A ZONGORAHANGOLÓ

 

 

Egyszerűen mesternek hívták. Senki sem tudta, hány esztendős, de mindenki feltételezte, hogy legalább száz: a srácok pedig biztosak voltak benne, hogy legalább ezer, oly szikár és ráncos képű volt.

Úgy tíz óra tájt jelent meg kis bőröndjével a lakásban, és sokáig lihegett, még akkor is, ha csak az első emeletre kellett felkapaszkodnia. Nyomban behívták a szobába, székkel kínálták, figyelmesen megtudakolták tőle: kér-e teát, mert egy zongorahangoló munkája aranyat ér: hangszer manapság sok van, majd minden lakásban, hangoló viszont nincs.

S íme, most itt ül a tisztára takarított szobában, szaporán s aprókat liheg, megadón várja, szívverése mikor tér át a galoppról a ráérős kocogásra, s hallgat. Egy szót sem szól. S az őszes hajú öregasszony, aki közben félénken megkerüli a pianínót, kénytelen beszélni. Jól tudja, hogy ha megjött a zongorahangoló-mester, akkor a hangszerről kell beszélni. Szívesen beszélne az időjárásról, erről s arról, ám a helyzet arra kötelezi, hogy csak a hangszerről beszéljen.

– Tessék, megvettük ezt a pianínót. Azt mondták, tanuljon játszani a kislány. Még hároméves sem volt, s máris elkezdték gyűjteni rá a pénzt. Most pedig azt mondják, hogy már részletre is lehet venni. Ám aligha tudod, hogy mi lesz holnap. Megvették, és hála istennek, Tanyusa már a második osztályt végzi. S játszik rajta. Hazajön az iskolából, s nyomban leül melléje, vagyis ide a pianínóhoz. Már mindent ért. És a kottában is eligazodik.

Az öregasszony elhallgatott, várta, hogy majd megszólal a zongorahangoló, ám az egy szót sem szólt. Amikor a csend már túlságosan elnyúlt, ismét beszélni kezdett:

– Az anyjával, vagyis a lányommal esténként leülnek mellé. Klimpíroznak, pötyögtetnek szépen. Különösen ezek... az etűdök. S az apa is leül valahová az egyik sarokba, és hallgatja. Ül csendben, és hallgatja...

A zongorahangoló némán bólintott, mosolygott valamin.

– Tehát Tanyusa egykor jön haza? – kérdezte váratlanul gyerekesen csengő hangon, úgy, hogy a nagymama meglepetésében kis híján felkiáltott, hiszen erről egy szót sem szólt a férfinak...

– Egykor, egykor...

– Nos, akkor egykor benézek! – jelentette ki vidáman és hangosan az öreg mester.

Fogta kis bőröndjét, és kilépett a lakásból.

Egy darabig álldogált a lépcsőházban, majd határozottan becsöngetett a szomszédos lakásba.

Magas, telt asszony fogadta. Nehéz, pávákkal hímzett köntöst viselt, lábán felfelé hajló orrú velúrpapucs volt. s mellét hatalmas bronzbross díszítette.

– Kit keres?

– Én vagyok a zongorahangoló – mutatkozott be csöndesen, fáradt hangon az öreg

– Á! Na végre! Jöjjön be. Már eleget tűrtük a szomszédokat. Törölje meg a lábát. Ide jöjjön. Erre a székre üljön le. A mi pianínónk cseh gyártmányú. Ezerháromszáz rubelt nyögtünk ki érte. Szép pénz! Ez pedig nem akar szólni.

A mester a padlóra állította kis bőröndjét, és óvatosan leereszkedett a székre, mintha az nem bírta volna el sovány testét.

A háziasszony a pianínóhoz lépett, felnyitotta a fedelet és mind az öt ujjával a billentyűkre csapott.

– Hallja? Egyáltalán nem szól.

Az öreg egyik fülét a hangszer felé fordította mint aki hallgatózik.

Az asszony még egyszer a billentyűkre csapott s őrült akkordot csalt ki a hangszerből.

A zongorahangoló még mindig némán ült székén.

– Mire vár?! – förmedt rá a háziasszony. – Ha eljött, akkor lásson munkához. Vagy maga is egy pohár vodkára vár? Azt már nem! Beállítottak ide, hogy kitisztítsák a fűtőtesteket, és rögtön vodkát követeltek! Utánuk pedig vagy harminc rubelbe került a javítás... Mi a csudát üldögél?

– Ki játszik maguknál a hangszeren? – kérdezte óvatosan a mester.

– Én. Egyébként Kolenykának vettük. Mi köze magának ehhez?

– Van közöm hozzá – felelte határozottan az öreg.

– Kolenyka! – hívta az asszony a fiút. – Gyere ide. A leckét majd utána megcsinálod.

A szobából egy tíz év körüli gyerkőc lépett ki, s valahová a sarokba bámulva köszönt.

– Nem akarsz játszani? – kérdezte meg tőle hirtelen a zongorahangoló.

– Nem akarok! Nem akarok, és nem fogok! – felelte hadarva a fiú, és rémülten az anyjára pillantott.

Anyja az ujjával megfenyegette, és szigorúan így szólt rá:

– Micsoda gyerekség: akarok – nem akarok. Azt teszed, amit mondok.

– Kolja, játsszál nekem valamit – kérte őt a zongorahangoló. – Csak úgy magadnak. Én meg majd meghallgatom, mi történt a hangszeretekkel.

A kisfiú elkomorult, ám mégis odaült a pianínóhoz, és játszott egy Czerny-etűdöt.

– Ugye, hallja, milyen halkan szól? – jegyezte meg zordan Kolja mamája. – A második emeleten már semmit nem hallani. Akkor miért kérnek ennyi pénzt?

– Az iskolában azt mondták nekem, hogy nincs hallásom – jelentette ki Kolja.

– Nem a te dolgod, hogy van vagy nincs – szólt rá az anyja.

Az öreg odalépett a pianínóhoz, és Kolja engedelmesen átadta neki a helyét. A mester ujjaival gyöngéden végigszaladt a billentyűkön, és óvatosan megsimogatta a hangszer lakkozott felületét.

– Jó hangszer. Majdnem tökéletesen fel van hangolva.

– De hiszen halkan szól – nyugtalankodott a háziasszony. – Ha a szomszédok játszanak, nálunk mindent hallani. Ha mi játszunk, egy kukkot sem hallanak. Egyszer sem jöttek be, s nem mondták, hogy zavarjuk őket. Én viszont majd mindennap kénytelen vagyok átkopogni a falon. Nem lehet nézni a tévét... Csináljon valamit, hogy hangosan szóljon. Hogy minden emeleten hallják.

– Értem. Ez semmiség – jegyezte meg az öreg mester.

– És mibe fog kerülni? – faggatta gyanakvón Kolja mamája.

– Tíz rubelt kérek.

– Ezért a semmiségért?

– Van, akinek ez semmiség, van, akinek nem.

– Ó, minek is vitatkozom egy ilyen kontárral! Úgyis kiszedi belőlünk az árát.

– Én zongorahangoló vagyok – jelentette ki határozottan az öreg.

– Istenem, meg fogja kapni a pénzét. Csak csinálja meg, hogy szóljon, akár a mennydörgés.

– Megcsináljuk. Tehát, Kolja, te nem akarsz játszani a pianínón?

– Nem – felelte a fiú, és a sarokba bámult.

„A csibésznek valóban nincs hallása” – jegyezte meg magában az öreg mester.

Levette a pianínó két elülső fedelét, fönt és lent, apró kalapácsokat, kulcsokat, húrokat húzott elő kis bőröndjéből, és vagy egy óra hosszat bíbelődött a hangszerrel, s közben senkivel sem törődött. Majd visszatette a pianínó fedelét a helyére, becsukta kis bőröndjét, és így szólt:

– Kész. Kipróbálhatják.

A háziasszony bizalmatlanul a hangszerhez lépett, és mind az öt pufók ujjával a billentyűkre csapott. Rémisztő dübörgés hallatszott, az ablakkeretben megcsördült az üveg, a tévéről leesett egy fürdőző nőt ábrázoló kerámiaszobrocska.

– Na, most majd megemlegetik! – jelentette ki fenyegetőn a nagysága. – Ha Kolenyka elfárad, én magam ülök a pianínóhoz. Na, fiacskám, gyerünk csak! Ülj oda! Megnézzük, sokáig bírják-e!

A kisfiú majdhogynem könnyek közepette odaült a pianínóhoz, s a lakást ismét hihetetlen dübörgés töltötte be.

– Remek! – állapította meg Kolja mamája, és átadta az öreg mesternek a tízrubelest.

Az ráérősen kopott pénztárcájába tette a pénzt, és megfogta kis bőröndjét. Alighogy átlépte a lakás küszöbét, a dübörgés nyomban megszűnt. Az öreg mester, biztos, ami biztos, még egyszer visszalépett, és elégedetten elmosolyodott. A lakásban mennydörgött a pianínó, és csörögtek az üvegholmik. Ám csak a lakásban. Falain túl a mennydörgés elcsitult. Az öreg mester értette a dolgát.

Fölment a második emeletre, és becsengetett az ajtón, ahonnan részeg gajdolás hallatszott. Itt tegnap óta születésnapot ünnepeltek.

Az ajtót a családfő nyitotta ki, aki bizonytalanul állt a lábán, ám roppant udvarias volt.

– Öregem, jöjjön csak be. Vártuk magát. A zajt nyomban kiküszöböljük. Nem akar felhajtani egy pohárral szeretett kislányom egészségére? Mellesleg elnézést. Az üvegek üresek. Ám ezt egy szempillantás alatt elrendezzük. Üljön asztalhoz. Ez a feleségem. Ő pedig vagy a feleségem fivére, vagy az unokaöccse. Az ördög tudja mind megjegyezni. Ez a hölgy az ő drágalátos felesége. Ő pedig az én Varkám. Az ördögbe is! Varka, hol vagy? Varka! – kiáltotta harsányan az apa. – Gyere ide! Játsszál nekünk a pianínón... Három etűdöt... Három etűdöt, az ördög elűzött – dudorászta, s hirtelen kacagni kezdett, s mindnyájan követték példáját. – Az én lányom igazi tehetség! Versenyre akarják küldeni. Tehetség, ám nem tudom rávenni, hogy az apjának és a vendégeinek játsszon! Varka! No, Varjusenyka, játsszál nekünk.

Az ajtóban egy kislány jelent meg. Tekintete haragos és kihívó volt.

– Mit akartok? Már második napja üvöltöztök, és még játsszak nektek! Úgysem értetek semmit.

– Én pedig azt mondom, játsszál! – parancsolt rá az apja. Az öreg mester hirtelen odakacsintott a kislánynak, az pedig a vállához hajtotta fejét, prüszkölt a nevetéstől. Majd a zongorához ült, és valami érthetetlen dolgot kalimpált végig rajta.

A papa, mama és a vendégek tapsoltak.

– Kislányom, játsszál még valamit a vendégeknek – kérte a mama.

– Vodka pedig egy csöpp sincs – szólalt meg hirtelen az öreg, és egyszerre mindenki megfeledkezett a zenéről.

– Mindjárt kitalálunk valamit – bizonygatta az apa, és egy perc múlva unokaöcs-fivérével lerohantak a boltba.

– Nem szabad egyedül elengedni őket – mondta a feleség, s mindkét asszony a férjük után rohant.

– Most pedig megnézzük, mi történt a pianínótokkal – kezdte elégedett hangon a mester. – Most senki nem fog bennünket zavarni.

– Még hogy nem fog! Mindjárt visszajönnek, és kérni fognak, hogy játsszam nekik a „Vágtat a kozák a völgyön át”-ot.

– Nem jönnek vissza. Nem találják meg az ajtót.

– Tényleg nem találják meg? Ez aztán remek! – kiáltott fel a kislány. – Bárcsak mindig így lenne!

– Így is lesz. Amint arra kényszerítenek, hogy játsszál, nyomban el kell menniük valamiért, s mindaddig nem tudnak visszatérni, amíg nem akarod beengedni őket.

– S egyedül fogok játszani?

– Egyedül. Senki sem fog zavarni.

– Köszönöm, nagyapó, köszönöm! – A kislány az öreg mester nyakába ugrott, úgyhogy az alig bírt megállni a lábán. – Én egyáltalán nem engedném be őket, és mindig csak játszanék.

– Úgy lesz, ahogy akarod, Varjusenyka. Most pedig gyerünk, lássunk hozzá együtt!

Egy óra múlva a pianínó már fel volt hangolva, s az öreg szemét fáradtan lehunyva és merengve mosolygott, hallgatta, hogyan improvizál Varenyka.

Majd megsajnálták és beengedték a vendégeket a lakásba. A mester megkapta a tíz rubelt, s óvatosan beletette kopott pénztárcájába. Az apa pedig megint azt szerette volna, hogy a lánya játsszon a vendégeknek.

Varenyka cinkosan az öreg mesterre kacsintott, és így szólt:

– Szíves örömest.

Ám alig ült a pianínóhoz, a papa felpattant.

– És sört nem hoztunk! Menjünk csak, amíg nem zár be az üzlet.

A férfiak csaknem futva ugrottak ki a lakásból.

– Megint nem találják meg a lakást – nyugtalankodott a mama. – Ügyelni kell rájuk. – S mindkét asszony kiment a férfiak után.

– Nos, ez remek! – kiáltott fel lelkesen a lány. – Gyere el máskor is hozzám, nagyapó! Úgy szeretnélek még látni!

– Eljövök, Varenyka, eljövök – ígérte az öreg mester, kacsintott, és kilépett az ajtón. Vagy öt percig álldogált ott, hallgatta, hogyan viszi bele a zenébe a kislány kicsi, tiszta és még nem túl bonyolult lelkét. Az udvaron pedig az apa és az anya éppen azon vitatkoztak, hogy melyik lépcsőházban laknak.

A zongorahangoló értette a dolgát.

Egy óra múlt öt perccel, s az öreg mester ismét lement az első emeletre, ahol Tanya lakott. A kislány már megjött az iskolából.

– Szervusz, Tanyecska! – üdvözölte őt az öreg gyerekesen csengő hangon.

– Maga a zongorahangoló? – kérdezte a kislány. – Felhangolja a pianínómat? Az A a harmadik oktávban elhangolódott, a D pedig leragad.

– Majd meggyógyítjuk. Jó pianínód van.

– Üljön csak le – sürgölődött a nagymama. – Ebédeljen meg. Hiszen éppen itt az ideje.

– Az ebéd megvár – felelte a mester. – Először meggyógyítjuk a hangszert. De még ezelőtt, Tanyecska, kérlek, játsszál valamit. Én pedig leülök ide a sarokba, mintha itt sem lennék. Senki sincs itt. Játsszál.

A kislány határozatlanul válogatott a kottákban, fogalma sem volt, mit válasszon. Egy Beethoven-szonátát választott. Ezt a szonátát ritkán játsszák, ám az öreg mester már sokszor hallotta. S már ki tudja, hányadszor csodálkozott azon, hogy a gyerekek milyen jól érzik a zenét, hogyan tudnak együtt szenvedni és örülni a zenével. Hibátlanul, ám mindegyik a maga módján.

A kislány befejezte a játékot, és így szólt:

– Nagyon szeretem, amikor apa hallgat. Olyan furcsán hallgat, mint aki segíteni akar nekem. S szeretek még négykezest játszani anyuval.

„Igen – gondolta az öreg mester –, itt nem sok munkám lesz. Felhangolni az A hangot a harmadik oktávban, és meghúzni a D-t.”

Ám mégis egy teljes órát elbíbelődött a hangszerrel.

Eközben hazajött ebédelni az apa, lábujjhegyen a heverőhöz lopakodott, felvett egy könyvet, végül azonban egyetlen oldalt sem lapozott benne.

Az öreg mester a munkát befejezvén belerakta szerszámait ütött-kopott kis bőröndjébe, és így szólt:

– Most pedig, Tanyusa, ellenőrizd, jól hangoltam-e fel a pianínódat.

A kislány a hangszerhez ült, s ahogy játszott, úgy változott meg az apa arca. Kezdetben bizalmatlanság, csodálkozás, később leplezetlen rémület, majd végül lelkesedés és zavar ült ki rá.

– Mit tett? – kérdezte halkan a mestertől. – Még sohasem játszott így. Egy gyerek nem játszhat így! Hiszen alig tízesztendős. Mit tett?

– Felhangoltam a lánya pianínóját – felelte szerényen az öreg.

– De... de itt valami hihetetlen dolog történt. Jobban érzi a zenét, mint én.

– Valóban jobban érzi a zenét, mint maga, jóllehet maga is kiválóan érzi. Erről Tanyusa mesélt nekem.

Az apa zavartan átnyújtott neki egy tízrubelest, s azt mondta, hogy bizony nehéz az ilyen munkát pénzzel megfizetni. Vajon nem tehetne-e még valamit az öreg mester érdekében?

A mester gondosan kopott pénztárcájába tette a pénzt, és felment a harmadik emeletre, majd a negyedikre, azután lejött, és átment a szomszéd lépcsőházba. S ismét elkezdődött vándorlása az emeleteken.

Este hét órára elfáradt, az évek már nyomot hagytak rajta, és bement a legközelebbi üzletbe. Itt cukorkát, a szomszéd boltban játékokat vett. Amikor pedig kilépett az üzletből, már egy sereg gyerek várt rá. Bement velük a parkba, és kiosztotta a cukorkákat és a játékokat. Pontosan tudta, hogy kinek mit kell adni. Egyeseknek cukorkát, másoknak játékot. Majd tréfás mesét mondott nekik, amikor pedig a gyerekek egymás szavába vágva folytatták a mesét, s közben nevetgéltek, az öreg észrevétlen távozott közülük.

Majd megint bement egy üzletbe, s ismét találkozott kis barátainak egy újabb csoportjával – gyerekekkel. Még új játékot is kitalált nekik, olyan érdekeset, hogy nyomban belefeledkeztek, ő pedig észrevétlen elment.

Amikor az üzletek bezártak, az öregnek már nem maradt pénze. Most már nem kínálgatta a gyerekeket, csak halkan mesélt nekik valamit, s észrevétlen otthagyta őket, amikor érezte, hogy nélküle is elvannak.

A nap már elbújt a házak mögött, az öreg pedig csak ment ráérősen, néha pianínó- és zongoraszót hallott – ezeket a hangszereket ő hangolta fel. Sokaknak dolgozott, fiúknak és lányoknak, felnőtteknek, sőt még egy öregasszonynak is, aki már huszonöt éve nyugdíjas volt.

A felnőttek egyszerűen mesternek hívták, a gyerekek nagypapának vagy nagyapónak, mert senki nem tudta az igazi nevét. S talán volt már százéves is, de az is lehet, hogy ezer. A gyerekek legalábbis ezt hitték.

 

 

Földeák Iván fordítása