugyan mikor voltak képesek felnőni?
– Figyelj ide, kedves Ignatyev elvtárs! – Az autó ajtaja kinyílt, a járdára kilépett a kissé dühös Csicsurin elvtárs, a városi végrehajtó bizottság építési osztályának vezetője, Ignatyev ellenfele a föld alatti közlekedés kérdésében. – Habár te megszállottja vagy a nagyszerű ötletednek, de az utcákon még szabad autózni. És különben is, mióta szövetkeznek a felnőttek kisgyermekekkel, ráadásul a sajátjaikkal?
– Gyerekek – kérdezte szigorúan Ignatyev –, mit csináltatok itt?
Csak most figyelt oda a körülötte zajongó emberekre. Rosszallóan beszéltek a lányairól, még az a szó is hallatszott, hogy „botrány”. Sokan nem tudták, mi történik itt, de mindenesetre megálltak. A művészeti iskola egyik diákja először leguggolt az aszfaltra, majd felegyenesedett, és így szólt:
– Hiszen ez művészet!
– De hát mi történik itt? – kérdezte a papa.
– Elállták a lányaid az utat, és nem engednek tovább. Mit csináljak?
– Ira, mit idétlenkedtek itt? Hiszen ez az úttest!
– Először is, itt csak nagyon ritkán jön valami – kezdte Ira.
– Várost építünk itt! – mondta Olja. – Ez van!
– Ige-en, és a házakon közlekednek? – lázadozott Marina.
– Papácska, papácska, ez a bácsi lerombolja a házacskáinkat! – Tányecska már abbahagyta a sírást, bár még félt elszakadni apukájától.
– Na, Ignatyev! – fortyant fel Csicsurin.
– Szétoszolhatnának – sóhajtott Ignatyev, fáradtan nézve az egybegyűlt emberekre. – Semmi sem történt. Mindjárt elrendezzük. Elvtársak, oszoljanak, kérem!
Az összegyűlt emberek kezdtek szétszéledni.
– Gyújtsunk rá, no! – ajánlotta Csicsurin. – Úgyis elkéstem már. Ki akartam menni a hetedik objektumra. Már nem érek oda... Na, ilyen lányaid vannak. Van jellemük.
– Igen, ezt nem lehet elvitatni tőlük. Mindig együtt vannak, így az erejük, csínytevéseik, mindenféle különcködésük duplázódik. De miért sorakoztak így fel itt?
Hárman álltak itt, nem mozdulva a helyükről. Kicsit mérgesen, de ijedtség nélkül, sőt örülve, amiért kiálltak magukért, nem rettentek meg sem a Volgától, sem az őket körülvevő járókelőktől.
– Mentem – mondta Csicsurin –, ők meg az aszfalton térden csúsztak-másztak. Rajzoltak valamit. Csökkentettem a sebességet. Magamban azt gondoltam – mindjárt szétszaladnak. Ők meg mintha észre sem vettek volna. Még rájuk is dudáltam, még jó, hogy itt ritkán van gépkocsiellenőrzés. Nem lehetett nem meghallani. Nem, másztak, mintha észre sem vettek volna. Még egyszer dudáltam. Felállt a középső lányod...
– Olka?
– Ő. Felállt, és széttárta a kezét. Kiabált valamit. Megálltam. Mire kimásztam a kocsiból, már mind a négyen...
Valamilyen fénylő nyíl – villám – száguldott el mellettük hangtalanul. Utána nem túl hangos dörrenés hallatszott. A két felnőtt összerezzent a meglepetéstől. A kislányok arca ünnepélyesen fénylett, a felnőttek feletti gyermeki felsőbbséggel.
– Mindjárt lesz még egy virág – mondta Tányecska, és lentről felnézett a papájára, mintha helyeslést vagy támogatást várna.
– Itt hamarosan minden be lesz vetve virággal – mondta Olja, makacsul összevonva a szemöldökét.
– Aha! Hogy az autókkal letapossák? – kérdezte ajkát összeszorítva Marina, természetesen a felnőttekhez fordulva.
– Ó, ezek a felnőttek! – sóhajtott Ira. – Csak nem értik meg.
– Na, most hallgassatok csak egy percet! – mondta szigorúan a papa, és Csicsurinhoz fordulva hozzátette: – Na, és hogy volt tovább?
– Na, kiszálltam. Ők meg azt mondták, hogy nincs tovább út. Tovább a város kezdődik.
– Miféle város?
A város az aszfalton. Ez azt jelenti, hogy autóval tilos közlekedni. Nos, így okoskodtak. Gyönyörködj bennük!
– A krétát hol szereztétek? – kíváncsiskodott a papa.
– A boltban vettük – felelte Ira.
– Az osztályból vettük el – fordult el Olja.
– Egy lánytól – vonta meg a vállát Marina.
– Papácska, papácska, nekem meg Ira adott egy darabkát – sietett kijelenteni Ignatyev legkisebb lánya, elnyelve a hangokat.
– Az osztályból nem szép dolog elvenni – vetette oda a papa. – Nem szép dolog.
– Tudom – mondta Ira. – Többet nem fogom.
A papa és Csicsurin tett néhány lépést.
És a papa hirtelen majdnem elesett. Egyenesen előtte, nem több mint egy méternyire, az aszfaltból kinyúlt valamilyen növény szára. Körülbelül húsz centiméter magas volt. Már levélkék is voltak rajta, telt zöldek, sötétes erezettel. A szár végén kifejlődött egy bimbó, és tíz másodperc elteltével a megdöbbent papa előtt kinyílt egy virág. Márványos fehér, friss, öt szirommal, szokatlan és nagyon-nagyon szép.
– Ki is nyílt a kis virág! – kiáltotta Tányecska, és kiugrott a papa kezéből.
A másik három kislány megszüntette az élő falat, és odament a virághoz, igyekezve, hogy ne lépjenek rá az aszfalton lévő fehér krétavonalakra.
– Ö, de szép! – suttogta Olja. – Ilyen még nem volt. Ugye, lányok?
– Volt – mondta Marina meggyőződéssel. – A százegyes háznál tegnapelőtt ilyen nyílt ki.
– Mindent tudsz – sóhajtott Ira. – Enciklopédikus ész.
– Ti most komolyan azt akarjátok mondani, hogy a virágok itt az aszfaltból nőnek ki? – kérdezte a papa.
– Papácska! – kiáltott ijedten Tánya. – Rálépsz a házacskára!
Papácska sietősen hátralépett.
– Én sem hallottam ilyesmit, hogy az aszfaltból virágok bújjanak elő – támogatta Ignatyevet Csicsurin.
– Hát, hiszen nem hallani kell, hanem nézni – mondta Olja, és gyanakodva nézett a felnőttekre, hogyan értékelik a szemtelenségét.
– Ezek a kis emberkék űrhajói – adta meg a felvilágosítást Ira.
– Mi van velük, ne landoljanak? – kérdezte elégedetlenül Marina.
– Á, a csillagokról érkezett jövevények hajói
– nevette el magát megkönnyebbülten a papa.
Ekkor a levegőben ismét sercegett egy fehér villám.
– Két házikót kell még építeni – mondta Ira.
– Rendeztünk nekik tegnap egy hangversenyt – bólogatott Olja. – Ők nagyon szeretik a zenét. Kérték, hogy ma este megint játsszunk nekik. Papácska, ideadod nekünk a nagy tangóharmonikát?
– Kik ezek az „ők”? – kérdezett közbe Csicsurin.
– A kis emberkék – mondta Ira.
– Papa, hát te nem látod? – kérdezte Olja.
A papa figyelmesen nézte az aszfaltot. Hát aztán. A lányai tudtak rajzolni. Fantáziája van mind a négynek. Az aszfaltra házak voltak rajzolva, körülbelül tíz ház. Egyszintesek és kétszintesek. Téglából és gerendákból. Hangsúlyosan megrajzolt ajtó- és ablakkeretekkel, kis tornácokkal, kéményekkel, léckerítésekkel, utacskákkal. A városka színes volt. A kislányok fantáziája különösen és szeszélyes módon alakította át a városok architektúrájáról megszokott általános elképzeléseket. Hiába volt az igyekezet, hogy megértse ennek a sokszínű városkának a stílusát. Sajátosan gyermeki stílus volt. Itt az egyik fal magasabb lehetett a másiknál, boríthatta a tető csak a ház felét, a kémény komikusan oldalra dőlt. A virág magasabb lehetett a háznál, és a kis komikus emberkék...
A papa hirtelen szörnyen elcsodálkozott. Ezeket az emberkéket nem gyermekkéz rajzolta. A kis alakok különböző pózokban dermedtek meg. Itt egy asszony, aki egy mulatságos házikó ablakaira akasztja a függönyöket. Virágágyat öntöző kertész. Nagymama a kisunokák körében. Körbegyűlő férfiak. Meg volt rajzolva minden kis ránc az arcukon, a ruha minden hajtása. Az arckifejezések a lehető legnagyobb mértékben realisztikusak voltak. És bár a kis alakok mesebeli figurákra emlékeztettek, ábrázolásukban érződött a művész keze.
– Igen, látom – szólalt meg végül a papa. – Szép város keletkezett. És ki rajzolta a kis emberkéket?
– Tényleg szép! – kiáltott fel Csicsurin. – Ilyen szépségen átmenni a kerekekkel valahogy kellemetlen lenne. Mit ki nem talál a felnövekvő nemzedék!
– Papa, na és a virágokat látod? – kérdezte bizalmatlanul Olja. Látható volt, hogy már kezd haragudni a felnőttek értetlensége miatt. – Hiszen olyan sok kinyílt az aszfalton az eltelt idő alatt.
– Várjatok! – szakította félbe Csicsurin. – Valami eszembe jutott. Az utóbbi időben valami zavar az utakon, a közlekedésben. Valamilyen akadály. Piros, kék, fehér. Általában színes. A kormányt hol jobbra, hol balra kell forgatnom. És hogy mi ez, nincs idő megnézni.
– Ezek is virágok – mondta örvendezve Ira.
– Papa, itt körös-körül virágok vannak. – Tánya újra az apja könyökébe kapaszkodott.
– Majd pont a virágokra figyelnek a felnőttek! Nem látják még a másik civilizációt sem – mondta büszke tekintettel Marina. Nem hiába nevezték enciklopédikus észnek. Természetesen még gyermekinek.
A papa körülnézett, kényszerítette magát, hogy néhány másodpercre elfelejtkezzen a bizottságról, a tárgyalásokról, a beszámolóhoz szükséges anyagok elkészítéséről és erről az egész mindennapi futkosásról. A szükséges, elkerülhetetlen kapkodásról, amely nem engedi, hogy csak úgy fogja magát, és egyszerűen körülnézzen maga körül.
Valami történt itt körülötte!
Az aszfalt sok helyen színekben égett, szivárványlott, tündöklött, szikrázott. A legkülönbözőbb formákban és vonalakban. Ügy tűnt, a szivárvány összes színe összegyűlt az aszfalton.
Ignatyevre nézve Csicsurin is megfordult. Hirtelen sietőssé vált a dolga, gyorsan elköszönt Ignatyevtől és a kislányaitól, majd az autóhoz rohant.
– Mennem kell! Öt perc múlva nem lehet innen kijutni! A lányaid nem engednek letaposni egyetlen virágot sem. Mi történik...
Autója óvatosan megfordult, és ugyanolyan kis sebességgel cikcakkban, sőt néha tolatva kihajtott a mellékutcából az autósztrádára.
– Ezeket a virágokat nem lehet eltaposni – mondta Marina egy tanító hangján.
– Hát persze, persze – értett egyet sietősen a papa.
– Apuci! – mondta Olja. – Mi komolyan beszélünk.
– Ezt a virágot le lehet vágni és hazavinni, de a helyén azonnal kinő egy másik – mondta Ira.
– Ezek varázslatos virágok – magyarázta Tányecska. Az ő számára még sok minden varázslatos volt.
– Papa, hiszen már az összes gyerek tudja, hogy a Földre leszálltak a kis emberkék – szólt Ira.
– Találkozott két civilizáció, a felnőttek meg semmit sem vesznek észre. Még ilyet – csodálkozott Marina.
– Ők jók, vidámak, szeretik a zenét! És hogy táncolnak! – kotyogta ki lelkesen Olja.
– Csak nincs hol lakniuk – jegyezte meg elkeseredve Tányecska.
– Várjatok, várjatok! – állította meg őket a papa. – Ne mindenki egyszerre, hanem sorban! Na, kezdd te, Ira!
– Egész héten érkeznek a Földre a kis emberkék űrhajói. Mikor repülnek, nem lehet látni őket. Csak olyan nyilakat, mint a villámok.
– A papa hunyorgott, mert egy méterre tőle elszállt egy tüzes nyíl, és az aszfalton kinyílt egy élénk narancssárga virág. – Ezek az űrhajóik – folytatta Ira. – Így gondoljuk. Mikor kijönnek az űrhajóból, az virággá változik. Ezek az emberkék jók. Mintha rajzolva lennének. És hogy örvendeztek, mikor rajzoltunk nekik házikókat!
– Rajzolva is vannak – dadogta a papa.
– Nem, nem, apuci! – szakította félbe Olja. – Élnek. Mozognak, beszélnek velünk. Ezt mind ők maguk mesélték el nekünk. Egy másik csillagról repültek ide, mert ott már nincs hol lakniuk. A városaikat széttaposták az autók.
– Szóval még mozognak is? – csodálkozott a papa.
– Természetesen – mondta Marina. – Hogyne mozognának, ha élnek. Csak nagyon félnek a felnőttektől, és különösen az autóktól, így rögtön megdermednek.
– Ez valami mese – suttogta a papa. – Mondjátok meg nekik, hogy ne féljenek tőlem!
– Uliász, Mella, Elva! – kiáltotta Tányecska.
– Ne féljetek! Ez a papánk!
És a kis városka életre kelt, megtelt mozgással, vidám zajjal, érthetetlen hangokkal és felkiáltásokkal. A lapos, kétdimenziójú kis emberkék megelevenedtek a tarka, mesebeli kétdimenziós városkában.
– Azt kérdezik – fordította le Ira megengedik-e nekik, hogy itt lakjanak. Nem fogják őket eltaposni, ahogy már egyszer megtörtént velük?
– Azt gondolom, nem fogják eltaposni őket. Hisz nem engeditek meg, ugye?
– Nem, nem! – kiáltották egyhangúlag a kislányok.
– És még arra kérnek, hogy rendezzünk nekik hangversenyt – mondta Olja. – Akkor elhozzuk a nagy tangóharmonikát?
– És idecipelitek? – támadt kétsége a papának.
– Idecipeljük! – kiáltották ismét kórusban.
És Tányecska hozzátette:
– Hiszen tegnap is idecipeltük.
A papa csak ingatta a fejét.
– Mi patronáljuk őket – mondta Marina. – Az összes lány és fiú városokat rajzol nekik. Aztán megnézzük, kié a legjobb.
– Miért nem értek semmit a beszédjükből?
– Ó! Mi sem tanultuk meg egyszerre – mondta Ira. – Talán egy órába is beletelt.
– Na, akkor megyünk a harmonikáért? – kérdezte türelmetlenül Olja.
– Menjünk! Ilyen csodát!
– Hurrá! Mindjárt lesz nektek hangverseny!
A kétdimenziójú városban viharosan örvendeztek a kis lapos emberkék.
A papa és négy lánya integetett az emberkéknek, és elindult haza. Az egész tömbház gyerekei komikus házacskákat rajzoltak. A felnőttek pedig, nem különösebben sejtve, mitől van ilyen csend az udvarban, egyszerűen örültek ennek az esti nyugalomnak.
Mind az öten nagy zajjal rontottak be a lakásba.
– Csendesebben! – kiáltotta a szobából a mama. – A tévében rendkívüli híreket mondanak.
A papa az ajkára tette az ujját.
– Rendkívüli közleményt sugárzunk – mondta izgatottan a bemondó. – A Föld sok rádióállomása kapott közleményt ismeretlen értelmes lényektől. Az értelmes lények, akik kétdimenziójúnak nevezik magukat, engedélyt kérnek, hogy letelepedhessenek bolygónkon, és kérik, hogy bocsássanak rendelkezésükre városokat, ahol lakhatnak. A kétdimenziójúak nyíltan bejelentik, hogy néhány bolygón már nem fogadták őket, és visszautasítás esetén azonnal elhagyják a Naprendszert. Alakulóban van egy bizottság, amely kapcsolatba lép a jövevényekkel, és az egész emberiségnek előterjeszt egy projektet. Mindenkit kérünk, hogy fejezze ki véleményét a rádión, újságokon és televízión keresztül! Feltételezhető, hogy a bizottság öt hónap múlva fejezi be a munkát.
– Ti meg isten tudja, merre kószáltok – mondta a mama. – Itt ilyen események zajlanak. Gyorsan üljetek le enni, hátha hamarosan közvetítenek még valami érdekeset!
– Mi már... – kezdte Tányecska, de három nővére és a papa úgy nézett rá, hogy elhallgatott.
– Fogjátok a tangóharmonikát, a dobot, a kis harmonikát, és menjünk sétálni! – dirigált a papa.
– Ez meg micsoda dolog! Enni ki fog?
– Majd aztán. Ráérünk – nyugtatta a papa.
– Menjünk! Ott érdekes lesz!
És a mama beleegyezett.
Kezdtek szedelődzködni. A bemondó újra elkezdte felolvasni a rendkívüli közleményt, elismételve ugyanazt. A felnőttek az egész világon a képernyőre tapadtak. A gyerekek pedig az egész világon egyáltalán nem figyeltek a bemondó közleményére, városokat rajzoltak az aszfaltra. Kicsiket és nagyokat, tarkákat és egyszínűeket, sokemeleteseket, kőből és nádból épülteket. Virágágyakkal, erdőkkel, dombokkal és folyókkal.
A rövid fehér villámok pedig időről időre átszelték az égboltot, és akkor az aszfalton fantasztikus virágok nyíltak ki.
A gyerekek városai az aszfalton azonban még fantasztikusabbak voltak.
H. Fejérvári Margit fordítás