5.

A Távoli Világűr Meghódításának Múzeuma Párizs egyik külvárosában volt, egy dombon álló hatalmas üvegépületben. Széles kőlépcső vezetett hozzá, melyen szerelmespárok üldögéltek, gyerekek játszottak, kirándulók lépkedtek csoportosan s egyenként. Royd, Kirill, Vszevolod, Jevgenyija és Espas belépett a múzeum halijába, s csatlakozott ahhoz a csoporthoz, amely a Prométheusz-6 kiállítóterméhez tartozott.

Ahogy Royd feltételezte, a látogatókat Krooss vezette. Látszott, hogy alaposan beletanult az ünnepi beszédekbe. Az űrrepülők jellemzése kizárólag magasztalásból állt, s ő maga, Krooss sem volt éppen az utolsó a hősök között.

A látogatók érdeklődéssel nézegették a tablókat, a fülkék és az űrhajó helyiségeinek belső elrendezését.

Espas egyszer csak meglátott egy táblát. Ez állt rajta: „Espas. Navigátor.” Belépett a fülkébe, s csodálkozva pillantott végig a berendezésen. Egyik-másik tárgyat még a kezével is megérintette.

Az űrhajósok kezdetben a látogatók mögött maradtak. Majd Royd és a többiek lassan előrehúzódtak az első sorokba, míg közvetlen Krooss orra elé kerültek.

Krooss megismerte őket. Ezt rögtön észrevették, mert elfehéredett, beszéde akadozóvá vált. Ennek ellenére végigvezette a csoportot. S amikor a látogatók elmentek, szemtől szembe maradt a Prométheusz legénységével.

– Krooss – mondta Royd –, nincs értelme úgy tenned, mintha nem ismernél minket. Elhatároztuk, hogy visszatérünk a Prométheuszra.

– Engem Antoninak hívnak – felelte Krooss. – Meglepő, mennyire hasonlítanak a Prométheusz legénységére. Akarják, hogy megmutassam a tablón térhatású fényképeiket?

– Mi magunk vagyunk a Prométheusz legénysége – szakította félbe őt Royd, Krooss azonban ismét beszélni kezdett:

– Azt mondják, hogy én is hasonlítok az egyikőjükre. Hogyan mondta? Kroossra? Csodálatos véletlen! Miért állunk itt? Elkísérem magukat a múzeum igazgatójához. Csodás véletlen. – Egy lépést hátrált.

– Krooss, mi visszatérünk. Mindnyájan. Velünk jössz? Mindegyikőnknek megvolt az oka, hogy visszatérjen a Földre. Ez azonban senkinek sem hozta meg a megkönnyebbülést. Maradt viszont a szégyen s a kötelességtudat. Vissza kell térnünk, hogy ismét embernek érezzük magunkat.

– Érdeklődéssel hallgattam végig önöket – felelte Krooss. – Ugyan ki hiszi el, hogy a Prométheusz legénységével van dolga, amikor az űrhajó valahol húsz fényévnyire repül a Földtől? Senki!

– Nemsokára felkeressük a Tejútrendszer Tanácsát. Nagyon sok tény van a kezünkben. Hinni fognak nekünk.

– Beismerik gyávaságukat?

– Beismerjük. Mi több, legyőzzük. Hiszen te hagytad el elsőként az űrhajót!

– Nem, nem én voltam az! Espas volt! Emlékezzetek. S előtte is jó néhányan...

– Tehát te Antoni vagy? – kérdezte Vszevolod. – Saját dicsőséged fényében fürdesz? Életed végéig maradsz leborulva önnön nagyságod előtt, legyezgeted a hiúságodat, gyönyörködsz önmagádban? S csak azért, mert senki nem ismerheti meg az igazságot? Mert a Prométheusznak a halálod után kell majd visszatérnie? Krooss, gondolkozz egy kicsit! Van még idő.

– Nem! Nem mentek a Tanácshoz!

– Mennünk kell – mondta Royd. – Kevés az időnk. Eljöttek.

– Emlékszem rá – mondta Espas. – Lassan mindenre emlékszem.

– Én is emlékszem rá – tette hozzá Kirill.