3

Édes Franciaország. Kereskedõk lépik át a határt, portékákat hoznak Hispániából, elindulnak a Flandria felé vezetõ úton. A kis karaván néhány fegyveres kíséretében érkezik, szõnyegeik vannak, acéljuk s ezüstáruik. Az út jobbról Franciaország felé vezet, balról a kis Navarra királysága érhetõ el. Lassan esteledik, ha átjutottak már a kettõs vámõrségen, meg-szállnak majd az elsõ vendégfogadóban.

A kufárok közt mint lovas legény s istállószolga õgyeleg Don Juan de Austria. Haját sötétbarnára festette, a bõrkucsma eltakarja arca felét. Hatalmas tenyerével megveregette a málhás ló hátát, szól a többi lovasszolgáknak, bekötik az istállóba az állatokat. Az egyik közülük alacsony, széles vállú, sárgászöld arcú ember, kemény és indulatos. Don Juan beszéli egyedül közülük a franciák nyelvét. A határõrség tisztje fürkészve néz rá: hol tanultad, fiú? A válasz halk, tisztelettudó: „Monseigneur de Guise testõrségében szolgáltam…” A tiszt nem mer többet kérdezni. Guise ma a felmenõ szerencsecsillag, nagyjából mindenki ki lehet szolgáltatva e sötét hatalmasságnak. A tiszt szeme végigsiklik a legényen. Jó vitéz lehet, keveset rabolhatott Bertalan éjszakáján, ha újból el kellett szegõdnie egyszerû kufárokhoz.

A határ nyugtalan. Nincs kimondottan háborús állapot, így a kereskedõket sértetlenül engedik át az õrségek: vámot fizetnek, kölcsönösen növelik a királyok bevételeit. Ezért választotta Don Juan ezt az álruhát. Ha Svájc felé vág neki Burgundiának, biztosabb az útja, de az hetekkel tovább tart. Így marad a kaland, férfijáték s a titkos öröm − végiglovagolni Gallián, végre látni a bûvös földet, melyet vérével áztatott az Apa.

Másnap már bent vannak Franciaországban. Ahogy haladnak, üszkös falvakat lát, felperzselt kastélyokat, rommá tett templomokat. Mintha különös métely szállta volna meg egy-egy vidéknek népét: ölték a hugenottákat, denevérhitûeket, gyilkolták egymást, ítéleteket tartottak. Két esztendeje is lehetett, azóta az útszéli fák csak csonkjukból hajtottak ki, gyümölcs nem csüng az ágon, a földeket nem érte trágya, sehol sem lát legelõ jószágot. Fekete, komor parasztok túrják a földet, amerre végigmegy a karaván.

Van, persze szerencsésebb vidék is, ahol bölcsebb volt a püspök vagy a magisztrátus: itt aztán minden virágos, tiszta, takaros. A polgárok szép házakat építenek. A parasztok kint fejik az állatot a házuk elõtt, senkinek nem szolgái, szabadok. A kis kastély elõtt tarka népek állnak, kétszínû harisnyanadrágokban, solymász− és vadászlegények, hetykék, vígak, jókedvûek, várják a hölgyet, aki majd velük kilovagol. Lassítanak. Az úrnõt látni szeretné. Az elsõ dámát Franciahonban. Közelebb mennek a kastélyhoz, megkérdi, kinek szolgái, így mondják, hogy a ház egy vidéki vicomte háza. A hölgy szürke lován üget az allén keresztül, amikor meglátja a kufárokat, lassít, odamegy. Spanyol nemesasszony sohasem lovagolna így egyedül, duenák nélkül, idegen férfiak elé. A vicomtesse közel jön, mosolyog. Valami szívszorongatóan kedves van a mosolyában. Mintha gyémántok szakadnának fel, a szem megnõ, csodálatos lesz, befogja a világot. Isabelle szeme. A gyermekkor mélyérõl s a komor madridi Alcazarból. Hasonlít a dáma Isabelle-hez? Vajon Don Juan lelke mélyén ezt a tekintetet hordja-e? A halott Isabelle mosolyát? A grófnõ megáll elõttük, kérdi, honnan jönnek, s van-e, aki érti Gallia szavát?

Don Juan beszél vele. Édes, udvari játék, mint amilyent játszottak maguk közt annyiszor − Isabelle-lel. Õk álcázott hercegek, akik várakoznak a nagy kalandra, s jön az úrnõ, meglátja õket, de nem ismeri fel bennük a lovagot… Játék, most mindent kockára tesz, a titkos flandriai küldetést, a parancsot, hogy rohanni… vágtatni… vágtatni Franciaországon át, mielõbb Brüsszelbe érni, ahol installálják mint új helytartót. Megáll egy mosolyért. Megáll az asszony elõtt, igyekszik durvává tenni nyelvét, mely udvari fordulatokkal beszéli a franciát. A dáma kérdi:

− Hol tanulta?

Nem tegezi. „Vous” − mondja, mely nemigen jár ki egyszerû lovas legénynek. Valami meghökkentõ van e bõrnadrágos lovászban, aki mosolyog, kezében a sipka, fedetlen fõvel áll az úrnõ elõtt. Aki valaha látta, ismernie kell: Don Juan de Austria… így állt Lepanto után, a „Capitana” fedélzetén, amikor felmutatták a Monstrantiát. Most mosolyog s mondja, hogy szolgált Franciaországban. „Monseigneur de Guise” -mondja halkan, a hölgy arca elsötétedik. Másról beszél, leveszi a kesztyût, hátradobja. Válogat a szõnyegek között, megnézi a filigránsokat egy villanással. Szeme visszatéved Juanra. A szem most mélységes, intõ jelt ad. Nem lehet eltéveszteni. Valami borzongó, csodálatos vibrálás. Letéved tekintete a kézre. Don Juan keze ápolt, erõs, hatalmas, mint a spanyol grandoké, akik megõrizték a semmittevés e jelképének kultuszát.

Nem hordhat gyûrût, csupasz a keze. De a nap rajta hagyta a fehér karikákat. Lehet, az úrnõ ezt nézi: házasember-e. A mosolya kedves, a bõrsipkás visszamosolyog. A szemek játszanak az útszéli párbajban. A vicomtesse halkan mondja:

− Ha visszajövök, mindent majd rendre megnézek. Kérem, menjenek addig be hajlékomba. Nálam tölthetik az éjszakát.

Máskor… máskor rohannának tovább. Az út hosszú, míg elérik a déli grófságokat, felkanyarodhatnak Brüsszel felé. Milyen messze van még Arras… Don Juan felnéz az égre. A sipka gombolyaggá gyûrõdik kezében.

Bólint. „Magasságod engedelmével” − mondja, mintha az udvarban beszélne, s a meghajlása − Escovedo látja − el kellene, hogy árulja: álruhás. A dáma mosolyog, int nekik: „á toute á Theure” − mondja, ami perceket is jelenthet, egy órát… másfelet, de nem lehet több, míg az álruhás karaván az éjszakára betelepszik egy délfrancia úrnõ kis kastélyába.

− Miért? − Escovedo áll mellette, mint az élõ lelkiismeret. − Miért állunk meg, Fenség?

− Fáradt vagyok… − (a szem mosolyog, a Verdinegro ellágyul. Ismeri még Nápolyból ezt a tekintetet).

Egy hosszú-hosszú óra, míg Madame de Montedarde visszalovagol. A szélben úszik csillanó, vörösesbarna haja, fejét felszegi, minden könnyed, természetes. Itt hiányzik a grandezza s a szertartás, amit mindenki gyakorol odahaza, Hispániában. Elõrehajlik, így kérdi Don Juantól a kasznárlak bejáratánál, hogy megvan-e mindenük, elfoglalták-e szállásukat? Leszáll, a lovat elvezetik. Egy percig beszél még az udvarban.

− Hozza fel, Señor, egy óra múlva a filigránsokat. Az oldalsó ajtón jöjjön be, a csigalépcsõn kerül majd, szolgálóm beengedi… Csak a filigrán-sokat hozza. Más nem érdekel…

Az utolsó három szó már olyan, mint a simogatás. Halk, s gúnyos hozzá. Felszegi szavát, fejét is, valami dac van benne, gonoszkodó megadás. Biccent, továbbmegy, utánozhatatlan fõtartásával. Színes szövet a ruhája, nem selyem vagy bársony. Könnyû anyag, ilyet nem látott otthon, sem Itáliában. Édes Franciaország, gondolja, míg visszamegy szállására, öltözik, hogy töltse az órát, s összekészíti a filigránsokat. Ez a munka a nehezebbik. Egymásba rakni a tálakat, kösöntyûket, karperecet: mór díszû munkák jórészt, Granada környékén csinálták egykor, Albaicinben, mielõtt kiûzték onnan − az õ szavára − a mórokat. Ám stílusuk, e különös, arab díszítõmûvészet túlélte Allah szavát. A kis homályos mûhelyek mélyén ma is úgy vésnek és kalapálnak, mint a Naszridák korában, Mohamed és Boabdil alatt.

Korai este. Egy bõriszák elnyeli portékáját. Egy gyûrût vesz fel, melyet Giovanni Andrea Doriától kapott. Talizmán, aki hordja − mondja neki a génuai −, nem lesz soha fáradt. Az unicornis kövébõl metszették. Övére tõrt akaszt. Ez az egyetlen fegyver. Megindul az oldalbejárat felé. Mosolyog magában. Ez szebb, ez a legszebbik kaland. Nem a híre bódít, császárfi mivolta, Lepanto s Tunisz, az „Austria”… mindaz, ami szédítette Mendoza Máriát, a nápolyi bárókisasszonyt, Toledo grófnõjét… Katonaviselt lovászfiú, kereskedõk szolgálatában áll. Felballag a kastélyba, hogy megmutassa a filigránsokat.

− A kegyes grófnõ fogadja, uram − mondja a komorna; belép a régimódi nagyebédlõbe. Vastag gyertyák égnek az asztalon, a kandallóban fahasábok. Milyen régen nem látott tüzet, a zsarátnokok pattogását, az összecsuklás színes, perzselõ játékát. Az asszony megáll elõtte, majdnem úgy, mint a katonák szokták, keze elõrelendül. Kezet ad. Keményen, majdnem férfiasan. Arca komoly, nem árul el semmi indulatot. Don Juanban megbizsereg valami félsz − nem tévedett-e, nem csak játszi, parányi kacérság volt mindez, az esti hívás s a portékák szemléje, s valóban az úrnõ csak leckéztetni akar? Szabad mindent kockáztatni egyetlen mozdulatért? Ruháját nézi: átöltözött, könnyû, fehér köntös van rajta, rátapad a karcsú figurára, elnyúlik a földön. Különös ruha, Hispániában nem merné viselni senki sem.

A keze… ahogy fogja, egy pillanatra, az asszony megérzi a gyûrû szorítását. Szeme rávillan.

− Szép gyûrû, irigylem a zöld kövét… Señor… valakitõl kapta?

A barát Doria egybefonta címerét Don Juan címerével, s körbevette az örökifjúság gránátalma emblémáival. „Señor”-t mond Juannak, az egyetlen szót, mely úrra s spanyolra utal. Különösen tagolja, a végét elnyeli. „Señor” − mondja s mosolyog. Mint szegény Isabelle mosolya.

− Egy barátom, asszonyom, Itáliában… õ adta. Meséje van a gyûrûnek. De ezt csak azután mondanám el, ha megnézte a portékáimat.

Nevetnek. Az asszony érzi-e, hogy a hang nem kufáré, s az, aki kérkedik a nagy bõriszákkal, valahonnan másfelõl, a mesékbõl érkezett. Tudja, de még nem egészen bizonyos benne… még szeretné próbára tenni. Önmagát is próbára tenni. „Lássuk” − mondja s hagyja, hogy Don Juan rendezze a kösöntyûket, a remekbe kovácsolt karperecet, a kis tálcát s mindazt, amit magában rejt a bõrzsákocska. „Meséljen.” Mesél a homályos, alacsony mûhelyekrõl, melyeknek mélyén összefont lábakkal kopácsolnak a fehér szakállas öregek, a fújtató parazsa megszínesíti arcukat, olyan távoliak, afrikaiak. S a Végán, a narancsvirágok között fordítják elõször a fénynek a gyémántokat, ott próbálják ki a beléjük illesztett drágakövek csillanó erejét.

Az asszony hallgatja. A próba tart. Már leheletes közelségben vannak egymástól. Don Juan ragyog, fehér fogsora kivillan, néha küszködik egy-egy francia szóval, nem jut eszébe az egyszerû forma, cifrábbat választ, már eldobta minden tartózkodó szemérmét, nem tud parancsolni a nyelvnek, gáláns lesz, megalkuvó a játékkal. Hízeleg, de nem lovas legény módjára, hatalmas kezébe veszi a karkötõt, rácsatolja a finom, hajlékony csuklóra. Egy pillanatra tartja, ajkához emeli.

– De Señor… nem túlságosan merész a játék? Túlságosan merész…

Felszegi fejét, a test megmerevedik, Don Juan hátralép, most megvillan a szem, mosolyog, hívogatja, magához öleli a tekintet bomló fénye.

Elkapja. Haja, e rozsdabarna, fényes puha csík leszalad karjára, betemeti, átfogja egy csók. Mintha kígyó csípte volna meg, a vicomtesse felegyenesedik:

− Kegyelmed… azt hittem, a karkötõkhöz… s talán a madrigálokhoz ért… így becsültem. Ez nem várt támadás volt. Miért beszél most prózában, Señor… miért nem folytatja a madrigálokat?

Miért beszél prózában? Spanyol férfi… e csodálatos nyelvben a szerelem versben beszél, hosszú, szenvedélyes, lírai formákban. A vicomtesse kacag, csúfondáros, de meghatott. Hajszálnyit félrevont ajka cserepes lesz a vágytól, szeme hívogatja, karja ellenszegül, amikor átfogja derekát. Ha visszalép, ráhajlik vállára, állát feltámasztja az egyszerû, sötét posztóra, közvetlenül közelbõl néz vissza, játszik. Keze végigborzong haján. Most közeljön hozzá a szem, tele lesz könnyel. Egy gondolat van benne. Megsimogatja még egyszer Juant. Fülénél van az ajka. Most nem csókol, piheg, olyan halkan, mint a lehelet.

− Tudom, édesem, hogy álruhát hordasz. Nem árullak el… én is hugenotta vagyok… Ne félj tõlem… Mindjárt tudtam, hogy nem vagy kufár… éreztem a szavadon… az elsõ szavadon. Ne félj tõlem. Tudom, hogy menekülsz a hited miatt.

Felnéz a mennyezetre. Szeretne kacagni s boldogan, végtelen boldogan játszani vele.

− Hogy hívnak, édes? – Madeleine…

Végtelen közel vannak? Csodálatos játék. Egy hugenotta lány, férjét elsodorta a vihar, vagy talán kint él valamerre a svájci hegyek tövénél, ahová nem ér el már a Guise-ek keze… „Mindjárt tudtam, hogy hugenotta vagy” − mondja, s kezébe adja magát. Még sohasem volt ilyen közel protestánsokhoz, sohasem érezte emberi mivoltukat. Eretnekek voltak szemében, akiket − ha elért − megégetett az Inkvizíció. Galliában nincs Santo Oficio. Itt csak a polgárok emelhetik a Religio nevében súlyos fustélyaikat. A hugenották félnek, álcázzák magukat. Lopakodó spanyol protestánsnak nézte talán, az egykori megégetett Cazalla doktor kései hívének? Mert nem hord a kalandhoz feszületet? Mert nem kopogtatott be in nomine Dominivel, mint a többi spanyolok? Miért… miért ezt gondolta az álruha alatt?

Játszanak. Egyik sem kérdez többet a másiktól. Oly holnaptalanok a csókok, s ahogy lankadnak a gyertyán a kanócvégek, úgy izzik fel a parázs. Magához vonja. Spanyol szóval szeretni, beszélni asszony fülébe, utána az édes Franciaország nyelvén… Mindegyik illata más. Mi lehet ebben az asszonyban, aki mindannyiszor megmerevedik, valahányszor átfogja, szerelmes keze bontani kezdi a burkot. Ilyenkor letépi kezét, egy villanás elég s szikrázó gyûlölettel tolja el magától. Mintha fájdalmas foltokban hullana szét benne valami gyötrelmes emlékezés. Elengedi. Nem zsákmány, nem hódítás. Nem lehet spanyol módra vívni a várat, bevenni egyetlen szenvedélyes lendülettel, látni, amint alácsüng az alélt fej, így venni birtokba, ahogy egybeszûrõdik a szégyen, fájdalom, öröm. De Madeleine szeme él, nem csukódik le, félelmesen közeli ez a színpad, melyen elõbb történik minden, mintsem feloldódnék a szóban s gesztusokban. Ez a színpad s most egymásnak játszanak. Madeleine elkapja kezét, közelhúzza… megbéklyózza, mint aki csendes, szelíd estére készül, mondaná „maradj így, légy jó fiú…” S akkor kipattan az ajka, a függöny szétszalad, a habfehér fogsor alján felvillan a vér.

A köntös alatt selyem van. Édes Franciaország, más selymek s más kapcsok a ruhán… az ujjak, melyek Lepantónál vasmarokkal csigolyát törtek − ijedten bolyonganak az ismeretlen misztériumok között, halk reccsenés, a nyaknál hátul a selyem beszakad. A szem mosolyogva felnéz rá, csóválja fejét: hugenotta, Señor… nem szokta meg a selymeket, ugye?

Nincs gyertyaláng, csak a kandallóban revesednek a hasábok, tûzszemükbõl lassan olvad ki a fény. Körvonalakat látnak, semmi többet, a selyem elválik a sötét köntöstõl, a fehér test beissza a selyem színeit. Minden lépésért harcolni kell: ez már a végsõ játék, a szerep szépségét mindketten ismerik. Madeleine felkönyököl. Megfogja a széles, félelmes kezet. Nézi a gyûrût. A címerrajz nagyon sokat tudna mesélni… a sakkos mezõk alul s felül az egyszeres pólya: „Austria” s tetején a zárt hercegi bárét…

− Nagyúr vagy?

Madeleine mosolyog s nézi, amint lábánál fekszik a fiú, felnyújtja karját, átöleli. A válasz…? Nincs válasz. Egyetlen szava lenne: „fattyú”… Miért vessen véget a varázsnak? Az elsõ francia asszony, akinek szívja különös illatát, mintha széna… valami nagyon illatos, fanyar széna lenne a szaga… Nagyúr: mondja a címer. Madeleine olvassa. Olvassa szavát.

− Beszélj versben… ha tudsz, Petrarcát…

Halkan, nagyon halkan egy szonett szavát morzsolja. Az utolsó selyem lehull a szõnyegre, a kandalló elé. Míg mondja az utolsó ritornellót, átöleli. „Ez próza” − mondja kacagva, felszabadultan s ujjongva a régi-régi, visszafojtott vágytól, míg a nagy, széles medvebõrön elhullanak. A zsarátnokok pattognak egyet-egyet. Felisszák Madeleine diadalmas, halk kacagását.

Párizsi vendégfogadó. A karaván lassan átvedlik, a lovak lemaradnak, egy úr s szolgája utazik a postakocsin észak felé. Don Juan haját sötétre festette, bajuszát kurtára nyírta, magas nemezcsizmát visel s fekete posztóruhát. Naphosszat kószál a városban, holnap hajnalban indulnak tovább a postakocsival. Egy nap olyan kevés Párizsra. Elsétál a Louvre hatalmas, szürke tömege elõtt, egy órán át nézi az érkezõ hintók vonulását, a gárda õrségcseréjét, az udvari népek nyüzsgõ, színpompás életét. Nem ismeri senki, elvegyül a bámész tömegben, bemehet kocsmákba, megfordul a Diákok Negyedében. Reggeltõl másnap reggelig, míg pihennek a postalovak. A többi kísérõ mind elmaradt tõle. Escovedo elõreutazott, hogy feltûnés nélkül érhesse el a luxemburgi határt. Õ vitte Don Juan leveleit, ott várja be, megszervezi a lovaspostát, s mihelyt Don Juan átlép Luxemburgba, s így elhagyja a legkeresztényibb király felségterületét -elindulnak a lovasok Brüsszelbe a városi magisztrátushoz, a spanyol kapitányokhoz, a várak parancsnokaihoz. „Don Juan, Isten kegyelmébõl Németalföld helytartója − megérkezett.” De ma még Párizsban van, meglepetésre készen, hátha mégis valaki felismeri, az álöltözet nem fedi a princet, valaki ujjal mutat rá, elárulja a küldetést.

Madeleine illata. A mosolyát keresi az arcokon, melyek feléje jönnek. A lányok arcát, amint hömpölyögnek a gesztenyefasorok közt, ellepik a kutak környékét, állnak a boltok elõtt. Mosolya, ahogy elengedte reggel, pirkadás elõtt, amikor már megremegtette az ablakhártyákat az októberi szél. Hajnalodott, s mondotta kissé borzongva s reszketve a váratlan kalandtól: „most siess, hercegem… ne mondd meg soha a neved”. S így búcsúztak, más nem maradt utána Montedarde-ban, csak Doria pecsétgyûrûje, melyet az éjszaka emlékére Madeleine-nek adott. Most itt áll a Louvre elõtt, mindenütt szemét keresi, Madeleine vagy Isabelle szemét, valahonnan a mélységekbõl. Francia lányok szemét és mosolyát. Hallja az esti harangszót, mely vidámabb, mint Madridban az Angelus. Itt tovább hullámzik a tömeg, kedves esti zaj, megtelnek a kocsmák, kitódulnak az utcára a fekete köpenyes diákok. A hintók sorban elhagyják a királyi udvart, az este leveri a fákról az utolsó október végi leveleket.

Bent ül a fogadóban Gonzagával együtt. Holnap hosszú út lesz a rossz, göröngyös francia utakon. Elõveszi a király levelét. Az utolsót, melyet még Spanyolországban, Irunba utánaküldött.

„E levelemben meg kell mondanom, hogy testvéri jóindulatom milyen nagy önnel szemben. Ezt csak azzal bizonyíthatom be, ha megírom_; hogy az angol királyságnak a katolikus hithez való visszavezetése az Úrnak tett legfõbb szolgálat lenne, s így is kell értékelni − mégis mindezek mellett azért is örülnék az egész vállalkozásnak, mert ez módot adna nekem arra, hogy önnel szemben bebizonyítsam − mily nagyon szeretem önt. Ennek jeléül és zálogául biztosíthatom, hogy amennyiben eme királyságban tervezett vállalkozás sikerül, úgy rendkívüli örömömre szolgálna, ha ön e királyságot magának megtarthatná oly módon, hogy ön a skótok királynõjével − amennyiben õ még akkor életben lesz, s szabadságát és királyságát újból elnyeri − házasságra lép, mely frigyet õ − híreim szerint − felettébb kívánja, s nem is vonakodhatik olyan valakivel szemben, akinek szenvedéseinek megrövidülését köszönheti, s aki neki szabadságát és országait is visszaadja, hiszen ön ezt a frigyet rangjánál és tekintélyénél fogva oly bõven meg is érdemelte. Jóllehet erre az esetre vonatkozólag még sok mindenben meg kell egyeznünk, ami szükségesnek látszik, s amirõl most még nem lenne idõszerû beszélni − mégis egyelõre legyen elegendõ az önnek, hogy minden oly formában s feltételek mellett fog megtörténni, ahogy én ezt államaink érdekében jónak fogom látni…”

Madeleine illatát érzi kezén. A gondolata már messze röppen, a skót partokon túl, Angliába, ahol egy rab asszony bonyolítja kitervelt cselszövényeit. Maria Stuart. Akirõl sok mindent tudnak, elsõ francia nászától kezdve az utolsó, szégyenletes frigyéig Bothwell-lel, második férje gyilkosával. Csupa sötétség, északi árnyék. Maria Stuart levelére gondol, melyet úgy kellett a gyertya melegénél felszítani a titkos fluidumból s utána megfejteni kulcsát… hártyapapíron írt levélke, akkora, hogy egy szétfejtett cipõtalpba belefér. „Skócia s Anglia királynõje” − írta, ugyanaznap, amikor börtönõre, Shrewsbury lord jelentette: a királynõ õfelsége, Erzsébet − csak hat hátaslovának költségeit hajlandó vállalni, az eddigi tizenkettõ helyett… Ezt a keserûségét is beírja a titkos levélbe, melyet elküld a távoli jó barátnak, aki legendás lovagok módjára talán megszabadítja õt az angol börtönbõl.

Párizs. Nem kell álruhát venni, nem kell köntöst cserélni a lovas szolgával. Nagyváros, senki sem törõdik felebarátjával, megy dolga vagy passziója után. A Cité szûk, kanyargós utcái után megáll a Notre Dame kapujában. A nagyság és törpeség arányai ráesnek. Egy oldaloltárnál misézik egy fiatal pap. A térdepelõnél néhány tarka, kifestett lány térdel. Szemükben könny, telve vannak áhítattal, mint aki távollevõért fohászkodik. Diákok mennek fel a kórusra. Hollóforma, nagy hajú, beretvált legények, úgy járnak, kevés alázattal, mintha övék lenne az egész világ.

Az emberek mozdulatai könnyûek, mint a pihe. A hangjuk énekel, orruk tövébõl szólnak. Megérzik rajta az idegent, amikor a nagypiacon szóba áll néhány õgyelgõvel, s kérdezte, kik azok, akiket veszteni visznek a magisztrátus fogdmegei. De kit érdekel az itt, a fõvárosban, hogy az idegen honnan, milyen tájékokról érkezett. Egy pint sör elmossa a különbségeket. Ki kérdezné tõle − miként talán otthon Toledóban vagy Saragossában − „nemes vagy?” vagy „te talán baszk lehetsz”, vagy éppen „kegyelmed, ugye aragóniai?” s végül: „talán csak nincs zsidó kegyelmed õsei között”. Itt senki semmire nem kíváncsi… hacsak… Igen, ez az egy, amit súgva mondott Ridolfi, amikor szállására jött, s ott töltötte nála az estét. „Csak egy, fenség, mondotta − hugenotta vagy hithû… kihez húz: Navarrához-e vagy a királyhoz, akirõl nem lehet tudni, kinek a pártján áll ebben a pillanatban.”

Ridolfi, Hispánia egyik legügyesebb titkos ágense, már napok óta várakozik Don Juanra. Ó vett számára szállást a Quartier Latinben, olyan tájékon, ahol igazán nem tûnik fel egy csinos fickó, aki valamivel jobban öltözik a kelleténél. Legfeljebb a lányok néznek rá, mosolyukkal alig fukarkodnak, szívesen verik vissza a szót. Mert Párizsban − mondja mosolyogva Ridolfi − szólhat ám mindegyikhez, fenség. Egyik sem haragszik, legfeljebb annyit mond: „sajnálom, uram, ma nem érek rá”… akkor ne háborgassa õket többet. Ridolfi sok mindent tud. E ráncos arcú, koravén ember, aki Londonban él mint szövetkereskedõ, s ellátja Hispánia ügyeit, most kezében tartja a titkos szálakat Don Juan és Stuart Mária között.

Õ az elsõ, aki valóban szemtõl szemben láthatta a skót királynõt, nemrégen beszélt vele, míg teregette portékáját, hozza és viszi az üzeneteket: Madridba, Rómába, Párizsba, Németalföldre. Mert Ridolfi is mindenütt otthon van, mint Granvelle bíboros. Ha mosolyog, megszépül ráncos arca, sárgás bõre kifeszül. Beszél, feloldódik csúnyasága. Don Juan érti, miért bízik Mária az ágensben. Stuart Mária, a fogoly, oly szívós, elkeseredett harcot folytat „kedves nõvére s úrnõje” ellen, hogy Walsingham kopói nem tudják mûhelyének titkait felderíteni. Egész kis kancellária dolgozik mellette, majdnem ötven személy az udvartartása, a várkastély nagytermében trónszék s baldachin fogadja azt, aki megkapja az engedélyt tõle − s a lord profósztól − a kihallgatásra. S esténként, miután imádkoztak, s utána elcsendesedik minden, a titkárok elõjönnek, gyártják a titkos tintákat, az apró mechanizmusokat, esztergályozzák a söröshordók fenekét, melyeknek mélyére merül a levélke, hogy aztán kicsempésszék Madrid felé. S hányszor nem sikerül valami: ellopják a titkosírás kulcsát, valaki gyanússá válik. Õ maga, Ridolfi, azt jelenti: vigyázz, most ne csináljatok semmit… ügyelni… nagyon ügyelni. Lord Cecil megszigorította az ügyeletet, a White-Hallban a királynõ szeszélyes… újból össze akarja hívatni az ítélõbíróságot, mely már egy évtized óta vizsgálja szüntelenül, vajon Mária vétkes-e abban, hogy szegény Darnley Henrik, Skócia társkirálya alatt meggyulladt egy útszéli házban a puskapor.

− Milyen Mária? − kérdi Don Juan. Ridolfi kezébe temeti arcát, míg válaszol:

− Fenség, olyan szeszélyes, hogy nem bírok vele. Nem engedett eddig egy pillanatra sem. Már régen szabad lehetne, ha lemondana a skót koronáról… a fia javára. Vagy ha − Isten irgalmazzon − megtagadná hitünket, s egy követ fújna az eretnekekkel. Olyan büszke, olyan elutasító, ha errõl van szó. Máskor… egy jó szóval meg lehet vesztegetni, mint egy gyermeket. Ilyenkor sír és bezárkózik. Verseket és fohászokat fogalmaz… Ügyelni kell mindig, mikor kerülök elébe.

− Mikor vette kézhez a levelemet?

− A skót királynõ fenséged írásának felfejtése után fogadott. Szeme alatt karikák voltak, egyik hölgye mondta: sírása verte fel az éjszakát. Fenségedrõl beszélt: az egyetlen lovag, mondta, akiben még bízhatom. A császár fia… így beszélt fenségedrõl − le tudja csillapítani a haragvó vizeket. Ezt mondta, Lepantóról beszélt. Minden írást ismer, ami fenséged vitézi tetteirõl szól.

− Mire vár? Miért nem menekül Angliából?

− Fenség: a skót királynõ be van zárva. A baldachin, a trónszék, a kíséret: mind csak aranyozás a börtönrácson. Ha Erzsébet királynõnek úgy tetszik… holnap már nincsen Stuart Mária. Csendesen öletheti meg, méreggel, vagy felbéreltet egy mesterlövészt, felbéreli, hogy bosszulja meg Darnleyt… Vagy folytatják a nagy pert, s ítélettel oltatja ki életét. Egy hajszálon függ az élete. De Erzsébeté is. Így élnek ketten, egymás mellett. Ha ma meghal az angol királynõ − kinyílik a kastély, s Stuart Mária Anglia trónjára lép. Ám ha Erzsébet érzi a végét − elõbb megöleti Máriát. Mindezért ne tévesszék meg a jelentések, melyek úgy szólnak, hogy Stuart Mária vidám és egészséges. Az udvara nagyon kicsiny, fenség… az egész egy trónterem. Egy szék fér el benne… s ha Erzsébet úgy akarja: csak egy hóhértönk, amire lehajtja fejét.

Esteledik. Ridolfi ismeri Párizst, a Louvre-t s az udvar szokásait. Kisebb emberek segítik õt jó pénzért, szeretik is, ismerik a ráncos mosolyt s a jó angol posztókat, melyekkel kereskedik a talián. Így mennek ketten este a Louvre-ba, hogy a karzatok egyikérõl belessenek a nagyterembe. Ma is szokott ünnepségeinek egyikét adja III. Henrik király. Nem kell Juannak különösebb álöltözet, a haja fekete s az ajka körül csupasz. Doña Magdaléna, aki − utazása elõtt − látta álruhában, megkönnyezte: bajuszát akarta megmenteni. Rá gondol, amikor a tükörbe néz. Idegen ember, a szeme villan, fiatal így, szõrtelen orcával. Beillik vidéki kisnemesnek, aki a Sorbonne-on hallgatja a bölcsességeket.

Szolgák, testõrök engedik be õket. Laza és kedves a fogadás, mindenki a folyosókon jár, szolgálólányok cicáznak a testõrség tisztjeivel, mindenki játékos, jókedvû, táncra lesõ. Ki emlékezik már a vérfoltokra, melyeket oly nehezen lehetett lemosni augusztusban, Bertalan napja után?

A galériából pompásan látni mindent. Most Don Juan hajlik elõre, övé a legjobb hely. Szeme felissza a másik pompát. Madridban régen csak Párizst vigyázták, de mióta szegény Isabelle elment − megszakadt szabónõk, divatmajmolók, kesztyûvarrók, fodrászok körjárása, kevesebbet tudnak arról, mi van a másik fõvárosban. Õ most ellenség, ha észrevennék, börtönbe kerülne, s udvarias mentegetõzéssel bár, ott tartanák az idõk végezetéig: nincs Hispánia és Gallia között valóságos béke. A táncosokat nézi: a színeket, melyek egybeborulnak, a fények izzó kígyói, sok-sok fény, színes gyertyák, görögtûz szikrázó játéka. Innen a magasságokból még sohasem nézett ünnepet. Don Juan mindig benne volt, fénypont volt, körülötte zajlott a világ. Most egy a bújtatott nézõk közül, akik számára a jótékony szolgalányok felhoznak egy italra valót. Ridolfi mindenkit ismer. Ujja hegyén megelevenednek az oly sokszor hallott legendás nevek, a francia udvar nagy mozgatói, a selyembe öltözött, kényes kezû marsallok, a kegyencek világa, a titkos hugenották, a Guise farkas, maga az Udvar, melynek hátterében a nagy boszorkány, Medici Katalin forgatja a szerkezetet.

A király. A nyúlánk, erõsen festett ifjú kivágott nõi ruhát visel: a dekoltázs keble közepéig húzódik, paróka fején, körülötte virággirland: olyan, mint a római diadalíveken a maenadok valamelyike… Bot van kezében, fegyver nincs nála. Csupa virág, puhaság, fény, imbolygó, játékos mozdulatok. A lengyelek, amikor herceg korában királyukká választották − kezdetben imádták, megszelídítette e nehéz, vérbõ, szakadékos lelkû, civakodó embereket. S amikor Cathérine futára beérkezett Krakkóba, s bejelentette: IX. Károly megtért õsei közé − még azon az éjszakán titkon csomagolt… összecsomagolta a lengyel koronaékszereket, s vágtatni kezdett… Tizenhárom nap kellett Párizstól Krakkóig a futárnak. Lehet, hogy Henrik még ennél is gyorsabban lovagolt. Otthagyta a lengyeleket dühükben s szégyenükben, akik kereshették, merre is a király… S most itt van, különös, elnyúlt ephebos arcával, nyúlszemével, melybõl valami fanyar életuntság világít, mosoly s lenézés, antik közöny. Reggel misét hallgat, gyakran négyet, ötöt is, s ily módon hiszi, hogy fokozható a jámborsága. Este kivágott köntösben parádézik a férfi kurtizánokkal. Ha lányt kíván… ez udvari ünnep. Ilyenkor antik módon megtartják az alkalmi menyegzõt, s a férfi „mignons”-ok körtáncot lejtenek, miként valaha, az elmúlt istenek világában, Dionüszosz szõlõtrónja elõtt.

Don Juan nézi a legkeresztényibb király udvari ünnepét, mikor meglátja Margot-t. Marguerite de Francé, Navarra felesége. Ki számolhatná szeretõit, s ki számolhatná szava villanását, melyet idõrõl idõre feljegyeznek a követek, hogy ezzel fûszerezzék száraz és szürke jelentéseiket. Margót nem sovány… de e kövérkés alak csodálatos fejet hord, tündérien, könnyesen szép, változó, meghatóan kecses, a mosolya olyan, mintha virágba borulnának a fák. Itt is Isabelle-re kell emlékeznie. Don Juan lehunyja egy percre szemét. Látja Isabelle-t, amikor megérkezett, testvérként hódolt elõtte, együtt éltek a labdajáték izgalmában, átfogta karcsú, édes testét egy pillanatra, akkor, amikor ott remegtek a szobában, mert tudták, hogy Fülöp maga ment a komor Albával s Quijadával együtt Don Carlos szobájába, s valami elvégeztetett… Isabelle mosolya fájdalmasabb volt, anyás és teli. Margót vásottabb, ingerlõbb, kiszámíthatatlan… de testvérek voltak, s Don Juan tudja, hogy Isabelle-t szerette, titkosan s olyan áhítattal, ahogy Cid óta nem szerettek lovagok. Tizenöt esztendõs volt, s Valois Isabelle volt az elsõ királynõ, akinek megcsókolta kezét.

Lent táncolnak. Ez a tánc izgalmas a maga kiszámíthatatlan szökelléseivel: az udvariaknak mindezt tanulniok kell. A király rákényszeríti a tábornokokra és marsallokra, talán az udvari abbékra és költõkre is, akiknek ilyenkor parókát kell venniök s beöltözni hamis állatbõrökbe, khitonokkal fedhetik el rizsporral szelídített meztelenségeiket. A nõk csak keretet képeznek, énekük felszabadítja a vágyat: e férfiatlan bábokból egyszerre fog kitörni a hím: thyrsusuk elõlendül majd, mint valami félelmes, antik falloszjelkép, s a lenge köntösû maenadok valamelyike elsuhan a kis bejáraton a Louvre-kertbe, melynek udvara ilyenkor megreszket a csókok erejétõl.

Margót mosolyát látja s arcát, mely most fürdik a gyertyafényben. Majd megjelenik Navarra. A játékkirályság „Sire”-je nincs kosztümben, violaszínû nadrágjára ráesik a fény. Mintha csak véletlenül õgyelegne erre. Õ a nagy ismeretlen ebben a színjátékban. Ha kialudnék a Valois-k gyertyája − Franciaország trónja az övé. S akkor jaj mindenkinek, Gallia protestáns, eretnek országgá válnék, vér folynék minden sarkában, feltámadnának az Erynnisek. Ez az ember most ott õgyeleg, unt mosollyal, melyet csak néha szakít meg valami gúnyos villanás, biccent Margit felé, aki széptevõjével sugdos, keres egy kedves vállat, végigsimít rajta kesztyûs kezével, a másikkal megrázza a legyezõt. Navarra bókol néhány parókás, félmeztelen nagyúr elõtt, viszonozza köszöntésüket a thyrsusz-szal. Utána visszavonul az egyik rejtekajtón. Itt volt, jelen volt, nem fogoly éppen… csak nem engedik eltávozni az udvartól, aranyfonállal odakötött túsz. Meg ne torolhassa a Bertalan-éjszakát.

A tánc folyik. Margót szeme feltéved a karzatra. A szem kifürkészhetetlen. Meglátja Juant. Most szembenéznek, lehet, hogy valaki követi a tekintet röppenését. Ridolfi visszahúzza, fél, megremeg. Ha Don Juan belehull a bûvös szempárba, ha Margót jelt ad, s feljön érte a kamarás, hogy titkos, de szokott légyottra vigye a Louvre kacskaringós folyosóin át − minden kiderülhet, s minden összedõl. Ezt… csak ezt az egyet nem kockáztathatja Don Juan. A jelenés szétfolyik, a ráncos kufár elfedi a daliát. A zene belevág a maenádok táncába, a király int most, hogy megkezdõdhetik a virágos hintók korzója, jöhetnek a komédiások, akiknek sorában õ is majd énekel. Margót szeme még kétszer-háromszor felvillan a galériára. Még keres, de a felhõk… az aranyfelhõk már beburkolták a Louvre-t, melyben ottfeledkeznek a táncoló, boldog, különös istenek.

Luxemburg. Változik a tájék. Az elsõ vendégfogadónál lemoshatja hajáról a fekete mázt, levethetné a lovas legény gúnyáját is: kihirdetnék, hogy megjött a Helytartó. De az óvatosság azt javallja, okosabb még várni néhány napig, míg elküldi a városi tanácsokhoz a levelet, s Brüsszelbõl visszajön az elsõ kurír.

Németalföldön van: ez az Apa világa, melybõl ezer és ezer hír kerengett a madridi udvarban. De mind hamis volt, érzi Don Juan, ahogy a poros szekerekkel végigbaktatnak az országutakon. Itt néhány nap alatt többet lát, mintha esztendõkön át követjelentésekbõl tanulmányozta volna a németalföldi grófságokat. Az országút: tükör, Flandria megmutatja benne magát. Castiliában lóháton kisnemesek vándorolnak, a hidalgók mögött öszvéren a szolgák, gyalogszerrel a komor aszkéták s a tréfás, kéregetõ diák. Itt minden másként van, bõségesebb, valami nyers, testi vidámság élteti az embereket. Egy zarándokcsapat kerül útjukba, zsolozsmájuk emlékeztet a lakodalmas énekekre: legtöbbje nagy hasú, zsíros képû, dudaszóra emelgetik a lábukat.

Ahogy beszél velük − érzi, hogy szertelenül gyanakvók. Féltik szokásaikat, melyek szabadságokká formálódtak, büszkék a hagyományra, féltékenyek a szomszéd grófság rokon lakóira is. A pénz egyetlen szenvedélyük: a falusi tanácsok is szüntelen számolgatnak, sokféle módon sarcolják az idegent, miközben kegyes igéket szajkóznak − a portékákra újból és újból kivetik a vámokat.

A vér aligha ver fel zsarátnokot bennük, az útszéli kocsmákból nem csap ki hangos szó. A gyerekek lomhán õgyelegnek, tarka sipkájuk libeg a szélben, nem kergetik egymást vad fogócskákban, körjátékuk ünnepre emlékeztet.

Papokat lát, tokásak, jóltápláltak, hiányzik belõlük a castiliaiak lázas tekintete. Valószínû, hogy itt a feloldozást is másféle bûnökre adják, mint Hispániában, ahol a vétkes szenvedély hõsi formákba öltözik.

Az utasok az ivóban csendesen beszélgetnek. Don Juan közéjük elegyedik, könnyen beszél velük, ha vallonok; szavukat inkább sejti, ha flamandul szólalnak meg. Jobbára vásárosok, akik hazasietnek megmaradt vagy újonnan vásárolt portékájukkal, õt is úgy veszik, mint messzi földrõl jött kufár legényét, aki beszéli a vidék nyelvét… Egy pint sörnél megoldódik a panaszok áradata. Egyiket egy falu határában fosztották ki a spanyol zsoldosok, csak az maradt meg, amit feles óvatosságból elõbb begyûrt bõrnadrágjába. Erre mindenki mond valami történetet a betolakodott idegenekrõl: egy borjú halálát, letepert asszonyt, feldúlt borpincét. Száz és száz fájó, sérelmes emlék, ahogy mondják, a flamandok lassú, szenvedélytelen szavával. Úgy veszik a spanyolokat, mint sáskajárást, nagy vezeklésnek a nép bûneiért, mely egyszer mégiscsak véget ér, mint a Purgatórium.

Minden szájból a terciók gyalázatát hallja, s nem mosdatja õket senki egyetlen szóval sem. Keserûen emlékezik arra, amit õk maguk hirdettek Madridban, önmagukról − egy francia marsallnak sokat idézett szavával: „ötezer spanyol annyit tesz ki, mint ötezer nehéz lovas, ötezer karabélyos lovas, ötezer gyalogos muskétás, ötezer hídépítõ és árkász − és ötezer ördög”. Odahaza − szemük fénye volt ez a zászlóaljakba rendezett gyalog katonaság, mely mûvészetté formálta mesterségét: a háborút. Ám itt másként hallja mindezt − az emberek gyûlöletének vastag humuszából hajt ki, nem remélnek tõlük, spanyoloktól semmi jót, csak összeszorítják az öklüket. Tisztátalan, idegen fajtának érzik az idegeneket, vallásos megszállottság lovagjainak. Éhes naplopók, akik az aurisacrafames ösztönével portyázzák végig a grófságokat… Zsákmányt, kalandot, eleséget keresnek, asszonyt is, semmiért nem kell fizetniük. Mindezt rosszkedvûen s garázdán teszik, hiszen minden zsákmány, minden sarc kevés nekik, valójában csak arra várnak, hogy hátralékos zsoldjukat megfizesse végre Fülöp. Németalföld − önmaga emberi remekmû. Déli és északi grófságokból áll, melyeknek tarka kiváltságszõnyege elborítja a nemesek, polgárok s pórok világát: a pergamenek szava Burgund egykori hercegeire emlékeztet. De életformájuk ma más már, messze látnak, értenek a tengeri emberek nyelvén, Indiáról álmodoznak, kikötnek hajósaik Angliában, Norvégiában, mindenrõl híreik vannak, nem lehet megtéveszteni õket sem földi, sem égi csodahírekkel, mint odahaza a castiliaiakat.

Minden másként van, mint ahogy otthon mondták. Mint ahogy Nápolyban Granvelle mesélte, Antonio Perez elébetárta a Despacho Universal hûvös szobáiban. Minden másként van, mióta az utakon vándorol szolgalegény képében, Ottavio Gonzagával, az olasz nagyúrral, akire nem gyanakodnak: lombard, õ is szenved, közös iga alatt nyögnek, mindkettõjük nyakán az átkozott spanyol. Mi mindent hall másként, mint azelõtt. Az Orániai odahaza amolyan kedélyes szörnyeteg, fabábu, kifaragott „Taciturno”, eretnek, aki visszaélt Fülöp nagylelkûségével, álnok módon élvezte a rázáporozó udvari kegyet, mely õt mint Flandria elsõ fõurát megillette. Hányszor mesélték el odahaza, hogy az öreg császár a brüsszeli szertartás alkalmával görcsös kezét az Orániai vállán nyugtatta, elhalmozta kegyeivel, a Gyapjú lovagja lett. S ez az áruló a leggonoszabb mindjük közt, pótolja a kiesetteket. Pótol mindenkit; mióta kezében tartja Hollandot s Zeelandot − Németalföldön pusztít a lappangó háború.

Ám itt az ivóban más formátumot kap Vilmos herceg. A nagy, sötét fenevadnak, Albának emléke sem enyészik el nyomtalanul. A vésztörvényszék nem nézett a kiváltságok szövegére, egyaránt nyakaztatott, égetett, négyeltetett: Horn és Egmont grófjait éppúgy, mint zsíros polgárokat s azokat a kisembereket, akiket eretnekség gyanújába vett, ha lázadó kiáltványt találtak náluk vagy a kéményben elrejtve egy muskétát. Alba úgy hitte, alapos munkát végzett: fejeztetett, akasztott, azzal is gyötörte õket, hogy kegyetlenül felemelte a fejadót. A seigneur naturel halavány képét, melyet távoli s lovagias emlékek lengtek körül Károly korában − õ tette valósággá, õ égette be az öntudatba. Alba… Don Juan sohasem szerette e korlátolt, nagyravágyó, mindig sértõdött fõurat. De senki sem tagadta, hogy õ a Királyság legodaadóbb grandja, utolsó leheletéig engedelmes, körültekintõ hadvezér, jó szervezõ, kevéssel beéri: ha szükséges − sajátjából pótolja a zsoldot. Alba mindent elvállal, mindenre használható. Csak éppen módszerei félelmesek. Szegény Ruy Gomez elégszer intette Fülöpöt, mielõtt úgy határozott a király, hogy Alba csendesítse majd le a háborgó Németalföldet. Most itt, az országutak mentén, fogadók és ivók pitvarában hallja Juan − ki volt a kegyes herceg, akit a király − mint annyi más jó hívét − visszatett helyére, a pengét elnyelte újból a tok.

Itt Alba a castiliai ördög legsötétebb cimborája. Vérszívó pióca, alattomos lidérc, akin csak az agyafúrtak, boszorkánymesterek tudnak túltenni. Helytartósága alatt egész Németalföld megváltozott: mindenki valamit színlelt, a lélek álruhát hordott, a keresztet vetõ kéz átokjelet rajzolt, támogatták a menekülõ „rongyosokat”, a tenger ördögeit, a boszorkányokat, azokat, akik titokzatos hírekkel vándoroltak, a genfi prédikátorokat, akik már kikezdték a déli grófságokat is. Alba a nagy ellenség s mögötte a Sátán: Fülöp. Az országutakon, az ivók titkos kamaráiban másféle fafigurákat lenget a szél: nagykalapos hidalgó, Alba hercegének jellegzetesen kemény arcával, a pedert bajusszal s sötét szakállal. Nyakán kötél, dúlt férfiassága, talpán gúnyirat. Ez a felelet az Orániai képmására, akit könnyû lándzsáikkal böködtek a Casillában a lovagok.

Mindennek más színe és íze van. Nõvére, a kedves s szelíd Pármai Margaréta, aki õelõtte volt helytartó, s aki most pármai rezidenciájában õsz hajával bolyong: ott szeszélyes, ostoba kis boszorkány, örökösen panaszos, sértõdõ, siránkozó vénasszony, aki már nem kap hímet a palotába, s talán épp ezért szenvedélyes jelenetekkel fûszerezi a kormányzat nehéz mesterségét. Ilyenné vált az útszélen Osztrák Margit, Farnese özvegye, Parma fejedelemasszonya. Az „útszél” csak egyet kímél − az Apát. Carlos alakját köd lepi be: õ a kis emlékezetû nép „hajdan”-ja, „jobb idõk”-je, „egykor”-ja. Minden mesés, jó s emlékezetes az õ idejében történt, az õ szelídebb keze, flamand szava, testi mivolta itt él az emlékezés közén. De miféle Imperátor ez, akit õk, maguk közt megõriztek? Cseppet sem hõsi, inkább ivópajtás, aki görnyedt testével, nagy hasával pirkadáskor kezdi, s alkonyatra végzi a villásreggelit, Carlos, aki úgy beszél, alkuszik, káromkodik, mint õk, néha ízesebben is az uraknál, akik finnyásak, szeretik franciára cserélni az õsök egyszerû szavát. Ez a Károly örökösen pénzzavarban tengõdik. Amikor megszorította Szász Móric, vagy Tuniszba kellett − ok nélkül − hajókáznia: bezzeg megcirógatta a zsíros polgárokat, könyörgött egyet, s megszelídültek a tokás arcok, nyúltak az iszák után. A császár elõ tudott mindig varázsolni forintot, ha arról volt szó, hogy másként már harmadhónapja nem kapják meg zsoldjukat a katonák. Károly ítélt, rendelkezett, behajtott adókat. De mindezt olyanformán, mint ahogy a seigneur naturel teheti. Nem sértette meg a privilégiumokat, ismerte e kiváltságok elejét és végét, betartotta õket. Zsarolt, katonát szedett, hajót rekvirált, taposta a protestánsokat: de mindezt flamand köntösben, ajkán az ájtatos flamand közbeszéddel.

Mindezt az úton tanulta meg Juan. Minden más volt s minden emlékezetes. Önmagáról is hallott. Mert már Németalföldön tudták küldetését. Ezeket a jó polgárokat kevéssé érdekelte Lepanto. Távoli ország a Török birodalma, fényei s árnyékai nem érnek ide, arrafelé nem hajóznak soha genti vagy bruggei hajók. Távoli fények: Lepanto, a berber partok. De arról mindje hallott, hogy tûzzel és vassal verte le egyszer a mórok lázadását. Don Juant megelõzte már a félelmes hírhadjárat, a kisnépek képzeletében õ is átalakult. Osztrák herceg, javából: nõrabló, kortyondi, pompakedvelõ, dölyfös. Fene adta fattyú, nem szégyelli, hogy anyja, aki bizony már az ötvenest tapossa − Gentben tart udvart, sikamlós széptevõivel. Juan: a király testvére, ízig-vérig vérszomjas, a spanyol terciók szemefénye, akinek egy intésére megint megkezdik a mészárlást. Amit igyekezett jóvátenni Parmai Margaréta vagy a színtelen, szerényebb Requesens, Castilia nagykomturja − azt most minden bizonnyal összekuszálja újból a második Alba − a bastard Don Juan.

Tanult. Minden szó, minden fordulat jelentett valamit. Hallgatott, néha hajnalig ült, fizetett az öregebb vásárosoknak, akik végigjárták a tartományokat: mindenkit s mindent ismernek, összeszedik a hamis s az igaz híreket. Valami derengett benne. A hír megelõzte, s minden szóban, mely torz formájában elébe szóródott: volt valami igaz. A magban felismerhette a madridi kancellária titkos utasításait, a legbizalmasabb királyi instrukciókat, a kormányzóknak, várparancsnokoknak adott rejtjeles parancsokat. Mintha kémek és leselkedõk hálójában vergõdnék itt minden spanyol, kikémlelik, befonják, tudják szándékait attól a perctõl kezdve, hogy belép a mágikus flandriai körbe, mely olyan öreg, mint a fehér földrész.

− Quid nunc? − kérdezte mosolyogva este Ottaviótól, akivel megosztotta egyszerû szobáját. Mit tehet most a hírfoszlányok ellen, amikor végre megérkezett Don Juan. Lassan egybefutnak a hírek, kimentek a meghívók a nagy hûbéresekhez, várják a brüsszeli tanács válaszát, ez a válasz döntõ lesz, most Brüsszel helyettesíti a Szenátust, melyet nem célszerû összehívni ebben a pillanatban.

Brüsszel elküldi üzenetét. A titkos ügynök, aki ugyanazon a postakocsin jön, mint a városi, lomha futár − mert itt nem siet senki, nincsenek agyonhajszolt, tajtékos lovak − elmondja, hogy a Magisztrátus nagy bajban volt, amikor megkapta Don Juan üzenetét, melyben hódolást kér, ünnepélyes beiktatást. A tanács ugyanakkor Vilmos herceghez is küldött üzenetet. Igaz flamand módra kíván szolgálni egyszerre két urat, nem szakít a seigneur naturellel, de tekintetbe veszi az északi, még természetesebb urat: Oránia hercegét. S Vilmos, persze, annyit üzen: eb ura fakó, kifelé a spanyolokkal… A városi tanácsban hangosak a fiatalabbak, akik nem bírják az Alba-szagot. Õk forgatták ki a Tanács válaszát: szívesen fogadják az új helytartót a megilletõ tisztelettel − amennyiben megesküszik arra, hogy megtartja a genti kompromisszumot, kivonja Németalföldrõl a spanyol katonákat, s ezeket haladéktalanul útnak indítja Spanyolország, Itália, de lehetõleg a pokol felé.

A titkos királyi utasítás, melyet Madridban kapott, úgy szólt: kesztyûs kézzel kell bánni a Tartományokkal, el kell feledtetni Alba véres korszakát. Hiszen Fülöp ezt írta második levelében:

„…az ön elutazása után még egyszer átgondoltam az utasításokat és tanácsokat, melyeket önnek adtam a németalföldi béke helyreállítása érdekében s a spanyol katonaság szükséges visszavétele szempontjából, nem mulasztva el mérlegelni azok további felhasználását sem. Távozta után gondolkoztam, mi történjék ezekkel a csapatokkal, vajon a pillanatnyi helyzet alkalmas-e a tervezett angol vállalkozás végrehajtására? Egyfelõl arra a meggondolásra jutottam, hogy a jelenlegi pillanat talán a legjobb lenne arra, hogy ezen ország királynõjét meglepetésszerûen foglyul ejthessük, s a katolikus hit visszaállításával ebben az országban az Urnák nagy szolgálatot tegyünk, így több gondolat is született bennem mindezzel kapcsolatban. Más oldalról nem szabad szem elõl tévesztenem, mily felelõsség terhel bennünket, ha mindezt kellõ ok s a biztos sikerre való kilátás nélkül kezdeményezzük, amikor is tekintetbe kell vennünk mindazt a nyugtalanságot, melyet ilyen vállalkozás a keresztény népek közösségébõl kivált… Épp ezért az végsõ elhatározásom, hogy ön ezen lépések megtételére csak akkor határozhatja el magát, ha Németalföldön a tökéletes rend és nyugalom visszaáll. Akkor meg kell majd gyõzõdni arról, hogy az angol katolikusok segítsége elég biztos alapokon nyugszik-e, mert hiszen a leggyengébb s legkisebb országot sem lehet elfoglalni az ország lakói egy részének segítsége nélkül… Ha úgy látja majd, hogy a királynõ az ön helytartói küldetését ürügynek tartja csak s a partokat megerõsíti − úgy önnek egyelõre el kell temetnie a vállalkozás tervét. Hogy egészen eloszlassa gyanakvását, azt tanácsolnám, hogy az említett királynõvel szemben legyen igen barátságos, s igyekezzék minden felmerülõ ügyben elérni vele a jó egyetértést…”

Fülöp: most az egyszer − elég ritka ez − felfedte mûhelyének titkát. A benne dolgozó pró-t és contrá-t, a vágyakat és aggodalmakat, az egész titkos folyamatot, mely végül a semmit meg nem tevéshez vezet. Az escorialbeli sápadt ember sohasem indult még hajnali lovaskalandra, nem ragadta el merész vállalkozások regényessége, nem élt Cid fénykörében, nem utánozta Carlost, aki egy szál kardra hívta ki a francia királyt. Fülöp aggodalmas, alkimista mérlegén adagolja a bajt és veszélyt, retteg a pénzszûkétõl, hallja a kereszténység morajlását, érzi az egyetemes felelõsség súlyát, mintha valóban õ igazítaná sorsát az egész emberiségnek.

Ez az írás van a kezében, amikor megjön a brüsszeli Tanács levele. Ki tudná megmondani, mit csináljon itt, a méltatlan helyzetben, a forrongó Németalföld szélén, amikor minden szavát, minden mondatát kémlelik, elõbb ismerik a királyi levelek tartalmát, mint õ? Az Orániai keze − úgy látszik − messzebbre ér, mint a spanyolok aranya, mit csináljon a garázda, fizetetlen spanyol helyõrségekkel, a szabódó polgárokkal, a hajlongó, kétkulacsos fõurakkal, akiknek lelkében ott ég a seb: Horn és Egmont., a vér a vérpadon még alig száradt meg.

A terciók kéznél vannak. Egyetlen nagy kalandba elindulnának így, üres erszénnyel is õutána, ha a hódoltatott várost nekik ígéri játékszerül. De nem az a cél, hogy második Alba legyen. Az Eboli-palota nem azért tett meg mindent, hogy õ is utánozza gyûlölt riválisukat. Maga a király is megelégelte azt a Santo Ondót, melyet Alvarez itt berendezett. Ravasznak lenni, mint a róka, okosnak lenni, mint a kígyó… Csak éppen nincs katonája, nincs pénze, nincs elfogadott joghatósága, nincs birtokában a király pontos utasításának, alig vannak segítõtársai.

Így indulni neki az útnak. Levelez, szelíden és türelmesen a városi Tanáccsal. Most minden a genti konvenciók tizennyolc pontja körül forog. Ez formájában alázatosnak látszó, a valóságban a hûbéri köteléket széttépõ okmány, melyet az Orániai sugallatára kötöttek a németalföldi tartományok. Ezekre a pontokra kell esküt tennie, mielõtt bevonulhat a brüsszeli palotába, elfoglalhatja Mária, Alba, Parmai Margaréta, Requesens helyét. Esküdnie kell a pontokra, s hazaküldeni a spanyolokat!

Kiküldeni innen a spanyolokat… Szárazon-e vagy vízen? E látszólag mellékes kérdés a gyúpontja az egész titkos diplomáciai aknamunkának. Ha szárazföldön indítja el a terciókat − azok végigpusztítják ugyan mentükben kissé Brabantot, de utána elhagyják a tartományokat, elfordulnak Itália felé. Hogy ott kinek a nyakára hágnak − az már nem tartozik a németalföldiekre. Ám ha valamelyik északi kikötõbe gyûjtik õket, hogy ott hajóra szállva érjék el a spanyol partokat − ez magja lehet a legkalandosabb vállalkozásoknak is. Közvetlen közelben ott van az Orániai fészke − Holland és Zeeland: Vilmos meg fogja akadályozni, hogy az õ szomszédságában gyülekezzenek a spanyol katonák, akik egy adott szóra betörhetnek, megszállhatják Hollandiát. De a katonák akkor sem egészen veszélytelenek, ha már hátára vette õket a gályák sora. A tenger türelmes, a kormányt az alkonyatban el lehet fordítani, s a spanyol partok távoli köde helyett hajnalra elérhetik a fehér sziklás doveri kikötõt. Ezt mindenki tudja a tárgyaló felek közül: ezért harcolnak a jó polgárok, hogy a terciók szárazföldön s ne a tengeren távozzanak.

Don Juan szeretné háromszoros fallal körülvétetni magát. Elszigetelni a szándékokat. De az átkozott bizonytalanság, örökös harc, sohasem tudja, ki az ellensége? A szavak kettõs, félelmes értelmükkel kísértenek: ha „szabadságjogot”, „õsi kiváltságokat” emlegetnek, ha a „seigneur natúréi természetszerû gondoskodásait”, ha az „éghajlat okozta különbségeket” hozzák fel, a finom fül már meghallja: ez lázadás. Így állnak ellen a flamandok a spanyoloknak: ha lehet, tíz körmükkel, ha túl gyengék még hozzá: ezekkel az ájtatos szavakkal, melyek mögött meghúzódik a kálvinisták szívós, elnyûhetetlen ereje. A tanácsurak hithû katolikusok, legalábbis ennek látszanak, s lám, mindegyik aláírta a felségfolyamodványt, mely a vallások szabad gyakorlását kéri a genti pontok szerint. Hogyan egyeztethetõ mindez össze azzal az eltökéltséggel, azzal a meg nem alkuvó, harcoló egyházzal, amelyhez õ is, az Úrtól küldetett Johannes − hozzátartozik? S neki mégis alkudnia kell a pontok miatt. Hazaküldi a szöveget, hogy otthon elemezzék az egyháztudósok, s utána a király adja meg neki a felmentést: esküdhetik-e rájuk anélkül, hogy ezzel megszegné a király hûségét s az Egyház németalföldi jogállását.

Csupa bonyolult, nehéz elméleti kérdés. Most kell emlékeznie azokra az órákra, amikor Farnese Sándorral együtt hallgatták a Korona jogászait.

Milyen könnyû volt mindez, utána vívás s lándzsahajítás következett. Hiszen… ha itt is ki lehetne rohanni a jó flandriai utakra, valami félelmes lovaskalandba, vágtába, tengeri portyázásba… Ha nem fojtogatnák a paragrafusok, konvenciók, titkos megállapodások jegyzõkönyvei. Mindez az iszalag, mely körülöleli, elszigeteli hõsi múltjának világától. Az Istentõl küldött Johannes alkudozó államkufár lesz, ravaszdi miniszter, felsõbb hatalmak füllentõ prókátora. Nincs fegyvere, azt kiütötték kezébõl. Nincs határozott célja, mert még ezt sem közölte Fülöp. Az angol korona? Hiszi-e, hogy életre kel egyszer a kaland, kikötnek a spanyol gályák a krétás angol partokon, s õ maga rohanhat a szépséges skót királyasszonyért, aki ott senyved a tó partján, méltatlan börtönõrei között… kiszabadítja, s már másnap megkondulnak a harangok a várkápolnában… Don Juan de Austria Skócia és Anglia királya, a Regina jogán. De hiszi-e ezt õ maga is? Ha olvassa Don Felipe levelét, e habozó, egymásba öltögetõ gondolatokat, melyeknek nincs eleje s vége… csak annyi: „még ne, most még nem tehetjük… még meg kell gondolnunk, hogyan egyeztethetõ össze mindez azzal, hogy a Keresztény Világok protektorai vagyunk…” Így él pénz nélkül, pedig ez a legszorongatóbb. Az apa, Carlos, mesteri módon forgatta a szegénység köpenyét. Mert õ volt a világ leggazdagabb embere, az Indiák mesés császára. Csak éppen nem volt sohasem pénze, s cirógatnia kellett az antwerpeni zsidókat, hogy a legközelebbi ezüstflottára nyújtsanak valami elõleget. Ám õ bírta hõsiesen, fél századon át ezt a különös pénzszûkét. De Don Juan nincs ehhez szokva, õ is zsoldot kapott, mint Fülöp mindegyik minisztere s katonája, késedelmesen s vontatva, de egyszer csak megkapta. S most, hogy maga ura lett, uralkodó az uralkodó helyett − házalnia kell kölcsönökért, elfeledni, mit írt az írás azokról, akik a kamatot szedik. Beszélni a bruggei s amszterdami bankárokkal, akik mosolygó arcuk mögé rejtik nagy bizalmatlanságukat: hátha az Orániai lesz az erõsebb, s õk aligha perelhetik teljesítésért az Escorialt. A seigneur naturel nagy úr, de a váltó, a lettre de change alá inkább jobb aláírásokat szeremének… s valami fedezetet, ha csak néhány szépen csiszolt gyémántot a kékfényûekbõl, mert tudják, hogy a fenségnek ilyen is van… nem, nem a sárgafényûeket, mert ezek kevésbé értékesek…

Így élni. S akkor jelentik az õ titkos ügynökei az Orániai udvaránál, hogy Vilmos herceg mindent tud, ami itt, Párizsban s fõként Madridban történik. Minden jelentést, minden parancsot megkap, amit Fülöp s kancelláriája kiküld a Németalföldre. Mindent tud a Taciturno, félelmes ez a mindentudása, mely ott húzódik meg csendes, kifürkészhetetlen szavai mögött. Hívei is érzik, hogy mindent tud. Félnek tõle, és hisznek benne: varázsmester. De õ csak az Istentõl küldött Johannes… s a pápai legendának itt, Brabantban s az eretnek Flandriában nincsen semmi látható ereje.

A másik boszorkánymester ott élt a Despacho Universal varázsszobájában, úgy érezte: lassan kezében van a világ. Ha esténként hazament, s az úton valaki a kocsiablakába levélkét vetett be, titkos jelentést vagy könyörgõ folyamodványt: úgy érezte, a király csak árnyék. Õ, Antonio Perez az, aki helyette, nevében uralkodik. „Ne nõj az égig” − mondta esztendõkkel ezelõtt, Lepanto után önmagában, amikor az egész spanyol világ héroszként ünnepelte Don Juant. Mint kard mesterét − lenézte, a rotterdami Erasmus hûvös szavával élt, ha katonákkal találkozott. Kissé az õ tanítványának érezte magát: undorodott a nyers erõtõl, nem szívlelte a tömeget sem a maga ostoba változásaival. A finom intrikák mestere volt, szívesen dolgozott az olaszokkal, akik a „combinazioni” szövevényeinek hálójába fojtották bele politikai ellenfeleiket. „Ne nõj az égig” − mondta, valahányszor felcsapott a Don Juan-legenda, a bûvös fattyú elõrenyújtotta kezét: gyõzelmet hozott vagy hírt adott arról, hogy országot hódított vagy békített, s most bíbort vagy koronát kíván. Ilyenkor megkezdõdött a „lehûtés”, ahogy ezt maguk között Doña Anával eltervelték. Kissé kiengedték a kötelet, majd visszahúzták. A király keze − az õ keze volt. Õ adagolta a gyanakvást, a félelmeket, õ csepegtette bele a Felség fülébe a gondosan megfogalmazott mondatokat. Az a kép, melyet õ festett a király öccsérõl: nyalka, hódító lovagot ábrázolt, valóságos homme-á-femme-ot, akiért bolondulnak az asszonyok, s õ egy kedves kaland kedvéért elfeledi, hogy miért is sürgõs az utazás, mint ahogy megállt egy délfrancia udvarházban akkor is, amikor a genti felkelés lángja már elárasztotta Flandriát. Az õ Don Juan de Austriája talpig vitéz, úriember, talán alkalmas kormányzó is, ha engedelmeskedik azoknak, akik vezetik. Jó fiú, de az Úr heves vérmérséklettel áldotta meg, nem mérlegeli eléggé a tetteket, s annak várható következményeit. Szépen beszél és könnyen: így kerül hátrányba a Taciturnóval szemben, akinek minden szava meggondolt álnokság, csak akkor beszél, ha valamit valójában mondani akar. A Perez formálta Don Juanban lángot vet az atya vére: áhítja a koronát, perzsel benne a vágy, hogy elérje Carlos dicsõségét.

A kép kegyetlen, de néha igaz. Perez úgy szabta egybe a követjelentéseket, titkos ágensek céduláit, Don Juan saját levelét s szavát, hogy bizonyított mindent, az õ Don Juanja hiteles volt, csak éppen egyoldalú. A király óvatos. Hitt ebben a Juanban, de tudta, hogy a Perez alkotta kép mögött van a testvér, az érzékeny, lobbanó, hûséges fattyú, akire birodalmának szüksége van. Pereznek igaza lehet akkor, amikor nem engedi szabadjára, nem hagyja jóvá terveit, rövidre fogja, ha túl sok aranyat kér, takarékoskodik az ezredekkel, keménykezû titkárt ad melléje, akinek fékeznie kell urát.

A Verdinegro lassan kegyvesztett lett, elõbb maguk közt. A száraz papírmoly, a szûk látókörû, de feddhetetlen Escovedo − Don Juan mellett kapta meg életének elsõ döntõ élményét. Valami történt vele, ami néha megesik az ötvenesztendõsökkel: a férfiélet e komor fokán − felébred benne a vágy, a gyermekkori regény. Juan de Escovedo, akit odaláncoltak asztala mellé az akták, most egyszerre fiatal lett, átvette urának izzó kedvét, megtért hûségére, hitte, hogy gazdája valóban Istentõl küldött Johannes, akinek keze közé fektette le az Úr a gyõzelem babérjait. Escovedo hitt urában, így elsõnek õ érezte meg a hûvös szeleket, melyek fújdogáltak az Escorial felõl.

Don Juan s Escovedo is − korukban éltek. Ismerték persze a cselszövények sûrûségét, a titkos megbízottak munkáját, a pénz szerepét a kancelláriák mélységeiben. De természetük szerint nem voltak intrikusok, s így háttérbe szorultak olyan mesterekkel szemben, mint az Orániai, Antonio Perez vagy épp maga Fülöp. Don Juan hosszú leveleket diktált, melyekben a köteles alázat szavát gyakran elnyomta a keserûség, vádolt és védekezett, de minden szaván érezni lehetett: e levél írójának nincsenek titkos, leplezett szándékai. Don Juan lojális volt − épp ezért duzzogó, sértõdõ, fellengõs, mint aki szántszándékkal leplet dob érdemeire, szívesen játszik azzal a gondolattal, hogy itthagyja e fényes világot, elmegy hittérítõnek távoli földekre. De mindez csak szavak játéka, senki sem veszi tõle, Németalföld helytartójától komolyan. Senki sem akarja bántani a valóságban. Csak épp lenyírják a szárnyát. Don Juan tegye puhává brüsszeli fészkét, de ne röpüljön Anglia felé.

Stuart Mária: hatalmas köteg akta, néhány tisztviselõ a Despachóban, sokrubrikányi pénz az angol titkos ügynökök között. Címszó, mely mögött elbújik a maréknyi spanyol érdek, egy vár a Világbirodalom szellemi végein. Ki gondol magára az asszonyra, aki ül kastélyában, egyre kevesebbet lovagolhat ki, sólymai után elveszik lovait, majd a kutyák következnek, hosszú-hosszú órákon át egyetlen társa a hímzõtû s a guzsaly marad? Csak éppen él, s ha holnap Erzsébetet eléri amaz összeesküvések valamelyike, melyek Walsingham akarata ellenére, ám néha épp az õ titkos szándéka szerint oly dúsan tenyésznek a Szigetországban, ha Erzsébetet felveri a puskapor, kigyúl a palota, golyót kap vagy hat a méreg, melyet elkever a szakács: már másnap megnyílik a börtön a jogos örökös elõtt, Stuart Mária mint a trón várományosa bevonul a Westminsterbe. Ezért vannak az akták, a kiutalt pénzek, az ügynökök. Stuart Mária éppoly kalandor, mint azok, akiket a Korona különféle országokban fizet. Csak éppen az õ fejét szent kenet érte, a fülöpi világrend hite szerint az Úr különös kegyelmét élvezõ király. Mária és Don Juan? Tervezetek az aktarengetegben, egyike ama combinazioninak, melyekre joga van minden kancelláriai tanácsosnak. De a valóságban… mindez messze van.

Gályák kellenének hozzá, hajók és tengerészek, szelíd csatorna, sok pénz, s egy félrevezetett Angliai Erzsébet, aki nem védi a partokat. Mindez nem tartozik az aktacsomóra. A király részese az összes titkoknak. A király vár. Mindent tud, ami baj, nehézség, akadály és gyanú. Ezért nem írja meg sohasem a levelet Don Juannak: gyûjtsd össze a partokon a terciókat, hajózz be, az elsõ széllel támadj az angol part ellen, szabadítsd meg Máriát, s utána megkoronáz majd téged Canterbury érseke.

Ezt a levelet várják futárral Flandriában, Brüsszel, az elzárkózó, duzzogó, intrikus Brüsszel kapui elõtt, ahová a Helytartót a rendek még nem engedik be. A levelet várja Don Juan s Escovedo. Ez a levél nem érkezik meg soha.

Gentben él Barbara Blomberg. Víg özvegy lett, mióta meghalt férje, a szürke kancelláriai ember, aki egy császári járadék kedvéért fedezte szégyenét. Mintha kissé visszatértek volna a regensburgi napok. A szállás majdnem fejedelmi volt, a bérelt villában cselédséget tartott, fáklyák világították meg a bejárat elõtt az utat, s a csendes, nyárspolgár gentiek, akik szemében a város finom mûremek volt − megbotránkoztak a különös özvegyen, aki éjszakáról éjszakára kergeti ötvenes esztendõinek örömét.

Juant nem látta csecsemõkora óta. A fiú csak névrõl, egy-egy levélbõl ismerte anyját. A Ház legendája befonta õt is emlékanyagába: a regensburgi polgárlány szépsége, gráciája hozzánõtt a Barbara névhez, õ volt, aki lebilincselte az öregedõ császárt, elõcsalta ifjúi éveinek szenvedélyeit.

A helytartó itt volt Németalföldön, s itt volt Gentben, e kétnyelvû városban az anya. Escovedo fejcsóválva mutatta urának a városi tanács jelentését, mely az özvegyasszony zajos vigasságáról számol be: ez mind persze Don Juan ellen szólt, akinek tekintélyét nem öregbítette e különös anya. Az olaszok − Farnese s baráti köre − mosolyogtak ezen: az õ világukban a „bastard” szabályos valami volt, az olasz rezidenciák körében mindenütt éltek ilyenféle asszonyok. De a spanyolok közt mindez szégyennek számított, s Don Juan hosszú levelezések sorát bonyolította le Hispániával, míg el nem döntötte, hogy ha kell, csellel is − Spanyolországba csalja Barbara Blomberget, ahol majd megszokja az ájtatos, végsõ útra készülõ özvegyek jámborabb stílusát.

Látni akarta. Ezer gondja volt, a sors ott kopogtatott Flandria kapujában, minden nap valami váratlan fordulatot hozhatott. A kancelláriában feldagadtak az írások, a hírvivõk vágtattak a világ minden tája felé − de Don Juan az anyára is gondolt, aki sohasem törõdött vele. Csak épp befogadta a császár magját, énekelt s kacagott, nem törõdött vele, nem köszöntötte Lepanto után sem fiát, csak nagy sokára, amikor egy széptevõje számára stallumot kért a tengerészeméi. Az anyára gondolt, aki itt van, néhány órányi lovaglásnyira tõle, az édesanyja, akinek semmit sem köszönhet, csak az életet. Látni akarta az anyát. Ez régi, gyermekkori kívánság volt, azóta, mióta a lélekbeli anyától, Magdaléna de Ulloától megtudott mindent, amit akart, s amire Doña Magdaléna válaszolhatott. Most felizzott a parázs. A kurír Gént felé szaladt, a város kapujában a Helytartó nevében kért bebocsáttatást. Utána megkereste az Aranyostoros házat, megállt a küszöb elõtt, várta, míg átadják az úrnõnek − aki itt újból csak Barbara Blombergnek hívatta magát − a levelet. Mit érzett az anya, e nem okos asszony, aki a fejedelmi kaland árnyékában élte le hívságos életét? Válaszolt Juannak: nagyúri, kissé szertartásos formában, mely megcsillantotta, hogy õ is éppúgy hozzászámítja magát a kivételesek világához, mint amennyire fia. „E szerény hajlék egyszerûségében szívesen látom önt, kedves fiam, elõre örülök annak, ha személyesen is megismerhetem…”

Farnese Juan kezére tette kezét, amikor készült a második válasz, melyben közölte érkezésének napját és óráját: „Juan, gondold meg, ha egyszer elmégy hozzá… ezen már nem lehet változtatni… nem felesleges-e ez a látogatás?” A helytartó mosolyogva hárította el a barátot, elsõ szárnysegédét s bizalmasát, Orgaz grófját küldte el anyjához, fényes kísérettel: Madame Barbara Blombergnek − így címezte, s a Madame itt rangot adott, helyettesítette a nemesi címet, melyet Don Juan nem viselt soha.

A köd gyakori vendég Flandriában, a tengerpart felé vágtatva beborította, mint egy köpeny. Így érkezett meg néhány kísérõjével együtt rangrejtve a fiú, hogy eleget tegyen a benne felcsapó vágynak, megismerhesse az anyát. Szeretni? Élt-e benne az ösztön, szerepe volt-e a gyóntató atyának, vagy csak az asszony lelkére akart beszélni, hogy hagyja el a tartományokat? Mindez együtt élt benne a kába zûrzavarban, amikor a ködben beértek a magas tetejû, csúcsíves genti ház elé.

Barbara a szobájában várt fiára, amolyan majordomo-féle, e felemás „udvartartás” hopmestere kísérte fel Juant, aki egyszerû, fekete bársonyruhában jött, melyet csak a Gyapjú lánca díszített. Míg ment fel a lépcsõn Juan, mely tekervényes, kígyózó volt, mint a genti patríciusházaknál szokás, arra gondolt: még most nem ismerem anyámat. Egy perc múlva már ismerni fogom… Most még megfordulhatna, szaladhatna… nem látná soha… de egy perc s megdõl a távolságok varázsa, a fiú álmai a távoli, csodálatos szépségû édesanyáról, akinek éneke elbájolta a császárt… csupa szép, poétikus árnykép… Aki él, ami megmaradt a regensburgi csalogányból − bent van, szobája mélyén. Most már õ is várja a fiát. A majordomo elõreengedte, meghajolt az ajtó elõtt. Mindenki kint maradt, Juan egész kísérete. Milyen különös pillanat volt, szívdobogtatóan szokatlan: egy asszonyhoz látogat el õ, aki annyi asszonynál tett titkos, gáláns látogatásokat. S ez az édesanyja, akit nem ismert még soha.

A mosolya még mindig gyönyörû volt: az ötven esztendõt nem fedték el a festékek, a szépség töredezett volt, ráncos, a színek mutatták az alkonyt s az õszt. De nem volt öregasszony, nem mutatott semmi az özvegyi sorra, a brokátok mélyvörös s bordó színei keveredtek, vastag lánc s filigrán ékszer, aromák illata szállt a levegõben, a haj szõkesége emlékeztetett arra a varázsra, mely megbabonázta Carlos szívét. Teátrális volt, ahogy kinyújtotta kezét, majd átölelte fiát, mosolygott, rossz francia szavával becézte e szép, élete virágába szökkent férfit, akit tenyerére vett a világhír, bejön a szobába, s mondja neki: anyám. De nem sírt: a könny meglopta volna a festéket, eltörölte volna az arcot üdítõ, a bõrt peckelõ mázakat. Ügyelnie kellett a könnyre, s Barbara csak akkor sírt, amikor akart. Most mosolygott. Az Apa fiára gondolt, talán magára az apára, a nehéz s félelmes órára, amikor elõször kellett elmennie a Császár megszentelt közelébe, még maga sem tudta, mi a tûz s hogyan kell vele játszania… Erre az órára emlékezett, mert erre mindenki emlékezik, az elsõ bûnre, s utána már csak a pillanat maradt. Ez az õ szerepe, aki gondokkal küzd, mert kicsiny a spanyol járadék, melyet Fülöp kegyesen kiutalt, de ezt is elkésve kapja, fele elúszik az uzsorások kamataiban. Mindez benne volt Barbara ölelésében, az elsõ szavakban, az „ön”-ben, mellyel fiú s anya egymást szólította, a szertartásban, melytõl egyikük sem szabadult még meg. „Legyen kegyes helyet foglalni nálam, fiam” − mondta Barbara, s talán túl hamar csengetett frissítõkért, nem hosszabbította meg a bûvös elsõ öt perc feledhetetlen pillanatait.

Mégis szép volt, nem volt bántó, nem volt öreg, kiaszott boszorkány, látszott: hajnal óta készítette, ékesítette magát, hogy ilyen legyen, fiatal s még mindig asszony − a fia kedvéért, hiúság volt benne, mohó, lankadatlan életöröm. Nem tört meg Barbara, nem akarta életét még befejezni. Még sok minden volt elõtte, úgy hitte, még hosszú, langyos özvegyi évek következnek, Carlos egykori szerelmesét − szívesen fogadja még az egész keresztény világ.

Csak önmagáról beszélt. Percnyi bánatairól, a genti magisztrátus szûkkeblûségérõl, a tiszteletlenekrõl, akik vonakodnak megadni neki azt, ami személyének kijár, a madridi kancellária tûszúrásait emlegette, az elmaradt havidíjakat. Nagyot sóhajt, a mosoly fakó, ahogy legyint, mintha minden szavával mondaná: az még a régi jó világban történt… s új sérelemre kezd rá, elétárja fiának a kisvilág válogatott gonoszságait. Juan hallgatja, egy-egy szót közbeszól, javít valamit, ígér, elsimít. Az anya alig veszi észre fiát. Juan várja, mikor simogatja végig, mikor szól hozzá csendes öregasszonyos szóval, melyben sok a könny s a mosoly, úgy, ahogy Doña Magdaléna veszi kezébe kezét. Beszélni neki valamirõl, ami ott gomolyog benne nyersen s alaktalanul. Róla, Károlyról, aki akkor lett az apja, amikor ez az elvirágzott, terebélyes hölgy álomkarcsú volt, regensburgi patríciuskisasszony. Ha mondaná: „apád”, mert csak neki van joga így beszélni, õ az egyetlen, aki megtehetné, ahelyett hogy apró, helyi sérelmeket soroljon fel, melyek során megbántották, megalázták Madame Barbara Blomberget.

Csevegnek. Juan elõrehajlik, átadja anyjának a hímzõrámát, mintha lovagi szolgálatot teljesítene. Az anya kedves mosollyal köszöni, utána felszolgálják az ebédet. A tálaló mellett Don Juan csomó üres boroskorsót lát, kis hordócskát is, mely hasára gurult. „Madame nem veti meg a boritalt”, mondták a hordók s a majordomus a nagyobbik kupát odatolja a ház úrnõje elé. A bortól víg lett, szétfolyt az emlékezés, hosszú utazásainak szövevényes kalandjai, egy élet, mely így színesnek, változatosnak látszik, ezer apró ütközete ellenére. Juan elõrehajlik, feszülten, józanul nézi az anyát. Arra gondol: Fülöp kegyelmébõl helytartó a Németalföldeken, s ha holnap megjön a „piacét” − egy hónap múlva átcsap az angol partokhoz. Nem hagyhat maga mögött ily lappangó, önfeledt ellenséget, mint Madame Blomberg, az anya. Legyen meg az Úr akarata, gondolja, amikor mondja neki:

− Kedves anyám, át kell adnom testvérnénémnek, a pármai fejedelemasszonynak meghívását. Várja anyámat, hogy együtt lehessenek.

Barbara elsápad, utána elpirul, a festékrétegen át is látni a színváltozást. Pármai Margaréta ugyan éppúgy bastard, mint az õ fia, de nemesebb vérbõl eredt, õ maga hercegi hitves volt, bátyja nevében uralkodott a Németalföldön. Az õ meghívása rangban mérhetetlenül emeli Barbarát, bejuttatja a fejedelmek világába, a pármai kastélytól már csak egy lépés az Escorial. S ez az egyetlen vágy, az egyetlen öröm, ami után valójában sóvárog: nem a fia, nem a vagyon, hanem a státus királyi mivolta, melyet mindeddig megtagadott tõle a sors.

Don Juan elmondja az útirányt, beszél a karcsú gályáról, mely hátán Génuába viszi Barbarát. Leírja az utazás kényelmét, a kapitány nyájasságát, alkuszik vele, hány szolgálója kísérheti, s kérdi tapintatosan, lehetne-e valamiben segítségére, ha éppen kifogyott az aranyakból… Don Juan most határozott: vakon követi Fülöp szavát, aki nyomatékosan tanácsolta, hogy − ha kell, csellel is −, de távolítsák el Madame-ot a veszedelmes Flandriából, ahol az „isteni császárság” ez élõ, ittmaradt gúnyfigurája Juannak árthatna. A helytartó engedelmeskedik. A hajónak, mely a génuai partok felé vinné a vezérkapitány édesanyját − utasítása úgy szól, hogy orral a spanyol partok felé kell haladnia. Itt fog majd kikötni Itália helyett, s a kikötõnél nem Pármai Margaréta fogja várni, hanem a jámbor és szigorú Doña Magdaléna, aki maga is félig már apáca, s ebbe az életbe fogja majd bevezetni Don Juan szülõanyját. Hispánia csapdát, titkos küldetést, majdnem börtönt jelent, jámbor s istenes öregség formájában, de gondtalanságot is. Égig növõ sziklák közt szomorú fák meredeznek, papok sietnek a haldoklókhoz, sekrestyés rázza a lélekharangot, a jószág legel a hegyi tájékokon, s az özvegyek hosszú esztendõkön át készülgetnek ama bizonyos végsõ út felé.

Amikor visszafelé lovagol este: sok minden megváltozott. Egy sóvárgással kevesebbet érez, megszûnt a néha fel-felötlõ kínzó nyugtalanság. A benne rejtõzõ titkos fájdalom, amikor valaki kimondta: „anyám”, s olyankor neki nem volt kire gondolnia. Nem volt kit hívni akkor, amikor a „Reale” fedélzetén szál karddal kellett védenie életét. Reggeltõl késõ délutánig tartott a látogatás, ismeri Barbara Blomberget, aki vele szemben is „Madame”-ot játszott, csak néha egy-egy villanása, keze hajlása, egy tûnõ mosoly emlékeztetett arra, hogy vérbeli közösségük van. Este hosszú levelet mondott tollba. Doña Magdalénának mesélte el a találkozást. A harc − õbenne − eldõlt a két asszony között. „Drága néném és anyám” − így szólította, s arra gondolt, hogy egy istenes, de hiú lélek fogja a megtagadott anyaság fájdalmával olvasni ezeket a sorokat. Érezni fogja: õ az erõsebb. S ezért szeretni fogja a rábízott ostoba Barbarát.

Amikor ketten voltak − Fülöp és Perez −, leszûkültek a távolságok. Az íróasztal nagy közösség volt, a titkárnak, ha valójában együtt dolgoztak, le kellett ülnie. A betû nagy országában egyformák voltak, néha a királynak volt tintásabb az ujja, kopottabb s fényesebb a könyöke. Munkatárs volt, ügyek gazdája, aki mindent tud, mindenre ad választ, de nem szégyelli azt felelni urának, hogy egy kérdésnek majd utánanéz, mert e pillanatban nem adhatna rá õfelségének pontos felvilágosítást. Nem tévedett sohasem ítéletében, sem a tények ismeretében, a bürokraták szokott módján öntudatos is volt, néha makacs, amikor a királlyal szemben is fenntartott valami, nem túl jelentõs kérdésben ellenvéleményt.

Fülöp szeretett vele dolgozni. A király volt az egyetlen, akire az egész rábízatott, míg tanácsosai, titkárai, miniszterei csak egy-egy részt vállaltak, nem volt mindenható kegyence, aki az õ nevében vezette volna a Birodalom minden fontos ügyét. Antonio értett a legtöbbhöz. Pontos hírszolgálatot tartott fenn a többi osztályoknál is, ez hozzátartozott szervezetéhez − mely sok pénzt nyelt el −, de biztosította az oldaltámadások ellen. Minden ellene készülõ intrikát így jó elõre megtudhatott, s megtehette azokat a védelmi mozdulatokat, melyek csírájában fojtották el a megbuktatási kísérletet. Ugyanakkor megérezte: kivel s miként kell bõkezûnek lennie, kit miként lehet leköteleznie. Törõdött az emberekkel, s ebben különbözött a grandoktól, akik elõítéleteik zárt világában élve Istenen, királyon és saját magukon kívül nem ismertek más urat.

A király pontosan sohasem érezte meg Perez szándékát. A miniszter ügyelt arra, hogy személytelen maradjon, szolga, akinek nincsenek egyéni hajlandóságai, vágyait megfékezte már régen, csak egyetlen cél lebegjen elõtte, az Aeterna Hispániának java. Így dolgoztak ketten, s ha ott volt Perez, gyorsabban. Valami ráragadt Fülöpre a plebejus munkatempójából, a tanácsosok ámulva látták, hogy a nagy íróasztalról frissebben kerülnek ki az aktadarabok. A maga csendes, szinte észrevétlen módján rávette a királyt arra, hogy ne törõdjék annyira a jelentéktelen ügyekkel, mert észrevette, hogy Don Felipe egyik legnagyobb hibája − az uralkodói arányérzék hiánya: nem tudja jelentõségükben elkülöníteni a nagy és a kis dolgokat, az utóbbiakra feleslegesen pazarol veszõdséget s idõt.

Amikor letették a tollat, s a király nem mondta többé diktátumba a döntést, még néhány percig rendszerint beszélgettek. A király, aki minden mozdulatát, minden szavát pontosan le tudta mérni − ezzel fizetett az aznapi hû munkáért: nem bocsátotta el azonnal, a munka lezárásának pillanatában a hû sáfárt, hanem még megadta neki a „csendes beszélgetések” esti örömét. S valójában ezek a párbeszédek adták meg a megmagyarázhatatlan hatalmat, melyet éreznie kellett mindenkinek, aki a királyi udvarba került: a plebejus tanácsosból kiáradó szuggesztív erõt.

Így ültek az estében. A király keze már csúzos volt, megérintette a korai öregség férfisora. Ha fújt a szél, kendõkbe csavarta be, próbálta nyújtogatni, odatartotta az ezüst parázstartó felé. Már túl voltak az alkonyi harangszón, ez volt ama bizonyos néhány perc, melyben mindent el lehetett mondani. A király kérdezett:

− A flandriai ügyekben ön is úgy látja, hogy lassabban megyünk elõre, mint ahogy reméltük?

− Ha arra gondolna, felség, hogy ez Don Juan akcióival függ össze, úgy tisztelettel ellent kell mondanom felségednek. A Helytartó mindent megtesz, amit tehet, kitûnõen választja meg a módot, ahogy megbékélteti az engedetleneket. Csak éppen… az talán a baj, hogy néhol túl engedékeny, máskor meg érthetetlen módon csökönyösnek látszik. Apró dolgokban megmakacsolja magát. Pontosabban úgy mondhatnám, felség, mihelyt hatalmának sugara közeledik Zeeland s Holland határához, annál inkább széthull, nem világít.

− Úgy látja, hogy öcsém számára nem annyira Németalföld a fontos, mint inkább… az angol vállalkozás s hogy az, amit ön Zeeland és Holland határairól mond, valójában biztosítása csak annak, hogy hátába ne támadjanak a felkelõk, ha õ megtámadja az angol partokat?

− Félek, felség, hogy Don Juan úr környezete, mondhatnám kormánya, szüntelenül ezen dolgozik. Nem is annyira németalföldi már a kancelláriája, mint inkább angol vagy skót. Felség, érthetõ ez. Szívesebben szolgálnának egy királyt, mint egy helytartót.

Csend lett. Fülöp felfogta a nyilat. A párbeszéd nem az elsõ volt közöttük. Fülöp lelkében védte öccsét, de érezte azt is, hogy miniszterének igaza van.

− Látja, akárkit küldünk Flandriába, megpörkölõdik azon a forró talajon. Margaréta nem ismerte ki magát az ügyekben, Alba túlságosan kegyetlen volt, fellázította a Generalstaatent. Requesens minden lépésére elõször tõlünk várt utasítást. Nem értette meg: mi a helytartó. Granvelle volt a legokosabb. De õ cserbenhagyott bennünket, mihelyt érezte a bajt. Otthagyott, mert úgy érezte, hogy könnyebb Rómában bíborosnak lenni, mint prímásnak a Németalföldön. Nem könnyû, Perez… Ön vállalná?

Az államtitkár lehajtotta fejét. Játékos kérdés volt ez, nem volt semmi aktualitása. Mégis megremegett tõle, jólesett.

− Felség, én nem mehetnék soha oda. Mit mondanának a flandriaiak, ha valaki kormányozni akarná õket, akinek nincs neve? Szerintem Don Juan úr választása a lehetõ legszerencsésebb volt − csak éppen…

− Rosszul választottuk ki Escovedót?

− Félek, tévedtem, amikor õt ajánlottam. De tévedett ebben az egész Eboli-palota is. Felséged is ismerte a Señor Verdinegrót. Ahogy bátorkodtam mondani: úgy látszik, õ is szívesebben szolgál királyi urat, mint valakit, aki csak helytartó. Felséged engedelmével mondom: õ is megrészegedett a hatalomtól, amit egyszerre kezébe kapott. Mert Don Juan úr bízik benne, kezébe adta pecsétéit.

– Visszahívni…?

− Nem tenném, felség. Nem tudnánk kit küldeni helyette, s kegyeskedjék emlékezni: már Soto eltávolítása is mennyi fejtörésbe került, hogyan oldhatjuk meg úgy, hogy ne keserítse el Don Juan urat. Ezt nem ismételhetjük meg Escovedóval. Benne bízik a helytartó, s õ hûséggel veszi körül urát. A baj csak ott van, hogy váratlan hûséggel szolgál… akkorával, hogy rajongása elvakítja ítéletét. De talán ez megváltozik, felség…

− Úgy hallom, Escovedo Madridba indul.

− A kancelláriában már elõkészítik a tárgyalásokat. Don Juan úr teljhatalommal küldi õt haza.

− A katonák miatt?

− Felség, a brüsszeliek hallani sem akarnak arról, hogy hajón vigyék el a katonákat. Ma, úgy látom, az a béke záloga, hogy elindítsuk õket a szárazföldön Itália felé. Don Juan úr tiltakozik ez ellen. Ha elvonulnak a terciók, akkor nincs kit hajóra ültetni s kikötni velük az angol partokon. De ismétlem, felség, nekünk most Németalföld a fontos, s nem Anglia. Ha ég a föld a lábunk alatt, akkor ott kell oltanunk a tüzet. Minek elmenni Angliába idõ elõtt?

– Anglia megérik, Perez… Sok hajó kell oda és sok katona. Kevés lenne az, ami ott állomásozik Flandriában. S egy kudarc nemcsak Don Juant terhelné, hanem a spanyol koronát is. Súlyosan terhelné. Ezért kell eljönniök szárazföldön a tercióknak, hogy ne essék öcsém kísértésbe. De a katonáknak nincs kifizetve a zsoldjuk. Don Juan levelében, melyet lovas futár hozott, panaszkodik: nem kap pénzt. A terciók lázonganak, s ami még rosszabb, nem lehet fegyverekkel sem kordában tartani õket, fosztogatják a polgárokat. Így egyre gyûlöltebb − írja − a spanyol név Németalföldön. A gueux-k malmára hajtjuk a vizet, ha hagyjuk rabolni, fosztogatni a katonát.

− Fizessen Flandria, felség. A gazdag polgárok s a szegényebbek is. Azért, hogy elvonul fejük felõl a felhõ, ha nincsenek a citadellákban spanyol katonák. Fizessenek. Legyen ez hasonlatos a zsidókra kivetett türelmi adókhoz. Ne szabódjanak a flamandok: vessen ki a helytartó sarcot rájuk, s fizessenek, másként ott maradnak a katonák.

− Erre is gondolt Don Juan. A levelében arra kér: ne engedjem, hogy ilyesfajta megoldást javalljon a kancellária. „Tele van Németalföld keserûséggel − írja −, nem akarnám újabbal halmozni. Ezért küldöm majd el Escovedót, hogy kéréseim áradatát kiönthesse felséged elé…”Ezt írja, szó szerint, Perez. Véleményét kérem: mit tenne, hogy megbékéltesse Don Juant, s ne essék csorba Hispánia érdekein sem. Mit tenne?

− Megleckéztetném Escovedót. Míg meg nem tanulja e faragatlan ember az illemet. Lehet, hogy Don Juan úr szállásán már kancellárnak képzeli magát. Tanulnia kell még, míg felséged színe elé kerül. Escovedo becses zálog, Don Juan úr sokra tartja. Nélküle nem is határoz országos dolgokban sem.

− Ön beszél Escovedóval, mielõtt kihallgatásra jelentkezik?

− A Casillában volt több ízben vendégem, felség. Azóta eltelt néhány hónap, s csak leveleit olvasom nagy csodálkozással. Mintha elfeledte volna, kinek tartozik hálával azért, hogy hozzásegítette felséged jóindulatához.

− Ha öcsém valóban sokat ad szavára − figyelje. Lehet, hogy minden meggondolatlan terv, melytõl féltjük Don Juant − ettõl az embertõl ered.

− Guise hercege bálványozza Don Juan urat. A szálak közte s Don Juan úr között egyre szorosabbak. A herceg pénzt s katonát ígér…

− Milyen hírei vannak a legkeresztényibb királyról?

− AValois-k hamar fáradnak, felség. Mióta Medici Katalin harmadik fia ül a trónon − még áttekinthetetlenebb a konstelláció. Az elhunyt Károly a Guise-ekre épített, de III. Henrik egyformán fél a Guise-ektõl s a Bourbonoktól. Csak a komédiásokkal érzi jól magát, gyakorta lovagol végig nõi ruhában Párizs utcáin, a minap − így írja emberem − egy nagy ünnepségen a lovagok nõi köntösben ültek, a dámák meg a férfiruhában mutogatták bájaikat. Henrik királyról mondják, hogy nem szereti az asszonyokat… Ebben talán egyedül áll Franciaország eddigi királyai között. Mindenki fél tõle, mert senki sem ismeri ki gondolatát. Pedig õ, úgy mondják, a legokosabb a férfi Valois-k között…

− A férfiak közt?

− A navarrai királyné újból kibékült urával, bár szemet huny, ha férje meglátogatja a szép grófnõt, õ maga is néha hetenként váltogatja udvarmesterét… Most együtt vannak. Mint írják, a navarrai királyné szebb, mint valaha. Spaaba utazik, a gyógyvizekhez.

− Miért érdekel ez bennünket, Perez?

− Felség, Spaa nincs messze Don Juan úr rezidenciájától.

− Jelent ez valamit?

− Úgy tudom, Margit úrnõ üzent Don Juan úrnak, hogy szeretné megismerni, s örömmel venné, ha meglátogatná õt azalatt, míg használja a gyógyvizeket. A helytartó úr azt válaszolta, hogy örömmel teszi e lovagi szolgálatot. Azért említem meg felségednek, mert félek, hogy Margót úrnõ egyébrõl is akar beszélni Don Juan úrral majd, mint amirõl gáláns asszonyok s lovagok szoktak társalogni.

− Mire gondol?

− A hugenottákra, akiknek Navarra a pártfogójuk. S arra, hogy Margót hercegnõ most újból együtt él a férjével; Navarrának minden érdeke azt kívánja, hogy Don Juan urat… s ha lehet, a spanyol koronát elválassza a Guise-ektõl. Neki meg kell akadályoznia olyan katolikus ligát, mely hátát megveti a Pireneusoknál, s karjai az északi tengerekig nyúlnak fel. Margót hercegnõ most Don Juan urat próbálja. Nyilván megcsillantja elõtte Németalföld koronáját… melyet hordhatna fején akkor, ha francia segítséggel függetleníti Hispániától a déli grófságokat.

Fülöp kinézett az ablakon, alsó ajka elõreesett. Ez olyankor történt, ha valami nem volt kedvére, gyanakvás fogant meg benne, a lassú érlelõdés megkezdõdött.

− Gondolja, hogy Escovedónak része van ebben?

− Nem kaptam e tekintetben jelentéseket, felség. Nem tudok válaszolni minderre. Arra sem, vajon mi lesz Spaaban, ha elmegy oda a navarrai királyné látogatására Don Juan úr.

− Kérem, ügyeljenek az ügynökeink minden lépésükre. Margót érdekel, veszedelmes játékos, ha belekezd a játszmába. Amikor szegény Isabelle itt volt, leveleket váltottunk egymással. Már akkor kitûntek a levelek a többi közül. Néha olvastam azokat is, melyeket nõvérének írt. Mintha poéta lett volna, olyan szépen fejezte ki magát. Lehet, hogy õ is veszedelmes, Perez. Jól válogassa ki az ügynököket.