4

Károly hajója, az Espiritu Sancto megtépázva szaladt be a kis Ramekens kikötõjébe. Néhány napja Vlissingenbõl indultak útnak. Majdnem siratómenetnek beillõ udvartartással szállt be a császár, s vele mentek a nõvérek: Mária és Eleonóra is. Vlissingenben volt a hivatalos búcsúztatás. Károly aláírta az utolsó államokmányt, melyben a Római Szent Birodalom koronáját rátestálja öccsére, Ferdinándra − ha a német választófejedelmeknek is úgy tetszik. A Carolus Imperátor betûi feketén pihentek a pergamenen, maga az ember elnézett a szeptemberi borulások között, szembenézett a zöldes, tajtékos tengerrel, melyet felborzoltak a napéjegyenlõségi viharok.

A szelek erõsebbek voltak, mint a császár. A kis flotta harcolt, elõre-küzdte magát, visszahullt. Végre Károly megadta a parancsot. Visszafordulni. A szelek Ramekensbe hajították, ez a kis halászváros fogadta most magába a világ egykori urát. A nap kisütött. Mindnyájan megkívánták a földet, lábuk alatt a biztosabb talajt a függõágy táncoló, bizonytalan himbálása után. A csónakok partra vitték õket, s egy lovas legény szaladt Brüsszelbe a hírrel, hogy itt vesztegel a flotta, értesítsék errõl az angol követet, akinek az angol partok magasságában ki kell majd vezényelnie a hajók díszkíséretét. Kiszálltak, a napfény egyszerre elözönlött mindent. Az özvegy királynék nézték az idõsebb fivér arcát, melyet az erõs fény egészen áttetszõvé, aszketikussá tett. Olyan átlátszó volt, görcsbe vert tagokkal s most mégis mosolygón a kora õszben, fekete köntösében, melynek avítt bársonya pettyes és foltos lett a rátûzõ sugaraktól. Olyan volt, mintha csak maga a lélek járkálna közöttük, melyet most már alig húz le földi kötelék. Megszabadult a terhektõl, nem kötötte semmi, a nagy vándorlás bezárult ezzel az utolsó kis vándorlással. A tenger még mindig nagyon viharos volt, a szelek beszaladtak az angol partok felõl, de a nap fénybe borított a faluparton mindent, megaranyozta a szélmalom tetejét, a frissen mívelt földeket, a házak színes, vöröslõ vagy élénk kék homlokzatát.

Hármasban sétáltak a kis kikötõben, bementek az egyszerû fogadóba, melynek gazdája sohasem remélhetett volna ilyen csodálatos megtiszteltetést. Estig, míg nem érkezik meg Brüsszelbe a hír, senki sem tudhatja, hol a császár, a vlissingeniek látták elúszni a végtelenségbe a kikötõágyúk panaszos ugatása után. De Ramekens utcáin nem sok volt az összecsõdült nép, az egyszerû templomban a helyi plébános mezei virágokkal díszítette fel az oltárt, mert a császári felség holnap itt hallgatja a misét. A városka miért ébredt volna fel örök szendergésébõl? Minden békés volt, a halászok várták a vihar csendesedését, addig javítgatták ócska hálóikat, utána leballagtak a kikötõhöz, nézték a hatalmas gályákat, várták az esti imádság ünnepélyes pillanatát, amikor a nagy hajólámpákban meggyújtják az olajos mécset, s a fény megvilágítja a védõszentek hatalmas szobrait.

Reggelre érkezett meg Fülöp. Az út szennye szürkén tapadt köpenyére, az utat a nagy szárazság miatt belepte a finom, lisztszerû por. Itt találkoztak, még egyszer, a kikötõben, ácsorgó halászok, szélmalmok, libafalkák között. A szomszéd házacskákból néhány széket kerítettek elõ, asztalhoz ültek Máriával s Eleonórával. Szelídség és béke volt a tájék arcán, a ramekensi polgárok csak négy csendes idegent láthattak, akik lassan felmelegednek a napsütésben, alig érintik az elõttük álló szép mívû boroskupát.

Ahogy lebukott a nap, a szelek erõsödtek, a hajókat még beljebb kellett vontatni a védett kikötõ belsejébe. Felszálltak mindnyájan az Espiritu Sancto vezérhajójára. A kapitány kiköltözött erre az éjszakára szobácskájából, ide engedte be Fülöp királyt. Leszólt a gályarabok õreinek, hogy ott lent is csendben legyenek, ne zavarják lármájukkal a felségek pihenését. Kiment a konyhába, maga kóstolta meg az ételt, amit felszolgálnak az estebéd alatt.

Károlyt a friss tengeri levegõ felüdítette, enyhült a köszvény hasogatása, örült a váratlan találkozásnak fiával, melyet nem tesz már merevvé semmiféle államaktus.

Ketten maradtak Fülöppel, s a császár is most spanyolul beszélt: egyszerûbbek, rövidebbek lettek mondatai, mintha franciául szólt volna, ahogyan nõvéreivel beszélgetett. Fülöp telve volt panasszal, elhanyagoltnak találta a brüsszeli kancelláriát, minden apró baj súlya egyszerre ránehezedett: nincs senki mellette, hogy a jelentéktelenebb helyi sérelmekkel is egyenesen a Helytartóhoz fordulnak… Károlyt most minden ügy, minden ember érdekelte, ismerte is legtöbbjüket személyesen. Mosolygott, amikor Fülöp elmesélte, hogy a francia udvar kesztyût vásárolt Brüsszelben Medici Katalin részére, s a királyné keze bizony nem is olyan kicsi… „Kétszáz évvel ezelõtt még rõffel mértek Firenzében a Mediciek…”, most pedig Szent Lajos trónján ülhet Katalin… Estebéd után voltak, a test kifáradt, a császár már nagyon halkan beszélt.

− Milyen hírek érkeztek, Fülöp, Valladolidból?

− A métely, úgy látszik, jobban roncsolt, mintsem eredetileg sejthettük. Valdés, a nagyinkvizítor írt nekem.

− Mindez Cazallának a bûne?

− Az eretnekek mind egyformán vétkesek, apám. De mégis Cazalla volt az, aki bevezette õket a hamis hit tanításaiba. Valdés megismételte ennek a fõbûnösnek szavát, amit a fogság alatt mondott egy társának, aki kivallotta azt a tortúra alatt: „Ha még négy hónapig hagynak minket csendben terjeszkedni, anélkül hogy észrevennének, olyan erõsek leszünk, mint õk… Ha hat hónapot kaphatunk − akkor már mi szánunk nekik olyan sorsot, mint amilyent õk készítenének nekünk!”

− Emlékezem Cazallára. Királyi gyóntató címét viselte, én nem gyóntam sohasem nála, de beszéltem többször vele. Akkor, Fülöp, még senkirõl sem gondolhattuk, hogy elharapózik benne a wittenbergai métely. Jámbornak és nagy tudásúnak mondták. Szava tisztán és meggyõzõen szólt. Magával tudta ragadni azokat, akik hallgatták. Nem akart püspök lenni, akkortájt szerzetbe vágyakozott. Éjszaka betemetkezett szobájába, olvasta az írásokat. Ki gondolta volna, hogy már akkor megérlelõdött benne a kétség? Ott, az udvarnál olvasta a német protestánsokat, a könyveket, melyeket az inkvizítoroktól kapott meg, hogy még keményebben cáfolhasson rájuk szóban és írásban. Hogyan derült fény a valladolidi szégyenre?

− Egy asszony vitte Valdés érsekhez a hírét. A férje aranymíves volt, egyszerû ember. Az asszony észrevette, hogy a férje csak sóhajtozik ágyában, esténként kimarad, de nem jön boros testtel nyugovóra, a többiek szokása szerint, olvas is néha, nehéz kezével vezetve magát a sorokon át. Gondolta, másik asszony kedvéért hanyagolja el háza táját, napközben is alig dolgozott. Az asszony utánament egy este az embernek, látta, amint befordult egy kis utcába, kopogtatott, kis ablakot nyitottak, utána felnyílt a nagy ajtó, bemehetett. S látta, hogy egyre sûrûbben s egyre többen jönnek, mindje mond valamit, kopog, felnyílik az ajtó. Hallotta, hogy a jelszó „Cazalla”. Apárer neve, akit egész Valladolid tisztel tudásáért és jámborságáért. Most már az asszony is befurakodott egy másik nõvel együtt. Egy teremben találta magát. A ház Cazalla anyjáé volt. A pap prédikált. De ahogy olvasom a jelentésekbõl, már nem úgy, ahogy megkívánják a szokások… mélyen ellepte már a fertõ. Közéjük ment, kedves gyülekezetnek hívta õket, kérdezte híveit, meg-megszakította a beszédet, a többiek is megszakították, kérdezték, Cazalla az új hit dicsérésével felelt. Ez az egyszerû asszony menten megérezte, hogy eretnekek barlangjába került. Még idejében ki tudott suhanni, mielõtt férje megfordult. Másnap elment az érsekhez. Mindent felfedett… Valdés figyeltette ezután a házat, elküldte õ is embereit. Ezek már mindenkit ismertek odabent. Nem kellett sokáig várni, míg elfoghatták mindazokat, akik részesek az eretnekségben.

− Kik voltak a részvevõk?

− Cazalla egyformán hívta magához a grandok feleségeit, a papokat s a polgárokat. Szava még vonzóbb lehetett, mint akkor, amikor atyám hallgatta az udvarnál. Megbabonázta az egyszerûbb s tudatlanabb lelkeket, akik nem vetettek számot azzal, hogy most lépnek rá az útra, mely az örök gyötrelem felé vezet. Ezek nem törõdtek semmivel. Ez az ember szálláscsinálója volt az augsburgiaknak, minden hitványságuk megtalálta hozzá az utat.

− Mitévõ lesz, Fülöp?

− Meg akarom vizsgálni az egészet, akkor is, ha esztendõkig tart. Atyám tudja, hogy hogyan félek attól: mi is darabokra esünk, ha befészkeli magát az augsburgi veszedelem… szétesünk, mint a Német Birodalom. Ha egyszer hozzányúlnak a papi javadalmakhoz… látjuk, atyám, Angliában is: ez a legnagyobb kerékkötõje annak, hogy a jó szekularizáló urak, akik gazdagodtak az apátságok terhére − hitünkre újból visszatérjenek. Mind félnek attól, hogy vissza kell adni a papi jószágokat. Ha ez a veszély szétharapóznék Hispániában…? Ha itt is megindulna az egyházjavak szétosztása, úgy, ahogy Cazalla kívánta? Én utolsó ízéig fel akarom deríteni azt a legveszedelmesebb konspirációt, melyet a Községek Lázadása óta megélt Hispánia.

− Javallanám, hogy hasson a Szent Inkvizícióra − siessenek. Az óra rohan, a perrel végezni kell. Cazalla ma a legnagyobb veszélyt jelenti. Ha most nem tudja eltiporni Spanyolországban az eretnekeket, öt év múlva mi is ott leszünk, ahol Franciaország. Ölni fogják egymást nálunk is a Guise-ek és Bourbonok. Vajon mennyien lehettek, akik Cazalla szavára hajlottak?

– Valdés ezt is vizsgálja. Körülbelül ötvenen voltak a felbujtók. De azok, akiket már megkörnyékeztek a hamis tanítással… talán ezerén is. Mi a véleménye atyámnak, mi történjék ezekkel, akiknek a lelkéhez közel jött a métely, de még nem adták eretnekségüknek semmi külsõ jelét?

− Flandriában nehezebb lenne erre a kérdésre válaszolni. Itt közel vannak a francia protestánsok, Genfbõl s a Birodalomból is szüntelenül kapnak mérgezõanyagot, járnak-kelnek a prédikátoraik… Igen, a Birodalomban mindez másként van. Ott el is kell nézni a fejedelmeknek, ha támogatják az új hitet. Ferdinánd is panaszkodik, hogy Magyarország fõurainak jó része már az eretnekek hitével él, Csehországban is megtagadják a pápát, a Husz-követõk tartják magukat… Mindenütt nehezebb, Fülöp, mint az ön országaiban. Itt nincs helye az augsburgi tévelygésnek: ezek a tartományok sehol sem érintkeznek protestáns országokkal. Itt el lehet tömni a réseket. Csak nagyon gyorsan kellene cselekedniük. Most az egyszer azt tanácsolnám, siessenek…

− Nehéz befolyásolnom a Szent Hivatalt…

− A legfontosabb az, Fülöp, hogy Carafa semmit se tudjon meg. A szentszéknek nem kell hallania szükségképpen, ha ön bizalmasan beszél Valdés érsekkel. Igen… nagyon… nagyon nyomós okok támogatnák, hogy mielõbb lezárjuk a valladolidi nagy pert. Hispániában eddig csak moriszkókat s marranosokat égettek, de még nem hallottam egyetlen protestáns perrõl sem. Ott mindig idegen fajtájúak voltak a vádlottak… de Cazalla hívei rendes spanyol polgárok és nemesek, még papok és szerzetesek is belekeveredtek. Annál nagyobb, fiam, a veszély. Ha nem állítja meg idejében, végigharapózhatik egész Hispániában ennek az embernek bûnös tana. Lehet… hogy igaza volt Cazallának, amikor csak fél esztendõt kért… ennyi idõ alatt meg tudta volna mérgezni a városi polgárok javát.

− Apám… mégsem lehet siettetni az eljárást. Hátha kimarad valaki a bûnösök közül? Nem akad fenn vallomása a tortúrában… csak azért szabaduljon, mert be kell fejezni a pert?

− A nagyobb bûnösöket amúgy is ismeri az Inkvizíció. Azt tanácsolnám, Fülöp, hogy az ítélet után azonnal rendezzék meg a nagy, ünnepélyes autodafét. Mindenki lássa, hogyan bûnhõdnek azok, akiket megmételyeztek már a protestánsok.

− Az uralkodó egyik legnagyobb veszedelmének tartom, ha kellõ meggondolás nélkül, rögtönözve kell cselekednie.

− Ön kissé lassú, Fülöp. Túlságosan elmélyed az írott szavakban…

− Az emberek zavarnak. Félemedettek, amikor beszélnek velem. A papír hívebben megõrzi az igazságot, mint az emberek. A jelentéseket mérlegelni lehet. Ha ellentmondást látok bennük, elõveszem õket, újra tanulmányozom. Így kiviláglik hamar az igazság: az írással az emberek elárulják gyengéiket.

– Igen… igen, elég nehéz kihámozni a folyamodókból a valódi szándékot. De ha az ember sokat csinálja, már nem kell rajta annyit gondolkozni. Ügy láttam, ön nehezen határozza el magát általában. Ezért kedveli az írást. Én az ön helyében több módot adnék önmagamnak s alattvalóimnak is arra, hogy élõszóban fejezhessék ki gondolataikat.

− Mindenki a saját igazát bizonyítja, apám. Ha nem ismeri a fejedelem azokat az ügyeket, melyekben két vélemény közt kell döntenie − hogyan mentheti fel önmagát saját lelkének ítélõszéke elõtt?

− Az embereket váltakozva hajtják jó és rossz indulatok. Ne felejtse el, hogy nagy a birodalom, hová jutnánk, ha minden ügynek, amit ön elé visznek, alaposan utánanézne? Az emberek elunnák, a katonák szétszélednének, a bírák is elégedetlenek lennének, mert nem erõsítik meg ítéleteiket, a követek is csak azt jelentenék, hogy nem tudnak hozzáférni a fejedelemhez. Néha gyorsan kell határozni, fiam.

− Senkiben sem bízhatom. Londonban egyszer Mary megmutatta az angol kémek néhány jelentését az udvarunkról. Minden beszélgetésrõl tudnak, minden titkot kifürkésznek. Akkor láttam, mennyire kell óvakodni. Nem lehet tudni soha, ki fog bennünket elárulni.

− Minden udvarban vannak kémek. A fejedelmek jövedelmeinek nem a legkisebb része az, ami külföldi kémek, besúgók zsebébe vándorol. Persze… az ember nem tudja, kitõl kell óvakodnia… ez igaz. De ha senkit sem enged közelségébe, s így elzárkózik a világtól − ez talán még nagyobb baj, mintha túlságosan közlékeny, s engedi, hogy titkaiba belelássanak. Túl egyedül lenni − az is veszélyes. Az Úr aligha segíti meg azokat, akik gõgjükben nem bíznak másban, csak önmagukban.

− Mindent az Úr nagyobb dicsõségére teszek, apám. Ezért vagyok sokat egyedül, ezért végzem el magam a titkárok dolgát is. Ezért félek attól, hogy valaki elárulja a szándékaimat.

Károly kinyújtotta kezét, egy tálon cukrozott déligyümölcsök voltak, nápolyi szakács készítette a császárnak. A széles tenyér megtelt mézes dióval, szilvával, egy fél naranccsal. A száj, e majdnem fogatlan odvas üreg felnyílt, elnyelte a nyalánkságokat. A hang megint erõre kapott, ércesebb lett.

− Igen… valamivel gyorsabban határozzon, Fülöp. Arra kell gondolnia, hogy nemcsak bûnösök felett uralkodik. Az alattvalói semmiképpen sem hasonlatosak egymáshoz. Mind más… fiam…

A bottal egyensúlyozta a himbáló padlót, ez volt a perc, amikor újból bejöhetett a szolgálattevõ kamarás. Fülöp sápadtan állt apja elõtt. Mintha láthatatlan papírra rótta volna utolsó intelmeit.

A káplán halkan imádkozta az esti litániát. Utána ojtogatni kezdték a hajólámpákat a Szentlélekrõl elnevezett spanyol gálya fedélzetén. Betört a sötétség, csupán az õrök egyhangú kiáltása jelezte a váltakozó éji órákat. Fülöp rossz alvó volt, hánykolódott a szokatlan függõágyban. Arra gondolt, hogy nem tudott azonnal felelni mindenre az apának… még nem gondolta meg a választ, nem gyûjthette egybe az argumentumokat. Itt, az éjszaka egyedüllétében készítette el a feleletet: egyetlen bûnösnek sem szabad elmenekülnie, aki a hit ellen bár csak gondolatban, de védekezik. Ez volt a királyi tétel, melyben hajnaltájt valahogy megnyugodott.