4

Napi járásra a francia határtól: egy éjszaka s Navarra királyságának határait átlépheti. Navarra… e játékországocska, mely szálka Fülöp szemében, baszkjaival és kálvinistáival. Navarra: kemény és csontos öregasszonyok menedéke, akik összegyûjtve házuk népét, Róma felé fenyegetõen felemelik a bibliát. A hûséges Gil de Mesa lopakodott át elõször a határon Antonio Perez levelével, melyet Bourbon Katalinnak, IV. Henrik nõvérének írt.

„Fenséges Asszonyom, Antonio Perez bátor jelentkezni ezzel a levéllel. Asszonyom, nem hiszem, hogy lenne olyan elzárt zug, ahová ne jutott volna el kegyetlen üldöztetésemnek híre, biztos vagyok benne, hogy még azon a magas helyen is tudomást vettek róla, ahol Fenséged rezideál. Oly szörnyûek voltak üldöztetéseim, s annyira fenyegették életben maradásomat s testi mivoltomat, hogy kénytelen leszek menedéket keresni, szigetet az ellenem felháborodott óceán dühöngõ habjai elõl, melyet azok a miniszterek korbácsoltak fel, akiknek gonoszságát ismeri az egész világ. Épp ezért Fenséges Asszonyomhoz könyörgök szabad belépésért s támogatásért, hogy elérhessem céljaimat: továbbmehessek egy olyan fejedelem udvarához, aki hajlandó biztonságot nyújtani nekem. Fenséged ezzel bizonyítékot ad lelkének ismert nagyságáról és nemességérõl…”

Néhány napig Martin de la Nuza hegyi öreg kastélyában rejtezik, várja Pauból a választ levelére. Este − november vége van − hóvihar dühöng a hágókon, egy õr jelenti, hogy fegyveres spanyol bandák ereszkednek le a kastély felé. Éjszaka vándorol tovább egy útmutató kíséretében. Ez a legnehezebb stáció. Mindent elborít a jég: le kell dobniok köpenyüket, hogy átlábalhassanak a legnehezebb meredélyeken. Leül, a kísérõ felrázza, nem szabad elaludni.

Pau. Parányi királyság szíve, kastély, udvartartás, protestáns rezidencia: szelek játéka két hatalmas katolikus királyság között. Navarra kapujában megáll. Az utolsó lépés hazai földön, még visszamehetne, odavethetné magát Fülöp lába elé. A varázs fájón enyészik el a havasok tövében. Hideg, sunyi tekintetét látja, amint ítél dolgában, s mondja: „teljesedjék be ítélete”. Fülöppel beszélt a hóviharban. Az arc kirajzolódik a köd csipkéibõl. Nincs eleje, s nincs vége a beszélgetésnek, úgy érzi: halálukig tart közöttük ez az átkozott dialóg.

Cathérine de Bourbon úgy fogadja a paui kastélyban, mint sorsüldözött nagyurat, megnyitja elõtte a fejedelmi lakosztályt. Minden az elsõ órában dõl el, az elsõ audiencián. A hercegnõ okos, figyelmes, kissé száraz, nem dús fantáziájú, nem nagyon lát tovább Navarra világánál, hûségesen engedelmeskedik fivérének, Henriknek. A rend kálvinista formája uralkodik a kis államon: Antonio Perez életében elõször lát most hitüket valló protestánsokat, udvart, melyben minden a helyén van, csak éppen parányi: hiányoznak Hispánia méretei.

Újból udvarban lenni. Az illatát leheli, az életformát, mely annyi esztendõn keresztül az õ életformája volt. Õ volt Fülöp birodalma, bírálta s tágította a merev szokásokat, de megadta magát, egy volt vele. Utána jött a börtön, melyben már nem volt semmiféle szertartás. Egy nap elégséges ahhoz, hogy kipihenje magát. Nyugtalan s bolyongó szellem, nem bír tétlenül vendég maradni: az elsõ fáradságok elenyészésével már keres a munkához keretet. Parányi kancellária, melyet felépít a semmibõl. Papírt kap, ott ül Gil de Mesa a reggeli asztalnál, míg megkapja a vadászatra hívó jelet. Számolják pénzüket, a megmentett kis bõriszákot, néhány arannyal, mely kifutja majd addig, míg a vendéglátó hercegnõ kiutalja a segélyt. Az udvarban aragonok is szolgálnak, beszédbe elegyedik velük. A szabadnaposat kiküldik a határra hírekért. A környéken mindenki tudja, hogy Pauba milyen különös, regényes vendég érkezett. A környékbeli urak és hölgyek átrándulnak látogatóba, a francia oldalról is idejönnek, hogy kissé megbámulják a sötét, komor fáraónak, Fülöpnek meggyötört miniszterét. A hír nagyít és torzít ebben a világban, melyben a szenvedélyek barokk formája mindent elborít csipkéivel. Fülöp és Perez párharca már mindennapi beszéd tárgya, Antonio magával hozza a saragossai felkelés legregényesebb részeit, s hívei, akik naponta jönnek a vérbe fojtott Aragóniából, bõvítik a rémségek sorozatát. A határon innen és túl sok szál fûzõdik, sokan beszélik az aragon nyelvjárást, éltek a déli világban, valakijükért aggódnak. Ez a sok hír, kérdés, aggodalom most mind Perez körül gyûrûzik, aki visszafiatalodott a lázas érdeklõdés sodrában, mely felcsapódott személye körül.

Hírek a határról: egy levelet kap korábbi jóakarójától, nyilván nem felhatalmazás nélkül, hogy engesztelje meg Fülöp királyt. A felség hajlandó mindent elfeledni, kegyelmet nyújtani tévedt miniszterének, ha visszajön, aláveti magát akaratának. Ezzel megmenti családját is, mely most sínylõdik Madridban. Válaszol:

„Ha arról lenne szó, kegyelmességed engedelmével, hogy királyomat szolgáljam s ugyanakkor érzéseimet is, ki hallgathatná boldogabban a felkínált kegyelmet, mint éppen én − ám ha emlékezetembe idézem azokat a szenvedéseket, melyeknek személyem ki volt téve, s ha azokra a szerencsétlen áldozatokra gondolok, akiknek most el kellett veszniök − hogyan támadjon fel bennem a bizalom? Ha azt látom, miként bántak Don Martin de la Nuzával, aki nevemben kívánt tárgyalni − miként remélhetnék én jobb bánásmódot…? Elõzetes biztosítékok nélkül nem ereszkedhetem bele a tárgyalásokba…”

Tudja, hogy az aragon alkirály szikáriusokat bérelt, kegyelembõl kiesett bárókat, akik a határszélen útonállással tették félelmessé nevüket. A szálak finomak és sokrétûek, a perezi kancellária újból hibátlan biztonsággal dolgozik. A tiszteletére rendezett udvari ebéden a meghívottak középkorú, finom arcú urat látnak, aki mosolygó bizonytalansággal tördeli a francia mondatokat − de mindaz, amit elbeszél, jósol, jellemez − borzongatóan élethû és okos. A látogatót le kell bilincselnie ennek az élénk, kutató szellemnek. Mindenkivel foglalkozik, minden benyomást felfog, válaszol minden rokonszenvre, mely feléje áramlik. Arca visszaidézi az ifjút, köntöst váltott Pauban, megszabadult a spanyolos szakálltól, fiatalabb lett, hajának színét eltakarja a süveg.

A vendégek ennyit látnak Perezbõl. Ha visszavonulnak, s kezdõdik a munka − egyszerre megváltozik minden körülötte. Ott ül újból a Despacho titkos szobájában, a mondatok csodálatos ármádiája gyakorlatozik körülötte. Minden hangot lemérhet, válogathat stílusának bõségeibõl. Mindenre gondol; minden szálat tisztán lát. Néha hangosan is gondolkozik. Szemben ül vele Gil de Mesa: hallgatja, mint az orákulumot.

A tél csodálatosan szép Navarrában. Csillogó utak kristályain át röppennek a szánok, a szomszédos kastélyokból nem fogy ki a farsang lehelete. Szabadabb s játékosabb minden. Senki sem érzi a Santo Oficio rátelepedõ, fagyos tenyerét.

Mintha a fogság tizenkét esztendeje, a tortúra s a nélkülözések meghosszabbították volna benne a fiatalság varázserejét: az ötvenes férfi felüdült a navarrai télben, a szánok csillogó játékában, a víg vadászatokban. Valamit megõrizett a fiatalkor szeráfi szépségébõl, a szenvedések nemessé formálták a volt miniszter arcát, a ráncok csak finomabbá tették a szomorú idegent.

Amikor elindultak a nagy kirándulásra Gyertyaszentelõkor, a szánban a dáma közelebb hajlott hozzá. A lábzsák összeölelte õket, valami forró s feledett támadt föl benne annyi esztendõ megpróbáltatásai után: szánon siklik, vele csilingelõ hangú francia úrnõ, szeme belevillant szemébe, a lábzsák bûnös közelségében megifjodik, a szó fegyver és virág lesz egyszerre, Madridról mesél, egy álarcosbálról az Eboli-palotában, a márványlépcsõkön álltak fáklyákkal mór inasok, Doña Ana fogadta vendégeit a fénytõl szikrázó díszterem elején, a zenekar üdvözölte az elõkelõeket… Az Eboli-palota éjszakájáról beszélt. Telve nosztalgiával, annyi keserû méreggel, hogy varázsló módjára felidézi a régi, káprázatos színeket. Az útitárs bûvölten hallgatja, csillogó szeme könnyes, mintha ráfagyott volna, s most felengedne pilláin a jégkristály. Kezét kezére teszi, utolérhetetlen kedvességgel mondja, ahogy férfiakhoz szólnak a francia asszonyok:

− Señor Antonio… szeretném, ha mesélne nekem… sokat mesélne. Ne így, vágtatásban, amikor elviszi szavának felét a szél. Ha eljönne hozzám néhány napra… ha megengedné elfoglaltsága, s beérné azzal, amit egy szerény vidéki hajlék tud nyújtani.

– A kastély?…

− Montedarde… így hívnak. Kegyelmed odatalál. – Jövõ vasárnap?…

− Ha nem túl korai kegyelmednek, Señor Antonio.

− Ha késõ?

− Holnapután…

A szánkó siklik, már látják az állást, ahol szétoszlanak a vadászok komolyabb munkára, fegyverekkel az urak, a hölgyek forró italt kapnak, s közös munkával rendezik el a vadászok ebédlõasztalát. Antonio leszáll, elsõ vadászat, elsõ fegyver, melynek hallja ropogását. Kezébe vesz egy ezüsttel berakott vadászkarabélyt. Céloz. Mint a gyermek… Szabadnak lenni… szabadnak lenni! A lövés kisuhan, hangja van, gyilkol, egy nyúl leroskad, ágak csapódnak, örökzöld levelek alját festi a vér. A hölgyek kõdobásnyira állnak tõlük amazonruhákban, csak némelyikének van fegyvere. Látja az ismeretlen grófnõ arcát: a szeme tekintetébe tapad. A havon forró lesz az állás, bizsergetõ életöröm. Minden újból kezdõdik e pillanatban. Míg szalad az apróvad, rohannak a nagyfülû vadászebek, fekete foltokat s vörös pettyet szennyez a hóban a fegyver tüze. Elfeled mindent. A madridi börtönbe zárt Juana Coëllót s hét szegény, ártatlan gyermekét, Mendoza Anát, aki elködlött a semmiben, azt sem tudja él-e, vagy meghalt-e már Pastranában… híre sincs, kapcsa sincs hozzá. Fülöp, a paui kastély, melyben befogadták mint üldözöttet, mindent adnak, csak pénze alig van, néhány ékszer, melyet el kell majd lassan adogatnia a kufároknak. A tervek… levelek, melyek behálózzák a nyugati s északi világok királyait: Irlandban kószálnak s Svédországban, Erzsébet tanácsosai olvassák, s Walsingham beszél róla Cecillel s Essexszel s lent, Franciaországban, ahol lassan kiég a Liga parazsa, a szatírkirály, Henrik, diadalmaskodni fog a másik Henriken.

Mindent elfeled, a szó ott röpköd körülötte, jégkristályok közt: holnapután.

Montedarde. Bundája van, kölcsönkapta, kigombolkozik belõle, a fekete bársonyt visszaveti a tükör. Tükör… vidéki kis délfrancia kastélyban… mintha velencei lenne… foglalata németalföldi mestermûvesre vall. Szikárabb lett, keményebb, férfiasabb. Valami lehet benne, ami lebûvöli Madeleine-t. A kandallóban hatalmas tönkök égnek, itt gyógyul az emésztõ nyugtalanság, megpihen a révedezõ, aki sokszor nem is tudja pontosan: hol van. Madridban alig van kályha, az Alcazarban kabátban jártak, ha a Sierrákról leereszkedett a szél, keze gémberedett volt, ezüsttálon hozták a parázsló szenet, fölébe tartották. Egyszer Fülöp… egyszer õ, egyszer a soros sebesíró barát.

Madeleine merészebb… Ráhagyja magát. Érzi, lankad, a kérdések oly ártatlanul nyíltak, mint aki semmit sem tud a spanyol világról, valami Pokol kapujának gondolná, valóságos Infernónak, a gonoszság összes köreivel. A hölgy protestáns, s tetszik neki, hogy Antonio Perezt a minap égették el a nagy s szomorú madridi autodafén. Az õt ábrázoló fabábut körbevezették, szörnyûséges sambenitójában, sárga csíkokkal sipkája tetején, rászögezték bûnlajstromát s egy koholt családfát, mely õt a zsidó Perez de Ariza dédunokájának teszi meg, holott apja Gonzalo volt s nagyapja Bartolomé… s nem volt soha semmi közük sem Arizához… A bábu ég a madridi pokolban, százhatvanhét nyomorult eretnek élõ, pörkölt húsával egyetemben. Madeleine-nek tetszik… a szép kivégzett, mondja, nézi, mint veti a különös vendég szemébe a parázs a fényt.

− Sok asszonyt szeretett… ezzel a szájjal… sokat csókolt?

A férfi elõtt elvillan a világ. Nem volt sok kalandja. Dolgozott, nagyon sokat dolgozott, korán lett apa. Ana, Ana illata. Ez volt minden. Ki tudna hallgatni, s ki beszélhetne Anáról?

− Árnyékok táncolnak közöttünk? Ûzze el õket!

Árnyékok táncolnak… a kandallóban elpilled a fény, a vicomtesse gyertyát gyújt, leteszi az alacsony állványkára. Az ablakrácson beszalad a szél, Perez leveszi a gyertyát, odább teszi. Keze félretol egy elefántcsont lapocskát. Szeme rátéved. Ahogy megfestik a holland mesterek ragyogó kismûvészetükkel. Felveszi, odatartja a gyertya lángja elé. Megremeg a keze. Mintha élne s úgy nézne rá mosolyogva s nyíltan, duzzogva és szemrehányóan, gyûlölködve s békülékenyen mégis, Don Juan de Austria. A miniatúrán nincs egy betû írás sem. Egyetlen sor sem, mely megfejthetné, hogyan kerül ide Hispánia nagy bastard-ja a monte-darde-i udvarházba?

Madeleine szeme rajta. Látja a kezet, mely megremeg.

− Tudja, ki ez?

− Egyszer keresztülutazott itt… vendégül láttam. Messze utazott. Itt hagyta a gyûrûjét. Messzirõl írt, kérte a gyûrût, sok mindent küldött érte cserébe… küldte a képét… Ezt küldte. Ismeri?

Mintha mesét, játékos éneket dúdolt volna, ismeretlen kaland vagy szerelem körül.

− Juan… Don Juan de Austria, a császár fia. Hogyan kerül ez ide, Madeleine? Õ járt itt, a császár fia?

− Bõrruhában volt, az istállóban járt, amikor észrevettem. Úgy hittem, menekülõ hugenotta… Kálvin követõje, egy ember, akit odaát máglyára szántak a fekete papok. Azt hittem, menekülõ nemesfiú, aki ideát próbál szerencsét. A szava szép és sima volt, alig érzett rajta, hogy spanyol. Itt járt nálam… Meséljen róla… ki volt? Herceg volt? Elvarázsolt herceg, császár fia? Ezzel a szemmel, a sötétkék szemmel, szõke hajjal…

Antonio lehunyja szemét. A mélységekbõl hangok özönlenek, Juan hangja, ott áll az Eboli-ház erkélyén, kacag, a kacagása belevész az éjszakába, elvillan, mint a mécses, melyet szétmorzsol tenyere… eltûnik… fél éjjel nincs sehol, nem tudja senki, merre van, Doña Ana ûzi a cselédséget a bálteremhez… hol van Don Juan… A legfelsõbb emeletekre nem merészkedik senki. Mendoza Mária ostoba, egyéjszakás szerelme. Miért ostoba a másik csókja? Miért ül õ, a hazájából kikopott miniszter a montedarde-i úrnõnél, már nem kacagnak, valami keserû van s fájdalmas a csókok helyében. Mintha megmérgezte volna légyottjukat Don Juan.

Itt is hosszú az éjszaka. Az, aki megszokta a börtön derengését, csíkokban és foltokban lát mindent, a fényeknek félelmes a közjátéka, a tél zúzmarával szórja teli az ablakokat. Ilyenkor a csendben szövegez. A textus néha oly tisztán áll elõtte, mintha már leírná papirosra. Ez is a fogság maradványa, a hónapoké, amikor megvonták tõle a tintát s a papírt. Ilyenkor is írt, minden szót belevésett az emlékezetbe, a fordulatok pontosan megmaradtak, a mondatok gördültek sínjeiken. Ennyi megmaradt, gyakorolja. Madeleine nem játékos kaland, valami van mögötte, valami titokzatos s fájdalmas is. Nem véletlen. A mélységekbõl elõtör az ösztön és gyanakvás. Végigveszi ismeretségük egész sorát. Az elsõ meghajlást Pauban. Miért mutatták be Madame de Montedarde-nak? Miért éppen neki a sok vendég közül s utána néhány szó… a játék, halk sikoly, az érdeklõdés rendje. Végül a szánút, mely alatt kibomlott a varázs. Meghívta. A kastély olyan, mintha elátkozták volna: szegényes, de mindenben magán hordja az úrnõ akaratát. Hol van? A csend rajta fekszik a kastélyon. Éjszaka nem történt semmi, vacsora után elbúcsúztak. Az úrnõ fáradt. Valami mintha összetört volna benne. Az udvari ember összeszedi a szálakat, látja az arcot, amint változik. „Circe” − mondja magában. Lassan szövi össze egy asszony metamorfózisát. A tegnapi estét, amikor felködlött elõttük Don Juan. Beszéltek róla, halk és kis szavakkal. Mintha itt lenne, egynapi járásra. Antonio Perez nem gyilkolta meg. S mégis… mintha valami kimondhatatlan gyanú feküdnék közötte és a halott között. Valami el nem oszlott gyûlölet és fel nem oldott keserûség. Beszélt-e róla Don Juan? Gyûlölte…? Nem, Madeleine keveset beszélt arról az éjszakáról, mely más lehetett, mint most az övé.

A szöveg formákba áll. Vádirat. Oly sûrû s mérges, hogy meghal tõle az, aki belélegzi talán. Egy volt miniszter vádirata ura ellen, aki megmérgezi Birodalmát, a földrészt… az egész világot. Mindent úgy írni, ahogy történt? Mindent elmondani Fülöprõl s még többet elmondani annál, ami igaz. Minden rosszat s minden kegyetlent. Nem hagyni rajta semmi emberit, semmi irgalomra méltót. Így születik a mû, melynek a Memóriák nevet adja. Emlékirat. Emlékirata egy volt spanyol miniszternek hazája s királya színeváltozásairól. Már látja könyv formában. Kapcsos táblákkal vagy világos disznóbõrbe kötve, ajánlással egyik vagy másik szuverénhez… elbocsátva a szelek szárnyára. Már kéziratból fordítsák le franciára, angolra s a többiek számára deákra is. Amszterdamban fogja kinyomatni, ott legszebbek a betûk, legveszélytelenebb a kiadás a felkelt Németalföldön. Itt senki nem törõdik azzal, ki volt Escovedo gyilkosa.

Reggel… három hosszú nap. Ennyi a vendégség. Hosszú, édes órák. Madeleine újból kacag, elmúlt az esti fáradtság, játékos. Most újból az övé. Szeme tele van mosollyal, végtelenül figyelmes, ellátja vendégét, ahogy francia asszonyok tudják csak színjátékukban. Antonio figyel. Az ösztön mélységeibõl már kibújt a gyanakvás, kopóélesen lesi az intonációt. Odavetett szó, de Madeleine talán többet tud mindenrõl, mélyebben lát a boszorkánykonyhákba, mintsem sejteni lehetne. Egy kérdése… a fül megérzi, milyenféle feleletet vár? Mosolyog. Játszanak. Sokrétû a válasza, lehet, hogy az asszony is érzi: oly erõs most a hazátlan, földönfutóvá tett ember, õszülõ hajával, széltõl csípett arccal, melyen halavány szarkalábakban fekszik négyezer nyugtalan, börtönben töltött éjszaka.

Játszanak csókok között is, a nagy, világos délelõttben, melyet nem zavar senki, lélek sem jár a szobákban. Minden boszorkánysima, egyszerû. A férfi felkel a heverõrõl. Szeme egyszerre elborul. Hét gyerek a madridi börtönben. A legkisebbet nem láthatja soha. A csók fojtogató, de az emlék is. Madeleine kimegy a szobából. Üres marad minden, a csend ráfekszik. Felkönyököl, gondol a legkisebbre, akit nem láthatott soha.

Madeleine-nek könnyes az arca. Lehajtja fejét, a fogoly szeme veszi csak észre a mindenség apró jeleit, az a szem, mely heteken át nem figyelt meg mást, csak a pók munkáját. Mindent lát rajta: a változásokat. Mintha letörölték volna a kacagást. Most újból mély, mint a kút. Egy lépés… visszajön, kinéz az ablakon, amerre behajlanak az utak a hegyekbe. Ott, tudja, szakadékos ösvények nyílnak. Innen nagyon közel van a spanyol határ.

Kimennek a gazdaságba. Szegényes. Perez, aki sok mindent látott, szórta a pénzt, majorságokat emelt birtokán, kis kastélyt épített, szépítette szüntelenül a Casillát: látja, milyen elhanyagolt, kevés a cseléd, nagy a szükség, repedések a falon. A fény felvillan, az õsi bútorok, a régi ezüstök. S utána… küszködés a nemesi nyomorral, ismeretes ez az életforma Hispániában is. Kevés az állat, a parasztok mogorvák. Itt másként hajtja õket iga alá az úri törvény, mint odaát Spanyolországban. A hit erõs fegyver kezükben, ha átállanak a protestáns világba az urak − a paraszt szabadon elvándorolhat, védik a király törvényei. Protestáns úr csak protestáns cselédet tarthat. Lehet, ezért magányos, szomorú a monte-darde-i udvarház.

− Antonio… téged elégettek az autodafén?

A kérdés váratlan. Mesélni újból a szörnyûségrõl, melyet végig kellett néznie néhányszor miniszter korában, mint az udvari ünnep javát. Úgy venni, mint a salus reipublicae éltetõ elemét, errõl nem enged vitatkozni a Szent Hivatal. Fabábuja égett: Antonio Perez, akit megbélyegeztek, hogy Arizából való zsidó õstõl eredt, s már nagyapját is a máglya nyelte el. Ki higgyen a Santo Oficiónak? Mindez gomolyagban tör föl. Mesélni Madeleine-nek?

A szem könnyes. Valami gyûlölet s reszketeg féltés is van benne. Minduntalan visszatér erre, az égetés félelmes szertartására, a bábura, mely nem jajgat, nem él, s lehet, hogy a fekete mágia mégis belelopja annak szívét, akinek a faszobor a képét viseli.

− Halott vagy Hispániában?

Oly leheletes most a hang, megijed tõle. Mély… mély… mély a szeme, el lehet merülni benne, felnyílik, tág, félelmetes, ahogy kérdi.

− Elégettek?

Perez érzi a levegõ súlyát, a kérdés mélységét. Valamit, amit nem ért. Azt, hogy ketten egyedül vannak. Egyedül van.

− Hispániában halott vagyok.

− Ha megfognának?

− Nem kellene új ítélet. Kapnék egy sambenitót, a legközelebbi égetésnél én nyitnám meg a sort.

− Miért gyûlöl úgy Fülöp?

− Tudod-e, Madeleine, mi a lelkiismeret? Van-e a ti hitetekben tétel róla?

− Erõsebb, sokkal erõsebb, mint a tietekben. Érted, ezért beszélek róla… ezért kérdezlek. Nem érted, ember, aki messzirõl jöttél. Akarod, hogy mindent kimondjak szóval?

A hang most már feltört, búg, mint az orgona. Félelmes az ereje, a sírás csak fegyver, kemény és erõszakos, a könny nem téríti el. Antonio… ahogy mondja, csupa lágyság, tegezi, szinte észrevétlenül jöttek idáig, a szó mélységéig, amikor már nincs tovább, az utolsó fátylakat is leszakította az a másik, mélységesebb szenvedély. Perez tudja, hogy hagyni kell az áradást.

− Tudom, Madeleine, hogy beszélni akarsz.

Most Madeleine néz ki a semmibe, a hegyeket belepte a köd, zúzmara volt az ablakokon, fagyott jégvirágok, mintha ezer és ezer brabanti csipke díszítené a kopott, nehéz táblasorokat. A világi varázs, de nem lehet megfogni benne semmit, a ködfátyolon keresztül a tárgyak elvesztik körvonalaikat. Madeleine kinéz a semmibe, mondja, oly halkan, indulat nélkül, mintha kis pihékben szállna el a hang, egyetlen szavát sem intonálja, nem mosolyog, nem néz a férfira, csak mondja, beszél.

− Látod, holnap arra kellene sétálnunk. Mielõtt elmégy, arra megyünk… befordulunk arra az útra, melyet a közszáj Dent du Nordnak hív. Szakadékos, sziklákkal szórták tele… valaki volt, aki így nevezte elõször. Észak Foga. Ott várnának rád. Engem is elfognának a fegyveresek, de majd elengednek. Sok-e az: tízezer écu és hat spanyol telivér… Ennyit érsz te, Antonio, a kormányzónak. Én nem tudok Fülöprõl… nem az õ nevében alkudoztunk. Oda kell sétálnom veled, hogy gyanútlanul járj arra s holnap is, ebben az órában. Tízezer écu. Mindent tudsz, Antonio Perez. Ketten vagyunk. Mondhatsz, amit akarsz. Madeleine most adta oda neked magát.

Az Emlékiratra gondol: író − szövegez. Egy lap lesz belõled is, Madeleine. Boldog és büszke erre a sikerre. Arra, hogy füle lemérte a hangokat, megérezett siklásokat, zavart, a változást. Nem… pár ezer aranyért nehéz megtagadni ilyen kis szolgálatot. Ha valakinek élnie kell, s ki kell váltani talán valakit a rabságból is. Két ember beszél egymással, itt ülnek az öreg, lyukas medvebõr elõtt.

− Ha elmegyek elõbb, mi történik veled?

− Nem vagy fogoly. Madeleine akkor ügyetlen és gyenge volt… nem tudta itt tartani vendégét. Elmész… lehet, hogy máshol esel csapdába. Félnek tõled. Nem tudtam, mit jelenthet egyetlen, szegény ember királyodnak. Ma értem. Antonio, megéred a tízezer écut. Menj.

− Nem lenne egyszerûbb elsétálni a szakadékhoz?

− Bántasz. Felvennéd a sambenitót, a sárga sapkát, vinnének az úton, valahol állna a király, nézné, miként égetnek el?

− Este, amikor értem jöttek az alguazil emberei, Fülöp Anát nézte. Elment a templom kapujába, nézte, amikor az udvari õrség elviszi Anát. Kocsiba ültetik, elviszik a sziklabörtön felé.

− Ki volt Ana?

− A hazám. Õ volt sokáig Spanyolország. Az történt, amit õ akart.

− Szerette a királyodat?

− A királyom szerette. De nem tudott neki adni semmit, aminek ez az asszony örülhetett volna. Ezt megmondta egyszer… egy délután. Ezért jöttek el Anáért a fogdmegek.

− Nagyon szeretett téged, Antonio?

− Nehéz volt mellette a szolgálatom.

− Mindig másra felelsz, Antonio, mint amit kérdek tõled. S mindig megértem, amit mondani akartál. Félek tõled. A szemedet nem lehet elfelejteni. Megborzongok, ha rá gondolok. Hiúzszemed van s õzszemed és bagolyszemed. Amilyent akarsz. Úgy tágul s úgy csukódik. Éjjel és nappal látsz. A börtön tette?

− Sokáig néztem a pókokat… Ha az ember sokáig nézi, miként szövi a hálót… heteken… heteken át, akkor senki nem tud már újat mondani.

− Miért ragaszkodói úgy a hatalomhoz, Antonio? Mi akarsz lenni még: király?

− Nagyon nehéz szembeszállni Fülöppel. Majdnem reménytelen.

− Mindig rá gondolsz? Amikor írsz, amikor beszélsz?… Úgy gondolsz rá, mint akit megcsaltál? Vagy aki téged csalt meg?

− Nem, nem gondolok mindig rá, mert akkor nem lehetett volna elõle menekülnöm. Néha az asszonyra is gondoltam, a gyerekekre. Anára. Arra, hogy mit csináltak azóta, amióta nem vagyok ott. Hányszor könyörögtem neki… Fülöpnek, ne támadja meg Angliát. Elégedjünk meg azzal, amink van: olyan nagy, hogy nem nyugszik le benne soha a nap. Nem voltam ott: visszahívta Albát, és visszahívta Granvelle-t. A többiek ostobák. Nincs már Don Juan. Egyedül az öreg Santa Cruz ért még a tengerhez… úgy, mint Doria vagy Uluch-Ali… vagy Barbarossa… Ezek nevek, Madeleine, neked nem jelentenek semmit, nekem sok volt akkor. Nevek. Ha arra gondolok, ami azóta történt, hogy nem vagyok vele: sírni szeretnék. Lassan minden romba dõl.

− Te voltál a király?

− Õ volt a király mindig. Csak én jobban szolgáltam, mint a többiek. Nem voltam gõgös, mint Alba, Eboli vagy a Mendozák. Szolgáltam: megfogtam a kezét, amikor rosszat akart. Sokszor… nagyon sokszor fogtam meg a kezét. Mióta nem vagyok vele, minden rossz. Köszönöm, hogy itt voltál, velem voltál, nem kellettek az aranyak. Szegény vagy?

− Mindenemet elvitték a zsoldosok. Láthattad a majorságomat. Valakit ki lehetett volna váltani… Elõször próbáltam. Egy hónapja jöttek át Aragonból az ügynökök. Úgy mondták… nevess rajta… úgy mondták, én vagyok a legszebb özvegyasszony. Õk tudták, hogy egyszer már volt a kastélyomban spanyol. De nem tudták, hogy õ volt, a császár fia. Örülök neki, hogy itt voltak. Nélkülük nem mentem volna el Pauba, nem ismertelek volna meg. Ha elmész, Antonio, rossz lesz. Valamit elviszel, aminek nincs neve.

− Nemcsak az marad meg, amit írok, Madeleine? Miként a fél karú Cervantes, lám… megint emberekrõl beszélek, akikrõl te sohasem hallhattál… Egy nagy orrú, rossz karú emberrõl, aki megkapta a király zsoldját, mert én kiutaltam neki a hópénzt. Egy furcsa, eszelõs lovagról írt, aki lándzsával megy neki a szélmalmoknak. Mindenki kacag rajta… Én azt hiszem, talán a lovagnak van igaza. Ilyen lehetek én is, édes Madeleine? Egy szál lándzsával vagy tollal, szemben Fülöppel, hadakozom.

− Te is írsz mesét? Lovagtörténetet, Antonio?

− írok rólad. Ez az egyetlen, Madeleine, amivel fizethetek neked, kárpótolhatlak azért, mert nem szegted nyakam tízezer écuért. Ha lehet, még Angliából meghálálom neked. Kiváltom a spanyol szavam, mint ahogy kiváltotta Don Juan.

Este szokott tollba mondani Gil de Mesának. Bundájába burkolózik, déli ember, megdidergeti a béarne-i tél. Mosolyog. A titkár ismeri gazdája arcát. Szemét nézi, megszépült három nap alatt, míg odavolt a monte-darde-i grófnõ birtokán. Valami a régi Perezbõl, aki ott élt a Casillában. A hang megszólal. A diktandó különös.

„Annyira el szerették volna veszejteni Antonio Perezt, amikor itt volt Pau városában, hogy megkörnyékezték a vidék egy dámáját, aki kivált szépségével és gráciájával, de elõkelõségével is, amazon volt, Diana leánya, legjobb lovasként vágtatott hegyen és völgyeken… Õk odaát úgy gondolták, hogy arra használják fel, amire Delilát: hozzon az új Sámsonra kárhozatot. Tízezer écut s hat spanyol telivért ajánlottak neki azért, hogy menjen el Pauba, kössön barátságot, s ha lehet, szerelmes kapcsolatot Perezzel. Ha már úgy látja: elvarázsolta bájaival, hívja magához kastélyába, hogy ott egy szép este elrabolják, vagy vadászat alkalmával ragadhassák el. A dáma kíváncsi volt, s természetes érdeklõdése − mely túlnõtt nemének szokott körén − arra ösztönözte, hogy megismerjen egy olyan embert, akinek elveszejtése ennyire szívén fekszik az üldözõknek. Épp ezért azt színlelte − miként kiderül a következõkbõl −, hogy elvállalja titkos megbízását.

Elindult Pauba, s megismerkedett Perezzel. Követek s apró levelek jöttek és mentek. Szép s szerelmes kirándulásnál is több volt. Ám e dámát természetes jó szíve s Perez iránti vonzódása eltérítette az aljas érdekek hajszolásától, az érzelmek e salakjától, mely beszennyez mindent, amit ragyogóvá tehet a szerelem… Épp ezért õ maga volt az, aki egy titkos órán megvallotta a cselszövényt, felfedte felbujtóit, a vérdíjat s mindazt, ami ebbõl következett. Ám a kedves dáma ennél még többet tett: felajánlotta házát s szerény kis járadékát oly csodálatos gyöngédséggel − ha lehet hinni a szerelemben −, hogy bizony nagyon rossz asztronómus az, aki nem hiszi el, hogy e szép nemeshölgy s Ántonio Perez között nem létesítettek az idõk eleje óta kapcsolatot a csillagzatok…” − írd le, kétszer majd, Gil. A szebbiket tokba teszed. Ha reggeledik, keresek egy aranyláncot hozzá. Pastranában kaptam, amikor megajándékoztuk egymást Anával egyszer, karácsonykor. Az élet, Gil, megér néhány unciányi aranyat s a tárgyak sorsa nagyon különös. Doña Ana megbocsátaná, hogy elajándékoztam láncát, ha tudná, hogy ezzel lehet csak megjutalmaznom Madeleine-t. Egy szép, de vékony lánccal, tízezer écu s hat spanyol paripa helyett. S mi majd egy hétig nem kockázunk, Gil, ha hívnak a provence-i urak.

Béarne királysága szûk és kicsiny. Az elsõ lépést Perez mégis innen teszi kifelé. A kálvinista király, Navarra fogadja, amikor útban errefelé tart.

Mind a ketten kíváncsiak egymásra. Perez szeme fürkészi az alamuszinak látszó, lagymatag beszédû, majd gyorsan felcsapó különös, változó királyt. Henrik átöleli, amikor találkoznak. Vidéken van, vadászkastélyában, nem köti az etikett.

− Señor Antonio, ha ön jött volna el akkor Bayonne-ba, szegény Isabelle-lel, alighanem jobb emlékek maradtak volna a spanyolokról. Miért engedte, hogy királya Albát küldje?

− Õ volt a király személye. A legkeresztényibb király sértésnek vehette volna, ha húgát kisebb személyiség kíséri Bayonne-ba anyjához, mint az udvar elsõ hercege. Ám felséged akkor még gyermek lehetett.

− A gyermek emlékezete hívebb a férfiénél, Señor Antonio. A lugas mögött álltam, nyíllal kezemben. Hallottam, amikor Alba ezt mondta a kedves Cathérine-nek: „Egyetlen lazac megér nyolcvanezer békafejet.” Ilyesmit mondott. Nem voltam olyan gyermek már, tudtam, hogy amirõl beszél: a hugenották feje. Azóta tartok a spanyoloktól. Vajon önnel úgy beszéljek-e, mint aki még mindig spanyol?

− A katolikus király kitaszított, én már nem is élek, Sire, az inkvizíció törvényei szerint. Meggyászoltak…

Henrik nevetett. Két férfi volt, értették egymást. Gyorsan, reppenve futottak a percek, sajnálták, amikor el kellett válniok.

− Antonio − mondta IV Henrik −, ha átmegy Londonba, igyekezzék Essexhez kerülni… az Essex-House kellemes meleget ád télen is. Gazdája fiatal, könnyebben megérti az éltesebbek szenvedését, mint maguk az öregek… Cecil nem hall már jól, úgy mondják, Antonio.

− Felséged megengedi az országán való átutazást?

− Engedje meg, Señor Perez, hogy útköltségét is én fizessem meg. Követünkkel együtt francia lobogó alatt hagyhatja el a partokat.

− Felség, az emlék, amit Galliából viszek: csodálatos. A peregrinusnak alig van ereje, hogy elhagyja a világ szívét.

− Bizonyosan hölgyekre gondol… Úgy hallom, a sorsüldözöttnek nincs oka Franciahonban panaszra a szépnem ellen…

− Szerény módomhoz képest, Sire, igyekezni fogok ezt mindenkor meghálálni. A könyvemben is, felség… szerepelni fognak az asszonyok.

− Mikor lesz kész az írása? Ha már megüzentem Fülöpnek a háborút − nincs rá szükségem. Hamarább kellene kinyomatni. Ha kell, amszterdami ügynökeim segítenek.

− A méreg nagyon erõs…

− Félek, Fülöp ezt is kibírja. Siessen, Antonio, s ha átmegy a Csatornán, gondoljon arra, Párizsban mindig lesz hajlék, ahol ön nyugodtan megpihenhet.