2

Az udvar formát változtatott. Eltûnt a nagy plebejus, s vele együtt a stílus, mely egy évtizeden át Antonio Perez körül a Despacho Universalban kialakult. Kegyencei most rettegve jártak, a külföldi követek is nyugtalanul nézték a feltörekvõ utódok párharcát. A perezi rendnek kialakult szabályai voltak, Mantua, Ferrara vagy Szent Márk követe tudta, mily összegû évi ajándék jár a miniszternek, ennyivel számoltak. Most újból kell kezdeni mindent: a cselszövények apró játékát, a megvesztegetést, az alkut. A végén majd nem lesz semmi sem elintézve, nem úgy, mint a mindenható Antonio alatt.

Perez sorsa változott, mint a világ körülötte. Don Garcia da Toledo házában élt tíz hónapon keresztül, nagyjából baj s kalamitás nélkül, csak az ajtó elé állított õr jelképezte, hogy az, aki bent ül − fogoly. Délutánonként vendégeket fogadhatott, úgy látszott − a király csak példaadásként távolította el makacs miniszterét, aki nem akart a másik hû munkatársnak, Vasqueznek baráti jobbot nyújtani. Így a régi barátok is eljöttek egy-egy délutánra, megkezdõdtek Perez szobájában a nagy összegû kockajátékok.

Hercegek és grófok ültek az asztal mellett, kint vigyázott az õrség, meg ne szökjék a vádlott, aki bent ezüstpohárban keverte a szerencsét, kiöntötte, s folyt, keveredett az Újvilág zöldes, vérrel mosott aranya. Minden, úgy látszott, hogy az engesztelõdés felé halad, Granvelle nem volt kegyetlen ember, az emberi gyöngeségek felett állt. Ha Vasquez engesztelhetetlen volt is, s Pedro Escovedo ostromolta az udvari bírát, hogy mikor veszik fel a gyilkosság nagy perének szálát − lényegében nem történt semmi, ami arra engedett volna következtetni, hogy Fülöp odaveti a vádlók kényére egykori miniszterét.

Doña Juana Coëllo látogathatta urát. Örökös terhességeinek egyikét viselte a szelíd dáma, néha behozta az apához egyik vagy másik gyermekét. Mindez szelíd családi kép volt, a fogoly délelõttönként nagyot aludt, unatkozott, írta leveleit, beszélgetett papokkal, kisebb udvari emberekkel, délután megérkeztek a nagypénzû barátok, forgott a kocka, míg beesteledett.

Beteg lett, a tétlen semmittevés s a levegõ hiánya legyengítette. A király kegyelme újból kitágult, megengedte a feleség kérésére, hogy odahaza, a Casillában maradhasson gondos, de leplezett házi õrizetben. Így mód nyílt arra is, hogy üzenetek csempészõdjenek a pintói várba, ahol a hercegasszony sértett gõggel, tépetten, borzolt idegekkel viselte megalázásának sorát. Egyetlenegyszer sem hallgatták ki, bármennyire is hangoztatta kívánságát, hogy állítsák bírák elé: õ, mint Hispánia grandjának özvegye, csak a legfõbb bíróság elõtt tehet vallomást. Majd itt is megenyhült a király szigora. Jött a tél, Pintóban jegesek a cellák, a vihar besöpör a tört vasrácsokon. Doña Ana fia, aki Pastrana hercegének címét viselte, alázatosan kérte a felséget, engedje meg, hogy anyja − kegyvesztett nemes dámák módjára − visszavonuljon a pastranai birtokra, ahol csendes vezekléssel fogja tölteni hátralevõ napjait. A király néhány hónap múlva engedett a kérésnek, Eboli hercegnõje zárt hintóban elmehetett Pastrana felé.

Fülöp malmai lassan õröltek. Az esztendõk behavazták Perez haját, a levegõ s mozgás hiánya ráncossá, petyhüdtté tette egykori szépségét, a test lomha lett, szenvedte kólikáit, csúzait. Csak a szellem õrködött, e töretlen mechanizmus, mely mindenre gondol, a fogoly szûk vagy tágabb világában egybeszedi s rendbe rakosgatja perének õsanyagát. Sokáig minden a ládákba zárt iratok körül forgott, melyeket Perez otthon õrzött, s amelyeket − úgy hagyta meg − Doña Juana csak akkor adhat ki, ha férjétõl levelet kap, mely vérének cseppjeivel van megírva. Itt volt a boszorkánykonyha, a hosszú esztendõk titkos gyûjteménye, az áruló követjelentések, az elsüllyesztett denunciációk.

Amikor egy este nyugodtan pihent otthon, házkutatást tartottak, s elvittek minden írást az udvarbíró emberei. Még aznap este Fülöp maga kezdte rendezni az írásokat. Gyertyafény mellett olvasta a papírlapokat. Átélte újból az elfelejtett órákat, egy részletre jött rá, melyre nem emlékezett, név ötlött föl benne, mely elsüllyedt a múlt világában, ügy, melynek lényegét már régen megoldotta az idõ. Olvasta a miniszter apró, tiszta betûit, a margóra kivetett véleményeket: e lapszéli jegyzetek oly átfogó gondosságról tanúskodtak, hogy a logika világánál mindig megálltak helyüket. A király Perez írásai között sok mindent talált, csak a királyi levelek nem voltak ott, melyekért az egész házkutatás történt. Azok a levelek nem voltak benne, s Fülöp nem vádolhatta az udvarbírót azzal, hogy tétován vagy hanyagul teljesíti tisztjét. A király nem mondhatta meg: mit keres?

Nem voltak közötte a titkos utasítások, a cikázó levélkék, melyekben a Verdinegro vagy Don Juan alakja áll kétes fényben, Perez cinikus tolla lerögzít valamit, megismétel egy elejtett szót, utal arra, hogy okos lenne már megszabadulni Escovedótól. S a lapjegyzet a király kezétõl: „minél elõbb…” Ezek a levelek nem voltak a többi közt, az irományokkal csak elmúlt, temetett államügyeket bolygatott fel a király.

Az éjszaka komor tanácsadó, reggel jön Vasquez a kihallgatásra. Egy elejtett szó, mely elrepül a kockavetés alatt, s visszahull, célzás, mely a király személyét sem kíméli meg, a custodia honesta gavallérjainak szójátéka. Ennyit mond Vasquez, egyik alkalmi fültanú majd jelentkezik. Utána folytatódnak a kihallgatások. Kis ügy a végtelen Birodalom áradatában. Egy bukott miniszter kósza szava. Fülöp este újból átnézi a titkos iratnyalábokat. Az emlékezet nehéz erõpróbája: mit, mikor és mennyit írt Pereznek, mi lehetett a margókon? Mit írt azon a délelõttön, amikor híre jött, hogy Escovedo kikötött Hispániában… amikor megérkezett Namur bevételérõl a jelentés, vette Don Juan sértõdött sorait… a levelet, melyben fenyegetõzik, hogy kolostorba vonul? Utána harmadnapra, amikor Escovedo úgy felbosszantotta… Néhány célzás az Eboli-palotára… a gúnyos kis levélke, amikor Perez szóban jelentette, hogy a méreg nem hatott. Egész Murciában nincs egy javasasszony, aki valamirevaló fõzetet tudna készíteni. Néhány sor csak, de miért nincs itt a többiek között? Miért hiányzik az a sürgetõ levél, melyben kéri: ne is válogasson az eszközök között, szabaduljanak meg végre ettõl a tehertõl… Escovedónak el kell tûnnie. Nincsen az aktacsomók között, úgy látszik, mintha a volt miniszter csak találomra gyömöszölt volna be aktákat két hatalmas útiládába, hogy mindig készen legyenek arra, ha valaki értük jön, keresi az „államtitkot”.

Sovány titkok, nem azok, amikre Fülöpnek szüksége van. A kis leveleket, a billet-ket akarja visszakapni, minden áron s minden eszközzel. De hogyan kérje? Kitõl, miként lebbentse fel e fátylat arról, hogy ezek valóban léteznek, hiszen amúgy is eleget suttognak a madridiak, akiket annyira érdekelt Escovedo ügye.

A király malmai lassan õrölnek. Esztendõk telnek el, míg a vádlott elérkezik az elsõ kihallgatáshoz, újból hosszú évek futnak, míg valamilyen távoli bûnért megállhat bírái elõtt. Minden lassú, mint az Inkvizíció számonkérése, mely akták rengetegébõl nem látja a lassan elvillanó életét. A vádlottak tudják, hogy börtönsorsuk a per velejárója, felmentésük esetén is ezt be kell számítaniuk a földi vezeklésbe, mely javukra lesz a végsõ ítéletnél. Esztendõk esnek ki… így ült hosszú éveket börtönben a csodálatos ékesszóló, a bölcselõ s poéta salamancai professzor, Luis de León, mert lefordította az Énekek Énekét, s földi bírái úgy találták: kelleténél merészebbre formálta a két és félezer éves szerelmes verseket. Valamikor, egyszer, kiszabadult, mert egy tudósabb teológus egybevetette a szövegeket. Kinyílt az ajtó, Luis de Leont ártatlannak találták, beiktatták régi jogába: Salamancába visszamehetett. A hétfõi napon újból ott állt régi tantermében, a régi katedrán, régi és új diákok között. A haja köddé vált, szeme hályogos zománcot kapott a Santo Oficio börtönében, dereka meghajolt, mert a cella, melyben esztendõit töltötte – hatot − alacsony volt. Luis de León, az édes szavú költõ, a félelmes filozófus ott áll a katedrán. Így kezdi: „miként tegnap mondottam…” Deciamo ayer… így hangzott anyanyelvén. A krónikások azóta is csak erre a két, sommás szóra emlékeznek, melynek nyoma mindmáig megmaradt a spanyol glóbuson: mint a szellem töretlenségének diadala.

Gondol-e erre a híressé vált „deciamo ayer”-re Perez, amikor telnek az évek? A király kegyelmébõl csak egyszer mehet ki egy esztendõben, hogy végigélje a nagypénteki szertartást. Ül, zsörtölõdik, kockáz, nyernie kell, hogy rendben tarthassa az igényes háztartást, elmaradtak a sápok, melyeket a követektõl s kormányzóktól húzott, hivatalának évei alatt. Minden lassú, posványos, végtelennek látszó.

Egy nap fegyveresek jönnek a házba, újból felnyalábolnak mindent, ezek mogorva, szótlan katonák, viszik, hogy hová, azt nem mondják meg, sem neki, de feleségének sem. Szûk cella várja, a spanyol fogság félelmes rekvizitumaival: padka, vaskarika a lánc számára, korsó s fatál. Fentrõl szivárog valami világosság a nap déli óráiban. Percek múlva egyedül van. Megkezdõdik a gyötrelmes egyedüllét, senki sem szól hozzá, kevés és rossz kenyeret kap, vacogtatja isten hidege. Majd valamit javul a bánás, egy csomag érkezik, papírt és tintát kaphat s hozzá a Szentírást. Egy idegen gyóntató szól be hozzá, tõle tudja meg, milyen ünnep közelít. A páter beszélgetésük elején elmondja, hogy Diego de Chaves atyával tanácskozott, aki a felség bizalmát bírja. Amikor elmegy a pap, már tudja: a mindent leleplezõ királyi levelek kellenek. Fülöp nem láthatja Perez arcát. Az arc faunvillanású, félelmesen derûs, Fülöp mindent tud, õk ketten egymástól tanultak, a pap fia titkár s a király. Kiegészítették egymást, használták egymás szavát, kölcsönöztek egymás szellemi fegyvertárából. A király élvezte a pompás stílust, a szavak áttetszõ, könnyed libegését, a játékot, melyet elbír a toll, az apró, szurkáló remekmûveket, melyeket megõriz egy aktafedél. Perez a mûgondot csodálja, az aggódó körültekintést, a félelmes királyi memóriát, a rendíthetetlen nyugalmat a megpróbáltatások alatt. Tanultak egymástól, mint hosszú éves vívótársak, ismerték egymás fogásait. A páter szavából tudja, hogy Fülöp hosszú-hosszú ideig lesben állt, most cselez egyet, próbálja, vajon szolgája emlékezik-e még régi játékaira, amikor ilyen fajta fogásokkal akarták elõcsalogatni a foglyokból a kényesebb államtitkokat.

Mosolyog, amikor elment a páter. Jöjjön maga Chaves, vele könnyebben beszél. A király gyóntatója okos ember, az ellenpárthoz tartozik, az Albáról elnevezett amistad-ba, mely most felváltotta az Eboli-pártot, kormányozza Hispániát.

Chaves atya eljött egy reggel. Ellenség volt-e most is, amikor átadta a király levelét? Az ujj türelmetlenül tépte fel a lazuló pecsétet. Ezt a mozdulatot még a jó idõkbõl mentette át, mindig megújuló kis szívremegését, amikor megismerte a királyi sorokat.

„Ismerve − írja Fülöp − azokat a megpróbáltatásokat, melyeket önnek s hozzátartozóinak el kellett szenvedniük hosszú idõ óta − fel kell magam elõtt tennem a kérdést, vajon adjak-e tanácsot valakinek, aki ezt tõlem nem kéri? Mégis úgy határoztam, hogy megteszem, s ezért azt mondanám önnek − minthogy tettének a valóságban s az igazság szerint számos enyhítõ körülménye van −, valljon be mindent teljes nyíltsággal, hogy így kivonhassa magát ebbõl a kényelmetlen helyzetbõl, melynek kizárólagosan az ön makacssága az oka. Azután mindenki feleljen a módja szerint. Kívánom, hogy az Úr adjon kegyelmességednek hosszú éveket békességben és nyugalomban szeretett családja körében. Én, a király.”

Chaves atya félrefordult, míg Perez olvasta a levelet. A rabnak kitûnõ az emlékezõtehetsége. Hogyan írt a király ezelõtt, oly röviddel azelõtt, hogy rászakadt a szerencsétlenség? „…mindennél szükségesebb, hogy önnek is az legyen a véleménye − annak sohasem szabad kiderülnie, hogy a gyilkosság az én rendelkezésemre történt…” S most ez az újabb levél: csapda. Az Escovedo-párt nem tud ellene bizonyítékokat kovácsolni. A bérgyilkosok szétszóródtak. Csodálatos módon a gyors halál már hármat közülük elért Itáliában. Nincs bizonyíték, csak volt lovászának bizonytalan, elmosódó szava. Enriquez nem vallott ellene. Nincs bizonyíték. A levél mögött megjelenik Fülöp arca: gyanakvó, bizalmatlan, mint volt sokszor, amikor valamilyen félelmes fogással próbára tette egyik vagy másik ingadozó hivatalnokát. Ismeri az arcot. Hányszor hajoltak õk ketten össze, próbáltak tõrt állítani a megtévedettnek… Ilyenkor nézett így, majdnem sunyin s majdnem mosolyogva Fülöp, amikor bizonyos volt benne, hogy ilyen kerülõ módon fog diadalmaskodni az akarata.

Játékos volt: ismerte ellenfeleit s a titkos szabályokat. „Vallj be mindent” − mondja Fülöp, s utána majd meglátjuk, meddig ér el a kegyelem. Ám kinek a szavára ül itt, a különbözõ börtönökben, ki súlyosbítja vagy enyhíti fogságait hosszú esztendõk óta? Ki mozgatja meg ezt a különös szerkezetet? A király kegyelme itt van: saját kezû levél. Várja, hogy a rab leboruljon, hálától reszketõ szívvel adja oda magát, tárjon fel mindent, mert a felség újból kegyeskedett megemlékezni egykori államtitkáráról. Nem. Perez nyomorult fogoly, rab a tömlöc alján, de Fülöpnek nincs bizonyítéka a kezében, neki pedig… Nem, nem válaszol a királynak. A levél, melyet elküld, Chaves atyának szól. Ez keményebb szövegû lehet, itt megírhat mindent. A levelet úgyis olvassa Fülöp, a jámbor szavak fátyla mögül Antonio Perez megfenyegetheti még egyszer a királyt.

„…atyám, úgy hiszem, hogy lelkiismeretem ellen vétkeznék, ha ilyen súlyos ügyben ok nélkül elítélném önmagamat, akkor különösen, ha ily módon nemcsak az érdekelteket, de ártatlanokat is magammal kellene rántanom. Úgy hiszem, nem lenne semmi esetre sem okos nyilvánossá tenni azt, amit egykor a király titoknak rendelt. Úgy hiszem, egyetlen okos dolog lenne megegyezni Escovedóékkal…”

Igen, ez az egyetlen keskeny rés: megvásárolni a fiútól az apa vérbosszúját: a fiú magánvádat formált apjának sejthetõ gyilkosai ellen. A nagy per Antonio ellen Escovedo vádja alapján kezdõdik. Ha kiegyeznek, s Escovedo visszavonja a vádat: Pereznek szabadulnia kell.

Doña Juana Coéllo szõnyegeket ad el, ezüstöket cserél, üzen Barcelonába a bankházakhoz, ahol Antonio Pereznek még hitele, mások szerint titkos letété van. Jó emberei környékezik Pedro de Escovedót. Az apa vére tíz esztendeje megszáradt, a bûnös nem vall, ám hajlandó fizetni, hogy hagyják békében. Húszezer dukát. Mennyi alkudozás, mily sok szócsata. Húszezer dukát. A híres jegyzõkönyv 1589-ben készült. Escovedo itt Castilia nagyadmirálisa, Medina del Rio-Seco hercege s Sant Jago rendjének nagymestere elõtt mondja jegyzõkönyvbe, hogy Isten nevében megbocsát Antonio Pereznek, nem kívánja megbüntetését, szabadlábra helyezéséért esedezik a felséghez, mert így kívánja tõle a keresztény kötelesség, hogy megbocsásson ellenségeinek. A húszezer dukátot elõzõ nap számolta le elõtte a kisírt szemû Doña Juana s Antonio volt titkára.

Vasquez levele a királyhoz:

„Felség. Perez úgy akar kilábolni az ügybõl, hogy megegyezett Escovedóval. Ám felséged emlékezik arra, mennyi hamis hír szállongott arról, hogy felséged adta ki a parancsot a gyilkosságra. Épp ezért mindenre való tekintet nélkül felséged érdeke lenne Perezt rákényszeríteni arra, hogy beszéljen a gyilkosságról s annak valódi okairól… A bírák, úgy látszik, értésére adták Pereznek, hogy nincs elég bizonyítékuk ellene, bár én nyugodtan elítélném, ha bíró lennék. Ezért kérem felségedet, írjon nekem egy levélkét, melyben az áll: mondja meg Pereznek, hogy õ nagyon is jól tudja, milyen körülmények között rendeltem el Escovedo megöletését az általa ismert okokból, s most az felel meg szolgálatomnak, ha õ ezt szépen bevallja…”

Perez ül a börtönben. Olvassa a király „billet”-jét. Mennyire ismeri ezeket a cselszövényeket, az intrika hajlásait, a hatalmasok kegyetlenségét, amikor egyetlen porszemet akarnak magukról leseperni. Perez mosolyog. Ismeri embereit.

Fülöp más levelet ír Vasquezhez:

„Megmondhatja Pereznek az én nevemben: nem vitatom hitét arról, hogy én rendeltem el Escovedo megöletését. Minthogy szükséges lelkiismeretem megnyugtatására, hogy végre tudjam, vajon akkori okaim elegendõek voltak-e vagy sem az ítélet kimondására − elrendelem, hogy Perez mondjon el mindent, ami ennek az ügynek történetéhez tartozik, s ugyanakkor mutasson fel minden bizonyítékot az én szerepemet illetõleg… Mihelyt a válasz birtokában leszek, dönteni fogok arról, mi legyen a további teendõ…”

A válasz bölcs és konok. A börtön mélyén még mindig erõs és hajlékony marad a stílusa:

„Felség, semmit sem mondhatok, sajnos, amit már korábbi vallomásaim során nem ismételtem. Nincs semmi részem sem Escovedo meggyilkolásában, minderrõl nem is tudok semmit sem… Mindent ma már csak Vasquez üldözésének tudok be, aki úgy viselkedik, mint pártos és vérszomjas bíró…”

Már tizenkét esztendeje, hogy meghalt Escovedo. Az érdemleges kihallgatások sora, a perbeli megpróbáltatás csak most következik be. Vasquez lesz egyik bírája. Hetekig tart a kihallgatás. Keresztkérdések, csavaros szillogizmusok sodrába kerül, mélységek felett csapdákat nyitnak, minden szót, melyet kimond, elõbb mérlegelnek, miként lehetne ellene fordítani a következõ perszakaszban? A vádlott egyedül van, nincs ügyvédje, megfosztották segédeszközeitõl, beteg, legyengült, rossz kenyéren s vízen él, ványasztja a börtön levegõje. De nem vall, nem mond semmit. Félelmes ékesszólása segíti, a tagadást még mindig hûvös, udvarias formulákba tudja elrejteni.

Egy reggel nem a szokott kihallgatásra citálják: az õrök mélyebbre, a pincék felé szállnak le vele. Megremeg. Baljós arc, könnyezõ falak, roskadozó lépcsõfok, melyet egyetlen gyertya világít meg. Kínzókamra. Diego Ruiz, az ismert udvari hóhér ünnepélyesen meghajlik elõtte, amikor a széles, bolthajtásos pinceterembe leér. Bírái várják, oldalt áll hagyományos köntösben a tortúramester s a bakó.

Szelíden beszélnek vele. Mint atya gyermekével. De a hipokriták kenetes nyájassága szétfoszlik a tortúrák kamarájában. A kapacitáció szelídebb eszközeit veszik igénybe: vallja meg, mi volt a része abban, hogy Escovedót meggyilkolták… mi volt a része ebben s abban az udvari cselszövényben… kitõl s mikor kapott titkos juttatásokat azért, hogy elintézze Szicília vagy Aragon kényesebb ügyeit. Eleinte így beszélnek vele. Perez figyel, keveset beszél. Legtöbbször csak int fejével, hogy nincs válaszolnivalója. A következõ lépcsõfok a kínzóeszközök bemutatása. Kitárják az ajtót: a szomszédos kamarából behallatszik egy tortúrázottnak velõt fagyasztó jajsikoltozása. Ez is elhal. Szünetet rendelnek el, a homokórán lepereg néhány vonásnyi por. Utána súlyos zuhatagban zúdul rá újból a kérdés: te öletted-e meg Escovedót?

Most átadják õt Diego Ruiznak, s Vasquez jelentõségteljes mozdulatokkal a szomszédos szobába vonul. A bakó szelíden, majdnem szeretettel mutogatja szerszámait. Mesterségéhez illõ buzgalommal magyarázza a csavarókötél, a hüvelykszorító, a spanyolcsizma használatát. „Ez például, kegyelmességed engedelmével…” − mondja s utána elvigyorodik. Perez fennhangon tiltakozik a tortúra ellen: atyja nemesember volt, származása szerint nem eshetik a kínpad alá. Ezenfelül a király minisztere volt számos éven keresztül, magas állása kizárja, hogy állami titkokról így a kín fenyegetõ közelségében szólhasson. S mindaz, amit tudni akarnak − tizenkét esztendõ homályában vész el, azóta fogoly.

Már csak a jegyzõ van a szobában, a többiek − csupa szemfényvesztés − az ajtó mögül hallgatják a jelenetet. A hóhér megragadja, elõször levetkõzteti. Ott áll szégyenében, tehetetlenül, lelkileg meggyötörten. A kérdést újból feléje szegzik: Perez nem mond egy szót sem. A kötél most ráfeszül a testére. A bakó csavar egyet. A csont ropog, a lihegõ, ájult embert felmossa egy kanna víz. A kín kezdõdik elölrõl: ezt fordulónak hívják. Négy ilyen kínzást szenvedtetnek végig vele. Gyötrõdik s üvölt: Uram… irgalmazz… engedd, hogy meghaljak… ön Don Juan… mindig jóakaróm volt, ne engedje, hogy így gyötörjenek… ön úriember, lovag… ne nézze így… A negyedik menet végén nyög már csak. Karom… eltört a karom… mit akartok? Kioldozzák. Leroskad, mint a zsák. Tehetetlenül. Lefektetik, a jegyzõ föléje hajol. Õ mondja a szöveget. Antonio Perez nyög. Ez lehet az igen. Végül kifacsart jobbjára erõltetik a pennát. Néhány folt, vonás, tintacsepp. Ez maradt meg Antonio Perezbõl, aki Don Felipe nevében a spanyol világot igazgatta.

Oly nyomorult, olyan összetört, reménytelen, mint lehet valaki, aki a hatalom magasságainak ormáról lezuhan a mélységekbe. Tapasztalásból nagyon is jól tudja, hogy a tortúrával kicsikart vallomást teljes értékûnek fogadja el a bíró, ha már eleve az a szándéka, hogy elveszejtse a vádlottat. A király malmai lassan õrölnek, ez ötlik minduntalan eszébe. Tudja, hogy a per halad kérlelhetetlenül a maga útján, s külsõségeibõl ítélve a szentencia egy lehet csak: a halál. A kínzókamrára emlékezik, a szörnyû gyötrelemre, a szétzúzódott bal karra, mely most még nyomorékká teszi. Szavak, lankadt, semmitmondó szavak. Mea culpa… én gyilkoltattam meg Escovedót… A jegyzõ fölébe hajolt, közvetlen közelébe, még érzi bûzös, hagymás leheletét: hol vannak a levelek, melyekre hivatkozott, azok, amelyek a király kezétõl származnak? Adja ide a leveleket!

Mosolyogna, ha lenne még a világon számára mosoly. Annyit mond, hogy iratait elvitték a számos házkutatás során, nincs sehol egyetlen foszlány sem. Fontosabb írásai Los Velez õrgrófjánál voltak, de a márki halálakor már be volt börtönözve, nem tudja, hová lettek az írások a terjedelmes hagyatékban. Nincs semmi nála, sem másnál, semmiféle királyi levél.

Itt fekszik a nyomorúságos odúban, de nincs egészen egyedül. Az udvar gyorsan felejt, ám Antonio Perez túl sokáig volt csúcsán a hatalomnak, példája intõ minden kegyenc számára, hogy az ellenségek is megdöbbennek, amikor hallják, hogy a corda tortúráját kellett Pereznek elszenvednie. Az udvar pártot formál. Már nincs arról szó, hogy visszajöjjön, talán arról sem, hogy szabadlábon védekezhessék. A jelekbõl úgy látják, hogy a király halálra szánta, Vasquezék egyre súlyosbítják a vádat, még két gyilkosságot akarnak nyakába varrni a volt miniszternek, hogy annál biztosabb legyen a végsõ ítélet. A camarillának nem tetszik a megkínoztatás.

Vasárnapi mise után az udvari káplán szava messze hangzik: „Emberek, miért tülekedtek és vágyakoztok mohón és telhetetlenül? Vajon nem látjátok-e, hogy mivé válnak a hatalmasok? Nem látjátok a veszélyt, melyben épp ti benne éltek? Nem látjátok-e az embert, aki tegnap még a mindenhatóság csúcsán állt, ma meg el kell szenvednie a tortúra gyötrelmeit? S ki tudja, hogy már hány éven keresztül folyik mártíriuma? Ezért kívánnátok ti a hatalmat, ezért áhítoznátok rá ti, emberek…?”

A hang átüti a falakat. A beteg, tehetetlen ember is hallja. Nincs egészen egyedül. A jelek sokasodnak, de sokasodnak az árnyékok is. Nincs kétség. A pernek egy vége van: a dicstelen, nyomorult halál.

Megkezdi néma, szívós hadjáratát az életért. Üzen: nagybeteg, elutasít minden kihallgatást, a láz veri, reszketés fogja el, mutatja bénult balját, nem nyúl ételhez, egészen lesoványodik.

Ez nincs benne a baljós tervben. A bíráknak egészséges corpus kell, melyet kedvükre gyötörhetnek. Beteggel szemben tehetetlenek. Torrés, az udvari orvos hajlik föléje, lázban találja, gyenge és vissza-visszaesõ. Torrés szól Doña Juanának. A feleség napokat instanciázik, míg megengedik, hogy halállal vívódó férje mellett teljesíthesse hitvesi kötelességeit.

Így élnek, ketten. Sokat szenvedett asszony, aki hordta méhében Perez gyermekeit, s hordta a keserûségek terhét, amikor érezte, hogy a férfi minden idegszála, minden villanása másfelé sugárzik, Doña Ana egyetlen szava több annál, mint amit õ tud nyújtani. De most Doña Juana ott ül türelmesen a tömlöcben, rakja a kötéseket, borogatásokat ad, betakarja a férfit, ha elõveszi a váltóláz.

Amikor kimegy, kérdezik, hogy van a beteg. Az asszony csóválja fejét, sír. Egyik gyermekét behozza egyszer. A folyosóhajlásban, hogy az õrök is hallják, mondja: ne sírj… apád ne érezze, hogy most tõle búcsúzol. Az õrök szeretik, mert bõkezû, elõkelõ nemes úr. Sajnálják sorsát, úgy látják, betetõzõdött. Néhány hét talán még, a gyertya leég.

Az asszony szeme alatt megfeketednek a sírás karikái. Beszédesebb lett, a nyomorúság panaszkodóbbá tette, a falakon keresztül felhangzik sírása. De profundis − mondja… amikor felmegy a börtönbõl. Ilyenkor eltakarja arcát kendõjével vagy fátylával, ne lássa senki a feldúlt arcot, kiapadt szemeket, bánatos tekintetet.

Bent, a cella mélységeiben félelmes játék folyik. Ha ketten vannak, meglódul a takaró. A férfi kilép alóla, edzi izmait, az asszony fülét az ajtóra tapasztja, felfog minden kis neszt, mely közelít. A kosárban ételek. A test erõsödik, mindent elfogyaszt, az izmok lassan újból hajlékonyabbak lesznek, az eltört, megtortúrázott bal kar lassan kiegyenesedik. A test kezdi kiheverni a szörnyûséget, a lélek újból reménykedik. Doña Juana újból és újból hívatja az orvost. Aggodalmas szava elárulja: nem hisz férje gyógyulásában, a lázhullámok a legrosszabbra kell hogy elõkészítsék, itt már nem segítenek az érvágások.

Tavasz. Az utakat elmossák az esõk, majd lassan felszáradnak, besüt a cellába is a nap. Doña Juana egyazon ruhában él itt a börtön szájában. Az õrök ismerik már a hosszú, sûrû fátylat, melyet még jobban elárnyékol egy legyezõ. Így jön be férjéhez mindennap az asszony s Gil de Mesa nevû apródja, aki elkíséri e nehéz útjára a nemes dámát. Az õrök még vigasztalják, átveszik kezébõl a hétvégi borravalót. A vasárnap délutáni csend ráborul a börtönre. Az õröket ritkítják ilyenkor, a fele kimehet. Estefelé csörömpölnek a kulccsal, ilyenkor nyílik az ajtó, kilép a síró, fátyolos Juana Coëllo, mögötte Mesa, az apród, megindulnak a kapu felé. A lándzsás õr rájuk néz, leereszti fegyverét. „Jó estét, asszonyom” -mondja illendõen. Az úrnõ felzokog, rázkódik, csak kezével int. A fiatalember támogatja. Így érnek ki a kapun. Épp akkor jön egy õrjárat feléjük, ezek nem ismerik Doña Juanát, sem azt, aki bent senyved a falak mögött. De Gil de Mesának van közöttük egy ismerõse. Néhány szót váltanak, mondja, hogy úrnõjének férjét látogatták a tömlöcben. A szó elvillan, az õrjárat koppant egyet lándzsavéggel, s elkezdik újból a strázsálást. A börtön kint van a városvégen. Füves, elhagyott rét következik, itt-ott egy viskóval. A domboldal mögül lónyerítés hallatszik. A roskatag dáma elereszti a kísérõ karját. A dombhajlásból elõlép egy lovász, kötõféken hoz két pompás, könnyen futó lovat.

− Kegyelmességed bír majd lovagolni?

A szoknya lehull, utána a csipkefátyol, fõkötõ, mellkendõ. Marad a sóvár, megkínzott arc, mely beszívja a tavaszi éjszaka langyos leheletét. Beszívja, megrészegedik. Egy perc csak, megtántorodik, mielõtt nyeregbe kerül. Csak az egykori lovas biztonsága segít, félholtan is tudja irányítani a paripát. Antonio Perez lóra ül az éjszakában. Fegyvert kér. A fegyverhordó pár pisztolyt dug a nyeregkápába, övére csatol egy hosszú, egyenes kardpengét. Fegyver. Akinek sohasem volt alkalma a háborúra, most megcsókolja a toledói acélt. Újból fegyver van kezében, védheti magát. Az arca félelmes, torz és diadalmas, amikor megsarkantyúzza lovát, s ketten belerohannak az éjszakába az aragóniai határ felé.