19.

Senkinek most sok gondja akadt. Még az sem érdekelte túlságosan, hogy a két tiszt, Taktikus és Tanácsnok közül melyiknek sikerül számszeríjából előbb sugarat engednie a másikba. Tanácsnok természetesen közelebb állt hozzá. Mégiscsak repülésük során végig tanácsok leple alatt az ő, Senki gondolatait tolmácsolta nekik. Ez persze még Stratéga idején történt. Taktikus energikusabb, találékonyabb volt, azonban ezeknek a nagyszerű tulajdonságoknak most már nem volt különösebb jelentősége, amikor ő, Senki fogott munkához. Étekmester nem segített s nem is zavart senkit. Nem volt érdemes figyelni rá. Senkit most kizárólag Pattantyús és Ezermester érdekelte. S a két szökevény. Ők ketten különösképp!

Senki óvatosan megrángatta a laboratórium ajtajának kilincsét. Nem, oda nem hatolhat be ember. Pattantyúst a lövegfedélzeten találta. Nyugodtan, sőt kissé elszántan járt-kelt Pattantyús a bombavetők között, egy nagy olajozóból mozgató mechanizmusaikat kenegette, ellenőrizte az elsütőzsinór szilárdságát, megigazította a gondosan kupacokba rakott öntöttvas golyókat, ronggyal letörölte a port az ágyúk csövéről s a löveg-talpakról.

– E grafikon alapján fogod lőni a Bolygót – utasította Pattantyúst Senki.

– Értettem! – válaszolta Pattantyús.

– Másodpercnyi pontossággal! Világos?

– Világos, Senki. Minek ez az egész?

– Nem a te dolgod. Ügyelj a bombavetőkre, s pontosan teljesítsd a parancsot.

– Értettem, Senki!

– Stratéga!

– Értettem, Senki Stratéga!

– Rendben. Ha marad időd, tanuld meg, hogy ezután egyszerűen csak Stratégának hívjál.

Senki a ketrecekhez és bokszokhoz ment, s tökéletesen biztos volt benne, hogy Pattantyús mindent úgy tesz, ahogy megparancsolta neki.

A bokszokban patkójukkal a földet kapirgálták az unatkozó paripák. A robotsas, mely alig fért el ketrecében, ingerült vijjogással fogadta Senkit. Nem mindenki tudott bánni ezzel a távoli repülőutakra tervezett kibernetikus szerkezettel. De hiszen Senki most már Stratéga volt! Ellenőrizte, maximálisan fel vannak-e töltve a robotmadár akkumulátorai, rendben van-e lőszerkészlete, s kivezette a hatalmas madarat a ketrecből. Mivel a Tollobogó oldalt dőlt, nem volt könnyű a mozgás a folyosókon, a robotsas pedig szárnycsapásokkal igyekezett magán segíteni, a folyosók azonban túl keskenyek voltak ehhez. Az űrhajó rámpája nem létezett, az ellenség megsemmisítette. Senki felmászott a robotmadár hátára, kényelmesen elhelyezkedett a karosszékben, megfogta az irányítóláncot, és sarkantyújával könnyedén megszorította a madár oldalát.

A robotsas nehézkesen elszakadt a nyílás küszöbétől, de még arra sem jutott ideje, hogy kitárja szárnyát, máris zuhanni kezdett, közvetlen a föld közelében azonban szétnyitotta szárnyait, fülsiketítőt csattintott velük, meredeken a magasba csapott, egy kört írt le aTollobogó fölött, s csupán lovasa tudja, milyen irányba suhant el.

A Bolygó ilyen szédítő magasból még díszesebbnek és szebbnek tűnt, mint közelről. A hatalmas hegyek csúcsai ezüstösen csillogtak a hótól. Működésbe lépett vulkán gyulladt szemmel bámulta az eget. Patakok és folyók ezrei szabdalták a Bolygó felszínét, az óceánba siettek.

– Milyen gyönyörű! – kiáltott fel Senki. – Majd én megtanítlak kesztyűbe dudálni, földdel teszem egyenlővé a hegyeket, kiszárítom a folyókat és az óceánt, hogy ideális gömb alakúvá formáljalak.

Senki papírvékony homokórájára pillantott. Itt az idő! Most adja majd Pattantyús az első sortüzet a Bolygóra.

Tűzoszlop csapott ki a vulkánból, azonban nem abból, amelyik gyulladt szemmel nézett rá, hanem egy másikból, onnan, ahol a bombavetők össztüze előtt semmiféle vulkán nem létezett, még egy kis domb sem volt a közelben.

– Köpködsz! Bosszút állsz! – kiáltotta Senki. – Azt gondolod, ez segít? Egy fenét! Senki apró palaceruzával valamit feljegyzett hófehér mandzsettájára, és sebességét alaposan fokozva űzte előre a robotsast.

Tenger sima tükre terült el alattuk. Csupán könnyű sóhajok sértették meg a csendet. Az óceán dúsította oxigénnel a Bolygó levegőjét. A robotmadár szárnyait és farkát komikusan szétterpesztve, nehéz léptekkel végigfutott a homokos parton, s megállt. Senki leugrott róla, megmozgatta üléstől elzsibbadt lábát. Időnként bal karjára csatolt homokórájára pillantott, s a vízhez indult. Közvetlen a víznél megállt, s figyelmesen bámulni kezdte tükörképét. Majd néhány lépést tett előre, tenyerével merített a vízből, s arcához emelte. Tízsejtű élőlények úszkáltak tízsejtű vízinövények között. Egy cseppben milliónyi volt belőlük. Senki vidáman elmosolyodott.

– Élet! Íme, élet! S te, Bolygó, be akartál csapni engem!

A víz váratlanul majd egy kilométernyit hátrált Senki lábától. Senki összerezzent, amikor megpillantotta, hogy tenyere száraz, de tüstént megnyugodott, mert rájött, hogy mindez a bombavetők sortüzének következménye. A Bolygó reagált a vasgolyók csókjára. Reagált, de még hogy!

Senki utolérte a hátráló óceánt, s ismét vizet merített tenyerébe.

Talán valamivel lassabban, kilencsejtű élőlények úszkáltak kilencsejtű moszatok között.

Senki ajkán különös mosollyal állt, s nézte a kezében összegyűlt apró csomókat. Eljött az idő, s az óceán ismét hátrált, ezúttal már vagy tíz kilométert, és Senki többé nem követte. Mindent megtudott. A Bolygó képtelen volt elrejteni előtte titkát. Létezett rajta élet. S következésképp értelem is, mellyel annyira szerette volna összemérni az erejét.