HARMADIK RÉSZ

ISTENTÕL KÜLDÖTT JOHANNES

1

Predesztináció, fátum, akarat szabadsága. Égnek körülötte a tüzek. Genfben Kálvin gyújtja a máglyákat s könyve, az Institution Chrétienne – kemény és nehéz írás, szent könyve a dogma nélküli dogmatikusoknak. Hispániából jön rá a felelet. A mélységbõl elõrajzanak a dominikánusok: Fülöp elsõ nagy autodaféjának, a valladolidi eretnekégetésnek füstje felcsap az égig, a vér, bûnhõdés s engesztelés perzselõ szagától megrészegednek a spanyolok.

Rómával szemben a Próféta. A Félhold sarlója valahol az ismeretlen ázsiai rónaságokba hegyesedik ki, talán Perzsia határainál. A másik vége Bécs felé mutat, hasával elnyeli a Mediterráneumot. A padisah kormánya ismeri a voluntarizmus s predesztináció kérlelhetetlen harcát, tudja, hogy nagyobb ellenség a megtagadott „dogma”, mint amilyen kötõ a keresztény testvérgondolat. „Pogány” s „Eretnek” Fülöp szemében szinte ugyanaz. Nem alkuszik azokkal, akik tagadják azt, amit hitnek nyilvánított a tridenti zsinat. Az õ szemében tisztátalan, borzadályt keltõ világ ez: hugenották, németalföldi „koldusok”, a gueux-k, a fel-felcsapó valdensek, a cseh husziták, a magyar kálvinisták, a német fejedelmek, a „cuius regio, eius religio” hercegei, szakadár oroszok s a Portának alávetett vazallus népek. Nem testvérek, nem egységei a nagy, katolikus közösségnek, melyet neki kellene a hitében inogó császár helyett vezetnie.

A madridi palotát még elékteleníti a falak meztelensége, félig kész csupaszságát csak faliszõnyegek enyhítik. Fülöp ül szobájában, naponta hét-nyolc óra hosszat ír. Ezer és ezer árkus az esztendõk alatt. Mi mehet végbe a magányos lélekben, mely nem mutat önmagából semmit soha? A sorok, melyeket a margóra ró, beutazzák a világot, mindenrõl tudnak, minden felett õrködnek. Mintha világítótorony lenne ez a szoba, õ lenne a fárosz párkányán az õr. Belenéz a világmindenségbe, melynek kicsinyített mása Hispánia. A menny birodalma lehetne, ha nem lenne olyan szegény. A világ ott van keze között. De Fülöp nem bírja fizetni a flandriai zsoldosokat. Ezermesterek kísérleteznek, új ötvözetet mutatnak, mely alig igényli a nemesércet, a színsúly hiányán a kincstár vagyonokat takarítana meg. Ugyanakkor üzennek a mexikói nagyuradalmak birtokosai: örök áron megvásárolnák a Koronától az indiánok feletti felügyelet jogát, azt a hatalmat, melyet a Korona fenntartott magának akkor, amikor az Újvilág rézbõrû lakóit szétosztotta lelki gyámolításra a vidékek spanyol urai között. Hatmillió aranydukátot ajánlanának érte, s Fülöpnek − ha elfogadná − mindjárt kevesebb lenne nyomasztó adóssága. Két esztendeje fekszik asztalában a javaslat: amikor nem tudják sehogy sem fizetni a zsoldosokat s a hajósnépet − példálózva emlegetni kezdik a mexikóiak levelét.

Fülöp félretolja a hatmillió dukátot. Ír az alkirálynak: fogja szorosabbra a gyeplõt. Minden lélek egyforma az Úr elõtt, mely az õ nevével indul el a végsõ útra. Vigyázzanak arra, hogy az indiánokat ne érje semmi bántódás. Hosszú, száraz kezét kitárja feléjük, védi õket, de csak a maga, fülöpi módja szerint.

Fülöp sok mindent tud az Újvilágról is, melyet nem látott soha. Ismeri az ezüstflották járását, a bányák mûködését, az agávépálmák hozadékát, tudja, mennyi munkás kell a cukornád, dohány, kakaó s burgonya ültetvényeihez. Ha több puskaport kérnek, mintsem szokásban lenne – tudja, hogy rejtett gyarmati háború dúl. Minden újonnan felszentelt bennszülött szerzetesrõl vagy papról pontos jelentést kap, ismeri a házasságok rendjét, melyek összefûzik a Korona régi s új alattvalóit, õ maga erõsíti meg azokat a hivatalnokokat, akik indián vérbõl származnak.

A király intéz mindent a régi s az új provinciákban, de minden akta sorsa lassú s ünnepélyes, mint a temetési szertartás: a mozzanatok elhúzódnak, az örökkévalóságig tartanak.

Mindenki tudja, hogy a királyi kabinet legmélyén ül egy ember, görcsösre merevedett kézzel, meggémberedve, kevés étellel. Ír, míg meg nem szólal a csengõ az órán. Akkor felnéz. Befejezi a mondatot, bemegy a palota másik szárnyára. Bölcsõ fölé hajlik, mosolyog. De ezt a mosolyt csak nagyon kevesen láthatják az egész Birodalomban. Így a nép nem is hiszi, hogy Don Felipe mosolyogni is tud. De a gyermek, aki benne fekszik, majd felül, felemelkedik, esztendõre járni kezd, s akit mindig, egész életén át ünnepélyesen három néven hívnak − a kis infánsnõ, Isabel-Clara-Eugenia mindezt nem tudja, mert nevet apjára, a komor, sötét felhõre, megcibálja szakállát, belekap bajuszába, felborzolja ezüsttel telehintett haját.

Fülöp körülnéz, este van, készülnek a vacsorára, begyûlik a „suite”, a legszûkebb környezet. Don Felipe szeme megismeri azt a ruhát, melyet a királyné egy hete hordott − valamelyik palotadámán. Arra gondol, mekkora lesz Isabelle havi szabószámlája, melyet a francia mûvészek beterjesztenek a királyi pénztárba, s amelyet neki minden hónapban láttamoznia kell. A számla nagyon nagy, több annál, mint amit a király elkölt saját ruháira néhány év alatt. Fülöp takarékos, a kancelláriai szobában azokat a tört fényû bársonyköntösöket hordja, melyeket kihallgatásra már nem vehet fel. De Isabelle nem veszi fel kétszer ugyanazt a ruhát. Mintha középkori babona lenne vagy valami napkeleti mesejáték: az egy nap hordottat elajándékozza, a soros dáma tudja, hogy õ lesz a legközelebbi selyemköltemény birtokosa. Isabelle nevet, ajándékoz, játszik… Tündér. A Palotának virágosak az ablakai, a színeket megszûri a napfény. Esténként bejön Don Felipe, ilyenkor hûvös huzat szalad át rajta, minden visszazökken szertartásos medrébe, hiába mondja a király − „tegyenek úgy, mintha nem lennék jelen”. Lehet-e fekete felhõnek parancsolni?

Mint gyermekek, úgy élnek együtt a fiatalok. Farnese, Don Juan az élen, Isabelle-lel futnak, vadásznak, játszanak. S hátul Carlos, az angolkóros fiú, sántítva és sápadtan követi õket. Mintha mindig eksztázisban élne, készülne valami megtorlásra, mely kikorrigálná a természetet. Farnese megfontoltabb, lassúbb, pontosabban tesz eleget az etikettnek. Juan lázadozik. Esténként kerítésre mászik, köpenye alatt hágcsót cipel, kíséretével összesúg. Kedves fiúarcáról eltûntek a pörsenések, megnyúlt, bajusza kiserkedt, szép, hullámos szõke haja elõrehull. Az éjszakában néha belemarkol egy forró kéz, borzolja.

A madridi udvar most nem szomorú s nem komor. A fiatalok uralkodnak benne, felverik a házat. Ruy Gomez vagy Alba, ha végigmennek rajta, mint házsártos öreg háziebek nézik: gyerekek tanyája. Don Felipe nem bánja. Az õ kabinetjébe nem hatol be a zaj. A betûk õrt állnak a világ kapujánál, strázsáik csak azt engedik be, ami már a Felség tudomására jutott.

Mi minden ömlik bele ezekbe a csatornákba! Foglyok panaszszava s börtönõrök rapportja, akik ellesik a megkínzottak titkos sóhajtásait. Papok látomásokról írnak, szonettek érkeznek, feltalálók rajzai, egyszer az arany titkát oldják meg, másszor arra akarják rávenni, hogy ne elölrõl, hanem hátulról töltesse meg az ágyúkat. Kik írnak? Szomorú özvegyek s fiatalok, akik útiköltséget kérnek az Antillákra, teológiai doktorok: tézisük frissen írt példányát ajánlják a királyi felségnek. Regényeket kap, kottákat, apró szobrokat, kocsikat és székeket, rajzokat és szerszámokat, fegyverek mintáit. Követjelentéseket a világ minden tájáról, ugyanonnan titkos ágensek beszámolóit, melyek megcáfolják mindazt, amit a követ ura számára jelent. S Fülöpnek mindezt olvasnia illik, válaszának meg kell közelítenie az isteni Gondviselést. Mindent kell tudni: az alattvalók nem bocsátanak meg, ha nem foglalkoznék mindennel, amit méltónak ítélnek arra, hogy széke elé terjesszék. Válaszol. A margót tenyérnyi szélességben illik tisztán hagyni, hogy a válaszra legyen elég helye. Ezek a válaszok sokszor metszõen élesek, eltalálják a dolgok lényegét. A kancelláriabeliek, mielõtt letisztázzák a folyamodó számára a királyi választ, nyugtalankodva olvassák: mennyit tud Fülöp!

Loyola tanítványa volt: hitt az akarat erejének mindenhatóságában, a szabad emberi erõfeszítés erejében. Soha, egyetlen pillanatban sem hajtotta meg fejét vakon a fátum elõtt, nem tört meg a sorsverés irgalmatlan jégesõjétõl, mely életének utolsó részében elárasztotta Hispániát. A voluntarizmus lovagja volt ez az ember, aki nem szerette a harci tornákat, csak akkor ült lóra, ha utazott, a nemes paripa közlekedési eszköz volt számára, mellyel országának egyik pontjáról a másikra elér.

Ezért is gyûlölte a protestánsokat, mert a fülöpi világot nem lehetett volna elviselni a predesztináció súlya alatt; ha minden elõre elrendeltetett: miért a kínzó lelkiismereti kétségek, az esztendõkig tartó vajúdások egy probléma szakadékai elõtt? Miért az éjszakák, amikor kezébõl kiesik a lúdtoll, táncolnak szeme elõtt a betûk, de Fülöp belemegy a részletekbe, nem engedi elveszni az árnyalatokat sem. Mire lenne jó mindez, ha az emberi akaratnak nem lenne szerepe az Úr kebelében? Ha mindez már eleve eldöntött lenne, s a féreg hiába igyekeznék rontani vagy javítani sorsán − mindennek nem lenne több súlya a világ változásában, mint egy elrebbenõ porszemnek.

Ezért irtózott a genfi mestertõl, aki vasvesszejével ügyelt dogmátlan hitének fundamentumaira. Ezért gyûlölte Fülöp a fátumot, mely rátelepszik a Próféta híveinek lelkére, hõsi halálra biztatja õket, könnyû életre, melyben az ember szerepét a Végzet már elrendezte.

A spanyolok a világot másként képzelték, mint túl a Pireneusokon. Míg csak hegyeik, tengerpartjaik, Sierráik kis világában éltek, szegényen, harcosan, pásztorkodva: senki sem törõdött a spanyol glóbusszal, mely hitt abban a gótikus álomvilágban, amit saját számára megalkotott. De az álom egyszerre félelmes valóság lett: Flandriától Nápolyig, Veracruz-tól Luzon szigetéig mindenütt a féktelen spanyol akarat uralkodott, a voluntarizmus hispán formája, melyben nincs semmi felebaráti alázat, nincs könyörület vagy részrehajlás. Szertartások vannak benne, melyeket az élet minden percében celebrálnia kell annak, aki valóban spanyol. Gondolt-e valaha Hernando Cortés a fátumra, amikor ötszáz megtépázott, szétvert emberével hetvenezer fegyveres indián ellen megkockáztatta az otumbai csatát? Gondoltak-e erre a Jézus Társaság-beli atyák, amikor tutajon ereszkedtek le az Uruguayon, bennszülött faluhoz érve megszólaltatták zeneszerszámaikat, s ezzel hódították meg a gyermekes, fogékony indiánokat?

A fátum ellensége volt a spanyoloknak, forma szerint el kellett bukniuk a nagy, ellenséges áradatban, mely körülnyaldosta a Maré Nostru-mukat. A spanyol Aranyszázad, mely Szent Teréz születésétõl Calderón haláláig terjedt − a csoda felhõibe öltöztette Fülöp hõskorát. Hadvezérek, költõk, szentek, festõk végtelen menete volt ez a század, mely alatt néha úgy látszott: egész Európa, sõt talán az egész világ spanyol lesz − mindent felszív és elnyel az ellenállhatatlan, õrült hispán lendület. Ha Fülöp hitt volna a fátumban, mint a nagy hódítók, akik magukat Isten Ostorának, Vezérnek, Föld Császárának nevezték − akkor õ is rábocsátotta volna a Saint Quentin-i gyõzelem vagy a lepantói diadal után egész Európára a terciókat: hódítsatok és perzseljetek… romboljátok össze mindazt, ami mulandó s eretnek benne, végezzetek egy irtózatos Sacco di Romá-t − úgy, hogy a „zsákba” beleférjen az egész protestáns világ.

Ha hitt volna önmagában… elengedte volna a spanyol szeleket. Alba bizonyosan vállalta volna, s lehet, hogy a többi nagykapitány is, akiket Fülöp tartott kordában, a maga szûk képzeletû józanságával fékezve azoknak veszedelmes, spanyol illuzionizmusát.

De Fülöp nem akarta meghódítani a világot, nem volt a gyors cselekvéseknek, a meglepõ támadásoknak embere: az akta foglalta el nála a hõsi lendület helyét, s minden hadmozdulata elõtt pontosan kiszámolta, hogy a felvett kölcsönök után mily súlyos lesz a kamat. Nem hajlott meg a fátum elõtt, s ez az õ lelkiismerete elõtt annyit jelentett, hogy mindenért felelõssé tette önmagát.

Mindenható volt, élt jogaival, de roskadozott is alattuk, mert Hispániában mindig égett, fekélyesedett valami. Alba széttörte volna az európai határokat, de maga a nép szerfelett szegény volt, fokról fokra nõtt a drágaság, annak arányában, hogy mennyi arany áramlott be az Újvilág felõl. Ha Fülöpnek lett volna elegendõ tartaléka arra, hogy ezt az aranyat ne vesse azonnal piacra, ne szívják fel kamat s törlesztések fejében a sevillai, génuai, antwerpeni bankárok, ne legyen már jó elõre sokszorosan betáblázva rendezetlen fizetésekre s hátralékos zsoldokra − ha lett volna néhány esztendei tartaléka, s elzárta volna ezt a mérhetetlen sárga folyamot az Escorial pincéibe −, ura lett volna a világnak, mert õ, egyedül õ szabályozta volna az arany árát, a többi nemzetek sóvárogtak volna arra, hogy egyszer-egyszer megnyissa a zárt kapukat. Õ lett volna az árak s áralakulások félelmes magisztere, aki diktálja a világnak, hogy mit ér minden, mert nála van az arany.

Fülöp birodalmában mindig égett valami. Flandriában a forradalom hidat vert az angol partok felé, melyen kényelmesen átsétálhattak a titkos ügynökök, kufárok, prédikátorok. A francia világ is egyre súlyosabb felhõkben gomolygott, amikor a legveszedelmesebb lotharingiai farkast, a tehetséges Guise-et királyi parancsra szerteszabdalták. Ez valaminek kezdetét jelenti vagy valaminek végét Galliában? Fülöp olvasta a híreket, s küldte, egyre küldte az aranyakat, melyeket titkos Ligája Franciaországban felemésztett.

S akkor meggyúlt saját országa is. Ott, ahol sohasem szûnt meg egészen Ferdinánd s Izabella óta a fátum világa, ahol a szökõkutak egymásba boruló alléja emlékezés volt a régi mór idõkre, a templomokká vedlett mecsetek faláról néha lemosta az esõ az új festéket, s alatta olvashatták a titkos írástudók a Próféta bemeszelt szavát. Házaik befelé fordultak, a kertek felé, s a külsõ világ irányába nem vágtak ablakokat. A tetõk laposak voltak, s ha leereszkedett az alkonyat Andalúziában, kiültek az emberek a keleti kontemplációra, lelkükben meghallották a mecset imámjának imára hívó szavát, ha maguk között voltak, ráborultak imaszõnyegükre: a mór vérû spanyol polgárok és hidalgók meghajlottak Mekka felé.

Az õsi karthágói partvidékek kapuja nyitva volt a berber országokból jövõ titkos üzenetek számára. Hiába állította fel Károly egész Andalúzia hosszában fél mérföldes távolságban õrtornyait − a könnyû hajók, vitorláscsónakok besiklottak a zegzugos öblökbe, hozták az izgató, nyugtalanító híreket. A mór vágyak egyszerre erõsödtek a félelmesen növõ török hatalommal: amikor a szultán elérkezett Budára − a tuniszi bej újból Cordováról álmodozott. Ezek az arab fejedelmek nem ritkán kalózok ivadékai voltak − ám udvari költõik mégis Abd-er Rhamánhoz hasonlították õket, versük arról szólt, hogy uruk visszaviszi a Próféta zöld zászlaját, s a törzsfõnökök leemelhetik a nagy vaskulcsot, kizárják a granadai paloták kapuját.

Az arab álom költõi álom volt Afrikában, de kézzelfogható valósággá vált, mihelyt elért a déli spanyol tartományokban százezrével élõ moriszkók közé. E mór vérû, megkeresztelt spanyolok zárt, különös világukban éltek: õket nem hevítette az Antillák felé ívelõ kalandorvágy, nem léptek be a király seregébe, sem fiaik, sem lányaik nem választottak kolostort, egészen ifjan házasodtak, szaporák lévén s békések − egyre duzzadt a mór emberfolyam.

Érceiket kovácsolták, mûvelték s öntözték földjeiket, hozták és vitték kufárok módjára a portékákat: gazdagok voltak, így a kisebb veszedelmet le tudták rendszerint küzdeni. A helyi hatóságok az õ embereikbõl kerültek ki, a helytartókat lepénzelték. Csak az Inkvizíció maradt egyetlen, félelmes ellenségük, mely különös gyanakvással figyelte száz szemével ezeket a friss keresztényeket, akiknek bensõséges hitérõl nem táplálhatott különös illúziót. A Santo Oficio volt a valódi ellenség: a néma száj, a megtévesztõén imára kulcsolt kéz nem hatotta meg a dominikánusokat, vádat kovácsoltak a zárt, ablaktalan házak mélységében zajló hagyományos életbõl, melynek megérezték pogány ritmusát.

A mórok serények voltak, s mégis álmodozók. Ám az õ képzeletük nem fõúri kastélyokat épített, nem hordoztak magukban Don Quijote-i vágyakat. A lapos házak tetején csillagos éjszakákon a tenger felé néztek − a mese számukra mindig valami messzi, Afrikából érkezett üzenet volt.

Tudták-e ezt a spanyolok? A buzgó helytartók jelentették a kirívóbb példákat, de valójában csak a gyóntatópapok érezhették meg, akik pontosan tudták − mire nem kértek soha feloldozást sötétebb bõrû híveik Confiteorukban. Az északiak amúgy is lenézték a déli tartományokat: a hét évszázados megszállás alatt itt keveredtek az emberfajok… ennyit tudtak, s ezért nem is nagyon törõdtek az andalúziaiakkal. Ám a bensõbb tanácsosok ismerték ezt a veszélyt is: tudták, hogy ezért kell az Újvilág aranyával fegyverben tartani a legjobb zsoldossereget, ezért cirkálnak szüntelenül a gályák a partvidéken, hogy megakadályozzanak egy Afrikából érkezõ partraszállást, melyet menten nyomon követne a mórok nagy, szervezett lázadása.

Féltek e könyörtelen, a faj és a hit kettõsségének jegyében megvívandó polgárháborútól, de míg a király seregei Flandriában s a francia határon harcoltak − az északi utasnak el kellett tûrnie a moriszkók világát, ha Andalúziába érkezett.

A spanyolok szövetségesei csak a johannita lovagok maradtak, e szerzetes-hajósok, akik a Földközi-tenger utolsó menedékén, Máltán vetették meg lábukat. Kevés gályájuk volt, de ezek a kor legkitûnõbb hadihajói lehettek, kitûnõ evezõsökkel, erõs tüzérséggel: ágyúik széles torka egyszerûn elsöpörte a célba vett könnyû berber vitorlásokat.

A lovagok száz esztendõ alatt kényszerbõl kétszer is költözködtek. Elõször Ciprusról vetette ki õket a Félhold, utána Rhodosból kellett menekülniük. V. Károly juttatta a kis Máltát a Religio lovagjainak kezére, itt -a Mediterráneum e végsõ kis sziklapontján megkapaszkodtak a hontalan, bolyongó lovagok. Málta vára, erõdrendszere, alagútjainak hálózata − a kor haditechnikai fejlõdésének csodája, csúcspontja volt. A sziklatalajba vájt föld alatti járatok mérnöki pontossággal kötötték össze az erõdláncot, s a bástyákat védelmezõ ágyúk öble a század legfélelmesebb tûzerejét jelentette.

A lovagok voltak Fülöp egyetlen szövetségesei. Málta Spanyolország elõretolt állomásává vált, mely megérezte, magához vonzotta a kelet felõl nyugatnak támadó mohamedán veszélyt. Kémeik pontosan beszámoltak arról, mi készül Sztambul s a kis-ázsiai partok titkos arzenáljaiban és ágyúöntõ telepein.

A lovagok szoros kapcsolatban álltak az itáliai spanyol helytartókkal.

Málta s Palermo testvérföld volt, a szicíliai királyi palotába ellátogató lovagok számára külön padsor volt a mozaikragyogású várkápolnában. A szálak összeszõtték õket, csak éppen a palermói alkirály tehetetlen volt madridi parancsok nélkül, nem határozhatott el saját akaratából semmiféle hadmûveletet: Fülöp engedélye nélkül egyetlen hajó sem futhatott ki, egyetlen fegyverest sem küldhettek Máltába a spanyol király helytartói.

Az arcok Fülöp felé fordultak. Az aranjuezi kertek szépségét, szökõkutak halk mormolását, platánok szavát meg-megtörték a komor recitativók, melyeket Máltát járt lovagok vagy az alkirály követei mondtak el. A fekete pont Bizánc felõl növekszik, egyre több a jel, mely közeledõ támadásra mutat.

Fülöp hallgatott. Asztalán tornyosultak a bajok. A flandriai grófságokban nem csillapodtak a zavarok, a protestánsok megsokszorozták lázongó bujtogatásaikat. Anglia felõl rossz hírek érkeztek, a királynõ tartja kézben kalózlegényeit, akik ott leselkednek a Karib-tenger titkos kikötõhelyein. Csupa baj… Máltát veszély fenyegeti, a perui alkirály belsõ lázongásról ír, melyet állítólag bizonyos rokonszenvvel kísérnének a jezsuita atyák, akik maguk szeretnék megalakítani Jézus királyságát a nagy folyamok mentén, valamerre a két óceán közt elterülõ síkságokon. A francia ágensek jelentik, hogy a hugenották egyre erõsödnek, Coligny szava már fenyegetõen hangzik, Cathérine újabban feléjük húzódik, gyanakszik a trón s a hit valódi támaszaira: a Guise-ekre. Ha Portugália felé tekint, látnia kell az aszketikus, különös unokaöcsöt, aki kisiklott a valódi világból, s a képzeletfelettiben uralkodik. Anglia trónján boszorkány ül, s Skócia ifjú királynõje táncol edinburghi kastélyában, vérbosszúba bonyolódott grófjai között, hallgatja a magával cipelt poéták édes madrigáljait.

Fülöp fiúgyermeket remél Isabelle-tõl, békét házában, pillanatnyi megnyugvást a szüntelen bajok között, szerte a világból jó híreket. De a világból sehonnan sem érkeznek jó hírek.

Ruy Gomez nincs Madridban, így az estélyt házigazda nélkül tartják meg az Eboli-palotában. Újév elmúlt, beköszöntött a karnevál. Ez a nagy ház olyan, mint a királyi palota kicsinyített mása: ki− és bejönnek rajta mindenféle vendégek, kérelmezõk, kis vazallusok, megbeszélések folynak az egyik szobában, kihallgatást tart a herceg a másikban, gyakran férfi-estebédekre gyûlnek össze, ezeken Doña Ana csak ritkán van jelen. Ám a mai estét maga a háziasszony rendezi Don Juan de Austria tiszteletére, aki Carthagenából néhány hónapos tengeri cirkálóm után visszaérkezett. Az udvar nélkülözte a király öccsét, akinek rangját s szerepét még mindig nem ismerték pontosan a madridiak. Nem volt udvari méltósága, nem címezték hercegnek − viszont a király a tengerre futó hajóraj vezérgályájára felhúzatta Don Juan lobogóját. Így saját jele alatt hajózta végig a hazai partokat, kalózokat ûztek, berber vitorlásokat kergettek. Mire megkezdõdtek volna a téli viharok, bevonultak a gályák az öblök védelme mögé. Megszûnt a tenger nagy szerepe, farsangra visszaérkezhetett.

A Santa Maria-templom felõli kiskapun szállingóztak be a zenészek, a fõkapun fáklyatartók sorfala közt jöttek fel a márványlépcsõkön a meghívottak: a szürke falakat feldíszítették, puttók, virágfüzérek töltötték ki a bolthajtásokat.

Maria de Mendoza, a háziasszony távoli unokahúga ült az asztalnál szemben Don Juannal. A gyertyák fénye aranykeretbe fonta arcát, haja gesztenyeszínû volt, szelíd báj áradt a fiatal lányból, ahogy itt ült világos selymeiben. Nem hasonlított szépsége a hercegnõ méltóságteljes gráciájához, melyet oly különössé tett az egyetlen élõ szem csodálatos tüze.

Farsang volt, a színek elborították a részvevõket: Don Juan vezette a férfiízlést − violaszín harisnyanadrágja, méregzöld bõrujjasa új színösszetételt s divatot jelentett, ruházatát a sárga selyem alsóköntös s szattyánbõr topán egészítette ki. Arca sima volt, szakállt nem hordott, szõke hajának jobb oldali csigája elõrehullt arcába, ha lehajolt. Élt varázsával, kedves volt, jókedvû, s az önfeledt, boldog fiatalok úgy vették körül, mintha mind Don Juan rajongói lettek volna, egy álombeli, farsangos királyság országnagyjai.

Hosszú, önmegtartóztató hónapok voltak mögötte, hetek, amikor csak a tenger végtelenségét látta, térképek fölé hajolt, kezelte az astrolabiumot, figyelte a delejtû változásait. Megtanulta az ifjú Doriától − e közeli baráttól − mindazt, amit a legendás nagybácsi, a nagy Doria tudott a tengerrõl: a mozgó egységek egybefogott tengeri hadmûveleteit, az ütközet közben végzett átcsoportosítás mûvészetét, a vitorlák szerepét, ha meg kell küzdeni az ellenszéllel. Mindezt egyetlen szóval navigálásnak nevezték, ennek titkát próbálta ellesni azoktól, akik hosszú esztendõkön át együtt hajózhattak a különös, öreg génuai tengernaggyal.

Hazajött, még önkéntelenül is ajkán hordta a tengerészek s kikötõbeli emberek nyersebb, nehézkes szavát, a veszélyeket s egyszerû örömöket. Oly rövid ideje van újból Madridban, s most egyszerre feltárul elõtte a varázspalota, az asztalt elborítja a narancsvirág, mely most kezd nyílni a granadai kertekben, onnan hozzák fel ide a lovas legények, ennek az egyetlen éjszakának a kedvéért… Mindenütt narancsvirágok édes, mákonyos, sárga kelyhe az ezüstök és kristályok között.

Mária, a Madonna-arcú, kedves vidéki rokon kezébe vette a narancsfaágat, közel hozta ajkához, beszívta illatát. Ebben a pillanatban találkozott szeme Don Juan tekintetével. A ragyogó szemû ifjú férfi egyetlen mozdulattal kapta el a letett ágat. Lehúzta hófehér szarvasbõr kesztyûjét, a zöldköves gyûrû megcsillant ujján, amikor kezébe vette Mária virágos ágát, tenyerébe fogta, ajkához emelte. Csak Mária látta s Doña Ana, aki ott ült az asztalfõn, Don Juan közvetlen szomszédságában. Látta a mosolyt, a játékot, a szembõl kivillanó vágyat abban az egyetlen pillanatban, míg felemelkedik s lehull a sárga virág.

Az asztal oly széles volt, hogy Mária és Juan nem beszélhettek egymással, udvari törpék keveredtek a lakoma társaságába, a felcsapó zaj elmosott minden párbeszédet. Az asztal csodái lenyûgözték a részvevõket: fogások szakadatlan láncolata után jutottak el az est nagy meglepetéséhez, a konyhafõnök megmutatta féltékenyen õrzött mûvészetét. Az óriási ezüsttálon nápolyi fagylaltból formált gálya úszott – Juan hajója az ezüsttengeren: a figurák hûen példázták az aranygyapját visszahozó Jázont, s a pergetett cukorbetûk megõrizték az ifjú admirális büszke jelmondatát: „per saxa per undas”. A gálya bronz jelzõlámpájának e kicsiny másában két kis színes mécs világított.

A vendégek felugrottak Don Juan tiszteletére, megtörték az est ünnepi rendjét, bekövetkezett a várva várt feloldódás. Az asszonyok arca elõbújt a csipkelegyezõk függönye mögül, a világ megint színes, játékos, könnyû lett.

Állva most látta elõször Mendoza Máriát. Már tudta történetét: tizenhét esztendõs, Estramadurából jött fel, ahol anyjának vidéki birtokán élt, s uralkodott néhány száz szegény paraszt felett. A legendás nagynéni hívta magához azzal, hogy majd hozzáillõ férjet keres számára… így az Eboli-palotában fogja eltölteni leányságának elsõ, s lehet, hogy utolsó nagy karneválját.

Ruy Gomez híres zenekara játszott, a kamarazene betöltötte lágy hullámaival a termet, csoportok képzõdtek, rövid séta következett, mielõtt megkezdõdik a tánc. Mária felemelte tekintetét, s megtalálta Juant. Nem volt szelíd az arc, inkább szenvedélyes, mint akkor, amikor játszottak a virágággal. Egymásra néztek, s tudták, hogy az Eboli-palota csodálatos keret csak számukra, a zene, törpék, fagylaltgálya mind csak azért volt, hogy ma este találkozzanak.

Doña Ana még lefoglalta ünnepelt vendégét, ám néhány kedves szó után elengedte, folytatta a „kihallgatást”, s aztán mégis visszafordult Juanhoz, mintha épp akkor jutna eszébe valami kósza gondolat… egy pillanatra habozott, a csipkelegyezõt összecsukta, szemét kérdõen függesztette az ifjú emberre:

− Úgy hallom, fenséged újból arra készül, hogy itt hagyjon bennünket… Minthogy megettük a gályát − szárazföldön kell majd bizonyosan küzdenie…

Már elvillant a legyezõ s a mosoly, Don Juan itt maradt egyedül, a lovagi meghajlás mozdulatában. Könnyû szédülést érzett, forró, nyugtalanító édességet: a hercegnõ tud valamit, amit még õ sem hallott, elleshette valahonnan a legbensõbb dolgozószoba hírét − az estély titkos szerencsekívánság lehetett az új hadjárathoz, melynek élére talán mégiscsak õt szemelte ki a félelmes, legfõbb akarat. Minden forró volt, túlfûtött… a zene végighömpölygött a termen, a világ forgott körülötte, Doña Ana sokat sejtetõ mosolya, a kétség s a remény s akkor a terem másik sarkában feltûnik az édes Madonna-arc, gesztenyeszín hajkorona, Mendoza Mária, amint lassú lépésekkel megindul a fõlépcsõhöz vezetõ elõcsarnok felé.

A nagyterembõl egy kis kabineten át vezet a lépcsõk felé az út: ott áll a kedves Antonio Perez örök mosolyával, szolgálatkészen, lehet − egyetlen szava elégséges lenne arra, hogy szóra bírja: a királyi titkár enyhíteni tudná talán a fátyol sûrûségét, mely eltakarja Doña Ana szavát. Indulna is feléje, de ekkor már látja, amint Mária felkanyarodik az elõcsarnokon át, ringó, rózsaszín alakja egybeolvad a márványokkal.

Perez így nem kap mást, csak elvillanó mosolyt, Juan megindul a lépcsõ felé, kissé szórakozottan, mintha pihenõhelyet keresne, hogy fél órára visszavonuljon a lakoma után, mert az Eboli-házban reggelig tart a vigasság.

A második emeleten néhány olajlámpa égett csak, ide már nem ért el a táncosok forgataga, a cselédség a karzatokról nézte a bált, a folyosók némák voltak − csendjüket nem verte fel a könnyû, puha talpú láb nesze, mely egyszerre elnémult. Elérte, belezuhannak a csókokba: elõbb váltották õket, mint a szavakat.

Az otthoni udvarház képe ködbe foszlik az összes komor, intõ Mendozákkal egyetemben. Csak a csodálatos infáns él benne, elkapja selyemujjával, nem tudja, hol ér véget az illat felhõje a félhomályban, hol kezdõdik a puha száj vonagló lankadása. Elsõ csók… valójában e kihalt folyosók voltak a bûnös kerítõk, s a kíváncsi asszonyok, akik elhagyták õrhelyeiket. A ház magányosnak látszott, mintha csak szellemek élnének benne, õk nyitnák ki Juan elõtt a vendégszoba ajtaját. Mint a forgószél… két könyökénél emelte át a küszöbön, csuklójának nyomására engedett s kattant újra a zár. A szelíd, cinkos homályból belehulltak a feketeségbe, mely csodálatosan feledtetõ volt, maga a bûn: édes és palástoló. Mária tudta, hogy ez az, amitõl óvták… a test és lélek spanyol kárhozata, a gyönyörû felhõ, ahogy kibomlik fölötte, idegen illatú férfihaj hull bele arcába, hosszú haj, amit simogat kicsit esetlenül két ujjával, mert még sohasem simogatott férfihajat. Szívével érzi a féktelen, hatalmas test mûhelyének dobbanását, a csoda önfeledt erejét. Mindent érez. Sötét van, nem alél el, nem veszíti el eszméletét, nem hunyja le szemét. Oly közel vannak egymáshoz, hogy érzi Juan szemének kékjét, tapintja arcát, felissza hangját szavak nélkül, mint a búgó galambok borzongató, édes beszédét… Egymásért vannak, parázs… parázs a perc.

Juan most a gályára gondol, mely az õ kék-arany vezérlobogójával úszik Carthagena kikötõjében. Itt él, egy idegen Mendoza-ágyon, reszketõ s boldog Mendoza-lánnyal. Hispánia félelmesen szép kertjében, s a hajó messze van. Mária és a gálya: minden olyan csodálatos.

Mária tudja, hogy a Császár vére pecsételte meg vérét, mindaz, ami formát ölt a bûnben, kissé szent is, mert a nagy Mágus testének átszállt öröksége. Talán megfogan. Mert erre tanították a nemes kisasszonyokat, ezer és ezer komor szóval beszéltek az édes bûnrõl, melyet oly gyorsan követ a bûnhõdés. Mosolygott, kezébe vette Juan haját, beszívta illatát, megcsókolta, egyetlen, önfeledt mozdulat volt; ezt adta. Mintha pókhálóból lenne a palota, úgy áramlott át a zene: a nagy köpeny, mellyel szelíden leterítették kettõjüket a kísértetek. Juan csókolt, most mosolyogva néz a végtelenbe. Pihen. Ha Doña Ana látná − tudná, hogy szögletes, majdnem kamaszos még a teste. Lehet, hogy Isabelle is megriadna tõle. Mert Isabelle-ben félelmes az ösztön, egyetlen rezzenést meg-érez, lehunyja szemét, elkedvetlenedik. Mindezt most gondolja el Juan, míg fekszik a vendégszobán s mellette Mária, aki kíváncsian s félõn föléje hajol.

Mintha lélek szaladna át a szobán, úgy elevenedik meg egyszerre Juan. A zene erõsebben csap fel a kövek közt; talpon van. Mária még nem látott soha férfit, aki perc alatt borul virágba, kitárt karja, mint két virágokkal teli faág, egybeöleli e csodálatos borulásban, utána peregni kezdenek a szirmok, minden halk lesz, majdnem szomorú. A carthagenai hajósoknak meg kellene érezniök, hogy most õrájuk gondol ifjú uruk. Új ölelése már köszönet, hála… vagy inkább játékos szertartása az éjszakának. Már nincs más, csak macskaugrás a ködfolyosókon, két nesztelen árnyék kétfelé suhan.

Don Juan átkerül a vendégek fõlépcsõjére, mintha itt keresne valakit: egy tükör szemébe veti képét, megtorpan, tenyerével gyorsan lesimítja haját. Látja arcán a ragyogást, a mosolyt, a kivillanó fogsort. Szorosabbra csatolja övét… már újból a magabiztos ifjú admirális, senki sem mondaná róla, hogy titkos kaland hõse, aki most ünnepelte legszebb férfidiadalát.

Az elõcsarnokban kis csoport veszi körül Antonio Perezt. A vita élénk, a hûsölök latolják − úgy látszik − a nagypolitika esélyeit. A királyi titkár veszi észre elõbb Don Juant, meghajlik, egy mozdulattal jelzi, hogy szeretne vele szót váltani. Éjszaka van, feloldódnak a szertartások, Juan Perez vállára teszi kezét, mosolyognak… mindketten józanok, ügyelnek a kimondott szavakra, minden parányi arcrándításra, a beszéd színére is.

− Milyen hírek vannak a világból, Don Antonio?

A mosoly kissé aggodalmas, a szemöldökrándítás sok mindent kifejez: bizalmas közlések vágyát, veszélyt és titkokat.

− Mindeddig nem mertem volna zavarni a mulatságot. De talán nem veszi zokon, ha elárulom, hogy a felség holnap délelõtt már szeretne beszélni fenségeddel. Granadából ma reggel s ma délben is érkezett futár.

Szédülést érez. Granada? Nem az õ világa, nem tenger s nem Flandria. A válasza egészen bizonytalanul cseng.

− Talán csak nem támadt fel az utolsó mór király?

− Az Alhambra dombján kibontották a moriszkók a próféta szent zászlaját. Hogy fenséged szavával éljek − Boabdil, úgy látszik, valóban feltámadott. Ezért kéreti fenségedet már holnap… a reggeli órákban az Escorial kolostorába a király.