8

Németalföldi kora õsz. Vriesland, Geldern, Utrecht, Walcheren, az Északi-tenger valamennyi pontja Knokkétõl a Helderig, Ameland, az Oost Emsig − megrázkódnak, készülnek levetni a spanyol igát. A király a déliekre, a wallonokra támaszkodik, akiknek az északiak szemében pater-noster knechten a gúnyneve. Azok, akik Fülöpöt vagy Helytartóját szolgálják: átok alatt nyöghetnek. Nevüket ott szögezik pellengérre, ahol nem is sejtik a spanyolok. Brüsszelben, a fõtéren hajnaltól olvashatják Ludecke grófjának, Lalaing bárónak, a vrieslandi helytartónak, Mansfeldtnek, Barleymondnak nevét: langyosak voltak az ellenállásban vagy segítették a spanyolokat. Úton-útfélen felcsap a gueux-k dala. A strófák nõnek, mint a bojtorján. Az ének Alba hónapjai alatt csapott égig, ritmusát Don Juan sem tudja elfojtani. A merész Gént ágyút és puskaport küld Brüsszelnek, az északiak pénzt, angol, francia s otthon vert aranyakat. A hírek arról szóltak, hogy Erzsébet jelentõs sereget gyûjtött, melyet maga a királynõ kegyence, Leicester vezet a Németalföldre.

Németalföldi õsz. Az utakat paskolja a langyos esõ, a kertek megduzzadnak, a tulipánhagymák felszívják a nedvességet. Iszapos, lápos világ lesz, a csatornákon átcsap a szennyes ár, szúnyograjokat ver a tenger felõl a szél. Láz. A hagymázas láz kikezdi a spanyol tábort. A castiliaiak közül egyre sûrûbben szedi az áldozatokat. Naponta temetnek, sok meggyógyul. Csak tántorognak utána, kedvetlenek. Alig tudnak lábra állni, a muskéta nehéz lesz a vállon, mintha mázsányi terhet kellene cipelniök.

Így végzõdik a szeptember. A gemblours-i diadal emlékét elmossák a hetek. A rés, melyet a vasököl ütött, lassan beforr. Mi lesz holnap s egy év múlva ilyenkor? Hallja-e Fülöp az átkot, amit a Seigneur Naturel felé hánynak az éneklõ „koldusok”? Ha esténként elcsendesedik a világ, a táborban tisztán hallani, amint a lápok lidércfényein túl megszólalnak az ingerkedõ kórusok. Minden vénasszony, minden pásztorgyerek, minden kufár s még a szegény papok is ellenségesek; a gyûlölet terjed a megszállók ellen, mint az erdõtûz, nem lehet elfojtani.

Láz… Fejfájással kezdõdik. A Helytartó leveleket mond tollba, csavargatja nyakát, lazítja a csipkegallért, melyet talán túl szorosan kapcsoltak rá. Don Juan letörli homlokáról a verítéket. Szól az íródeáknak, olvassa még egyszer a szöveget. Alig hallja, tüzes karikák táncolnak szeme elõtt. Leül. „Fenséged rosszul érzi talán magát?” A hang messzirõl jön. Nem akarja bevallani. Tudja, hogy utána doktorok jönnek, érvágók és javasok. Lábon áll, csizmásan-fegyveresen. Nem akarja megadni magát, harcol. Tollba mond.

„…Felséged biztos lehet abban, hogy semmi olyat nem fogok elhatározni, ami ellentétes lenne az Úristen akaratával vagy felséged szolgálatával, de legkevésbé az én becsületemmel. Mindig s minden órában készen vagyok a legnagyobb csapásoknak s a legszerencsésebb fordulatoknak egyaránt való elviselésére, mindarra, ami még vár rám. Mindenképp az Úr kezébe teszem le sorsomat…”

Hangja elcsuklik, iszik egy kortyot. Meg kell fognia az asztal szélét. Valami különös gyöngeség ez, gyermekérzés, egyszerre tehetetlen lesz, összeszûkül elõtte a világ. A diák kimegy, hívja a táborparancsnokot, beszólítja az ügyeleteseket. A gyászos folyamat megindul. A Helytartónak le kell feküdnie a keskeny, magas vaságyba, melyet felállítottak a sátorban. Felnéz a magasságokba, a ponyva rosszul fedi el a réseket, az esõ becsorog, egy bõrvedret tesznek alája. Nézi, majdnem önfeledt eszelõsséggel a belehulló cseppeket. Aztán lezárja szemét, a karikák táncolnak körülötte, minden kék fényekben úszik, a füst rászáll az agyra, mely olyan most, mint egy kiszáradt, szomorú kút. Az orvos pulzusát fogja, méri az érverést. Katonadoktor, halál komája, ahogy hívják a katonák. Érvágás, mondja halkan. Az egyetemes gyógyítószer. Valami erõsítõ fõzetet ajánl. A sátorajtóban kérdõen néz rá Parma. A doktor széttárja tenyerét. Talvez, mondja − talán.

Négy napig tart a láz. Utána enged. Valamennyire tisztul a fej. A végtelen bágyadtság lassan elmúlik. A beteg ehetik valamit. Nyûgös és nyugtalan. Egy óvatlan pillanatban újból hívatja a diákot. Mint akinek sürgõs a dolga, sebesen diktálni akar. Az ápolót kiküldi. Most nem jöhet be senki a vezér sátorába. Maga az orvos sem. Csak Fülöppel levelez. A világ parányi lett, maroknyi minden, hamu… csak egy maradt meg: Fülöp, a Testvér, akitõl nem lehet elszakadnia.

− Hányadika van ma, Bartolomé?

− Szeptember huszadika, fenség…

− Keltezd… és írd. „Felség, lázt kaptam, a testemben és fejemben kerengõ fájdalom ideszegez az ágyhoz, rosszul vagyok. Annyira elgyengültem, mintha hónapok óta volnék már beteg, mégis remélem, hogy az Úr segítségével s a gyógyszerek jóvoltából a bajon majd csak erõt tudok venni. De egy felõl biztosíthatom felségedet: ahogy itt élek, az bizony olyan élet, hogy nincs az a vasegészség, mely ennek a sok megpróbáltatásnak ellenállhatna… ”

A szöveg most zavaros lesz. Újból megismétli a kéréseket s az örök igényeket: parancsot kér, pénzt és katonát, szemére veti a múló napokat, melyek mind az ellenség malmára hajtják a vizet. A gondolatok egybekeverednek. Csak a diák írószerszámait figyeli, amint gyors jeleivel végigszánt a papíron. Estére ebbõl levél lesz, csak nevét kell a letisztázott szöveg alá írni. A szó elcsuklik, majd megint erõre kap:

„A szerencsétlenségben s a jó sorsban mindenképp úgy viselkedtem, ahogy ezt felséged tõlem kívánta. Ha mégis mindaz, amit kérek − felséged bocsásson meg, hogy ezt még egyszer, utoljára megismétlem − megtagadtatik tõlem, úgy elhárítom Isten és ember elõtt mindazokért a bajokért a felelõsséget, melyek ebbõl a megtagadásból származhatnak… Ami engem személyemben illet, azt kell látnom, hogy a valóságban én vagyok egyedül az, aki elvesztettem felséged kegyét, engem hagyott el felség, akit nemcsak úgy, mint testvére, de mint ember is a legnagyobb alázattal és engedelmességgel szolgáltam, s azt hiszem, hogy talán más megbecsülést és elbánást érdemelhettem volna aggályos, de szenvedélyes szeretetemért… Ám minthogy érzéseim nem sokat nyomtak a latban, végül is meg kell mondanom felségednek, hogyha mi, akik számára itt oly szörnyû játék az élet − ezt az életet dicsõségesen feláldozzuk az Úristen s felséged akaratából −, akkor bizony oly sorsot verekedtünk ki magunknak, melyet minden vitéz megirigyelhet. De itt most többrõl is szó van: valójában felséged az, aki kiteszi magát a veszedelmeknek az itteni állapotok miatt. Épp ezért nagyon is helyénvalónak látszik, hogy törõdjék mindazzal, ami itt történik. Könyörgöm: egyetlen nappal se késleltesse elhatározását azon parancsok kiadásában, melyeket el kell rendelnie… Felség, könyörögve kérem, ne engedje magát megtéveszteni sem a látszólagos nehézségektõl, de a hiú reményektõl sem, mert ha királyi elméjét akár az egyik, akár a másik befolyásolhatja − úgy ez biztos elvesztését jelenti ezeknek a tartományoknak s talán még súlyosabb veszedelmét a többieknek is. Bárcsak az Úr úgy akarná, hogy mindez ne következzék be…”

A diák letette a tollat. Várt. Még nem tudta, jön-e más, még súlyosabb befejezés. Szeme könnyes volt. Ismerte urát. Érezte, hogy Don Juan búcsúzik.

Mateo Vasquez, a királyi tanács titkára aggodalmasan ráncolta össze homlokát, amikor a felség elé tette a jelentéseket:

− A magisztrátus észlelése szerint naponta teleirkálják Madridban a falakat: Bosszú Escovedóért! Vagy: Keressétek a gyilkost az Eboli-palotában! De van ilyen is: Éljen Don Antonio, gyilkosok fejedelme! Meg kell mondanom felségednek, napról napra sokasodnak a jelek. A nép nyugtalan, nem lát kellõ erélyt a hivatalokban, titokzatos kezek pénzt szórnak szét a kocsmákban, megrágalmazzák a hercegnõt is, megfûszerezik a mendemondákat. Fájdalmas, hogy mindezt jelentenem kell. Mégis azt tanácsolom: ejtsük meg a vizsgálatot. Már csak azért is, hogy a nép lássa: a suprema auctoritas megtorolja a gyilkosságokat… Nem titkolhatom, hogy a hercegasszony személye, sajnos, alkalmas arra, hogy rajta keresztül a fõnemességet beszennyezze a csõcselék nyelve. Legnagyobb baj az, felség, hogy e mendemondáknak nyilván alapjuk is van.

A király ráhajlott a papírlapra. Olvasott. Alig hallotta, hogy becsukódott az ajtó a hátráló titkár mögött.

Olvasott. Míg Mateo Vasquez elmondta híreit, a kéz bontogatta az asszonyírást. Még sohasem írt hozzá Mendoza Ana levelet. Még sohasem szólt egyenesen hozzá, nem kívánt tõle semmit. Mintha mindig a király… e nyomorult hús s izzó vágyak akla maradt volna a kéregetõ. Ismeri írását. Isabelle sokszor kapott tõle − ha távol volt − leveleket, õ is írt Anának, amikor erre kedve kerekedett. Csupa métely, csupa piszok, gondolta, amikor borzongva hajolt bele a pergamenlapba.

„Felséged bizonyosan emlékszik még arra, amit Mateo Vasquez és társasága ellenem vádként felhozott. Különösképp azt, hogy felséged elõtt mindenki kegyvesztett már, aki átlépi a házam küszöbét. Azt is tudom, hogy a legutóbbi idõben még messzebb mentek a híresztelésekben. Például azt mondják, hogy Perez énmiattam ölette meg Escovedót, minthogy annyira le volt házamnak kötelezve, hogy ezt neki meg kellett tennie, amikor én ezt tõle így kívántam. Ezek az emberek elvetemültén vakmerõek, annyira feszítik a húrt, hogy úgy érzem, felségednek kötelessége úgy is mint uralkodónak, de úgy is mint lovagnak, hogy példát mutasson, melyet mindazok meg fognak majd érteni, akikhez eljutott a gyalázó híresztelés. Ha azonban felségednek más véleménye lenne, s úgy akarná, hogy házam becsülete egyszerre enyésszen el az õsök rám szálló kincsével s mindazzal a keggyel, melyet boldogult férjem hosszú élete munkájával megszerzett − úgy azt hiszem, nem beszélhetünk többé, hacsak nem akarom egészen elfeledni azt, hogy ki vagyok. Kérve kérem tehát felségedet − küldje vissza ezt a levelet, mert ezt felségedre úgy bíztam rá mint lovagomra, akinek tapintatában mindenkor megbízhatom, s akinek igazságérzetében reménykedem hántásoktól felkavart szívem egész bensõségével…”

Összehajtogatta a papirost. A soros kamarás kérdezte, bejöhet-e most a felséghez Antonio Perez?

Arra gondolt, nincs nyugvása. Egybefutnak a szálak, az Escorialban sincs nagyobb nyugalom, mint Madridban. Az arc, mely elébe hajolt, feldúlt volt, ráncos, hiányzott róla a rátapadt, szolgálatkész mosoly.

− Felség… oly sértés ért ma, mely nem történhetett meg eddig sohasem hosszú szolgálatom alatt. Már úgy merészelnek itt… az udvarnál bánni velem, mintha homlokomra sütötték volna a bírák a bélyeget. Mintha felséged már ítéletet mondott volna felettem… Ma a Despachóban titkárom egy jegyzéket mutatott. Bizony, Señor Mateo Vasquez keze írása volt… A kiváló tanácsos kegyeskedett leírni nevem. Azt írta rólam, hogy én nem vagyok tiszta fajú… õseim között zsidó lehetett. Ezt írta, felség, Vasquez, és gondoskodott arról, hogy írása kezembe kerüljön. Felség, én arra kérem, bocsásson el szolgálatából. Nem bírom elviselni az ilyen alantas söpredékek tûszúrásait.

Az udvar: bellum omnium contra omnes, gondolja Fülöp. Nyílt harc a pártok közt. Kiélesedett a plebejusok világában mindaz, ami titkon gerjedt két évtizeden át Alba és Eboli hercegei között. Most fellázadtak a részek, mint Menenius Agrippa meséjében. A királyi kancellária egymással hadban áll akkor, amikor Flandriában kritikus a helyzet, nyílt francia háború fenyeget, a határon ott rajzanak a hugenották, Portugáliából Sebestyén elindult a végzetes hadjáratra, Angliából pénzelik a kontinens eretnekségeit, a Nagytörök vissza akar ütni Lepantóért, fenyegeti az utolsó afrikai birtokokat. Az Újvilágban is fellázadt egy alkirály, a szigeteken felkelést terveznek a rabszolgák, bujtogatják õket a francia királyi kalózok. Itthon egymás torkát harapják a tanácsosok, mindent összekevernek, minden gyalázatot neki kell megoldania.

Szava hûvös. Valahogy, estig lecsillapítja a haragot. Majd holnap -mondja. Elnéz a látogató felett.

Diego de Chaves atyát, a gyóntatót hívatja. A páter is ellenlábasa az Eboli-pártnak. Chaves atya − így kívánja − menjen el a hercegnõhöz. Tudja meg, milyen bizonyítékok vannak kezében, melyekkel leleplezheti Mateo Vasquezt. Menjen el Vasquezhez, s igyekezzék megtudni, miért sértette meg éppen ebben, a tiszta származás kérdésében Perezt? Végül beszéljen Perezzel. Értesse meg vele, hogy talán megfelelõbb lenne, ha valamivel kevesebbet járna az udvarhoz… esetleg rövidebb szabadságot kérne, otthon azért dolgozhatik… csak éppen ne öntsön olajat a tûzre. Chaves atya tegye meg ezeket a látogatásokat…

Reggel. Megkapja Antonio Perez éjszakai levelét. Diego atya gyorsan cselekedett.

„Úgy látom, hogy hiába szolgáltam szerény tehetségem szerint határtalan hûséggel fejedelmemet, mert azok után, hogy éppen õ engedte elhinnem megbecsültetéseimet hivatalaimban és méltóságaimban − mégis azt kell látnom, hogy sötét csillagzat alá kerültem, minthogy minden dolog a másiknak kedvez, minden gyarlósága és hibái ellenére is s ellenére annak, hogy ez az ember mélyen megsértett egy nagy dámát s egy embert, akinek nem volt más célja, minthogy híven szolgáljon, s aki mindezért mindent vállalt… miként én tettem felségedért…”

Így kezdõdik a reggel. Egy éjszaka után, amikor rendre megjelennek a sötét színjáték figurái. Fülöpnek ítélõszéket kell tartania saját lelkiismeretének törvénye szerint. Végigjátssza a tragédiát: Diego de Chaves félelmes elméletét a fejedelem egyéni, sajátos büntetõjogáról; Don Juan odaadó barátságát és vonzódását Escovedo iránt; Don Juan szerepét, melyet a lehetõ legfeketébb színben igyekezett feltüntetni a Despachónak Perez alatt álló szárnya. Mateo Vasquez homályos kijelentéseire gondol. Romae omnia venalia esse… Hírek, melyek arról szólnak, hogy Don Juan nem utánozza elõdei példáját, nem igyekszik rendszeres juttatásokkal megvásárolni, mint flandriai helytartó, a nagy Antonio ingatag barátságát. Minden megvásárolható Madridban, mondta Vasquez, amikor Fülöp szemére vetette, hogy túl lazán kezeli az általa vezetett osztály Don Juan táborkarának anyagi ellenõrzését. A király elõtt néhány jegyzetlap állt akkor Perez kézírásával.

Pontról pontra halad az éjszakában. Don Juan szerepe. Emlékezik a levelekre, melyek valósággal lángolnak. Semmi sem bizonyítja, hogy a testvér megtorpant volna valaha is hûségében. Fiatal, sóvárog a korona után, nyomja fattyú mivolta, elvágyódik a tábornoksorsból, saját tanácsosai között szeretne élni, udvart látni maga körül. Ez még nem hûtlenség, legfeljebb ütközik a király érdekeivel, aki nem akarja elbocsátani Hispánia legjobb generálisát. Don Juan követének jelöli Escovedót. A választás valóban szerencsétlen, de errõl nem tehet Juan. Nem õ szemelte ki Soto utódaképpen, hanem az Eboli-palota. Most hirtelen emlékezik Don Juan egy panaszos levelére. Öccse azt írta, hogy érthetetlen módon az Orániai mindent hamarább tud meg, ami a spanyol kancelláriákban történik Németalföld dolgában, mint éppen õ maga vagy bárki a spanyolok közül. Valahol, a legbensõbb szervezetben árulónak kell lennie, aki rendszeresen továbbadja a híreket. Felvillan a Casilla képe. A megnyitás napja, amikor a király megjelenésével tüntette ki hû miniszterét. Szõnyegek, tükrök, drágaságok, antik szobrok garmadája. Ki fizeti, ki fizetheti mindezt? Romae omnia venalia esse. De lehet-e, hogy Pereznek idáig nyúljanak ujjai… hogy elérjék az Urániáinak s a németalföldi felkelõknek iszákját? Lehet-e, hogy a fõ ellenség, a legnagyobb gonosztevõ tartsa markában a király legbizalmasabb, leghûbb tanácsadóját? Lehet az is, hogy Vilmost is megcsalja ez a kígyóember, kiszolgáltatva neki egynéhány adatot, másokat megtart… így hol gyõznek a felkelõk, mert tudják: indul-e pénz vagy segítség?

Hol mégis erõre kap Don Juan, beveszi Namurt, legyõzi a gueux-ket Gemblours-nál?

Minden megvásárolható, csak Ana nem. Ez az ítélõszék legnehezebb kihallgatása. Az éjszakában lelkében megidézi Anát. Beszél vele, kérdezi. Az asszony jégcsaphideg. Cseppet sem színleli, sohasem színlelte közönyét a király iránt. Házaink egyformák, mondja: Austria és Mendoza… az egyiknek nagyobb volt a szerencséje. Odaadta neki a testét Aranjuezben. A szomjúság kínzóbb lett utána. Pedig a király valami mást is akart, többet és teljesebbet, mint a testét, az egyszerû bírást, mely Doña Anánál semmit sem jelent. Pedro Escovedo szava. Az apa nem hazudott, a Verdinegro szóról szóra megõrizte s átadta fiának a kárhozatos képet, a néhány szót, mely feltárja egész mélységében az egyetlen szenvedélyt. Antonio azt adta, amit a király nem tud nyújtani. Ocsmányan és úgy, ahogy a csatornák némbere mondja. De ez kell. Így is nagy dáma Ana, nem színlel, nem kéri Escovedót arra, hogy bocsásson fátylat a történtek fölé… nem ígér neki hallgatásáért semmit, nem vonja be intimitásába, megsérti, szolgának nevezi, ráordít: mióta szokásos, hogy nagy urak dolgába beleszóljanak az alattvalók… Ana nem tagadta meg akkor sem magát. Õrjöngõen trágár volt, sértett, úgy beszélt, hogy úgy vágjon Escovedo arcába, mint ostorcsapás. S mit mondott Perez?… Errõl nem hallott semmit. Ez is rávall; Antonio nyilván hallgatott, megbújt egy oszlop megett, rendezte fürtjeit, igyekezett enyhíteni a jelenet kemény vonalát, talán csillapította Anát, aki indulatosan ellökte kezét…

Még aznap kezdõdött Perez nagy támadása Escovedo ellen. A támadó megváltoztatta állásait. Most már nem Don Juan volt a sejthetõ bûnös, mindenért Escovedót vádolta, õt okolta, hogy rossz szellemként befolyásolja Don Juan vágyait. A király memóriája megjegyez napokat, hozzáköti jelentéktelen apró eseményekhez, egy szó színére is visszaemlékezik. Mikor volt az emlékezetes jelenet az Eboli-palotában? S mikor jelentette Perez, hogy − sajnos − Escovedónak el kell tûnnie? Escorial. Azon az estén, amikor ott állt, papírlappal kezében, mint a kísértõ, aki egyre jobban behálózza áldozatát. S attól a naptól kezdve mindennap, minden alkalommal jött a „ceterum censeo”, a felidézett bosszú… A fejedelem joga, hogy ítéljen kártékony alattvalója felett.

Ketten határozták el Anával. Mert az asszonyt nem lehet elnémítani. A dáma, aki azt a szót kimondta, engesztelhetetlen egy életen át. A levele? Még most is, még ott is kérlelhetetlen. Megfizetteti a király ölelését: „mint úriembert kérem” s „küldje vissza levelem mint lovag”. Úgy ír neki, mint írna akármelyik familiárisának. Lehet, hogy reszket keze a gyûlölettõl, amikor a „Felség”-et hozzá kell biggyesztenie.

Az udvarban az államtitkárok gyûlölik egymást, a harag elharapózik a Despachóban. Ki issza meg mindennek levét? A távoliak, a Birodalom. Akik nem hiszik, hogy pontosan mûködik a szerkezet, az isteni harmónia másaként, a király fent trónol a magasságokban, a tanácsosok kéz a kézben viszik a Birodalom ügyeit. S most itt a perpatvar, hálószobák titka, gyilkosságok, gyûlölködések, vesztegetések, árulók titoktörése. Oly keserû a király arca az éjszakában. A világ ráborul, eltemeti, nem bír védekezni az ellen, hogy össze ne roppantsa.

Újabb reggel. A lovas legény megérkezik. Hozza Don Juan levelét. Felbontja. „Láz… fájdalom testemben és fejemben…” Nézi Don Juan signumát: a kéz, amely alárótta névkanyargóit, erõtlen, nem olyan, mint ahogyan eddig írni szokott. A király kiüzen, küldjék be hozzá azonnal a lovas legényt. Ilyesmi nagyon ritka az Escorial kihallgatáskönyvében. Az asturiai könnyûlovas, aki vállalta, hogy öt nap alatt itt lesz a királyi rezidenciában, esetlenül hajlik meg, mint aki meggyõzõdés nélkül utánozza a gesztust, amire néhány perc alatt tanítani igyekezett a szertartásmester.

− Hogyan hagyta el ön urát? Milyen állapotban?

− Felség, a mi jó urunk feküdt sátorában. Nyögött. Nagyon gyenge volt, eret vágtak rajta. Arcát néztem. Felséged engedelmével, nem sok jó nézett ki abból. Mi, katonák… ismerjük ezt a lázas halált… olyan, mint a macska az egérrel… elengedi, játszik vele, megint megfogja. Engedelmével. De aznap, felség, amikor Don Juan úr elbocsátott, jobban volt. A doktorok is úgy mondták, hallottam, amíg vártam a pecsételésre. Ez azon a napon volt, amikor indultam.

Fülöp behívja a szolgálattévõ kamarást.

− Induljon hintón azonnal a határig két udvari doktor. Ott átmennek a hágókon, utána megint gyorskocsiba ülnek. Vigyenek magukkal minden szerszámot s gyógyszert. Don Juan beteg.

A kurírlegényhez fordul:

− Ön egy óra múlva visszaindul. Visz tõlem a Helytartó õkegyelmességéhez levelet. Fáradságát megjutalmazza a kancellária. Elmehet.

A király megszakíttatja az összes kihallgatásokat. A leggyorsabb íródeák veszi fel diktátumát. Egy óra alatt már tisztába kell rakni, másolni, ellátni a kancelláriai számmal, iktatni az írást a legbizalmasabb államokmányok között. Ez a rend.

„Teljes szívembõl megéreztem az ön nyugtalanságát, de még inkább fájdalmasan érintett egészségének hanyatlása, mert ez az én szolgálá-som tekintetében minden másnál ezerszer fontosabb, még akkor is, ha nem beszélek az engem érõ fájdalomról, hiszen én önt nagyon szeretem. Ezt annál inkább érzem, minél inkább aggaszt egészségi állapota, mely önt leverte lábáról. Kérve kérem, kövessen el mindent teljes gyógyulásáért, s igyekezzék egészségét − már csak személyének rendkívüli jelentõsége érdekében is − tökéletes állapotban fenntartani.”

Egy óra múlva hallja a lódobogást. A fõpostamester legalázatosabban jelenti, hogy a futár elindult a levéllel, s a kijelölt orvostudorok hintója az utazásra elõállott.

Mindez még délelõtt, amikor a madridiak tápászkodni kezdenek, a lusták ilyenkor gombolják össze köntösüket. A király virraszt, hánykolódik dolgok és visszásságok között, megold vagy meg szeretne oldani csomókat, õrködik a Birodalom felett. S minden rosszul megy.

A spanyolokkal nem megy semmire. Szenvedélyesek, gyûlölködõek, egymás torkának esnek. Telve vannak õsi, törzsi vérbosszúkkal, a becsület különös fogalmaival, vétkekkel s vágyakkal. Mindezek nem tartoznának a közügyekbe, de itt az állam sínyli meg õket; ha nem veszi mindezt tekintetbe, nem tud uralkodni. Az atyát kéreti. Diego de Chaves úgy közvetít a felek között, mintha két szemben álló hadsereg békülését akarná végrehajtani.

− Felség, a hercegasszony hitvány mór kutyának nevezte Mateo Vasquezt. Antonio Perez azt állítja, hogy mindent meg lehet bocsátani, csak azt nem, ha valaki õt kevert vérû fattyúnak titulálja. Vasquez, persze, nem hajlandó engesztelésre. Úgy mondja, Perez titkárával ellopatta azt a lapot, melyben õ − valóban csak saját kedvtelésére − tett néhány megjegyzést Perezre. Igen… Perez példás elégtételt kér, Vasquez eltávolítását Hispániából, de legalábbis a Despachóból. Vasquez csak annyit hajlandó kijelenteni, hogy Perez atyai õsei között az õ közvetlen tudomása szerint nem voltak sem mórok, sem zsidók… A hercegnõ hajlandó lenne megbocsátani Vasqueznek, ha elmenne az õ palotájába, lába elé vetné magát… Ez tegnapi megbeszéléseim eredménye, felség.

A király elõtt ott a kép: Vasquez és Perez, a hû tanácsosok, Ana − a drága Ana s a kihûlt Escovedo. Don Juan, akinek arcáról katonája leolvasta a halált.

Spanyolok… Hûvös, tiszta fejre, átható elmére vágyakozik. Akit nem kötnek a grandok elõjogai, nincs szenvedélye, nem fonják be asszonyok. Aki a világos elme dolgában a királyt is túlszárnyalja. Mert most, az éjszakában érezte, hogy õ is benne van a játékban, nem tud kiemelkedni belõle, minden idegével idetapad. Castiliai. A mélységekbõl hûvös, idegen arcél emelkedik fel. Granvelle. A régi kancellár, aki felolvassa könny s remegés nélkül a brüsszeli palotában a császár lemondólevelét. Granvelle… aki mindent otthagyott, letette Németalföld prímási méltóságát, elment Nápolyba, utána Rómába, most ott él palotájában, könyvek és képek között, a szépség átható derûjében.

Számolja, hány esztendõs lehet? Bizonyosan jóval túl a hatvanon. Az apja már ötvenesen is roskatag volt, de a nuncius úgy szól a bíborosról, mint aki testi erejének teljében van.

Írni Granvelle-nek:

„Nagyon tiszteletre méltó atyám Krisztusban, kedves Granvelle bíboros és jó barátunk: mindig vágyakoztam arra, hogy mellettem legyen, annyira értékelem segítségét, melyet számos esetben élveztem − mégis olyanok voltak a körülmények, hogy nem tehettem eleget e vágyamnak. Ám ma már megváltoztak az említett körülmények, s minthogy ma nagyobb szükségem van, mint bármikor arra, hogy vezesse és irányítsa azokat az ügyeket, melyek rászorulnak az ön bölcsességére és tapasztalatára − úgy határoztam, hogy tekintettel a nagy buzgalomra, amellyel mindenkor ügyeimet szolgálta − felkérem, vállalja el személyem mellett a felkínált munkakört… Szeretném, ha a kedvezõ idény változása elõtt jöhetne még, minthogy igen nagy szükségem van önre. Kérem, s igen hálás is lennék érte, ha azonnal válaszolhatna erre a levélre, közölve velem indulásának idejét…”

Ráhajlott a levélre, utóbbi idõben kissé gyengült a király szeme. Olvasta. Kezébe vette a tollat. Saját szálkás betûivel odabiggyesztette: minél hamarább érkezik, annál nagyobb örömet szerez vele. A király elküldte a levelet, s várt. Várt Granvelle-re.

A láz kiújult. Néhány napos látszólagos gyógyulás után Don Juant kirázta a hideg. A lábadozó újból párnák közé temette arcát, foga vacogott, rázkódott. Az arc sápadt lett, átható sárgaság öntötte el. Azok, akik látták, suttogni kezdtek lassan ölõ méregrõl, mely megtámadta a Helytartó legyengült szervezetét. Az orvosok tehetetlenül álltak a kór újabb lobbanásával szemben. Farnese hajszolta a lovakat új, még híresebb brüsszeli doktorért. Várták a Hispániából érkezõ tudorokat, akiknek jöttét jelezte a lovas legény. Maga a beteg a keskeny tábori ágyon feküdt és hallgatott. A légy zümmögése kihozta sodrából, de a körülötte zajló világra már alig tudott figyelmet vetni. A tábor itt volt, Namur közelében, lápos helyen, a föld árasztotta magából a sok esõ után a rossz illatú párákat. A test egyre esettebb lett, egyre gyengébb. Don Juan sokszor, sokféle formában látta már eddig a halált. Harminchárom esztendõs volt, megérezte, hogy elvégeztetett.

Önmaga adta ki a parancsot, hogy vigyék el ebbõl az esõbe s sárba veszõ táborból abba a kis erõdbe, melyet öreg barátja, Cervelloni most építtetett. A parancsot azonnal végrehajtották. Strázsamesterek vették vállukra a hordágyat, könnyûnek találták Lepanto hõsét, amint vitték feljebb, a domboldalra, ahol megnyílt elõtte a várkapu. Az erõdítményt még csak most építették. Nem volt egyetlen szabad hely sem, ahol a beteg kényelmesen érezhette volna magát. Az udvarmester kétségbeesetten keresett egy alkalmasnak látszó helyet, míg végre a gyóntatóatyával abban állapodtak meg, hogy egy nagy, szobának beillõ galambdúcot tisztítanak ki Don Juan számára.

Néhány óra alatt berendezték szõnyegekkel, egy ággyal, kitakarították az éves szennyet. Oldalt hely nyílt egy kis oltár számára, két pad, melyre leülhetnek azok, akik látni kívánják a nagybeteget. Ide ültek, a galambfészek padkájára a jelenlévõ tanácsosok, ezredesek és fõbb hivatalbéliek, akiket egybegyûjtötték a mise után.

A szertartás csendes volt, néhány szót mondott csak a nagybeteg. Mindenkinek megköszönte hûségét és jóságát. Utána kezébe kérette a tábornagyi botot. Nézte, forgatta az ébenfa pálcát, megsimogatta ezüst berakásait. Utána odahívta Farnese Sándort. Don Juan kedves mosollyal helyezte tenyerébe a marsallbotot.

− Tartsd meg, Alessandro… míg Fülöp nem másítja meg, te veszed át.

Farnese lehajtotta fejét, görcsös zokogás rázta fel a szobát. Lehet, mindenki ebben a pillanatban ébredt rá a jelenet mélységes tragikumára: Párma hercege, a hûvös condottiere befúrja fejét az ágytakaróba. Hangtalanul zokog.

A gyóntató megkérdezte, vajon végrendelkezni akar-e? A mosoly ott játszott Don Juan ajkán.

− Nincs, atyám, semmim…

A gyûrût nézte ujján. A bûnök elmaradtak mögötte, talán az emlékek is. A metszett zöld kõ távoli világra emlékeztette, egy éjszakára s vág-tatásra… Emlékek, amiket befútt a szél.

− Atyám… írja meg a királynak, hogy egyetlen kívánságom az lenne, ha haló poraim atyáméi mellett nyugodhatnának az Escorialban… Nem kell egészen közelében lennem, de mégis a kápolnában. Ha ez egyáltalán lehetséges. S akkor nagyon is meg lennék minden szolgálatomért jutalmazva. De ha nem lehet… ha nem fogadhat be engem a királyi kripta, úgy vigyenek el a Mi Asszonyunk kolostorába, Monserrat hegyére… S kérem, gondoljon az édesanyámra… és két kisleányra… akik a vérembõl szakadtak. Mindezt, kérem, írja meg atyám, a királynak, ha meghalok… Igen… azt hiszem, hogy ezen kívül kevés adósságom van, kevés kötelezettségem a világgal. Ha valami ilyen maradna, talán azokról Parma gondoskodik majd. Most nem tudok olvasni atyám… nem látok már. A fejem alatt van az imakönyvem… ismeri. Én magam másoltam mindegyik imát, és magam olvastam belõle mindennap. Kérem, legyen jó és vegye elõ. Olvasson. Olvassa még egyszer végig.

Mindenki letérdelt. Orantes páter megkezdte a recitativót. Gyermekimák. Ahogy Doña Magdaléna buzgósága diktálta, verébbetûkkel, egyszerûen s kisfiú módjára. Utána már a fiú lázad a kísértések ellen, a villagarciai vár káplánjának imája, a diákos kalligráfia, az elsõ latin fohász, egy ellesett oráció az Atya imádságoskönyvébõl, a livre d'heures-bõl, melyet Károly a yustéi kolostorban szerzett elmélkedéseinek órái alatt. Fohászkodás Stella Maris-hoz a reggeli hangulatban, amikor Lepantónál fellibbentek Uluch-Ali gályái a látóhatár peremén. A bûnbánó mea culpá-ja, amikor nem bírt elszakadni a hús és vér örömétõl, gyermekét kilopták az Eboli-palota kiskapuján, vitték keresztelni a szomszédos Mária templomába. Az egész élet, így összesûrítve a harminchárom évbe, amennyit a Megváltó megélt. Minden lépés: a granadai nagy konverzió, amikor negyvenezer mór lélek erõsítette meg halálos fenyegetéssel kikényszerített Confiteorával a szent hitet… s a dominikánus imája a valladolidi máglyarakásnál, amikor megégették Cazalla doktort, a spanyol eretneket.

A gyóntató olvas. A tanácsosok, fertálymesterek, ezredeskapitányok térdelnek, a zokogás fel-feltör, Farnese Sándor tenyerében tartja fejét. Mint kérlelhetetlen nagy publikus gyónás, úgy hat a páter hangja, amint talán órákon át olvassa az imakönyvet, melyet Don Juan de Austria negyedszázadon át betöltött váltakozó betûivel.

A nagybeteg maga alig hallja. A szó elvillan felette, már csak a végsõ értelem tükrében réved fel néha az öntudat. Ha a gyóntató odamegy melléje, erõs hangon mondja Jézus és Mária nevét: felneszel, felnyitja szemét, mosolyog, a kéz alig észrevehetõleg utánozza a kereszt jelét. Így telnek a negyedórák, senki sem mozdul. A namuri táborból megszólalnak az ágyúk. Szokott délutáni párbaj, melyet megvívnak a szemben álló ütegek. Felemeli fejét. A hang ismerõs, megszokta. Ágyúdörgésben született dicsõsége, így változott át Jeromos Don Juanná, így élt át szédítõ és csodálatos perceket. Tunisz koronája s a bezárt Stuart Mária, aki kitárja kezét a tó közepére épült várból, próbálja kijátszani Erzsébet fogdmegeit… koronák, a nagy szakállú albán vének, akik meghajlanak, törökös módra, mellükön keresztbe teszik kezüket… Glória Mundi. Fekszik a szûk vaságyon, az arcára rátelepszik a hippokratészi szín. Az ajak lilás, szeme nem tükröz már vissza semmit tengerkék mélységeibõl.

− Néném… édes néném…

Ennyit kap el a gyóntató a haldokló leheletébõl. Az utolsó szó, mely elhagyja Don Juan ajkát − Doña Magdaléna felé a búcsúszó.

Az ágyúk erõsebben kezdenek dörögni. Parma körülnéz. Valamit keres, amit odafektethetne a feszület mellé. Az asztalon Fülöp levele. Az utolsó, melyben írja, hogy a testvér vigyázzon egészségére. Farnese ismeri utolsó hónapjaik történetét. Ez az utolsó levél. Talán mindent megváltoztathatott volna… jóvá tehetett volna Fülöp. Ha úgy címezte volna a nagybetegnek: Jánosnak, Spanyolország hercegének, fenséges úrnak… De a titulust a kancellár hideg keze rótta, könyörtelenül és változatlanul.

A levelet odateszi az ágyra. Lassan összekulcsolja a meleg ujjakat. A gyûrût leveszi ujjáról. Errõl talán van a testamentumban rendelés. Lezárja szemét, melybõl eltûnt a kékség, a világ elillant belõle, tört tükör. Fülöp levele az egyetlen dísz, melyre ráereszkedik a Gyapjú aranykosa.

A táborba elviszik a hírt. A katonák még nem hiszik. Urak gonoszságának tartják, madridiak cselének. Méreg, mondják. Az orvosok széttárják kezüket: ignorabimus, mondják, s szemük kifordul az ég felé. Méreg-e vagy kór? Nem tudja senki sem megmondani. Csak a halott tudna rá felelni, az érckoporsó lakója, akit végsõ s példa nélkül álló kegyként mégis beengedett − fattyú létére − az Escorial kriptájába a különös bátya, Fülöp.

Granvelle július 28-án jött meg Madridba. Carthagenából, ahol kikötött, lovas legényt küldött a királyhoz, melyben bejelenti az érkezést. Vele együtt jött Juan Idiaquez is, akit Antonio Perez gyûlölete mindeddig távol tartott a madridi udvartól.

A király felbontotta Perez újabb levelét. Nyílt volt a kérdés: békül-e a mindenható miniszter s Eboli hercegnõje Mateo Vasquezzel, mert ezt így akarja a király? A sorok szenvedélyesek voltak, alig leplezettek:

„…kérem felségedet, adja vissza nekem adott szavam. Én ugyan megbocsátok mindenkinek, aki ellenem szórt rágalmakat, minthogy úgy látom, felséged is elnézi azoknak, akik saját felséges személye ellen vétenek. Könyörgöm mégis felségedhez, vessen véget üldöztetéseimnek, melyekre nem válaszolhatok felséged akaratából: engedje meg, felséged, hogy visszavonulhassak kegyelmének teljességében, legyen ez minden jutalma hosszú, hûséges szolgálataimnak…”

Doña Ana annyit üzent a gyóntatóval: az elszenvedett sértés lehetetlenné teszi, hogy még õ kérjen bocsánatot attól, akit haragjának egy pillanatában, talán igaztalanul − mór kutyának nevezett.

Granvelle itt van. A királynak ki kell tûznie az ünnepélyes fogadást, mely az Egyház fejedelmét megillette.

Este volt, a király szobájában költötte el estebédjét. Nem ment be a kislányokhoz, ma nem kívánta látni Isabel-Clara-Eugeniát. Nem ment ki a kertbe, melyet elöntött a forró nyár. Pohárnyi kecsketejet ivott. Utána sokáig ült a gyertyafénynél, egyedül. Már majdnem tíz óra lehetett, amikor csengetett, s kérette Garcia de Toledót, az udvari kapitányt. Szokatlan volt az idõ, percekig kellett várnia, míg az udvari testõrség fõtisztje elébe kerül.

− Kegyelmed õrséget vesz maga mellé. Elmegy Señor Antonio Perez szállására. Írásbeli rendeletem értelmében õt fogságra veti. Ugyanakkor, ugyanazzal az õrséggel − ha Perez már biztonságban van − megszállja az Eboli-palotát. Jelentkezik a hercegasszonynál, felmutatja a parancsot, melynek értelmében õ is õrizetbe kerül. Zárt udvari hintó fogja még ma éjjel elszállítani Doña Anát s egyetlen szolgálót Pinto várába. Gondoskodjék, Don Garcia, hogy minden a legnagyobb csendben menjen végbe, kiadott parancsunk szerint. Itt vannak a rendelvények. Elmehet.

Mikor indult meg a tragédia? A lepecsételt két fehér levélke vajon mióta hevert az íróasztal fiókjában? Meg akarta-e várni Granvelle-t, aki most érkezett? Szerepe volt-e benne Perez utolsó levelének s Doña Ana válaszának, amit Chaves ma adott át? A király egyedül volt, sohasem bízta senkire gondolatait. Naplót nem vezetett, nem számolt be senkinek, mert õ volt a földön a legnagyobb, legfélelmesebb úr.

Nézte az órát, számolta a perceket. Nem feküdt le, máskor is megesett, hogy bevárta az éjfélt a gyertyafény hamvadó légkörében. Amikor az udvari kapitány kiment, s az ajtónálló halkan bekopogott, s kérdezte, parancsol-e valamit még õfelsége − a király váratlanul kalapját, köpenyét és fegyverét kérte. „A kíséret, felség?” Fülöp arcán volt valami áthatolhatatlan, titokzatos elrendelés. Az arcáról olvashatta az, aki megtanult olvasni, hogy a király szabadjára engedte a sorsot, maga megy, nézi a beteljesedést. Ez az egyetlen szerep, melyet magára vállalt a tragikus színjátékban.

Megindult a szobájából kivezetõ titkos kisajtón, a homályos folyosókon, melyeken csak õ ismerte a járást. A mécs izzott kezében, egylépésnyire mutatta az utat. Így jutott ki a szabadba, túl a palotaövezeten. Fekete köpenyébe burkolózott, kalapját behúzta arcába, kardja odakoppant a kövezethez: olyan volt, mint bármilyen kései hidalgó, aki titkos éjjeli órán talán kalandjáról szállására megy. Egyedül volt, nem imbolygott ittasságtól, így nem bánthatták a városbíró emberei. Átment azon az úton, mely elvezet az Eboli-palota felé.

Meleg volt, a távolabbi házak kapujában még kint ültek a férfiak, bor járta hangjukat erre hozta a Sierrákról leereszkedõ szél. Befordult, elérte a Nagyobbik Szûz Mária templomát. Megkerülte. Az oldalajtó szemben volt az Eboli-palota kiskapujával. A templomárkád alatt megállt, mint árnyék élt már csak, a pillérhez támaszkodva. Egyetlen fekete csík a márványháton, névtelen árnyék, Fülöp.

Így várt. Az órák összevissza vertek. Innen hallgatta õket. Rendetlenség volt és lazuló fegyelem. A Birodalomban, gondolta, egyszerre kellene ütniök az összes szerkezeteknek. Ez megzavarta. Lehet, hogy szeretett volna az udvari kapitány elébe kerülni, feltartani a menetet: meggondoltam… De Fülöp szava már ott forrt a végzet mélységében, mint jeges vízbe cseppenõ folyékony, izzó arany. Elõször a hintó zaját hallotta. A zárt, nagy utazóbatár odaállt a kiskapuhoz. A kocsis mellett egy fegyveres, hátul két õr tûzifegyverekkel. Parancsuk nyilván úgy szólt, hogy halálos csendben, mozdulatlanul kell mindnyájuknak várakozniok.

A palotának elég messze volt a fõbejárata. Ez a térrõl nyílt, most hallotta, amint végigmegy a kövezeten egy nagyobb õrjárat. Perc múlva érckoppantó csattan rá a vaskapura. A hang elnyújtottan, borzongva kiált: „a király nevében…” Az árnyalak, behúzódva Mária templomának tövébe, megremeg. A király nevében… Ana… Utoljára az én nevemben… Már nem segíthetek…

Hallotta a felcsapódó kapu zaját, ijedt lépések csosszanását, a zajt, mely hangyabolyt riaszt. Egy fénycsík felvillan az ablakban, utána hosszú gyertyasor kígyózik végig a hercegnõ lakosztályain. Egy ablakot kinyírnak, a betóduló éjszakában elhaló zokogást hall. Jajveszékel egy cseléd. Doña Ana hangját szeretné hallani, tudja: mi történik most odabent. Egy óra… így telik el egy hosszú óra. Az õrség bent van a palotában, megszállja a kijáratokat. Toledo fejével felel érte, hogy a hercegasszony el ne illanhasson.

Egy óra… több, sokkal több? Éjszaka, várakozásban, ebben a szorongásban a perceknek nincs súlyuk, nincs értékük. Vár. Utána egyszer-valamikor bent az idõben… a kiskapu, szemben a templom ajtajával megnyílik. Don Garcia − karján vezeti a hercegasszonyt. A két õr leugrik a bakról, kitárja a kaput. Két asszony. Az egyik elõremegy, roskadozó lépésekkel, beszáll s látni, tesz-vesz a hintóban. A másik szálfaegyenes, nem lát arcából semmit. Most fáklyafény csap fel, leérkezett a szakasz katona. Az árnyék mélyebbre húzódik az esti bolthajtás alá. Lát. Anát látja, amint töretlenül, egyenesen, ajkán félelmes mosolyával megáll a kocsi bejárata elõtt. Kesztyûs kezét kinyújtja, a másikban legyezõ, mintha most indulna sétakocsikázásra. A kéz kinyúlik, s az udvari testõrség kapitánya, aki a király nevében végrehajtja a kegyetlen parancsot, meghajlik. Fejérõl nagy ívben lekapja tollas kalapját, és megcsókolja Mendoza Ana kezét.

Vár. A palotaszárnyról majdnem észrevétlenül egy szakasz lovas csatlakozik fel a hintó mögé. Az éjszakai Madridban ebben a pillanatban már mindenki tudja, hogy elindulnak Juan de Escovedo gyilkosai.