25.

Fegyvermester azt gondolta, hogy eltévedt, annyira felismerhetetlenül megváltozott körötte a vidék. A hegyek magasabbak lettek, a szurdokok mélyebbek, a szakadékok meredekebbek. Egy kilométerre tőle váratlanul kinőtt egy vulkán; sötét meggyszínű lávát lövellt magából, s köveket köpködött. A füst- és hamuoszlop a sztratoszféráig emelkedett. Fegyvermester megfordította robotparipáját, az félreugrott, kis híján kőesőbe került, egy helyben keringett. A paripa ijedten és elnyújtottan felhorkantott, ösvénynek még csak nyoma sem volt a közelben. Fegyvermester paripája erejét maximálisra fokozva felkergette az állatot a hegy lejtőjén, a paripa már nagyokat fújtatott, remegett, köveket és egész sziklákat mozgatott meg. Miután leküzdötte a lejtőt, s körbepillantott, rájött, hogy a legrövidebb úton nem jut el a Tollobogóig. A hegyek hullámzottak, szinte minden percben új vulkánokat szültek. Fegyvermester kétségbeesetten kurjantott, paripája nyakához tapadt, oldalába döfte sarkantyúját, s megsuhintotta a feje felett fonott korbácsát. Most segíts, kedves!

A robotállat mintha valamit megértett volna ebből gépi intuíciójával, magas hangon felnyerített, még a hallhatóság határán mozogva, s vágtatni kezdett, csupán az általa ismert irányban. Puhán átugrálta a szurdokokat, fejét erőlködve forgatta, megmászta a sziklákat, hátsó lábát behúzva, majdhogynem hason csúszott le a meredek lejtőkön, patáival finoman érintette az alig megkeményedett láva kérgét, egyetlenegyszer sem bukott fel, s meglepő pontosan tért ki az égből zuhanó kövek elől. Hamuból és izzadságból összekeveredő sár borította testét, szaggatottan fújtatott, de még mindig szaporán haladt, könnyedén és magabiztosan, bár belül integráláramkörei s végrehajtó mechanizmusai bizonyára túlmelegedtek, s csak a csoda mentette meg őket attól, hogy ne mondják fel a szolgálatot.

Fegyvermester már nem is emlékezett rá, hogyan kapaszkodott fel robotparipája a fennsíkra, mely egyáltalán nem hasonlított arra, amilyen néhány órával korábban volt. A Tollobogót sem látta meg Fegyvermester – csak egy halom fémszerkezet püffedezett s reszketett, egyik-másik szektora vagy hajtóműve néha dübörögve beomlott.

Fegyvermester elhajította a kantárat, robotparipája lassan mellső térdére ereszkedett, reszketve felsóhajtott, s oldalt fordult. Elektromos szikra villant, valószínűleg rövidzárlat történt – s a jószág szükségtelen limlommá változott. Fegyvermester szíve összeszorult, amikor látta kedvencének pusztulását. Ott, elöl viszont bizonyára emberek várták!

Most már könnyű volt behatolni a hajóba, bár nem volt veszélytelen, mert bármely pillanatban a fejére zuhanhatott egy tartógerenda. Fegyvermester első dolga volt, hogy berohant a társalgóba. Étekmester a különböző deszkadarabokból úgy-ahogy összetákolt egy asztalt, s tizenhárom főre terített rajta.

– Mi történik itt? I – kiáltott Fegyvermester.

Étekmester ránézett, de nem látta őt. Nem válaszolt, még akkor sem, amikor Fegyvermester megrázta összepiszkolt és összeszaggatott egyenruhája hajtókáját.

– Ki van itt?! – kiáltotta Fegyvermester még egyszer, s elengedte a tisztet.

Étekmester nyugodtan és szorgalmasan, mintegy félálomban rakosgatta szét az asztalon a csészék cserepeit. Fegyvermesterrel mit sem törődött. Közeledett a vacsora ideje, s az asztalt meg kellett terítenie tizenhárom főre.

Fegyvermester rohangászni kezdett az épen maradt szinteken. Íme, itt fekszik Asztrológus, szívében sugár. Fegyvermester föléhajolt, megvizsgálta a sugarat. Valaki sietve megpróbálta lekaparni róla személyes jelét, azonban nem végzett tökéletes munkát. Senki! Ugyan mi történhetett itt?! Csak nem hiába hagyta el az űrhajót?! Fel sem merte tételezni, annyira hihetetlennek tűnt. A segélyhelyen két egymás mellé húzott műtőasztalon feküdt Stratéga és Doktor. A műszerek közt egy tőr! Fegyvermester kezébe vette a tőrt, s Stratéga szétnyílt sebére pillantott. Igen! Semmi kétség, ez a tőr volt Stratéga mellében! Fegyvermestert továbbvitte lába, amíg nem talált rá Taktikus és Tanácsnok tetemére. No, őket a leomló gerendák ölték meg. De mi ez? Lábnyomok! Fegyvermester, akár egy nyomolvasó, leguggolt, s gondosan megvizsgálta a saroknyomokat. Senki haladt el itt, sokáig guggolt, majd sietve továbbrohant, egy ujjal sem érintette a roncsokat. Eszébe sem jutott, hogy megmentse Taktikust és Tanácsnokot. Fegyvermester rávetette magát a fémgerendák, elemek s acéllemezek kupacára. Szétgereblyézte, félredobálta, hajlítgatta, nyomta és törte őket, amíg szabad helyre nem cipelte ki a két tisztet. A segítsége azonban már késve jött. No, Senki! Fegyvermester dühbe gurult. Még kereste egy darabig Kapitányt, Pattantyúst és Ezermestert, de nem találta meg őket. Mellesleg sem a bombavető-fedélzet, sem a kapitány fülkéje már nem létezett. Valami csoda folytán épen maradt viszont a laboratórium. Fegyvermester már ugrott volna a nyitott ajtóhoz, azonban megállt, mozdulatlanul várt, s kezébe szorította a nem tudni, honnan odakerült korbácsot. Hallgatózott. Senki és Ezermester beszélt. Ezermester tudott valamit. S tudása most Senki birtokába kerül. Semmi nem állíthatja meg Senkit. Mindent, mindent megsemmisít!

– No, no, Ezermester! – biztatta őt Senki.

Fegyvermester ekkor előlépett rejtekhelyéről.